Tetszett az Istennek

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az apostolok cselekedetei fejezeteit olvasva többször láttuk már, miképpen készít elő Isten szokatlan eseményeket. Hadd említsek meg ezek közül néhányat. Fülöp diakónus parancsot kap, hogy a samáriai működését abbahagyva induljon délnek „járatlan úton.” S ott a dél felé vezető országúton találkozik egy szerecsen emberrel, ki fennhangon olvassa Ézsaiás próféta tekercseit. Szóba elegyedik vele, bizonyságot tesz, hogy Ézsaiás próféta Jézusról jövendölt. Ez az ember erre megtér és megkeresztelkedik. Egy másik eset Péterrel történt, aki a nagy üldöztetés után Joppéba menekült, s ott látomást lát, egészen meghökkentőt: az égből aláereszkedik egy edény, tele mindenféle undok, tisztátalan állattal, s parancsot hall: vegyed Péter, öljed és egyél! Péter tiltakozik: Uram, én soha életemben tisztát és közönségeset nem ettem, mi módon tehetném ezt. De újra hallja az isteni hangot: amit Isten tisztává tett, te ne mondd tisztátalannak! S máris kopogtatnak a háza ajtaján. Cézáreából egy római százados küldött érte, hogy menjen hozzá, hallott Jézusról, s szeretne róla még többet tudni. Ekkor érti meg Péter a látomása lényegét: át kell lépnie azokat a határokat, melyek évszázadok óta fennálltak zsidók és pogányok között. Elmegy hát a századoshoz, ki beszédét hallva megtér és megkeresztelkedik. S még egy másik történet is ide tartozik. Ez pedig Saulus megtérése, ki mint később elmondja: vértől lihegve igyekezett Damaszkuszba, kezében a Nagytanács parancsával, hogy fogdossa össze a keresztyéneket. Ám útközben mennyei fényesség vakítja meg, bekísérik Damaszkuszba az Egyenes utcába. Ott a három napig tartó vaksága alatt Saulus megérti, hogy Jézusnak a tanítványai, kiket ő üldözött, az igaz utat követik, Jézusé az igaz vallás. Megtér és megkeresztelkedik.

Mire tehát a fölolvasott történethez érkezünk, már számos jelét láttuk annak, hogy Isten útja más, mint amit megszoktuk. Más lett az Isten útja az ő népével, más ez, mint amiben fölnövekedtek, más, mint ahogy megtanulták. S ezek az előkészítő jelei annak,  hogy Isten úgy döntött: az evangélium a pogányoké is lehet, vagy ahogy Péter apostol rögzíti a cézáreai eseményeket: ezek szerint tehát Isten adott megtérést a pogányoknak is az életre. Ez az Isten döntése. De ezután hozni kell egy emberi döntést is. Isten azt akarja, hogy most az apostolok is hozzák meg a döntésüket, ha nem túl merész, ha szabad ezt mondani: erősítsék meg az ő döntését. Igen, tudom, ez fordítva szokott lenni miközöttünk is, kedves testvérek. Mi már eldöntöttünk valamit, például, a fiú eldöntötte, hogy annak a lánynak fog udvarolni. Ha kegyes természetű, ezt még megtanácskozza az Úrral. S ha az Úr megerősíti, akkor szabad a vásár. Más eldönti, hogy vesz két iga ökröt, s nyomban ki is próbálja őket – Jézus egyik példázata beszél erről. Jelképes tehát, lehet ezt új autónak, befektetésnek, vállalkozásnak, bárminek nevezni. S csak ekkor döbben rá, hogy ezt nem tanácskozta meg az Úrral, mikor megkapja a meghívót: gyere, mert minden kész, vár az Isten Országának öröme. Mit tehet? Visszaüzen, hogy nem mehet. Talán meg is sértődik: itt vagyok, Uram, az életem sűrűjében, itt vagyok a dolgaimmal elfoglalva, én már döntöttem, és most ezt Te egy utólagos döntéssel meg akarod másítani?

Ez a történet ma először arra tanít bennünket,  hogy boldog ember az, aki, ha jól van az Istennel a dolga, ha jól jár az Isten útján, ha kéri és keresi az Isten akaratát, mely minden döntést megelőző döntést, minden akaratot megelőző akarat, azt is megérti, hogy Isten olykor azt kívánja, döntsünk mi is. Dönteni kellett Jeruzsálemben az apostoloknak arról, amit Isten már eldöntött. De ez jól van így, kedves testvérek. Még pedig azért van jól, mert ez a döntés nem pusztán beleegyezést jelent. Ha csak annyiról lenne szó, hogy Isten a konszenzusunkat kívánja, akkor valamilyen módon tudtunkra adná és közölné is, hogy ha tetszik, ha nem, ez lesz. Ha eszed, ha nem, nem kapsz mást, ahogy a rakoncátlan gyereknek szoktuk mondani, aki nem akarja az anyja főztjét megenni. Előbb-utóbb aztán ráfanyalodik.

Ám nem erről van itt szó, kedves testvérek. Amikor Isten dönt, ‑ s ezt az Ő döntését előjelek, csodák, tapasztalatok által tudtul is adja, és aztán azt kívánja, hogy mi is döntsünk e döntés mellett, akkor nem a puszta beleegyezésünket kéri, nem csak a tetszésünket kéri, hanem valami mást is akar. És pedig azt akarja, hogy mi magunk is megváltozzunk. Ezért olyan rettenetes nagy itt a vita. Ha csak arról lett volna szó, hogy Pál és Barnabás eljárt KisÁzsiába, s már-már Európába is eljutnak és hirdetik a Krisztust, s láss csodát: olyanok is hisznek a Krisztusban, kiknek erre semmi előkészületük nem volt, kik soha ezt a nevet nem hallották, kiknek a szívében soha ennek gondolata elő nem fordult, akkor feltehetően azt mondták volna nagy bölcsességgel az atyafiak: nos, menjenek, s végezzék ezt a munkát, mi meg majd meglátjuk, mi lesz belőle. De Isten azt akarja, hogy megváltozzanak. Ezért olyan nagy dráma ez, ezért támad vitatkozás; hírét veszik ugyanis, hogy Pál és Barnabás – kik hagyományhű zsidó atyafiak - csak megkeresztelik a megtérőket, s kész. És a körülmetélés? A szövetségbe való befogadás? A külső jelek? S egyáltalán a mózesi törvények? A szertartási törvények? Azzal nincsen semmi gondjuk? Hogy van ez a dolog? Odáig feszül az vita, hogy némelyek a farizeusok közül kimennek Pál és Barnabás után, és megfenyegetik az újonnan megtérteket, hogy ha körül nem metélkedtek Mózes rendtartása szerint, nem üdvözülhettek. Nem üdvözülhettek! Ez egészen döbbenetes. Olyan szélsőségig feszítik a húrt, hogy ezt is ki tudják mondani. Keresztyén ember ugyanis ilyet nem mondhat. Hitből igazulunk meg, hitből és kegyelemből üdvözülünk, és nem cselekedetekből. Ez a háttere annak, amit sokszor talán unalmasan szájbarágósnak érzünk Pál apostol leveleit olvasva, ki azon vitatkozik, például a Galata-levélben, a Korinthusi levélben, a Római levélben, hogy nem cselekedetekből üdvözülünk, nem a törvény megtartása által üdvözülünk, hanem hit által kegyelemből üdvözülünk. Mert ez az evangélium! Most Pál és Barnabás ezt érzik veszélyeztetve, ezt látják fenyegetve, hogy az a jó hír, az a fölszabadító, nagyszerű evangélium, amit ők meghirdettek, és amit a pogányok is elfogadtak, általa egy csodálatos életre fölszabadultak, mintha érvényét vesztené. Jönnek a júdeai atyafiak, és azt mondják a boldog életűeknek, hogy hohó, nem úgy van az. Krisztus volt az ostya, amiben bevettétek a gyógyszert, a keserű pirulát, most már tessék lenyelni. Mintha a tettenért oktalan gyerekhez szólnának, ki kikönyörgi, hogy ostyával kapja a gyógyszert, aztán azt elszopogatja, a gyógyszert meg eldugja a párnája alá.

Igen, most mondhatják a farizeusok, a maguk logikája szerint, hogy tetten értünk benneteket. Pál meg Barnabás hozta az ostyát, de tessék a pirulát is lenyelni!  Ha nem metélkedtek körül a Mózes törvénye szerint, ha nem tartjátok meg a szertartási rendet, nem tartjátok meg a zsidó törvényeket, ha nem tartjátok magatokat a Nagytanács és a farizeusok előírásaihoz, akkor nem üdvözülhettek. Bocsánat – száll vitába Pál apostol és Barnabás -, ha ezt mondjátok nekik, hazuggá tesztek minket, hiszen mi azt hirdettük nekik, hogy térjetek meg az Úr Jézus Krisztus nevére, higgyetek és üdvözültök mind ti, mind a ti házatok népe. Ezt mondta Péter is a cézareai századosnak. Ezt mondja Pál apostol a filippi börtönőrnek. Ezt hirdetik az első evangélisták és misszionáriusok. A hit hallásból van, mert a meghallott és elfogadott evangélium szabadítja föl az embert új életre. De hát miért is vitatkoznak az atyafiak? Miért feszítik ennyire túl a húrt? Miért akarnak farizeusabbak lenni a farizeusnál? Zsidóbbak lenni a zsidóknál? Törvénytartóbbnak lenni a törvénykezőknél? Azért mert az identitásukat érzik veszélyben levőnek. Ezt érezte Péter is, amikor látomásában leereszkedik elé egy alkalmatosság,  tele mindenféle undoksággal, s neki ennie kell belőle. Így lehet egyszerű szavakkal visszaadni, kedves testvérek: le kell nyelnie a békát. Mert az van abban az alkalmatosságban. Mindenféle csúszó-mászó szörnyeteg, kígyó-béka. Le kell nyelnie a békát. El kell mennie a pogányokhoz, nekik is hirdetnie kell az evangéliumot.

           Két dolog miatt súlyos és nehéz  ez, kedves testvérek. Az egyik az, hogy ki kell lépni abból az életrendből, melyben eddig élt, ami biztonságot adott neki, hiszen azért, kedves testvérek, akárhogy is van, a hagyomány, a törvény, a megszokások, az életünk külső rendje biztonságot ad. Ma már oszlóban és foszlóban van ez, de éppen ezért mi látjuk igazán élesen, hogy a hagyományvesztés emiatt frusztrált a mai ember, a szokások romlása miatt depressziós, a külső rend omlása miatt kétségbeesett. Hát persze, hogy nem akarják az atyafiak, hogy megváltozzon az életük, vagy ha változnia kell, ne történjen ez önként belsőleg. A feszültség másik oka pedig az, ‑ ahogy Péter mondja: ‑ ezek szerint Isten adott megtérést a pogányoknak is az életre! Olyan ujjongó ez a mondat! Ujjongó és csodálatos, s mennyi nagy ámulat van benne. Nekik is? Nem csak nekünk? Nekik is? Ők is megtérhetnek? Belőlük is lehet keresztyén? Belőlük is lehet Isten gyermeke? Hogy van ez?

Bizony, kedves testvérek, ahogy elnézzük az emberek életét, s amit tapasztalunk felőlük, arra bizony a magunk bölcsessége szerint azt mondanánk: nem lesz a kutyából szalonna. Az nem megy. Nem fognak ezek megváltozni. Az lehetetlen. És ha meg is változnak, az sem Istentől van, hanem valami képmutatás rejtőzik benne. Valami alakoskodás van ott. Emlékezzünk csak arra, tízegynéhány évvel ezelőtt mennyi ilyen gyanakvás volt. Csak mert volna akkoriban egy lelkipásztor arról prédikálni, hogy adott az Isten megtérést a párttitkároknak is az életre. Kapott volna az illető a fejére: miről beszél itt, tiszteletes úr? Hogy a párttitkár Józsi, aki itt dúlta az Isten anyaszentegyházát? Aki itt káromkodott naphosszat a templom előtt, bosszantott és üldözött bennünket? Adhat neki is az Isten? Adhat neki bizony, egy jó nagy furkósbotot a hátára, de nem megtérést.

Az ember olyan, és mi is ilyenek vagyunk, mert emberek vagyunk, hogy miután megkaptuk Isten szeretetét, szépen elfelejtjük, hogy kegyelemből kaptuk. Elfelejtjük, hogy nem érdemeink miatt kaptuk, elfelejtettük, hogy a kegyelem szabadított ki minket a nyomorúságunkból, elfelejtjük, hogy milyen csendben tud  növekedni bennünk  a gőg, a beképzeltség, s elhitetjük magunkkal, hogy Isten nem is választhatott volna mást, mint engem. Isten tudta. Rút kiskacsa voltam de Isten tudta, hogy hattyú lesz belőlem. Nem látszott rajtam, de az Isten tudta, hogy nekem nemes a szívem, nem látszott rajtam, de Isten tudta, hogy én leszek majd  szövetségének, népének oszlopos tagjává.  Beh jól választott az Isten! Még nyugtázzuk is neki. Kedves testvérek, bizonyos vagyok benne, hogy ez az ősi emberi kísértés, amit az apostol óembernek nevez, vagy amit Luther Márton így mond, hogy az ember szíve mindig visszahajlik önmagára, ez munkált ott a vitatkozó felekben is. Hogyhogy másoknak? És ha másoknak is, akkor viszont csak ugyanolyan feltételekkel, mint nekünk! Hát nem úgy tisztességes? Nem úgy becsületes? Ők is megtérhetnek, ők is hihetnek az Úr Jézus Krisztusban, ők is lehetnek keresztyének? Rendben, de csak ugyanúgy, ahogy mi! Micsoda dolog ez Isten részéről, hogy csak úgy odaszórja kegyelmét?!

           Ekkor hangzik Péter felmentő beszéde, s csatlakozik hozzá Jakab apostol is, a jeruzsálemi gyülekezet meghatározó tekintélye. És ekkor, ebben a belátásban, meghozzák ők is a döntésüket, mégpedig annak nyomán, amit Jakab apostol mond a felolvasott szakasz utolsó versében: az okáért én azt mondom, nem kell háborgatni azokat, akik a pogányok közül térnek meg az Istenhez. Két rövid megjegyzést szeretnék ehhez befejezésül hozzáfűzni. Nem kell háborgatni a pogányokat, akik megtértek az Istenhez. Az első szó, mely itt oly fontos, a „megtértek” szó. A bibliában - mindannyian tudjuk – többnyire a görög „metanoia” szó jelenti a megtérést. Ez az elme, a tudatos emberi valónak gyökeres megfordulását jelenti. Ekkor felfogóképességünk, érzékletünk 180 fokos fordulat tesz: eddig arra néztünk, most erre nézünk, eddig arrafelé gondolkoztunk,  most más vesz uralmat gondolkodásunkon.

Itt azonban nem ez a szó áll, hanem egy mindennapos kifejezés, melyre más jelentzéssel is lehet példát találni. Amikor arról hallunk, hogy az apostolok hazatértek Galileába, ez a szó áll: visszatértek. Mert az ember a hazájába visszamegy, visszatér. Vagy ha valaki rossz útra tévedt, például betévedt egy zsákutcába, ott megáll a zsákutca végén, s kérdi, most aztán hogyan tovább? Nos, úgy, hogy meg kell fordulnia, és vissza kell mennie addig a pontig, ahol eltévesztette. Vagy egyszerűbben: az ember eltéveszt valamit, aztán megfordul és kiigazítja. Mit akar mondani Jakab? Úgy is lehetne fordítani: ne háborgassuk a pogányok közül azokat, akik visszatértek az Úrhoz. Ízelgessük ezt. Visszatértek. Hogyhogy visszatértek? Honnan? Hát nem attól pogány a pogány, hogy sosem volt az Istennél? Nem? A pogány attól pogány, hogy mindenféle sötétségben van, véljük. A pogány attól pogány, hogy még módja sem volt, hogy Istentől elforduljon, véljük. Ezért a pogányt kicsit sajnáljuk is, kicsit le is nézzük, s szeretettel elmondjuk neki, pedagógusként leguggolunk hozzá: Tudod, mikor mi Istenről beszélünk… és pöntyögőre vesszük, hiszen hát a pogányok eleve sötétségben születtek, sötétségben nőttek föl, a vakok birodalma polgárai! Véljük. De most Jakab azt mondja: visszatértek! Ez pedig azt jelenti, hogy Jakab már ért valamit Istennek ezekből az útjaiból. Ért valamit abból, hogy a pogányok, a Jézus evangéliuma ismerete nélkül valók, az ószövetségi igazságok és jövendölések és törvény kinyilatkoztatása nélkül valók, ők is Istentől való elfordultságban élnek. Pál apostol fejti majd azt ki később: „Mindaz, ami Istentől ismeretes, és ami üdvösségünkre nézve tudni való, ki van nyilatkoztatva.” Ki van nyilatkoztatva a természetben, a lelkiismeretben, a történelem nagyszerű eseményeiben. Csak az ember, ki miután megismerte az egy örök, igaz Istent, elfordult Tőle, és a saját keze csinálmányait kezdte imádni. És most, íme - mondja Jakab - vannak a pogányok között is olyanok, akik visszatértek az Úrhoz. Tudjátok, kedves testvérek, ez azért forradalmi, mert ha emellé odavesszük Péter apostol pünkösdi igehirdetését, hol egy pogány sem volt, hol mind-mind szent törvénytisztelő, nyakas zsidók és prozeliták voltak, akik ismerték a prófétákat, a jövendöléseket, a törvény igazságát, a kegyelmet, nekik is azt mondja Péter: térjetek meg! És itt ugyanaz a szó áll: forduljatok vissza!

           Másodsoron, kedves testvérek, Jakab apostol szava azért is döntő, mert így mondja: ne háborgassuk őket. Különös szó: ne háborgassuk őket. Engedjétek meg, hogy röviden erről is szóljak. Talán valami olyasmit jelenthetne képzeteink szerint hogy: ne zaklassuk őket. A mai világban ez bűvös szó lett: zaklatás. Mindenféle törvények és szabályok születnek, hogy elejét vegyék annak, hogy az egyik ember a másikat zaklassa. Talán az apostolok is tudták kétezer évvel ezelőtt, hogy csínján kell ezzel bánni. Ám az eredeti szó nem teljesen ezt jelenti, hanem inkább azt: ne háborgassuk őket. Szó szerint: ne dobjuk bele őket a vitatkozások tömegébe. Tessék ezt elgondolni: Pál apostol eljut Athénba, a filozófia fővárosába, felmegy az Aeropagosra, hirdeti Jézus Krisztust. Ott ülnek az athéni filozófok, s mondják, nahát, miről beszél ez, hiszen inkább metafizikáról, szubsztanciáról, ideákról, stoáról beszélgetnénk?! Ez meg idejön és egy távoli poros provinciából hoz hírt, egy kivégzett názáreti férfiúról, valami Jézusról beszél. Hát ne zaklasson minket! Milyen csodálatos, mégis vannak, akik megtértek ott. Na most már megtértek, Jézus Krisztust a szívükhöz ölelték, keresztyénné lettek! S ekkor megjelenik a júdeai vizsgálóbizottság, kik ezer  kérdést tesznek föl nekik arról, tudják-e mi van megírva Nehémiás könyve 12. része 32. fejezetében arról, hogy hogyan szabad a kecskehúst enni madárhússal együtt, és tudnak-e arról, hogy mi a regula és a jó rend Jeruzsálemben, és tudnak-e arról, hogy ….kérdések özönét zúdítják rájuk. Ez a háborgatás!         Ismerjük ezt mi, kedves testvérek, más nézetben is. Jaj, de tönkre tudjuk tenni emberek örömét, boldogságát, amikor beleszuszakoljuk őket kérdéseink rengetegébe, vitatkozások sűrűjébe. Ezt a szót, mely itt áll, „parenochlos, latinra így szokták lefordítani az egyházatyák: „turba”. Ez a turba szó, legalábbis Hamvas Béla elemzése szerint azt a kaotikus kavargást jelenti, melyben elvész az ember. Mint amikor bedobnak valakit a tömegbe, hol mindenki összevissza megy. Láttatok már totyorgó kisgyereket a tömegben árván állni és sírni? Elvesztette az apja vagy az anyja kezét, és ott sodródik az emberek között, észre se veszik, a combjukig sem ér, s csak áll ott az a megszeppent kisgyerek, és könnyes szeme kérdez: hol van az én édesanyám? Hol van az én édesapám? Hol van az én biztonságom? De senki nem törődik vele, mindenki buzog a maga dolgában. Ez a turba. Láttatok már, hallottatok már olyat, mikor igazmondó embert lehujjogja a leitatott, fölhevült, elkábított tömeg? Föláll valaki egy pódiumra, tisztességes dolgot akarna mondani, de leüvöltözik onnan. Ez a turba. Láttatok már olyat, mikor valaki igaz becsülettel megállna, de a korszellem, a hangoskodás, a zaj, elsöpri. Az a turba. Hallottatok már olyanról, hogy egy bográcsgulyásért, egy 2000 forintos utalványért arra szavaznak választáson, akire nem szabadna? Ez a turba. De most azt mondja Jakab apostol: Ezeket a megtérteket ne dobjuk bele ebbe a lehetetlen helyzetbe. Ne zaklassuk őket! Ne lökdösse föl ezeket a Krisztus útján éppen csak elindult gyermekeket a törvénytudorok rohangálása és nyüzsgése. Ne rengesse meg a hitüket sok száz olyan kérdés, melyről, ahogy korábban mondja Péter - mi magunk sem tudtunk dönteni. Így mondja Péter apostol: most azonban miért kísértitek az Úristent, hogy a tanítványok nyakába olyan igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhatunk. Hordozzák hát ők? Ez is turba, kedves testvérek, hogy amit az ember nem tud, nem is akar megtartani, amit nem tud már nemzedékek óta megoldani, azt veti a másik nyakába. Egyet említek némi iróniával, parodisztikusan: „Szombatnapon ne tégy semmi dolgot, sem te, sem fiad, sem leányod, sem jövevényed, sem barmod, sem senki, aki a te kapuidon belül van.” Péter apostolék idején már három-négy nemzedék óta vitatkoztak azon, ez mit jelent? Mit jelent, hogy semmi dolgot? Volt, aki azt mondta, hogy valóban semmit nem lehet, üljünk otthon egész nap. Volt, aki azt mondta, hogy azért mégiscsak lehet pár lépést tenni.  Aztán odáig fajult ez a vita, hogy amikor Jézus meggyógyított egy embert szombatnapon, nekitámadnak. Jézus visszakérdez: S ha az ökör esik a kútba, otthagyjátok? Dehogy hagyjátok ott, kihúzzátok. Nem az ember van a szombatért, hanem a szombat van az emberért. Tele van az életünk ilyen bonyodalmakkal. A kívülálló kineveti. De mi tönkremegyünk rajta. És ez mind turba. Most azt mondja Jakab nagy bátorsággal: Ne tegyük ezt velük. Mert hiszen minket is ebből szabadított meg az Isten.

És itt térünk vissza az elejére, kedves testvéreim. Igen, ezt akarja Isten, hogy miután jelek, tapasztalatok, üzenetek, csodák folytán észleljük, hogy másképp van már, másképpen van, mint ahogy eddig jónak gondoltuk, hogy mostmár mi is mondjunk igent. Nem kényszerből. Isten csak szabad gyermekekkel veszi magát körbe. Ne ezért mondjunk hát igent, mert úgysem tehetünk mást, hanem azért, ahogy Péter, Jakab, Pál és a többiek itt ezen a jeruzsálemi tanácskozáson megértették és kifejezték, mert Isten minket is megszabadított.

Ezért nem megbotránkoztató, amit majd később a 22. versben olvasunk. Azt mondják az apostolok, mikor kiadják a rendelkezést: Tetszett a Szentléleknek és nekünk. Ha mindazt, amit elmondtam, kihagyjuk e mondat mögül, ez merő arrogancia. Meg is jegyezte egyszer egy prédikátor, hogy ilyen fölfuvalkodott társaságot még nem látott, mint ezek az apostolok: tetszett a Szentléleknek és nekünk! Hogy merik magukat ezek ennyire felemelni? De nem erről szól a történet. Tetszett a Szentléleknek. Tetszett Istennek. S az Isten azt akarja, hogy nekünk is tetsszen. Ha kell, ilyen nagy belső drámákkal, ha kell, csodálatos vezetéssel, ha kell, áldott tapasztalatokkal, de azt akarja, hogy szabad gyermekek legyünk és az ő országában szabad gyermekek is maradjunk.
Ámen