Terjeszd ki kegyelmességedet!

Az első este arról hallottunk, hogy Isten csodálatos lehetőséget adott nekünk. A zsoltárokból megtanulhatunk imádkozni,  ha segítségért folyamodni a segítséget adó Istenhez olyan helyzetekben is, amikor nincs már velünk és körülöttünk senki, aki velünk, értünk vagy helyettünk is imádkozna. Tegnap arról hallottunk, hogy a zsoltárok megtanítanak a vallomástételre is, hiszen az az igaz vallás gyakorlásába beletartozik vallomás is. Egyrészt vallomást tehetünk az élet-akaró Istenről, Aki legyőzi a halált is, de vallomást teszünk hálánkról a nagy gyülekezetben is. S mondhatná valaki: ez a kettő elég is, - elég, ha tudunk kérni, s elég ha tudunk vallomást tenni, s ebben a kettőben a vallásos élet leglényegesebb dolgai benne vannak.

Ma este azonban másra is fel kell hívni a figyelmet. A mai zsoltár gondolkodni tanít, mert a zsoltárok gondolkodni is megtanítanak. S ez legalább olyan jelentős, mint az előbbi kettő. Sőt, ma ezt külön hangsúlyozni is kell, mert a mai keresztyénségben él egy bizonyos anti-intellektualizmus, s ez persze nem a balgaság dicséretét jelenti. Mi nem rajongunk azokért, akik nem gondolkodnak, de gyanakszunk az emberi értelemre. Igen, az emberi gondolkodás sok fájdalmat és keserűséget okozott, a keresztyének is, főleg az elmúlt két-háromszáz esztendőben. Itt meg is kell jegyeznem, hogy a 20. század egyik nagy misztikusa, az ateizmusból megtért trappista szerzetes Thomas Merton feljegyzi egy helyen, hogy az egyik leghíresebb amerikai protestáns-református egyetem homlokzatára ezt a zsoltárverset látta kiírva: In lumine tuo videbimus lumen - „A te világosságod által látunk világosságot.” Érdekes, tűnődik Merton, hogy ezek a jó protestánsok a 18. században összeszövetkeztek az istentagadó felvilágosodással, ezek a jó protestánsok, akik olyan büszkén írják ki: a te világosságod által látunk világosságot, a 20. században inkább nagy homályosságban tapogatóznak. Bizonyos fokig el kell fogadnunk ezt a kritikát. S ha ehhez hozzátesszük, hogy minket, 21. századiakat a sok rossz tapasztalat arra tanított, hogy legyünk gyanakvók, távolságtartók az emberi gondolkodással szemben, értjük, mire utaltam az előbb. Bármennyi igazság is van azonban a tartózkodásban, a veszélye még nagyobb. Ha megszűnünk gondolkodni, csak mert az emberi gondolkodás sok-sok rosszat is kitermelt, akkor azt kell mondanunk - Kálvin szavával -, hogy a gyógyszer veszedelmesebb, mint a betegség. Azt tartani, hogy a hívő embernek nem kell gondolkodnia, mert a hit voltaképpen ott kezdődik, ahol megszűnik a gondolkodás, a hit mozdulata akkor érkezik el, amikor fölmondjuk a megértés lehetőségét, nos, ez éppen az a helyzet, amikor a gyógyszer veszedelmesebb, mint a betegség. De a zsoltár ma este olyan gyógyszert hoz a számunkra, mely bizonnyal gyógyítja a betegséget, üdvünkre és javunkra van.

Ma tehát egy különös világba lépünk most be. Imádkozni, mondatjuk, nem nagy feladvány. Ha nem tudunk imádkozni, hát megtanulunk. A nagymamánk meg édesanyánk odaült az ágyunk szélére, összekulcsolta a kezünket, s még értelmes mondatokat sem tudtunk mondani, imádkozni már bizonyára megtanultunk az ő szavaikkal, vagy imádság-mintáikkal. A tanítványok is arra kérték Jézust: taníts minket imádkozni! A vallomásba se törik bele a bicskánk, ha szükségét érezzük, hogy vallást tegyünk a hitünkről, meggyőződésünkről. A hívők mindig is tanították egymást, hogyan kell Isten dolgairól, a hitükről vallást tenni. A régiek ezt nevezték át-adásnak és a vissza-adásnak. Ha valaki egy keresztyén gyülekezethez akart csatlakozni, előbb átadták neki a hitismeretet, amit minden keresztyén vall, ez volt a tradíció, majd az illető, amikor felvétett a gyülekezetbe, konfirmált, megkeresztelték, visszaadta, „visszavallotta” azt a gyülekezet közösségében, ezt volt a reddició. De ezt fejezi ki a szép görög szó, a homológia is, az egy nyelvvel, egy értelemmel, közösen mondott vallástétel. Ezt tesszük mi is, ha kereszteléskor, úrvacsorakor elmondjuk az Apostoli Hitvallást.

De gondolkodni, bizony nem olyan egyszerű, gondolkodni nehezebb feladvány. Ráadásul, ha így indulunk neki, ahogyan a zsoltáros kezdi: „A gonosznak hamissága felől így gondolkozom szívemben: nincs őelőtte istenfélelem. Mert hízeleg néki önmagának, ha bűnét elkövetheti, ha gyűlölködhetik. Szájának beszéde hiábavalóság és hamisság; megszűnt bölcs lenni és jót cselekedni. Hiábavalóságot gondol ágyában; nem a jó útra áll, és nem veti meg a rosszat.” Ha így gondolkodunk a gonosz hamissága felől, a töprengés megterhel, súllyal nehezedik ránk, tehetetlenné tesz bennünket. Azt látjuk, hogy a hamisság egyre nagyobb erővel bontakozik ki, nincs, ami feltartóztassa. Azt látjuk, hogy nincsen módunk és erőnk, nincsen megoldásunk, hogy miképpen iktassuk ki a rosszat a világból és az életünkből. „Hízeleg néki önmagának, ha bűnét elkövetheti.” A rosszról, a hamisról való gondolkodásunkban, szemléletünkben borzasztó belátásra teszünk szert, nevezetesen, hogy a gonosz ember élvezi a bűnt. Tetszik neki, ha hamis lehet. Mi, magyarok ezt az utóbbi néhány esztendőben jól megismertük a politika színpadáról. Elénk áll valaki, és kéjes mosollyal közli velünk, hogy hazudott. S az arcunkba mosolyog, láthatóan élvezi önmagát. De még mélyebb a tapasztalatunk, ha Radnóti verssorára gondolunk: „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg.” Ilyenkor gondolataink egyre lejjebb és lejjebb süllyednek, s nem tudunk olyan szárnyalásokat tenni, mint Dante, aki a poklot is kalandos úti-beszámolóként írta le. Mi nem így vagyunk, minket megterhel a rossz. Mert a hamisságról gondolkozva egyre kevesebbet tudunk a jóról gondolni. Nehéz hát a helyzet, amiben a zsoltáros megszólal. De gondolkodnia kell, a tapasztalat, a látvány, a kikerülhetetlenség arra kényszeríti, hogy értelmével is világítsa át a folyamatokat, és értse, mik mennek végbe az emberben. Nem könnyű gondolkozás ez. Nemrégiben valakivel a kommunizmus bűneiről beszélgettem, s megállapítottuk a régi axiómával, hogy a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik. De azt mondta nekem ez a kedves barátom, Vörösmarty versét idézve: „Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!” Ne gondolj a búval, ne gondolj a világgal, ne törődj vele, felejtsd el! Sok búfelejtő intézmény van ma is, s nemcsak a temetők mellett állnak csapszékek, italkimérések. Minden utcában találunk búfelejtőt, minden zsebben találunk búfelejtőt: seduxent és sokféle csodabogyót, altatót, narkotikumot. Búfelejtő a televízió is, mellyel révülésig hülyítjük magunkat, mert fájdalmas is a rosszal gondolni. Olykor az sem vidámít meg, ha elővesszük a 2. zsoltárt, mely mintegy az Isten trónusa felől néz a gonoszra, s halljuk egyrészt az Isten ellen lázadó ember dicsködését, a nagyra-törtetését (levetjük az Istent, fellázadunk!), de halljuk másrészt, hogy a magasságokban lakozó kineveti őket. Óh, de jó lenne Istennek ezt a szelíd nevetését hallani, de jó lenne tudni, hogy bármilyen nagyra is törtet az ember, bárhova is igyekszik s tetszeleg magának, csak hiábavalóság, amit ágyában gondol, csak hiábavalóság, amin a fejét töri, csak nem ér az semmit, mert nem jó útra áll, és nem veti meg a gonoszt. Igen, mi most még itt vagyunk, s nem a Magasságos trónusa mellett, bizony megnehezedik a szívünk a rosszról, a hamisról, a bűnről gondolkozva, jaj, de belenehezedik a lelkünk.

De a zsoltáros tovább-gondolkodik, és így tanít bennünket is: „Uram, az égig ér a te kegyelmességed; a te hűséged a felhőkig! Igazságod, mint Isten hegyei; ítéleteid, mint a nagy mélységek; az embert és barmot te tartod meg, Uram! Oh Isten, milyen drága a te kegyelmességed; az embernek fiai a te szárnyaidnak árnyékéba menekülnek.” Egy költői képben szól a zsoltáros, és nem fél kimondani, amit mi gyakran gondolni sem merünk, hogy ugyanis menekülni kell. Pedig menekülni kell. „Az embernek fiai a te szárnyadnak árnyékába menekülnek.” Menekülni kell. Jó gondolat-e, a rosszat látva, hogy felvesszük a harcot? Jó gondolat-e, hogy összeszedjük az erőinket? Jó gondolat-e, hogy úgy csoportosítjuk a világot, hogy összeszedjük belőle azt a kevés jót, kevés igazat, aki megmaradt, s frontot nyitunk, harcot kezdünk? Jaj, milyen sokszor belegabalyodunk az efféle tervekbe. Például, ki akarunk fogni a rosszon, és azt mondjuk, hogy ezt egy kisebb rossz által tesszük meg. Ki akarunk fogni a rosszon, és azt mondjuk, amit régóta zengenek már a cinikusok: a cél szentesíti az eszközt. És a mi célunk mi? S érette minden eszköz szent? Ha így gondoljuk, máris oda süllyesztettük magunkat ahhoz, amit felül akarunk múlni, odazüllöttünk ahhoz, amit el akarunk kerülni, ugyanolyanokká lettünk, mint amit szeretnénk kiküszöbölni a világból. Amikor Isten gondolkodni tanít, és hangsúlyozom még egyszer: gondolkodni, abban ott van, amit a zsoltáros mond: az embernek fiai szárnyaid árnyéka alá menekülnek. Ez nem érzelmi indíttatás. Én tudom jól, természetesen, hogy menekülésre leginkább akkor gondolunk, amikor pánikba esünk, vagyis, amikor éppen gondolkodni nincs idő. A kényszerhelyzet késztet menekülésre, futásra, gyors visszavonulásra. Ez a stressz, amit az angol szó szerint jelöl. Aki stresszbe kerül, szorítást, nyomást érez, és rúgkapálva menekül. Az ausztrál labdarúgó mérkőzésen tojás alakú labdával kell futni, s teljesen szabályos dolog, hogy négyen-öten rárontanak a labdát vivő játékosra, földre teperik, ő pedig rúgkapál, hogy kiszabaduljon. Szinte rémisztő nézni is. De tegyük át az életünkre: milyen sokszor van, hogy amikor már körülölel bennünket minden, már földre vittek, s egy tapodtat se tudunk tenni, akkor rúgkapálunk, menekülünk. A riadalmunk, a stressz, a szorítás arra kényszerít bennünket, hogy meneküljünk. De ez pánikszerű menekülés. S a pánikba került ember össze-vissza menekül. Sok katasztrófa történt például abból, hogy kigyulladt egy diszkó, mindenki riadtan menekült, s bár senkinek nem kellett volna meghalni, a menekülő emberek eltorlaszolták egymás elől az utat, és halálra taposták egymást. Most gondolkodni tanít a zsoltár, hogy amíg fel tudod mérni a dolgokat, amíg tisztán és világosan tudod azt mondani, hogy a 2x2=4, addig lásd be, így jó: az emberek Isten szárnyainak árnyékába menekülnek. Mégpedig azért, mert Istennél hűséget, kegyelmet, igazságot, igaz ítéletet találnak, mert „dúskálnak házadnak bőséges javaiban; megitatod őket gyönyörűségeid folyóvizéből. Mert nálad van az életnek forrása; a te világosságod által látunk világosságot.” Istenhez kell menekülni.

Íme, azt látjuk, hogy a hamis ember, akinek abban van gyönyörűsége, ha bűnét elkövetheti, fokozatosan távolodik az élet forrásától. A bűn törvényszerűsége, és ezt józan ésszel kell belátnunk, hogy egyre nagyobb erővel és egyre gyorsabban távolít bennünket az élet forrásától. A zsoltáros okkal idézi ezt a képet. A keleti ember többet lát pusztából, sivatagból, mint mi. Azt idézi, amikor az emberek a szikkasztó nyári melegből, aszályból, élet-nélküliségből egy oázisba menekülnek. Hova máshova mehetnének? Uram, kihez mehetnénk – mondja Péter Jézusnak–, örökéletnek beszéde van tenálad. Hova mehet a maga sivatagában élő ember? Vagy csak leszúrjuk az ujjunkat a homokba, és ott a víz? Azt hisszük, hogy ott a domb mögött biztosan, ott van élet? Vagy talán a második, a harmadik domb mögött? Vak vezet világtalant romlásba! Hazug vezet hazugot elveszésbe, önáltató vezet önáltatót a megsemmisülésbe! A magának hízelgő vezeti a másik magának hízelgőt, és áltatják magukat, hogy ott, ott, még egy kicsit menni kell, s közben egyre távolabb van tőlük, a hátuk mögött az éltető forrás, az oázis, a megmaradás. Azt szokták mondani parasztosan: ahhoz nem kell sok ész, hogy valaki vizet húzzon a kútból. Én pedig azt mondom: de sok ész kell ahhoz! De sok ész kell a kútnál megmaradni, de sok bölcsesség kell Istennél maradni, de sok józan belátás kell ahhoz, hogy a semmiből, az önáltatásból, az Isten nélküliségből visszameneküljünk Isten szárnyai árnyéka alá.

Így kiált a zsoltáros: „Terjeszd ki kegyelmességedet a te ismerőidre, és igazságodat az igaz szívűekre!” Terjeszd ki. Ez mindenféle mozdulatot jelenthet. Jelenti, amikor a madár kiterjeszti a szárnyát. Jeruzsálem, Jeruzsálem hányszor akartalak egybegyűjteni, ahogy a kotlós egybegyűjti a csibéit, de te nem akartad – mondotta Jézus a szent várost siratva. Mint amikor a kotlós felemeli a szárnyát, és a kiscsirkék hozzámenekülnek a veszedelem elől, ő elrejti őket. Jelenti ez a mozdulat azt, amikor egy szövetet teljes terjedelmében kiterítenek. Jelenti ez a mozdulat azt, amikor valamit lefednek. Egy asztalt terítővel. Jelenti ez a mozdulat egy folyamatnak a meghosszabbítását. S a Biblia nyelvén Isten teremtő és dicsőséges mozdulatát is jelenti. Kiterjesztetted a Te dicsőségedet az egész földre – mondja a zsoltáros. Vagyis nincs ebben a világban, itt, ezen a földgolyón, az egész univerzumban olyan hely, ahol ne lenne ott Isten dicsősége. Maradéktalanul megjelenik, és érvényre jut mindenütt. Kiterjesztetted a te igazságodat, mondja egy másik zsoltár. A miénk pedig éppen ezért könyörög. Isten népe körében Isten igazsága maradéktalanul érvényre jut.

Amit itt kér a zsoltáros: nagy fordulat! Hiszen az előzőekben azt hallottuk: menekülni kell. Istent kell keresni. El kell jutni a megmaradás éltető forrásához. De mondhatná bárki, miközben én mondom lelkesen e szavakat, köszönjük szépen tiszteletes úr, de hogyan? Itt vagyok az elveszésem kellős közepén, és a kis kulacsomból elfogyott már a víz. Hogyan találok én vissza? Az emlékeim legmélyén él még valami arról, miképpen van az én dolgom Istennel, a lelkemben van még egy-egy imádság-foszlány. De mit kell ilyenkor tenni, hogyan kell megtérni? Le kell térdelni, valahova el kell menni? A zsoltáros imádkozik: Uram, Te találj meg bennünket, mert nem tudunk Hozzád visszamenni. Találj meg bennünket ott, amibe belejutottunk. Szabadíts meg, Uram, mert belenehezedtem a sárba - ahogy József Attila mondja. Emelj fel, Uram a gödörből! Lépni sem tudok. Csapdában vagyok. Tudom, hogy rendezni kellene Istennel a dolgom. Tudom, hogy az Ő életforrásából kellene merítenem, de nem tudok egy tapodtat sem tenni. Csak egyet tudok: tudok imádkozni. Amikor megtanulunk Isten szerint gondolkodni, megtanulunk imádkozni is. S ez az imádság már az én imádságom lesz! Én hálával megcsókolom édesanyám kezét, és áldom nagyanyám emlékét, hogy imádkozni tanítottak, hálás vagyok a hittan tanáromnak, hogy sok szép drága imádságot megtanított, de immár ez az imádság immár az enyém. Ezt az imádságot nem eltanultam, ezt az imádságot nem más mondta fel énelőttem, ez az én szívem imádsága – ez nemcsak a tanulásnak, hanem a tanulságnak az imádsága. S el kell ide jutni.

Hadd fordítsam a zsoltárosnak könyörgését - terjeszd ki kegyelmességedet a te ismerőidre – az eredeti szó értelmében így: hosszabbítsd meg kegyelmedet, Uram, hogy az mintegy utolérjen és megtaláljon engem. Mint ahogy láttam gyermekkoromban éppen a mi kotlósunkon, mikor körözött fent a vércse, de néhány idétlen kiscsirke nem volt hajlandó a hívó hangra menni, ekkor tyúkanyó felemelte a szárnyát, s totyogva ő maga gyűjtötte be kiscsibéit. Uram, gyere, és terjeszd ki szárnyadat fölöttem, mert hallom a vészjelzéseket, már látom a bajt, félelmek töltenek el, s tudom, hogy elveszés a vége az egésznek, de már nem tudok egy tapodtat sem mozdulni.

A zsoltáros kérése meghallgattatott, hiszen megannyi más alkalommal magasztalja is Istent, hogy szárnyai árnyékában rejtőzhet. Csak a 139. zsoltárból hadd idézzem: „Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz. Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram. Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet. Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt.” Elől és hátul körülzártál engem, fölöttem tartod kezdet.” De beteljesedett a zsoltáros kérése messiási értelemben is. Ezt olvassuk János evangéliuma elején: a világosság a sötétségben ragyog. Isten az idők teljességében elbocsátotta az Ő egyszülött Fiát, aki itt volt közöttünk, és így szólt hozzánk: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik meg vagytok fáradva és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok a ti lelketeknek. Ha a zsoltár verseihez igazodva használjuk a képet: Isten utánunk küldötte Jézus Krisztust. Utánunk a mélységbe, utánunk az elveszésbe, utánunk az életforrás nélküli helyekre, utánunk, ahova az embert lerángatja kevélysége, makacssága, istentelensége. Terjeszd ki, láttuk, ez azt is jelenti, amikor Isten úgy terjeszt ki valamit, hogy annak nem lesz vége, nem szűnik meg. Az egyik angol bibliafordító így is fordítja: soha ne érjen véget a te kegyelmességed a te ismerőiden. S mit mond a mi Megváltónk, akinek adventjében vagyunk? Ímé, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Isten Jézus Krisztusban kiterjeszti fölénk kegyelmességét, kiterjeszti fölénk Szentlelke szárnyának árnyékát, és bevon bennünket az áldásba, az életbe, az isteni valóságba.

Befejezésül még egy szót arról, hogy miért a gondolkodásról szól ez a zsoltár. Terjeszd ki kegyelmességedet a te ismerőidre. Istent megismerni nekünk csak úgy lehet, ha Jézus Krisztusra tekintünk. Hogy kicsoda Isten, mi az Ő akarata, mi az Ő dolga az emberrel, mit kíván tőlünk, mi az Ő kegyelme, szeretete, irgalma, kiapadhatatlan életforrása, mindezt Jézus Krisztusban ismerjük meg valósággal. De a Biblia nyelvén ismerni azt is jelenti: szeretni. János apostol első levelében ezt mondja: aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki szeret, ismeri Istent. Hadd fordítsam meg: aki ismeri Istent, az szeret. Nem tud mást tenni. Mert a szeretetet ismeri meg Istenben ezt a végtelenül kiterjesztett oltalmazó kegyelmet, a csodálatos isteni mozdulatot ismeri meg, mivel Ő mintegy utánunk jön, utánunk küldi Krisztusát, hogy visszahívjon, visszavezessen bennünket az élet forrásához. A zsoltáros a gonosz hamissága felől kezdett el gondolkodni, s megérkezett Istenhez, Akit megismert, Akit szeret, és Akinek árnyékában akar élni. Induljunk el a nyomdokán.

Ámen