Tények, remény, igazság

Gyászoló Testvéreim! Végtisztességet tevő Gyülekezet!

Enyedy Lászlótól búcsúzunk, aki bibliai mérték szerint is megélhette a földi élet teljességét, 92 esztendősen ment el közülünk, áldott, gazdag élet után. Élet után – mondottam. Vagyis élete 92. esztendejében lezárult és befejeződött. Most, a búcsúzásban, amikor végképp elengedjük őt, hálaadásban is igyekszünk arra, hogy kedves alakját, nagyszerű erényeit, munkáját emlékeinkben megőrizzük önmagunk számára. De számot vetünk azzal is, hogy sok mindent elveszítünk halálával. Ezért erősítsen bennünket Megváltónk titokzatos és mégis reményt adó szava: én élek, ti is élni fogtok. Jézus az életről beszél, és ha életről beszélünk, beszélnünk kell az életünk tényeiről, beszélnünk kell életünk reményéről, és beszélnünk kell az életünk igazságáról.

Enyedy László életének tényeit hosszú órákon keresztül lehetne sorolni. Mondhatjuk, azon kevesek közé tartozott, akiket így szoktak jellemezni: reneszánsz ember.  Élete egyáltalán nem egysíkú, az iskolák, a három diploma, a nyelvek magas fokú elsajátítása, a tervek, a célok, mind-mind ott vannak fiatal korában. S ott van a háború is. Ott van a háború után a politikai változás, és ennek következtében  a pálya megszakadása, a semmibe hullás, az újrakezdés, a mérnöki élet, a tudomány, a műveltség, a fáradhatatlan munka, az önfegyelem, és mind e közben a derű. Ott vannak a hitves, a gyermekek, az unokák, a növekedő család,  a rokonság, a barátok, a pályatársak, s mindezek közepette Enyedy László a maga felülmúlhatatlan derűjével, mások számára vakmerőnek tűnő bátorságával, életszeretetével. A megtervezett műtárgyakban, a lefordított szak-cikkekben, a tudományos értekezésekben, a baráti beszélgetésekben, s mennyi mindenben még mennyi ténye egy életnek. S mégis a próféta, Ézsaiás egy egyszerű költői képpel, igazsággal azt mondja: bizony fű a nép. Megszárad a fű, és elhull annak virága. Hiába szedjük csokorba életünk nagyszerű tényeit, hiába rendezzük őket össze szép és dicső tablóvá, szép és dicső tabló az, megszáradt a fű, és elhullt annak virága, mint mikor a csodálatos nyári virágzás után érkezik a szikkasztó augusztusi aszály, és ami még tegnap olyan csodálatos, magától értetődően szép és bámulatos volt, az nincs többé, - porból vétettünk és porrá leszünk. És sírunk életünk tényei fölött. Sírunk Enyedy László élete tényei fölött is. Mostani búcsúzásunknak is megvan az a különös, rettenetes paradoxonja, hogy egyszerre mondjuk csodálattal, milyen gazdag és áldott élet volt ez, és mondjuk sírva, hogy ez már nincs. Mert nem folytatódik, mert élete megszakadásával mindez megszakadt. Igen, vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy majd emlékeinkben megőrizzük, hogy majd találkozván elmondjuk a történeteinket Laci bácsiról, s mindenkinek van legalább tíz-tizenöt-húsz igen jellemző, és csak őreá szabott története. Egybe kellene gyűjteni, meg kellene írni, egy egész életregény kikerekednék belőlük. De vajon vigasztalás-e, ha a por-ember vigasztalja magát azzal, hogy megőrzi a másik por-ember emlékét? Mi is virágzunk, mi is szépek vagyunk, a mi életünknek is vannak tényei, ha nem is annyi, mint Enyedy Lászlóénak volt, de megszárad a fű, és elhull annak virága. Amikor valakit gyászolunk, magunkat is megsiratjuk. Amikor valakinek a ravatalához virágot hozunk, önmagunk ravatalához is hozzuk ezt a virágot. Amikor megígérjük, hogy valaki emlékét megőrizzük, arra, akinek ezt megígérjük, magunkat is testáljuk. Ugye, az én emlékezetemet is megőrzöd majd?  

Az ige nem engedi, hogy ebbe az irányba menjünk, mert mást mond Jézus szava,  - az élet reményére irányítja a figyelmünket. Én élek, - mondja jelen időben, a keresztre készülő Krisztus, s az utolsó éjszakán mondja, s azt is mondja tanítványainkat, ugyanazon az éjszakán: magamtól teszem le az én életemet, azon az éjszakán, amikor azt is mondja, hogy ez az én testem érettetek megtöretik, ez az én vérem, érettetek kiontatik, mondja: én élek, ti is élni fogtok. Hogy lehet ilyet mondani, ha a próféta szava igaz: porból vagyunk, és porrá leszünk? Hogy lehet ilyet mondani, ha igaz, hogy megszárad a fű, és elhull annak virága?  Hogy ígérhet ilyet Jézus: ti is élni fogtok? Egy napra ígéri ezt? Addig ígéri, míg tart a földi élet, 80-90-92 esztendőig? Futurum absolutumot mond Jézus. Ti is élni fogtok, - az örökkévalóság kapuját nyitja meg ez a szó, és ezért számunkra itt, a múlandóságban ez a kapu a remény valósága, az élet reménye. Van ennek az igazi  reménynek némi íze bennünk. Ha nem is a Jézus ígéretébe kapaszkodunk, ha nem is Isten kinyilatkoztatott igéjén tájékozódunk, mégis valami a szívünkben valahogy megfogalmazódik. Talán így: valami van az életem és a halálon túl. Talán csak egy sejtelem ez az emberben. Talán, amikor belecsodálkozunk a világba, amit sem mérnöki tudomány, sem semmiféle tervezés nem tud olyan szépre és fantasztikusra megrajzolni, s aminek Enyedy László is mindig csodálója volt, akkor mondjuk: kell lennie valaminek az én burok-létemen túl. Kell lennie valaminek, ami a porból virágot csinál, ami a porból embert alkot. Kell lennie valaminek, ahonnan élő lélek  jön. Kell lennie, mert van bennem sejtelem. De Jézus nem a sejtelmeinket akarja növelni és igazolni, hanem  futurum absolutumban kijelenti: én élek, ti is élni fogtok. Ez a láthatatlan világ statikája és dinamikája: én élek, ez a statika, -  Jézus él. Ez a szilárd alap, amire minden remény épülhet. Ez a szilárd alap, amire a halandó ember ráállhat. Boldogan hirdetem nektek: ez az a szilárd alap, amire Enyedy László hívő emberként és presbiterként ráállt. S amikor már kiesett a kezéből az a sok szép, érdekes könyv, irodalmi alkotás, miket élete végéig olvasott, amikor már nem érdekelte az újság, - az igét még akkor is a kezébe vette. Ez a statika. És az a dinamika, hogy: ti is élni fogtok. Igy mondja Jézus a testvérét sirató nővéreknek, akik váddal fordulnak hozzá (Uram, ha itt lettél volna nem halt volna meg az én testvérem), így mondja Jézus: én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz énbennem, ha meghal is él. Ez a remény dinamikája. Meg kell halnunk, megadjuk a bűn árát, megfizeti nekünk a bűn a zsoldot. De nagyobb van itt bűnnél és halálnál, az élet Ura mondja ezt: én élek. És csodálatosan és kegyelmesen reményt ad ígéretében: bevonlak benneteket ebbe az örökkévalóságba. Jézus szava megnyitja nekünk a remény ajtóját, és amíg szilárd hittel hiszünk Őbenne, ez az ajtó nyitva van. Amíg szilárd hittel  hiszünk Őbenne, jöjjön bár háború, omoljon össze élet, változzon a világ, köszöntsenek be betegségek, kezdődjön az életünk lebomlása, élő reménnyel hihetjük: mert Ő él, mi is élni fogunk. Egybegyűjti porainkat, s ahogy az ige mondja, trombita fog szólni azon a napon, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban. Ez az élet igazi reménye, mert Jézuson alapul, aki harmadnapon feltámadott és elsőszülött azok közül, akik meghaltak. De jó lenne Jézus testvérének lenni, testvérévé válni mai napon is gyászunkban és azt mondani: Ő az elsőszülött, én csak második, harmadik, negyedik századik, ezredik, vagy milliomodik vagyok a testvérek között, de testvére vagyok, s ha Ő feltámadott, én is fel fogok támadni!

Ezért hadd hirdessem végül a vigasztaló igét, mert az életnek nemcsak tényei, az életnek nemcsak reménye, hanem az életnek igazsága is van. Az életnek egy igazsága van: Jézus Krisztus. Hadd hirdessem Őt nektek, és hadd buzdítsalak benneteket, támaszkodjatok az Ő életére, az Ő szavára és az Ő ígéretére most a búcsú és a gyász óráján, és akkor a szívünkben nemcsak fájdalmas, nehezen legyőzhető kérdések támadnak, vagy kérdések, amelyeket nem is akarunk hallani, mert életről és halálról szólnak a kérdések, és mi nem érünk rá e félelmetes kérdésekkel foglalkozni. A szívünkben nemcsak  a gyász szólal meg, hogy elvesztettünk valakit, akit nagyon szerettünk, és nagyon hiányozni fog, hogy ő nem szólít bennünket, nem teszi fel kedves és huncut kérdéseit, nem magaslik fölénk professzor urasan,  és mégis csodálatos barátsággal, nem élvezhetjük a jelenlétét, amit mindannyian élveztünk, hogy az ő körében mindig otthon voltunk. Bizony, akkor a szívünkben nemcsak a próféta keserű, de igaz költői képe lüktet: fű a nép, porból valók vagyunk, és porrá leszünk, és porrá lesz minden, amit alkottunk! Hanem megszólal a szívünkben a hálaadás is. Mert erről is szólni kell még, a háláról. Enyedy László áldott életéért.  Hogy ő oly sokszor megtapasztalta Krisztusa megmentő szeretetét. Hogy annyi áldást kaphatott Tőle, annyi ajándékot, tehetséget, talentumot, és a háláról azért, hogy igazi református jellemként önfegyelemmel, derűvel és hálával adta mindezt tovább.  Mennyit kaptunk Istentől őrajta keresztül!? Számba se tudjuk venni. De adjunk érte hálát. És legfőképpen adjunk hálát azért, hogy a Szentlélek Isten titokzatos munkája megérintette az Ő szívét is, és ebben az érintésen Enyedy László csendesen, igazán és szilárdan, jól megalapozott módon elkötelezte magát Krisztusának, gyermekké lett, az elsőszülött testvérévé lett, s hordozhatta boldog hittel, másokért való szolgálatban, hogy ő a Krisztusé. Ez a mi vigasztalásunk, ahogy káténk mondja: hogy mind életemben, mind halálomban, testestől-lelkestől nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, az én Uram Krisztusomnak tulajdona vagyok. Ezért kell hálát adni Istennek, hogy őt megszólította, megérintette, elválasztotta, örökéletre elhívta, s késszé és képessé tette Enyedy Lászlót arra, hogy ezt a meghívást elfogadja, és ennek éljen. Isten Szentlelke minden fájdalmat meggyógyít. Isten Szentlelke minden rettegést és félelmet lecsillapít. Isten Szentlelke minden nyugtalanságot derűre és boldog várakozásra fordít.

Így szoktuk mondani: végtisztességet teszünk. Azt tesszük, mert emberileg nem tehetünk mást. Mégis kívánom tiszta szívemből, hogy Isten Szentlelke most is nyissa meg a remény ajtóját számotokra, hogy belelássatok abba a csodálatos világba, ahova Krisztus hívja az övéit ezzel az egyszerű szóval, abszolút kijelentéssel, örökérvényű igazsággal: én élek, ti is élni fogtok.
Ámen

Mennyei Atyánk, az Úr Jézus Krisztus által! Köszönjük örökkévaló hűségedet minden teremtésedhez, s kiváltképpen szeretetben való hűségedet hozzánk, emberi teremtményeidhez. Köszönjük mindent felülmúló élet-akaratodat, köszönjük, hogy a világ teremtésekor elhangzott ige, teremtő szó legyőz bűnt és halált is, a mi egyszülött Krisztusunk, Megváltónk által. Köszönjük, hogy mi, akik végességünkben, törékenységünkben, halálnak való kiszolgáltatottságunkban csak e véges létbe bezárva érzékelhetünk valamit ebből a Te mindent megtartó és megőrző szeretetedből, mégis úgy jöhetünk Hozzád, hogy TE Krisztusban felnyitottad számunkra az örökkévalóságot, és oda hívsz bennünket.

Köszönjük mennyei Atyánk, hogy Enyedy László testvérünket meghívtad erre az örök életre. S köszönjük, hogy bár őneki is által kell mennie a halálon, előtte ezt az utat megjárta megváltó Krisztusa, és mi bizton hihetjük és remélhetjük, hogy amikor elérkezik az Általad megjelölt nap, trombitaszóra, s ő, aki most elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban. Magasztalunk és dicsőítünk ezért. Hálát adunk mennyei Atyánk Enyedy László 92 évéért, mindenért, amivel megajándékoztad őt, s mindenért, amit ő megtöbbszörözve tovább ajándékozott nekünk. Köszönjük kedves alakját, minden erényét, fáradhatatlan munkájának megannyi gyümölcsét. Köszönjük igaz hűségét, amikor embert, országot, világot próbáló időkben megállt. Mindent, mindent köszönünk.   S legfőképpen most azt kérjük mennyei Atyánk, hogy miközben titkaidat látjuk, s kifejezzük hálánkat és köszönetünket, igazán hajolj hozzánk Lelked által, erősíts meg bennünket, s nyisd meg számunkra is az örökélet kapuját, igéddel, szavaddal, hogy bátor szívvel mondhassuk magunkra nézve is: Jézus él, mi is élünk. Ő él, mi is élni fogunk. Láss meg gyászunkban, adj vigasztalást, fogadd hálaadásunkat a mi Urunkért, a feltámadott Úrért.
Ámen