Teljesség

Textus: Efézus 1,16-23

Bogárdi Szabó István püspök 2009.04.12-én, a Budahegyvidéki Református Gyülekezetben elhangzott igehirdetése.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

 

Ha visszatekintünk a mögöttünk levő időszakra, sok minden kifejezte már számunkra, hogy mi is a húsvét örömének az alapja, mi is keresztyén ember feltámadási reménységének igaz oka és eredője. Ha visszapillantunk az elmúlt napokra, hetekre, azokra a szokásokra, melyeket többé-kevésbé még mi magunk is tartunk, vagy legalább tudunk róluk, s azokat tiszteletben tartjuk, s ha visszapillantunk mindarra, ami az életünkben, a társadalmunkban végbement, vagy még mindig történik, vagy ha felfogtuk, hogy a természetben milyen folyamatok mentek végre, akkor mindezt egy szóval talán így lehetne összefoglalni: húsvéthoz hiányos élettel érkezünk. Sok minden hiányzott és hiányzik az életünkből. Akik böjtöltek, fizikailag is átélték, mit jelent kevesebbet vagy semmit sem magunkhoz venni. Akik a mai magyar valóságban vergődnek, jól tudják, mit jelent erkölcsökben, reménységben, anyagiakban hiányos emberi életet élni. Akik pedig csodálkozó szemlélői annak, hogy szinte két nap alatt felrobbant a természet s egy pillanat alatt nem is tavaszban, hanem nyárban vagyunk, fel tudják idézni, milyen volt az, amikor, élethiányosnak tűnt köröttünk a világ is. Pál apostol egy húsvéti imádságot mond és belefoglal bennünket is. Ennek az imádságnak a lényege az, hogy Isten megismerésében teljességre jussunk.

 

Három-négy tételt sorolt fel az apostol, melyek kapcsán őszintén, igaz szívvel elmondhatjuk, hiányos az életünk, ezek hiányzanak, a számunkra töredékek vannak belőlük, mégis abban a reménységben vagyunk, hogy ezekben teljességre juthatunk. Először is azt mondja az apostol, hogy azért imádkozom, hogy Isten az Ő hatalmát, az Ő hatalmának dicsőségét, az Ő dicsőségének nagyszerűségét mutassa meg a ti életetekben úgy, ahogyan azt megmutatta akkor, amikor Krisztust föltámasztotta. A feltámadásban tehát Istennek hatalmát, Istennek dicsőségét, Istennek fenségét szemlélhetjük.

 

Van azonban ennek komoly vonatkozása is az egész emberi életre nézve. Így kezdi az apostol: nem szűnök meg hálát adni tiérettetek, emlékezvén rátok könyörgéseimben, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőségnek atyja adjon nektek bölcsességnek és kijelentésnek lelkét az Ő megismerésében. Bölcsességről és kijelentésről beszél. Ha végigolvassuk az evangélisták húsvéti följegyzéseit, láthatjuk is csodálatos módon kibontakozni - különösen János leírása szerint - , hogy lépésről lépésre, fokról fokra hogyan tárul föl a tanítványok, az asszonyok, a tanúk számára Krisztus feltámadásának a titka, és ezt nyugodtan nevezhetjük bölcsességnek. Hogyan jutnak egyre mélyebbre annak megértésében, hogy ennek így kellett lennie? Így kellett lennie, mert Isten ezt így ígérte, így kellett lennie, mert Krisztus ezt így jelentette ki, így kellett lennie, mert másképpen nem lehet, nem maradhatott a halálban az életnek fejedelme. Ez az a bölcsesség, ami olyannyira hiányzik az életünkből. Sok mindenhez értünk, sok mindent egybe tudunk tenni, sok mindent egy szempillantás alatt átlátunk, mégis ez az isteni bölcsesség, hogy az életnek így kellett a halál felett győznie, hogy Isten az Ő életadó kegyelmét összekapcsolta bűntörlő irgalmával, nos, ez az evangéliumi bölcsesség, mely teljes mértékben föltárul húsvétkor.

 

Kijelentésről is beszél az apostol, amikor imádkozik az efézeusiakért, és azt mondja: imádkozom, hogy a kijelentés lelkét is adja nektek az Ő megismerésében. Idézzük fel azt az egyszerű megjegyzést, amit János evangéliumából hallottunk. Amikor János evangélista először udvariasan maga elé engedi Pétert, majd ő is belép a sírba, látja, hogy ott nem elraboltak valakit, ott szép rendben történtek a dolgok, össze vannak hajtogatva a halotti leplek, mondhatni, komótosan, kényelmesen, akkor ezt mondja önmagáról: - látott és hitt, mert még nem ismerték az írásokat, hogy Neki föl kell támadnia. Hogy mit is hitt az evangélista, nem mondja el, de hinnie kellett, hinnie kellett, hogy itt az élet bontakozik ki, hinnie kellett, hogy itt isteni beavatkozásról van szó, hinnie kellett, hogy halált másító hatalom jelent meg, mert még nem ismerte az írásokat, mert még az írások kijelentését nem értette teljes mélységében. Ezért mondja az apostol: - én pedig imádkozom érettetek, hogy a kijelentés Lelkét is megkapjátok. Hogy megértsétek Isten tanúbizonyságából Isten kinyilatkoztatásából, hogy ennek így kellett lennie. Megvilágosításért imádkozik. Húsvét megvilágosító csoda, húsvét megvilágosító ünnep: s talán épp ez a megvilágosodás hiányzik a legjobban. Az isteni fény, melynek világosságában hirtelen, egy szempillantás alatt mindent fölfogunk, megértünk, látjuk az összefüggéseket. Milyen nyomorult, elesett, reménytelen sokszor az életünk, s talán éppen csak ezért, mert nem látjuk az összefüggéseket. Pedig mennyi elméletünk, mennyi teóriánk, mennyi kitalációnk van arra, hogy miért olyan a világ, miért olyan az élet, miért olyan az én világom, miért olyan az én életem, amilyen. Miért vannak úgy a dolgok, ahogy vannak – erre mindannyiunknak vannak elméletei, mindannyian próbálkozunk önmagunkon és a másikon is segíteni. Az apostol csak ennyit mond: - Én azért imádkozom, hogy az Isten világosítsa meg a ti értelmetek szemeit, hogy értelemmel lássátok, hogy mi az Ő elhívásának reménysége.

 

Összefoglalva az eddigieket, látjuk, az emberi élet legnagyobb hiánya a reménységben mutatkozik. Így lehetne mondani: az apostol könyörög érettünk, hogy mi a bölcsességnek, a kijelentésnek, a megvilágításnak a kegyelmében részesedjünk, hogy lássuk, mi a reménység, mi az Isten elhívásának a reménysége, mely közöttünk van. Hadd hirdessem ebben a húsvétunkban is, hogy isten megvilágosító kegyelmében láthatjuk, foghatjuk föl és lehet a miénk az Istentől való reménység. Minden más csak toldozása-foltozása az emberi életnek, minden más csak önáltatás.  Az egyik zsoltárban egy mély vita bontakozik ki. A zsoltáros vitatkozik magával, másokkal, vitatkozik a hatalmasokkal, vitatkozik a szegényekkel, vitatkozik az élet-bajnokokkal, mindazokkal vitatkozik, akik alatta maradnak az életnek. Ekkor hall egy hangot, amelyik azt mondja, hogy talán van valami remény, talán mégis lehet hosszabbítani az életet, kibújni a lét-kudarc alól, talán továbbvihetjük magunkat, majd csak lesz valahogy. Talán – mondja a zsoltáros egyik vitapartnere – mégha örökké élne is és nem látná meg a sírgödört…. nem látna halált. De rögtön hall egy másik hangot: de meglátja! Ha reménységhiányos az életünk, csak egyik napunkból billegünk a másikra, egyik tervünkről fordulunk a másikra, s nem látjuk az igazi reménységet. Soha nem volt nagyobb igazsága annak, amit ma itt 2009.-ben olyan fájdalmasan élünk át, hogy milyen rettenetes igazi remény nélkül élni. Igazi reménységről beszélek, nem egy napra, nem egy hónapra, nem egy fél évre, nem öt évre, nem tíz évre való reménységről, hanem az egész emberi életet átfogó és azon túlmutató reménységről. Amikor Isten Krisztust föltámasztotta, helyreállította a reménységet. Így mondja ezt egy biblia-tudós: amikor Jézus Krisztus meghal a kereszten, tulajdonképpen összeomlott sokak reménysége, mert nemcsak a reménységet veszítették el, hanem a reménység Istenét is elveszítették. Mikor azonban Isten Krisztust föltámasztotta, visszaadja az embernek azt, amit az ember elveszített, akit az ember elveszített, Isten önmagát adja vissza. A feltámadásban Istent nyerjük vissza, Ő minden reménységünk alapja.

 

Továbbá, azért is imádkozik az apostol, hogy értelmünk megvilágosodásában, isteni bölcsességében és kijelentésében azt is meglássuk, hogy mi Isten felséges hatalmának nagysága irántunk. A mai ember nemcsak reményhiányos vagy reményvesztett világban él, hanem a fenség is hiányzik az életéből. Sokféleképpen lehet ezt érezni. A fenség hiánya lehet az, hogy nem tudjuk a másik ember méltóságát és tisztességét megadni, lehet a fenség hiányát úgy is érzékelni, hogy nincsen semminek értelme számunkra, minden megkérdőjelezhető, semmi sem magától értetődő! Merthogy fordítva, a Biblia nyelvén Isten fölragyogó fensége azt jelenti, hogy egy szempillantás alatt belátom, megértem, hogy mi a dolgok rendje. Mi az, ami tiszta, mi az, ami tisztázatlan, mi az, ami igaz és szent és mi az, ami nem szent, a dolgok a helyükre kerülnek. Amikor egyik ismerősöm beszámolt arról, hogy egy csodálatos pazar természeti jelenséget látott, egy gyönyörű vízesést, többtíz méterről zuhogott alá milliárdnyi köbméter víz óriási robajjal betöltve a környezetet, akkor, mondta, ez lenyűgözött, olyannyira fenséges volt. Figyeltem a szavát. Egyszer sem mondta ezt a nagy élményét mesélve, hogy milyen természetes volt, amit látott. Nem mondta, hogy ez így van rendjén, a fizika törvényei, a tömegek, a geológia és a többi. S mégis éppen az nyűgözte le, éppen az ragadta meg, éppen az töltötte ki teljes mértékben, hogy a világot a maga rendjében láthatta meg, ahogy ma is sokakat lenyűgöz húsvét hajnalán a végigvirrasztott éjszaka után a napkelte, a hajnal, amikor a nap fénye betölti őket, fenséggel, dicsőséggel. Mégsem azt mondják, hogy valami rendkívüli történt, hanem megértik egy pillanat alatt, hogy Isten rendje szerint történnek a dolgok. Bizony, hiányzik életünkből a méltóság, a tisztesség, a dolgok megbecsülése, hiányzik a másik ember méltósága és ezért hiányzik az én méltóságom is! Nos, ez csak azért lehet így, mert életünk nem az isteni rend szerint zajlik. De most azért imádkozik az apostol, hogy amikor a feltámadottra néztek, amikor Őt ünneplitek, akkor értsétek meg azt is, mi az Isten hatalmának felséges nagysága irántunk. Milyen hatalommal, milyen dicsőséggel, milyen mindent átragyogó isteni természetességgel vesz minket körbe a Mennyei Atya.

 

S legvégül, testvérek, arról szól az apostol, hogy mindezt Isten Jézus Krisztusban mutatta meg. Húsvétkor a mi gyenge emberi felfogóképességünk, méltósághiányos, igazsághiányos, reménységhiányos életünk mindenféle kapaszkodókat keres. Hogyan tudjuk mi húsvétot megérteni? Úgy talán, ahogy megértjük a természeti folyamatokat,  vagy talán úgy, ahogy a böjtös ember húsvét napján végre maga elé tehet valamit, és teljességre jut, vagy úgy talán, ahogy jön egy gondolat vagy belátás, és hirtelen minden összeállt egészben? Ezek csak segédeszközök, ezek csak hasonlatok! Azt mondja az apostol: - Isten mindezt Krisztusban mutatta meg, mikor föltámasztotta Őt a halálból! Élethiányos életet élünk? Jézus Krisztusban látjuk az élet teljességét, az Ő feltámasztásában látjuk Isten nagyszerű dicsőségét. És ilyen ígérteket kapunk kedves testvérek Isten igéjéből! Isten, aki Krisztust föltámasztotta, minket is megelevenít Ővele együtt! Krisztussal minket is! Ez a mi reménységünk szilárd alapja. Más helyen azt mondja az apostol a Római levélben: titeket is feltámaszt Jézus Krisztussal együtt! Megint máshol: vele együtt titeket is elő fog állítani az Ő dicsősége napján. Péter apostol pedig azt mondja: - Dicsőséget adott Krisztusnak Isten az Ő feltámasztásában, hogy a ti hitetek reménység is legyen! És itt, az Efézusi levélben arról szól Pál: együtt föltámasztott és együtt ültetett a mennyekben a Krisztus Jézussal. Azzal a Jézus Krisztussal, aki megélte velünk együtt a reménységhiányos, méltósághiányos, jövőhiányos, Isten-hiányos emberi életet. Azzal a Jézus Krisztussal együtt, aki mindannyiunk helyett így kiáltott a kereszten: - Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Ezzel a Krisztussal együtt föltámasztott bennünket is! Ez a mi reménységünk alapja, ebben van minden bölcsességünk, ebben van elrejtve Istennek kijelentése.

 

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Sok minden hiányzik a mi életünkből. Tudom, sok mindenre vágyunk, és sok-sok tételben sorolhatnánk, mi az, ami kellene még. Most azonban az apostol a mindent beteljesítő, mindent összefoglaló Istenét mutatja meg a számunkra, és ezt mondja Jézus Krisztusról: Őt föltámasztotta, Őt tette a maga jobbjára a mennyekben, felül minden fejedelemségeken, hatalmasságokon, erőkön és uraságokon és mindenen, amely neveztetik nemcsak e világon, hanem a következendőben is. És mindeneket az Ő lábai alá vetett, és Őt tette mindenek fölött az anyaszentegyháznak fejévé, mely az Ő teste, teljessége Őneki, aki mindeneket betölt mindenekkel.

 

Nyissuk meg szívünket a feltámasztott Krisztus előtt, akinek neve mindenek felett való név, akinek lábai alá vetett Isten mindent, hogy bennünket is betöltsön javaival, igazságával, bölcsességével, örökké való szeretetével.

Ámen

Húsvét

« Vissza

Ez a weboldal az Ön kényelmes böngészésének érdekében cookie-kat használ. Elfogadom További információ