Teljes

„És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” János evangéliuma 1,14

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! Az idősek még emlékezhetnek rá, milyen volt a sok nagy nyomorúság  az 1950-es években, a II. világháború után. Ekkor mondta egy híres zsidó tudós, Martin Buber, hogy az istenfogyatkozás korszakában élünk. Tudom, meghökkentő a kifejezés, de érteni fogjuk, ha odafigyelünk, hogy mit akart ezzel a hasonlattal mondani a tudós. A hasonlatot a napfogyatkozás képéből vette, és egyben igazította is a régi prófétai beszédekhez. Napfogyatkozás akkor van, amikor a Föld és a Nap közé beáll a Hold, teljesen eltakarja a napot, s bár a Nap fénylik, mi mégis sötétségben vagyunk. Mi az, ami Isten és ember közé áll, hogy nem látjuk Isten áldó világosságát, nem részesedünk a csodálatos napfényben? Azt mondja a tudós, mai, maga az ember áll oda Isten és önmaga közé. De ez nem a valóságos ember, aki véges, és küszködik az élete értelmetlenségével, egészen pontosan a múlandósága értelmetlenségével; nem az, aki rászorul Isten szeretetére, és a másik ember szeretetére. Az az ember áll Isten és önmagunk közé, akinek vagy aminek képzeli magát az ember. Egészen az ősbűnig megy ez vissza – olyanok lesztek, mint Isten! – így  szólt kísértés (1Mózes 3,5). Olyan leszek, mint az Isten – képzeli magáról az ember, s nőtteti magát, álmodozik, képzeleg, nagyot akar. Aztán megrendülve tapasztalja, hogy nem látja Isten fényét. Pedig a mi orcánk is csak akkor világlik, a mi szemünkben is csak akkor fénylik az élet értelmes fénye, ha ránk ragyog a Nap. Mert a Holdnak is, és ha messzebbről nézzük, a Földnek is csak kölcsönfénye van. Amikor ránk ragyog a Nap, akkor ragyog a mi világosságunk és a mi fényünk is.

Ha a karácsony történetét kitágítjuk, és nem csak János evangélista megjegyzését vesszük ide, máris felidézhetjük azt a jelenetet, amikor Zakariás így énekel Keresztelő János születésekor: meglátogatott bennünket a naptámadat. (Lukács 1,79) Beteljesedik az, amit régi próféták jövendöltek a bajban, nyomorúságban, bezártságban, levertségben tengődő népnek: nem lesz mindig ott sötétség, ahol most szorongattatás van (Ézsiás 9,1), mert eljön a naptámadat, mert hajnal hasad, mert fölragyog az Úr napja Krisztusban.

Viszont János evangélista szava tömören egybefoglalja a karácsonyi tapasztalatokat és Krisztus áldásának a teljességét is. Ezt egy régi bölcs megjegyzésével így adhatjuk vissza: Isten Jézus Krisztusban mondta ki teljesen önmagát. Aki Jézust látja, az Atyát látja, aki Krisztust hallgatja, az Atyát hallgatja, mert Isten Krisztusban mondotta ki magát teljesen, mégpedig úgy, hogy minden ember megértse Őt.  Azt mondja az evangélista: láttuk az ő dicsőségét (az Atya egyszülöttének dicsőségét), mint aki telve volt kegyelemmel és igazsággal.

Láttuk, mondja az evangélista. És mindjárt úgy gondolom, hogy ez a szó az első tanúkig megy vissza, Szűz Máriáig, a pásztorokig, az évtizedekkel korábbi tanúbizonyságokig, hiszen azt olvassuk, hogy a pásztorok elmentek Betlehemből, és elmondták mindenkinek, amit az angyal mondott nekik, és amit ott láttak, ahogy ezt Lukács evangélista gondos utánajárás után feljegyezte (Lukács 2,17). És mondhatjuk mi is a szentek közösségében, hogy láttuk... Láttuk az első tanúkkal együtt Jézusban, a gyermekben Istennek a dicsőségét. Láttuk a titkot. A titok pedig az, hogy az Ige, aki a világ teremtője, mert általa lett minden, ami lett, most csecsemőként van itt közöttünk. Láttuk, hogy őt, aki az egész világegyetemet hordozza, most egy édesanya, hordozza karjaiban. Láttuk, hogy őt, aki mindeneket táplál, ahogy a zsoltárosok magasztalják Isten világgondozó, gondviselő hűségét, most egy édesanya táplálja. Láttuk, hogy őt, aki az angyalok királya, most ott van kint az istállóban, mert nem volt számára hely.

Lám, ebben a különös ellentmondásban ragyog föl az Isten fénye, mely kegyelem és igazság - mondja az evangélista. Ellentmondás ez, mert a mi életünkben nem fér össze kegyelem és igazság. Az erénytan kutatói jelzik folyton, hogy a sok-sok erény között (bátorság, a megfontoltság, a bölcsesség, a szeretet, a hűség és a többi) ez a kettő: a kegyelem és igazság távol esnek egymástól. Mert ha az igazsághoz ragaszkodunk -  általános értelemben a valósághoz, és jogi értelemben az igazságossághoz -,  akkor teljesen igazságosnak kell lennünk, tényszerűnek, jogszerűnek, törvénytartónak. Ha irgalmasok vagyunk, akkor a kegyelemhez kell ragaszkodunk megfontolás nélkül. De ez esetben dől az igazság. Egyedül a testté lett Igében, Jézus Krisztusban látjuk azt, hogy teljes benne az igazság és teljes benne a kegyelem. És ez itt nem puszta felsorolás, hanem a kettő csodálatos isteni egybekapcsolása – ahogyan a megszületett kisdedben ott van a Mindenható, ahogy a kiszolgáltatott gyermekben ott van a mindenek táplálója, ahogy a be nem fogadottban ott van az angyalok királya. Láttuk ezt, folytatja az evangélista, Jézus egész életében, szolgálatában. Arra a jelenetre utal, amiről Péter apostol is szól a második levelében, mikor Jézus három tanítvánnyal, Péterrel, Andrással és Jánossal felment egy hegyre, ahol Jézus Mózessel és beszélgettek a Jeruzsálemben bekövetkezendő dolgokról, a szenvedésének, halálának, és feltámadásnak a nagy titkáról. Ezt a dicsőséges jelenetet látva, Péterből kiszaladt a szó: Uram, jó nekünk itt lenni. Építsünk egy hajlékot neked, Mózesnek és Illésnek.  (Lukács 9,28-36) És maradjunk itt, mert itt látjuk a dicsőséget, és ebben a dicsőségben megmaradni, nos, ennél nagyszerűbb dolog nincsen!

Figyeljük az igét, testvérek! Azt mondja János evangélista: az ige testté lett, és közöttünk lakozott. Így is fordíthatnám: közöttünk volt a hajléka (görögül szkéné), a sátora, amit gyorsan felállít az ember, aztán ha odébb kell menni, felszedi és ott veri le, ahol élnie kell. Ezzel pedig prófétai ígéret teljesedett, amit így jövendölt Ámos próféta: az Úr megépíti Dávid leomlott sátorát (Ámós 9,11). Ezt a jövcendölést az alexandriai zsidók így fordították görögre: megépíti az Úr a szkénét, a sátort.  És ugyanezt ígéri az apostol által Isten a Jelenések könyvében is, mikor a végső beteljesedést mutatja meg: Isten az emberekkel lakozik. Isten sátora az emberekkel van. (Jelenések 21,3). Ha Isten hajléka van itt, én ugyan milyen hajlékot tudok építeni Krisztusnak?  Hiszen ő maga a hajlék! Én ugyan milyen sátrat tudok építeni a dicsőség urának, mikor ő a mi dicsőséges szent helyünk, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja:  Krisztus maga a szent sátor, az a nagyobb és tökéletesebb sátor, amit nem ember keze szőtt és állított fel, hanem maga Isten hozott el a Fiú testet öltésében (Zsid 9,11). Igen, láttuk Jézus egész életén ezt a dicsőséget. És láttuk az ő dicsőségét keresztjében és feltámadásában is. Ha paradoxon azt mondani, hogy a mindenség ura karácsonykor egy újszülött csecsemő alakjában van itt közöttünk, vagyis az örökkévaló a mulandó emberi testet öltötte magára, akkor ennél is mélyebb titok, hogy Jézus keresztjén nyilatkozik ki Istennek nagy dicsősége, ott és akkor, ahol és amikor Isten elrejtette arcát. És ott tárul fel megmentő szeretete, és irgaloma és az igazság teljesítésének a dicsősége, amikor feltámadt a megöletett Bárány.

És láttuk azt is, hogy miképpen találkozik egymással őbenne kegyelem és igazság. Azt imént megjegyeztük, hogy igazság és kegyelem aligha találkozik a mi emberi életünkben. Vagy mégis?

Amikor János apostol bizonyságot tesz, a szavában már ott van a nagy megboldogító karácsonyi tapasztalat, mely egyben reménység is. Mit tapasztalunk magunkról? Mindenekelőtt azt, hogy ügyetlen a hitünk és esetlen a hűségünk. Most a 21. században különös fájdalommal látjuk ezt.  A hitünk olyan kevés, ha szabad ezt mondani, külső támogatást kap. Mondhatnánk, hogy könnyű volt a régieknek, mi  azt éljük át, hogy a mi civilizációnk nem támogatja a hitünket. Egyszer valaki azt mondta, hogy a hit olyan, mint a mankó, amire rá tud támaszkodni az ember, és így, ha bicebócán is, de végigzarándokolhat az életen. Ám a mi civilizációnk az erősek, a sikeresek, a hatékonyak, a szerzők világa, és még ezt a mankót is kirúgják a hónunk alól. Ezért tétova, ingadozó a hitünk, alog van bátorságunk és erőnk megmutatni De karácsony éjszakájától a feltámadás hajnaláig, újra meg újra hangzik ez a szó: ne félj, csak higgy. Ne féljetek! - mondja az angyal a pásztoroknak. Ne féljetek! - mondja a feltámadott Jézus a kétségbeesett, megvert reményeket sirató tanítványoknak. Ne félj, csak higgy, mert benne kegyelem és igazság teljes. És ugyanezt látjuk a mi türelmetlenkedő reménységünkben is.

A mi korunk a nagy tervezések kora is, a nagy álmok kora, a nagy elhatározásoknak a kora. De hadd idézzem a régi bölcsességet, inkább tegyél meg most valami kis jót, ahelyett, hogy szüntelenül terveznél valami nagyon nagyot. Ellentétes értelemben a bűnre csábító Lucifert is idézhetem Az ember tragédiájából: a tett halála az okoskodás –  értve az okoskodáson minden újratervezést. De mivel türelmetlen korban élünk, a reménykedésünk is türelmetlen, és könnyen esünk csüggedésbe, lemondásba, levertségbe, ha  veszni látszik a remény. Ahogyan a Mesterüket sirató emmausi tanítványok is ezt mondják a feltámadott Úrnak: pedig mi azt reméltük... (Luk 24). Azt reméltük, hogy ez a Jézus, akiben kegyelmet és igazságot láttunk, akiben Isten kimondta önmagát, hogy ő hozza el a szabadítást. Vagy éppen elragad a fantázia. Sci-fi korszakban élünk. (Az én gyerekkoromban a sci-fi még kevesek ezoterikus érdeklődése volt.) Ma minden sci-fi, minden fantasztikus is, meg tudományos is, és mert tudományos, azért fantasztikus is, és folyton a fantázia szárnyain repülünk, csak ne kelljenn itt ebben a valóságban élnünk.

Hirdetem: Jézus Krisztus minden remény alapja! Hirdetem: ahhoz, hogy egyáltalán legyen alapja a reményünknek, látnunk kell, amit csak őbenne láthatunkk. Pál apostol ezt így mondja a Korintusi levélben, amikor a feltámadás titkáról beszél, ha Krisztus nem támadott fel, akkor nincsen halottak feltámadása, akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk, akkor hiábavaló a hitetek és hiábavaló a prédikálásunk (1Kor 15), akkor hiábavaló a szépen megfogalmazott hitvallás, akkor nincsen reménység, akkor csak reménykedések, tervezgetések vannak, akkor az egész csak annyi, mint a karácsonyi  csillagszóró, mely meggyújtva szikrázik egy ideig, majd ott marad utána egy szénné égett fekete váz. Ha Krisztus nem támadott fel, akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk. De ő feltámadott és elsőszülött lett azok közül, akik elaludtak. Az egyszülött elsőszülött is.

És végül vigasztal az ige, akkor is, amikor azt is látjuk, hogy erőtelen a szeretetünk. Töredékes is, erőtelen is, meg olykor ügyetlen is. Most karácsonykor történt. A papa kapott egy forgószéket, kényelmes alkalmatosságot. A gyerekek kicsomagolták, összeszerelték, bemutatták, milyen kényelmes, milyen jó lett benne ülni, olvasni, dolgozni. Mire azt mondja a nagypapa: hát köszönöm szépen, hogy meghoztátok nekem a tolószéket. Ez forgószék, papa! – replikáztak a gyerekek. Jó, jó, köszönöm a tolószéket – folytatta a papa. S elpattant a szeretet-buborék. Hát csak ennyire tud ügyes lenni a szeretetünk, ennyire tud hatékony lenni, még egy ajándékozási gesztusban is? De ennél komolyabb a dolog az, amire az apostol kér bennünket: „ne győzettessél meg a rossztól, hanem jóval győz le a gonoszt!” (Róma 12,21) Jóval a gonoszt?  Jaj, mennyire erőtelenek vagyunk ebben! Mennyire úgy van, hogy csak egy-egy gesztusra telik. Mennyire úgy van, hogy amikor igazán belevetnénk magunkat a jóba, bekopogtatnak az élet keserű tényeivel. Elég egy járvány, és idestova két esztendeje alig-alig látjuk egymást, de alig van ötletünk, erőnk valami többre a sóhajtozásnál. S íme, halljuk a háborúk hírét. Íme, látjuk a szegényeket, a nyomorgókat, a nincsteleneket, a hajléktalanokat, s kérdezzük: meddig ér el a mi szeretetünk? De Krisztusban, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal, így ragyogott föl az ő dicsősége. S ebből  megértjük, hogy Isten teljesen és egészen önmagát adta. Nagy bölcsesség van abban a mondásban, hogy amikor ajándékot kapsz, ne azt nézd, hogy milyen ajándékot adott az, aki szeret téged, hanem örülj annak, hogy ajándékot adott az, aki szeret. Mert adni szeretet nélkül is lehet (adózunk például, és azt szeretet nélkül csináljuk). De aki szeret, az nem teheti meg, hogy nem ad.

Krisztus teljes volt, kegyelemmel és igazsággal. Isten nagy helyreállító, új életet adó, új életre vezérlő szeretetét látjuk itt, és ezért tudjuk azt is, hogy nem lehetetlen jóval győzni a gonosz felett. Most ebben a karácsonyunkban oly sok nyugtalanító kérdést teszünk föl magunknak, annyi minden ingatja a hitünket, pirítja ránk, hogy gyenge és tétova a hitünk, csak ide-oda esünk csüggedés és fantázia között,  és annyiszor csüggesztjük le a kezünket, ezt a mi gyenge, erőtelen szeretetünket megtapasztalva. János ellenben ezt mondja, láttuk! És ahogy az apostol bevonja ebbe a betlehemi pásztorokat, és mintegy az ő nevükben is mondja: láttuk, úgy bevon bennünket, ezer évek után élő nemzedékeket is, hogy mi is bátran mondjuk vele együtt: láttuk az ő dicsőségét, mert Jézus Krisztus Szent Lelke által közöttünk lakozik. Kegyelme, dicsősége, hűsége és szeretete nem zárult le karácsony történetével, nem egy régi történet díszes illusztrációja, amit egy évben egyszer elolvasunk, aztán visszatesszük a polcra. Ez az ő élete ez maga a mi életünk.

Így szoktuk mondani: áldott karácsonyt kívánunk. Én most ennek az igének a fényében nem csak áldott, hanem áldó karácsonyt kívánok! Nyissa meg Isten Lelke a mi szemünket is, hogy a testté lett Igében lássuk az életet, a kegyelmet és az igazságot. Ámen