Tegyen embernek igazat Istennél

Jób 15

1 Akkor a témáni Elifáz felelt, és azt mondta: 

2 Vajon a bölcsnek széltudományt kell-e hangoztatni;

és keleti széllel megtölteni hasát:

3 haszontalan beszéddel vitatkozván;

és oly szavakkal, melyekkel nem segít? 

4 De te a vallást is megtöröd;

és kisebbíted az áhítatot Isten iránt. 

5 Mert bűnösséged tanítja szádat;

és a ravaszok nyelvét választottad.

6 Szád ítél el téged, és nem én;

és ajkaid nyilatkoznak ellened.

7 Talán te vagy az elsőszülött ember,

kit a halmoknál előbb hoztak világra? 

8 Talán Isten tanácsában hallgatózol,

úgy ragadsz bölcsességet magadhoz?

9 Mit tudsz, amit mi nem tudunk;

értesz, ami nálunk nincs meg? 

10 Ősz is, vén is van közöttünk,

időre nagyobb atyádnál.

20 az istentelen egész életében kínlódik

30 Nem térhet ki a sötétség elől,

hajtását láng szárítja el;

míg eltávozik az ő szájának leheletétől. 

31 Bár ne bízott volna hiábavalóságban,

magát megcsalva;

mert hiábavalóság lesz a fizetése.

Jób 16

1 Jób pedig felelt és azt mondta:

18 Oh föld, el ne takard véremet;

és ne legyen megállása kiáltásomnak! 

19 De most is ott van az égben az én tanúságom;

és bizonyságom a magasságban. 

20 Mikor kicsúfolnak barátaim;

Istenhez sír fel a szemem, 

21 hogy tegyen igazat embernek Istennél;

és ember fiának barátjával. 

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, Jób könyvét olvassuk most Nagypénteken is. Látni fogjuk, hogy éppen Nagypéntek az, amikor Jób szenvedésének a titkait fejtegetve közelebb jutunk Jézus Krisztus szenvedése titkának a megértéséhez, de megfordítva még inkább: Jézus Krisztus szenvedésének fényében még inkább megértjük Jób szenvedését. Emlékszünk még Ezékkel próféta kérdésére. A próféta a megsüllyedt, szövetségszegésben, bálványimádásban, gonoszságban elmerült népet inti, mi több, fenyegeti Isten közelgő ítéletével. Az elbizakodottaknak azt a kérdést teszi fel, hogy vajon megmentheti-e az egész népet a három nagy szent, Noé, Dániel és Jób életszentsége? Felel is rá, s azt mondja, hogy ők, Noé, Dániel és Jób az igazságukkal legfeljebb csak önmagukat szabadíthatnák meg(Ezékiel 14,14.20). Azért mondja ezt a próféta, hogy fölriassza a népét önhittségéből. Mi viszont azt láttuk eddig, mintegy ellentétben a próféta szavával, hogy Jóbnak ez az igazsága, mellyel önmagát megmenthetné, egyre nehezebben ragyog föl előttünk. Egyre kevésbé érkezik el hozzánk igazságának a tündönklő világossága. Folyton csappan a fénye, szinte csak pislákol. Csak egy-egy szikra pattan ki belőle. És a barátaival való beszélgetése, amely vigasztaló beszélgetésként indult, lassan (gyorsan!) vitává fajul, sőt, elmérgesedik. A vigasztaló barátok előbb csak értetlenkednek, megütköznek Jób panaszain, úgy érzik, jogtalanul vádolja Istent a szenvedései miatt. Hát vádolható-e Isten egyáltalán? Lehet-e igaza az embernek Istennel szemben egyáltalán? - képtelen kérdések. Aztán a barátok, szinte észre sem veszik, egyre inkább Isten védelmezőivé válnak. Bár az Úr nem kérte őket erre, hiszen nem is ezzel az indíttatással, nem ezzel a lelkülettel késztette őket, mikor összebeszéltek, hogy együtt elmennek megvigasztalni barátjukat. S mégis, hogy Istent megoltalmazhassák, megvédhessék Jób szavaitól, belecsúsznak ebbe a szerepbe. Micsoda felfoghatatlan paradoxon ez! Jób keserű panaszaival szemben hirtelen a barátjuk vádlóivá lesznek – és így, igen, elkezdődik egy per. Azt is láttuk, hogy a három barát háromféle módon, az egyik szelíd unszolással, a másik, szépen tagolt, tanáros tételekkel, a harmadik harsány kioktatással, de mindegyre ugyanazt mondja. A lényeg mindig ugyanaz. És aztán mi is kezdtük érezni, hogy előbb-utóbb ebben nekünk is állást kell foglalnunk a vitában. Kinek a pártján állunk mi? Jób mellett állunk ki? Ő jámbor, becsületes, istenfélő és a gonoszt kerüli, olvastuk róla története kezdetén, nincs még egy olyan ember a Földön, mint ő – de mérhetetlenül szenved. Mindenét elvesztette és súlyos beteg. Ha nem másért, mondhatnánk, talán ezekért a szenvedésekért odaállunk Jób mellé; a szenvedő mellé illik odaállni. De hát a barátok is odaálltak, a barátok nem ítélettel, nem bírói végzéssel jöttek, hanem részvéttel, együttérzéssel, beszakadt, néma fájdalommal, szóhoz se jutottak a megrendüléstől. Akkor hát álljunk Jób barátai mellé? Mert ha nem is értünk egyet a módszereikkel, ahogyan érvelnek, ahogyan előadják meggyőződésüket, azért valahogy mégiscsak meg kell őrizni a világ rendjét! Jób miatt, legyen akárki ő, nem borulhat fel a világ rendje! Ugyanakkor láttuk azt is, hogy Jób sosem vitatta Isten igazságát és soha nem állította, hogy bűntelen volna, hanem csak mindegyre Istenhez akar eljutni, akár egyfajta per keretén belül is. Nem a szenvedése okát, hanem a szenvedése fölfoghatatlanságának, mérhetetlenségének, véghetetlenségének, súlyosságának az okát keresi. Miért ennyi? Miért ilyen sok? Vagy talán magyarázatot sem követel. Hanem magához az Istenhez akar eljutni. Ezt mondja újra meg újra; szinte azt mondja, idéztem egy középkori misztikus szavát: ha csak egyetlen szót hallanék magától Istentől, ha maga Isten szólna hozzám, nem a barátok, nem a bölcsek, nem a régi és új vigasztalók, hanem maga Isten, ez olyan boldoggá tenne, hogy minden egyéb boldogságról le tudnék mondani!

S ma Nagypénteken Krisztus szenvedéseinek rettenetes valóságával szembesülve azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy vajon előképe-e Jób szenvedése Megváltónk szenvedésének? Az előkép afféle „keret”, amit Jób szenvedése nem tölt ki teljesen, ám a vonalaiban mintegy előre jelzi a Krisztus szenvedését. Erre a kérdésre Ezékiel próféta egyértelmű nemet mond. Jób csak magát menthetné meg a maga igazságával (Ezékiel 14). Ezzel szemben Ézsaiás próféta jövendölése arra enged következtetni, hogy amikor mi Isten szenvedő szolgájára tekintünk, az ő érettünk és helyettünk való szenvedését mélyebben megérthetjük, átérezhetjük, és teljesebben elfogadhatjuk, ha a Jób életén, sorsán, szenvedésén, küzdelmén, alázatos hitben való győzelmén ott látjuk a Krisztus keresztjének és feltámadásának visszavetülő fényét. Nem Jób szenvedése a minta vagy a keret, amit aztán majd a Krisztus szenvedése, mintegy csatlakozva a Jób szenvedéséhez, teljesen kitölt, hanem a Krisztus szenvedése az a valóság, amelynek a fénye mintegy visszavetülve segít minket a Jób szenvedését is megérteni, és ekként a Krisztusét még teljesebben elfogadni.

Abban mindenképpen nagy segítségül van számunkra a Jób könyvének ilyen olvasása, hogy különbséget tudjunk tenni a mi szenvedésünk iránya és a Krisztus szenvedésének, áldozatának a hatalma között, mert nagy a különbség. Válogatott szakaszokat olvastam a tizenötödiktől tizenhetedikig terjedő részből. Itt újra megszólal Elifáz, aki a barátok sorában elsőként szólt már; neki, illetve most már tudjuk, a többieknek is válaszol Jób. Elifáz, még mindig szelíd és tapintatos, ezt kiérezni a szavaiból. De azt is látjuk, hogy nem tud kilépni a baráti kör egybehangolt meggyőződéséből, miszerint Jób képmutató, sőt, arrogáns és oktalanul sértegeti Istent. (Megjegyzem, ez valóban nem ritka jelenség: a magukra szelídséget, alázatot, kedvességet, empátiát öltő emberek, akik mindezt pusztán képmutatásból teszik, egy adott pillanatban elképesztően arrogánsan tudnak kifakadni.) Nos, a barátok, mintegy összehangoltan, kezdik is mondogatni ezt Jóbnak. Most éppen Elifázon a sor, ő pedig szelíden, de némileg sértődött böki oda: hát nem használt neked a szelíd beszéd? Én szinte fülbe súgva szóltam veled, szinte az ölembe vettelek és úgy próbáltalak odaterelgetni Istenhez. Hát nem használt a szép szó? Mondandójának a lényege pedig ez: Jób bizony bűnös, nem is kell nyomozni, nem kell Jób lelkében barangolni, nem kell ott titkos rekeszeket föltárni, vagy tanúkat idézni, hiszen ezt maga a Jób teszi egészen nyilvánvalóvá azzal, hogy panaszkodik, és ahogyan panaszkodik. Lám, Istent hívja mintegy számadásra, vitára, perre. Ezzel pedig, rémüldözik Elifáz, Jób megtöri a vallást, megszegi a szent szövetséget! Ez már-már prófétai szó, mert a próféták fedték Isten népét szövetségszegés, vallástörés bűne miatt. Továbbá, Jób kisebbíti az áhítatot Isten iránt; lám, még a mi áhítatunkat is elsorvasztja! Sokszor idéztem, hogy milyen hirtelen elpárolog belőlünk a vigasztaló lendület, az odaszánás, a jótét lelkület, amikor egy szenvedései közepette acsargó ember mellé kell állnunk. Nyomban elvész az áhítat. Jób, mondja neki Elifáz, te megtöröd a vallást, kisebbíted az áhítatot, és ebben titkos bűn irányít téged, ez határozza meg a szavaidat; lám, csalárdul érvelsz. Mások így fordítják: okosan érvelsz, és itt pontosan ugyanaz a szó szerepel, mint Mózes első könyvében: a kígyó okosabb volt minden állatnál. (1Mózes 3,1) Milyen hamar eljutnak ide a barátok. Okosan érvelsz, mint a ravasz kígyó, cselezel a szavaiddal! Te is be akarsz csapni, de minket nem tudsz! Aztán Elifáz kimondja az ismerős ítéletet is: a szád ítél el téged (Jób 15,6). Hallottuk ezt Máté evangéliumából is, Jézus elítélésének egyik döntő pillanatában, amikor a főpap megkérdezte tőle: te vagy az élő Istennek fia? És Jézus azt mondja, az vagyok. És ekkor a főpap megszaggatja ruháit, és így kiáltott, mi szükség még tanukra ellene? Íme, hallottátok káromlását, a saját beszéde ítéli el! Méltó a halálra! (Máté 26)

Elifáz intést mond, mintha Jób külön úton törekedne Istenhez, mintha valami titkos bemenetele lenne Istenhez, mintha el akarná orozni a mennyei bölcsességet, mintha ő lenne az elsőszülött! „Te vagy vajon az elsőszülött, mielőtt még a halmok és a hegyek teremtettek volna?” Vagyis, még egyszer mondom, méltatlankodik, hogy Jób megtöri a vallást, szövetséget szeg. És emiatt eleve ítélet alá esik. Másrészt, Jób megkisebbíti az Isten iránti áhítatot, és ezzel másokat is megbotránkoztat és eltaszít Istentől. Aztán megkérdezi: „talán neked nem volt elég az isteni vigasztalás és a veled való szelíd beszéd, mi ragadta el a szívedet és mit nézegetnek szemeid, hogy Isten ellen fordítod lelkedet és ily szavakat hozol ki szádból?” (Jób 15,11-12) Majd elmondja, hogy mi vár az ilyen emberekre, az istentelenekre. Az istentelen élete hányattatás, mert azt hiszi, hogy békében él, de hirtelen pusztítást tör rá, kard van neki kiszemelve, szükség rémíti, nem térhet ki a sötétség elől, rá kell majd döbbennie, hogy megcsalta magát, mert hiábavalóságban bízott. Hogyan? Álljunk meg egy pillanatra! Jób, aki mindvégig Istenben bízott, hiábavalóságban bízott volna? Bizony, testvérek, megzavarodunk itt, és meg is rendülünk Elifáz szavai hallatán! Mintha a Jézus keresztnél csúfolódók szavát hallanánk: „Istenben bízott, szabadítsa meg hát őt Isten, ha akarja.” (Máté 27,43) Akarja-e Isten? Az istentelen megcsalja magát, mert hiábavalóságban bízik – ez a verdikt. De Jób Istenben bízott! Szabadítsa meg őt, ha akarja. Akarja?

Mégis, azt kell mondanunk, hogy Elifáz megrendítő, ijesztő szavai voltaképpen jó szándékú, terelgető gondolatok. Jóbot terelgetné oda, ahol szerinte lehetséges az Istennel való találkozás.

Minket pedig Ézsaiás prófétához vezetnek. Amikor a próféta az Úr szenvedő szolgájáról jövendöl, ezt is mondja: mi azt hittük... (Ézsiás 53,4). Mi azt hittük, hogy a szenvedő alak ostoroztatik, verettetik, kínoztatik Istentől. Jób is szolgája volt Istennek. Maga Isten mondja róla. Így kezdődik és így végződik a könyve. Tehát nem Jób mondja magáról, hogy ő Isten szolgája, hanem Isten mondja Jóbról: az én szolgám. Ézsaiás azonban nem Jóbról beszél, bár a bibliai könyvek megírásának idejét tekintve beszélhetne Jóbról is, de nem róla szól, hanem jövendöl, nem régi-régi, híres-neves szenvedőre néz vissza, hanem előre tekint. Arról jövendöl, akiről maga Jób is szól most itt felsóhajtásban és bizonyságtételben. Hitem szerint ugyanis Jób is jövendöl itt. Ezt feleli barátjának adott válaszában: „de most is ott van az égben az én tanúságom és bizonyságom a magasságban, mikor kicsúfolnak a barátaim, Istenhez sír fel a szemem, hogy tegyen igazat embernek Istennél, és ember fiának barátjánál.” (Jób 16,19-21)

Jób már korábban felvetette, hogy ha lenne valaki, aki közte és Isten között igazságot tenne, odavinné elé a panaszát. A barátai ezen megrökönyödnek. Aztán arról is beszél Jób, hogy talán az lenne a legjobb, ha Isten elrejtené őt a holtak közé, míg tart a haragja szolgája ellen, aztán, ha elmúlt a haragja, akkor emlékezne meg róla, akkor venné elő, akkor hívná magához őt harag nélkül, kegyelemmel, áldással. És itt, ebben a szakaszban is sorolja újra a szenvedéseit, Istenhez szól: elpusztult az egész háza, ellenségei villogtatják rá szemüket (idézzük csak ide az evangéliumi passió-történetek szavait!), kitátották rá szájukat, összecsődültek ellene, ki van szolgáltatva a gonoszoknak, a gonoszok kezére adatott, összetörték, leköpdösik, tagjai hanyatló árnyék, napjai eltűntek, tervei összetépve, sötétség uralkodik fölötte, Isten haragja rést szaggat a testén, arca sírástól gyulladt, szempilláin a halál árnyéka ül, kicsúfolják. Majd így zárja a panaszát: a temető enyém. (Jób 16,23) Passió ez.

De mindeközben, szinte fel sem fogva azt mondja: mégis, bizonyos vagyok benne, hogy van, aki engem igazolni tud Isten előtt, van tanúja az életemnek és ismerője minden dolgomnak (Jób 16,19). S ha most a barátai csúfolják, megszégyenítik, vigasztalás helyett vádolják, vagy éppenséggel demonstrálják rajta a világ rendjét, ő mégiscsak azért esdekel, hogy ez a valaki tegyen igazat az embernek - a halandónak – most éppenséggel neki, Jóbnak – Istennél. És tegyen igazat embertársnak embertárssal. Mások így fordítják ezt: bár tenne valaki igazságot Isten és ember között!

Ki tesz köztünk és Isten között igazságot? Ki tesz Jób és a barátai között igazságot? Ki tesz köztem és a testvérem, köztem és a barátom, köztem és a gyerekeim, köztem és a főnököm, köztem és az embertársam, köztem és az ellenségem között, ki tesz igazat? Vajon, a nyomorúságot látva, csak annyit mondhatunk, amit Ézsaiás próféta mondott: mi azt hittük...? Csak ennyit mondhatunk? Jób barátai is azt hitték, hogy Istentől ostoroztatik, verettetik és sújtatik. Ézsaiás próféta azt mondja: mi azt hittük, hogy a sokakat megigazító szolgát azért veri, ostorozza Isten, mert éktelen és utálatos volt, mert érdemelte a szenvedést, a betegséget, a fájdalmakat és a halált. Holott ez a szolga szenvedésével sokakat igazított meg, sokaknak szerzett igazat Istennél. Nekünk is. Nekünk is Jézus Krisztus szerzett igazat. Azt hittük, mi is azt hittük, a Jób barátai is azt hitték. És vajon valóban, csak ennyit mondhatunk, amit aztán igyekezhetünk megmagyarázni, hogy valami titkos bűn lappangott Jóbban, lám, a saját szava beszéde és leleplezi, méltó hát az ítéletre?

Testvérek! Jób óhaja nem makacskodás, hanem szent remény, hogy van tanúnk a mennyben és az isteni világban, van az életünk minden dolgának hites ismerője. A régi görögök ezt így fordították: tanú, vagyis martüsz, mártír! Van egy mártírunk, tanúnk, Jézus Krisztus a mennyben. És így folytatják a görögök a fordítást: van szünhisztor-unk (ebből a szóból származik a história szó). A szünhisztor pedig az, aki az én egész élettörténetemben benne van, minden történetemnek hiteles tanúja, sőt, a társa az én történetemnek. Jézus a mártír, mondja a Jelenések könyve, ő a hű és igaz bizonyság (Jelenések 1,5). Ő hű és igaz tanú. És ő az együtt-tudó is, mert ő a fájdalmak férfija és a betegség ismerője, akinek a szava a mi lelkiismeretünknél is világosabban, egyértelműbben kimondja, hogy egyes egyedül csak Isten kegyelmébe vethetjük a reményünket. Ismeri az úr az övéit. (2Tim 2,19)

S végül a különbség. A Zsidókhoz írt levél a hit hősei sorában némelyeket névvel, némelyeket név nélkül említ, többek között azokat, akik hit által országokat győztek le, és azokat is, akik szenvedtek (Zsidó levél 11). Mindezekről azt mondja: nem volt méltó rájuk a világ (Zsid 11,38). Jóbra ez többszörösen áll. Kínszenvedést is látott, de hite által legyőzte a kísértés birodalmát. Szent Gergely mondja: lásd a nagy csodát, a szenvedő Jób egy szemétdombon győzte le azt a kísértőt, aki Ádámot a paradicsomban halálos vétekre csábította! Országot győzött le Jób. Ám magát a kísértőt és az utolsó ellenséget, a félelmek királyát, a halált csak Jézus győzhette le véglegesen a halála önkéntes áldozatával. Jób szenvedése nem önként vállalt szenvedés volt, hanem roppant próbatétel. Krisztus szenvedése önkéntes áldozat. Az én életemet senki nem veszi el tőlem - mondja Jézus a tanítványainak, mikor áldozata értelméről beszél -, magam teszem le azt és magam veszem fel (János 10,18).

Az egyetlen igaz tanú és az életünk teljes, hiteles bizonyságtevője, Jézus Krisztus a maga életével és halálával pecsételte be Isten irántunk való szeretetét. Ezt mondja Pilátusnak: azért jöttem, hogy tanúságot tegyek az igazságról (János 18,37). Vagyis nem a Jób szenvedését emeljük fel Krisztus szenvedésének a magasába, mert azzal mindenféle emberi szenvedést a Krisztus szenvedése magasságába emelnénk fel. Fordítva. A Jób szenvedésének a fényében látjuk, abban látjuk meg igazán, hogy egyedül csak Krisztus az, aki tökéletesen megalázta magát, tökéletesen engedelmes volt a keresztfa haláláig. Sőt, nem is a szenvedést magasztaljuk fel itt általában, hanem az engedelmességet. Látjuk, hogy csak a kereszt, a megváltó halál és a feltámadás old ki minket kétségbeesésünk és kevélységünk őrült dilemmájából. Kérdezgettük sokszor, kinek az oldalán állunk mi ebben a nagy drámában, a Jób oldalán vagy a barátok oldalán? De most tegyük fel a kérdést: ki mellé állt Jób? Kinek az oldalán áll Jób? Íme ezt mondja: van tanúnk a mennyekben és bizonyságunk a magasságban! Hozzá vezet el bennünket Jób bizodalma. És ezért mondjuk a szenvedő zsoltárossal együtt, aki nem érti, hogy a gonoszoknak miért van szerencséje, és az igazak miért szenvednek (mintha a Jób zsoltára lenne a hetvenharmadik): „Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön, ha elfogyatkozik, és testem és szívem szívemnek ő sziklája, és az én örökségem te vagy óh Isten mindörökké! (Zsoltár 73.25-26) Bizonyára van tanúm a mennyben és bizonyságom a magasságban, még ha sírva is emelem szemem az égbe, ő szerzett számomra igazságot Istennél. Dicsőség neki örökkön-örökké! Ámen. Ámen.