Te vagy soron – mi vagyunk soron

Lekció: Róma 1,1-10

Textus: Jób 4,1-6; 5,17-27

„Erre szót emelt a témáni Elifáz, és azt mondta: 

Vajon kockázatos egy szó hozzád?

Fáradt vagy; de szavait visszatartani ki bírná? 

Hiszen annyi embert leckéztettél, és lankadt kezet erősítettél,

elbotlót emeltek fel szavaid, és roskadt térdet erősítettél meg. 

Ha most rád kerül a sor, elfáradsz; ha téged illet, zavarba jössz?! 

Hát istenfélelmed nem bizalmad neked;

nem reménységed jámbor életed?

Lásd, boldog az ember, akit Isten dorgál;

ne vesd meg tehát a Mindenható fenyítését...

Mert ő az, aki fájdalmat okoz és aki bekötöz;

aki sebez, és akinek kezei gyógyítanak. 

Hat szükségből kiment téged; és hétben nem ér hozzád veszedelem. 

Éhínségben megvált a haláltól; és háborúban a kard hatalmától; 

nyelvostor esetén elrejtőzhetsz; és pusztulástól nem kell félned, ha jön; 

pusztulásra és éhségre nevethetsz; és a föld vadállataitól nem kell félned; 

mert a mező köveivel szövetséged van; és a mezei vad békében van veled. 

Tapasztalni fogod, hogy békesség a sátorod;

ha szemlét tartasz otthonodban, hiányt nem találsz.

És tapasztalni fogod, hogy sok a magzatod;

és sarjadékod, mint a földnek füve.

Duzzadó erőben fogsz a sírba menni;

mikor sírhalom emelkedik annak idején. 

Íme ezt megvizsgáltuk, így van;

hallgasd meg és tapasztald meg magad.”

Kedves Testvérek! Igen közismert Albrecht Dürer egyik szép oltárképe, a jabachi oltárkép, amely behajtva a szenvedő Jóbot ábrázolja. A kép egyik oldalán Jób feleségét látjuk, amint vizet önt a magába roskadt, fekélyeiben hevülő Jóbra, talán meghűteni lázas, forró testét. A másik oldalán pedig Jób barátai láthatók, egészen különös felállásban: síppal-dobbal-nádihegedűvel (ahogy a magyar népdal mondja). A művészet-történészek régóta vitatkoznak, hogy vajon mit akart Dürer ezzel a fiktív jelenettel kiábrázolni. Talán gúnyolódás lenne ez, ahogy a barátai odaállnak a szenvedő Jób mellé, és lakodalmi muzsikát „szolgáltatnak” neki? Vagy ügyetlen vigasztalás volna ez? Mint amikor mi is próbálunk szomorúságba esett, kedvtelen embert olyan módon felderíteni, hogy bekapcsoljuk a magnót, a lemezjátszót, a televíziót, vagy éppen a mobiltelefont (most már azt is lehet), bedugjuk a fülébe a fülhallgatót, hogy hallgassa csak meg a kedvenc muzsikáját, slágerét! Hallgasson csak egy kis zenét! Van zeneterápia is. És tudjuk, hogy ez nagyon kedvező, mélyhatású eszköze lehet a gyógyításnak. De azt is megtapasztaltuk már, hogy olykor a legkellemesebb zene is pokoli lármaként tud hangzani a szenvedő fülében. Gondoljunk csak Dávidnak és Saulnak az esetére. Dávid a hárfázásával fel tudta deríteni a dúlt lelkű, gyötrött Sault. Azért is vette őt az udvarába Saul. És mégis, eljött az a pillanat, amikor a király dárdát ragadott és a megnyugtatására zenélő Dávidhoz vágta a fegyverét, nem is egyszer (1Sámuel 18-19).

Nos, ha nem is tudjuk megfejteni a Dürer képének okát, ha a kép megmarad bennünk, talán többet értünk a helyzetből, most, ahogy sorra jönnek a barátok és mondják a magukét (síppal-dobbal-nádihegedűvel). Azt látjuk, hogy Jób nem hagyja magát kihozni a bánatából, a keserűségéből, és vigasztalhatatlan marad. Mondhatni erre, hogy talán jobb lett volna, ha a barátok a hét napos hallgatás után még tovább hallgatnak, ha meghosszabbítják a némaságot, és a csend-kúra áldásaival vigasztalják barátjukat. Csakhogy, mint a múlt alkalommal hallottuk, Jób már megtörte a csendet, és kemény, keserű rettenetes szavakkal megátkozta születése napját. Így ért véget Jób nagy beszéde: amitől rettegve remegtem, az jött rám, nincsen békességem, mert háborúság támadt rám. (3,25-26)

Találgathatjuk, hogy miért Jób törte meg a csendet. A dolgok rendje értelmében talán mégiscsak úgy kellett volna lennie, hogy a barátok, akik összebeszéltek, hogy megvigasztalják Jóbot, és el is mentek hozzá, és el is végezték a korabeli kötelező gyászszertartásokat és rítusokat, és ott ültek vele együtt a mély hallgatásban, nos, ők, a barátok mondanak először valamit. Miért Jób töri meg a csendet? Talán azért, hogy beszélgetésre késztesse a barátokat? A gyászmunkának és a gyógyulásnak is része a beszélgetés. Beszélgetni kell. Mi történt? Mi ez az egész? Ez nyilván nem kedélyes beszélgetés, nem afféle terefere műsor, mindazáltal beszélgetés, mély és drámai. Vagy Jób egyszerűen csak szóra akarta bírni a barátait? Mindegyis, hogy mit, csak szóljanak már valamit ebben a rémült döbbenetben? A Biblia-tudósok Jób átkáról azt tartják, hogy igazából véve nem is átok, a siratójáról pedig azt mondják, hogy igazából véve nem is sirató, hanem ez a kettő együtt: imádság. A régiek kifejezésével élve, ez a különös, furcsa beszéd (melyről a múltkor volt szó): oratio in extremis, szélsőséges, kezelhetetlen helyzetben mondott imádság. Olyan panasz ez, mint a Jeremiás prófétáé volt. Mikor Jeremiás a béke egyetlen lehetőségéről beszélt népének az ostromlott Jeruzsálemben, a király ráküldte a testőrségét, akik megverték, szájon verték a prófétát. Ekkor mondja a próféta (mint Jób): átkozott legyen az én születésem napja és: „miért is jöttem ki az én anyámnak méhéből, hogy nyomorúságot lássak és bánatot, és hogy napjaim gyalázatban végződjenek?!” (Jeremiás 20,18) Érezzük, ez itt egyáltalán nem kérdés, hanem felkiáltás: ima-kiáltás - oratio, szupplikáció, vagyis nem kérdés – hanem kérés!

Jób kemény szavai is a kérés szavai. Jób voltaképpen segítségért kiált. Talán a barátok még nem értik ezt. És megmondom őszintén, hogy amikor ilyen rettenetes helyzetben lévő embernek az efféle segélykiáltását halljuk, mi sem értjük rögtön. Jób nem a barátai felé nyújtja ki a kezét, nem az ő segítségükre van szüksége. Jób Istenhez kiált. Idézzük fel a szavait! Azt mondja: legyen sötétség! Ez egy ellen-teremtés! Így kezdődik az egész teremtés, tudjuk: legyen világosság! (1Mózes 1,3). És most Jób a panaszában így kiált: legyen sötétség! Istent hívja, a teremtőt hívja. A behemótról beszél, a mitikus állatról, és ezt mondja: jöjjenek azok, akiknek van elég bátorságuk, hogy felköltsék az ősszörnyet. A barátok, talán sejtik, most csak inkább érzik, hogy Jób egyenesen Istenhez akar menni. Mintha a barátokat csak tanúnak fogadná föl, hogy hallják csak, amint ő ebben a szélsőséges, kimondhatatlanul nyomorult helyzetben – in extremis! – Istenhez kiált és az Ő segítségét kéri. Mert nagy a baj! Azt mondja Jób: nincs enyhület, nincs nyugalom, nincs csend, háborúság érkezett! És ez a háborúság a zaklattatást jelenti. Fizikai értelemben azt fejezi ki, amikor odébb taszítanak valamit. De jelenti a földrengést is. Később egy negyedik alak, Élihú, aki itt most még néma tanú, ugyanezzel a szóval fejezi ki, amikor Isten megjelenését a mindent elsöprő földrengés morajához hasonlítja (Jób 37,1). Mi magyarok ritkán tapasztalunk földrengést, és azok sem súlyosak. De a média jóvoltából, ha földrengésekről látunk tudósítást, a hangot is hallhatjuk, a mindent átható, félelmetes morajlást. De ilyen átható hangot hallunk akkor is, amikor égiháború van. Olyan villámok sújtanak le, hogy belerendülünk, belesüketülünk. Ezt mondja Jób: ez érkezett. Békét vártam, nyugalmat vártam, de tektonikus mozgások jöttek, égiháború támadt, (vagy mondjuk így) élet-háború köszöntött rám. Istenhez kiáltok.

Meg kell hát szólalni. Azt mondja Elifáz, aki elsőnek szól a barátok közül: „ha szólni próbálunk hozzád, zokon veszed-e?” Kecskeméthy István így fordítja (ezt olvastam a textusban): „vajon kockázatos egy szó hozzád?” Nem lesz-e belőle robbanás? Mondhatunk mi is egy szót? Mert most már mi sem hallgathatunk, folytatja. Látjuk, hogy beleroppantál, belefáradtál a bajba, megutáltad az életedet, de ki bírná immár a szavait visszatartani? És majd jönnek a barátok sorba, mindegyik mondani fog valamit. És ahogy jellemeztem őket, Elifáz az, aki halkan beszél, fülbe súg, a többiek szinte nem is hallják. Aztán hallani fogjuk Bildádot is, ő másféle terápiát alkalmaz, ő mint normális ember normális helyzetben normális dolgokat mond, higgadtan, nyugodtan. Czófár pedig Darnel-tréninget alkalmaz. Kiabál, üvölt, leteremti Jóbot. Nyakon vágja: mit óbégatsz, mit hisztizel!?

De előbb a csendes szó jön, Elifázé. Ő pedig hosszasan leírja, hogy amit mondani fog, azt ő nem könyvekből olvasta ki, nem a mások tudománya ez, nem is a vigasztalás évezredes tradícióiból merítette, hanem egy éjszaka álomban (vagy félálomban) kapta, amikor látomása támadt: egy szellemalak lépett hozzá, akit ő nem tudott azonosítani. És ez a szellemalak súgta az üzenetet a fülébe (amit most ő súg a Jób fülébe tovább), ez pedig így szól: a halandó nem lehet igazabb Istennél! Évezredekkel később a filozófus Kierkegaard egy nagy tanulmányt írt, melynek sziporkázó, szellemes tézise ez: Istennel szemben sosincs igazad! Elifáz ezt valami titokzatos éjjeli látomásban fogta fel: nem lehet a halandó igazabb Istennél, a teremtőnél, aki még az angyalaiban is talál hibát. Nagyon hasonlít ez a jelenet (ez a fülbesúgás) ahhoz, amikor Illés próféta menekül Akháb király és Jézabel elől, elhúzódik egy barlangba. Aztán kívül, vihar, mennydörgés, földrengés, háborúság támad – de egyikben sincs benne Isten, hanem a próféta hall egy szelíd és halk, szinte alig hallható hangot: mit csinálsz itt Illés? És ez a halk, szelíd hang ad neki új erőt és küldetést (1Királyok 19). És most, mintha ezzel kísérletezne Elifáz. Igen, Jób azt mondja: háborúság jött, égzengés, földrengés, támadt megsemmisítő robajlás van, szétdőlt minden, megingott a világ szerkezete, inkább ne is legyen világosság, forduljon visszájára a teremtés, olyan nagy a baj  - de lám, Elifáz fülbe súgva mégis elmondja el igazságot Jóbnak. Vagyis ő nem kioktatni akarja Jóbot – mondván: lehet-e a halandó igazabb Istennél? Hiszen Isten még angyalaiban is talál hibát! (4,17-18). Igen, ezt lehet kioktató kérdéséként is feltenni. De Elifáz vigasztalni akar, éspedig mindjárt sokféle módon. Én csak részleteket olvastam fel a beszédéből, és ebből is csak három vonatkozást emelek ki.

1) Az első: Elifáz tükröt tart Jób elé, mégpedig érdekes tükröt. Nem azt mutatja, hogy milyen állapotban van most Jób – ez borzasztó látvány lenne, nem mutatna mást, mint a szenvedő embert, aki mindenét elvesztette, a vagyonát, a gyermekeit, az egészségét, a megbecsülését, a tisztességét, a felesége otthagyta, kivetették a közösségéből és (ahogy a Vulgata fordítja: egy trágyadombon ül) vakargatja sebeit. Ilyen helyzetben tükröt tartani valaki elé, nem nagy művészet, legkevésbé vigasztalás. Elifáz a Jób múltjának a tükrét tartja most oda a szenvedő elé. Azt mondja neki: te már sokakat megleckéztettél! (Értsük jól itt a lecke szót!) Sokaknak adtál már jó leckét... (és ezzel mondandója végét erősíti, amikor azt mondja, hogy Mindenható dorgálását ne vesd meg!) Sokakat megdorgáltál már te is, Jób, sokakat vigasztaltál, sokakat felemeltél, sokakat leckéztettél a szavaiddal. A te szavaid annyi, de annyi lankadt kezed felemeltek, annyi roskadt térdet kiegyenesítettek. És most, ha rád kerül a sor, akkor elfáradsz, akkor ez nem kell?! Tehát Jóbnak volt egy sikertörténete. Jób volt a nagy vigasztaló. Jób tudta, hogyan kell az igazi vigasztalást csinálni! Bizony. Amikor  azt halljuk a történet kezdetén, hogy Jób igaz és istenfélő ember volt, ebbe azt is bele kell értenünk (az Ószövetség leírása szerint), hogy a tehetsége, a tekintélye, a gazdagsága, a befolyása, az, hogy nem volt nála megbecsültebb ember az egész vidéken - ez őt nem gőgös magasságokba röptette fel, nem lett belőle úrhatnám polgár, pökhendi valaki, hanem, ahogy Elifáz felidézi: sok embert felemelt, sok embert megtanított az isten útjára, ha kellett, igen, megdorgálta őket, kirázta belőlük a bánatot, és fölegyenesített őket.

És most, mondja Elifáz, most, ha rajtad a sor, te eldobod magadtól mindezt? Sokszor olvassuk ezt a Példabeszédek könyvében: „az Úr fenyítékét, fiam, ne utáld meg!” (Péld 3,11) Jób, ne utáld meg a Mindenható leckéit (5,17), hanem engedd, hogy ezek megvigasztaljanak, előre vezessenek.  Orvos, gyógyítsd magadat! (Lukács 4,23) Jézus is idézi ezt a mondást. Emlékszünk rá: hazamegy Názáretbe, a saját falujába. Nagy híre van már, és az otthoniak, a földiek, az atyafiság, a rokonok elkezdik követelni tőle, hogy tegye meg ugyanazokat a csodákat, amelyeket Kapernaumban tett. Rajtunk a sor - rajtad a sor! Ekkor idézi Jézus a mondást: orvos, gyógyítsd magadat. Bizonyíts! Hát bizonyíts, Jób! Ha mást akartál és tudtál vigasztalni, akkor fogadd el a mi vigasztalásunkat. Csak idézd föl a szavakat, a tetteket, a gesztusokat, amelyekkel megvigasztaltál másokat. Rajtad a sor – rajtunk a sor, hogy megvigasztaljunk. Igen az együttérzésnek van ilyen vonatkozása is, és ezt nem tudjuk megúszni. Ahogy Pál apostol mondja: Ki beteg, hogy én is beteg ne volnék? Ki botránkozik meg, hogy én is ne égnék? (2Korinthus 11,29), vagyis ki szenvedne, hogy én ne szenvednék. Közösségeinkben a másik fájdalma, nyomorúsága, a másik életébe beköszöntő háborúság mindig okot ad vigasztalásra, és ha vigasztalni akarunk, akkor nekünk is osztoznunk kell abban a fájdalomban, nyomorúságban, háborúságban. Elifáz azt mondja: nos, rajtunk a sor! A gyógyítók és vigasztalók nagy próbatétele az egyik oldalról az, hogy megtaláljuk a módját a sebek enyhítésének, hogy a prófétával együtt mi is hirdessük: van balzsam Gileádon (Jeremiás 8), tehát meggyógyulhatnak a sebek, van szabadulás a nyomorúságból, a bánatból, van oldódás a terhek alól.  Ugyanakkor azonban talán még nagyobb próbatétel elfogadni a vigasztalást mástól! (Bizony, a Jób könyvének nagy kérdése ez!) Különösen azoknak nehéz mástól vigasztalást elfogadni, akik maguk is vigasztalók. Milyen nehéz egy orvost rábeszélni arra, hogy menjen el orvoshoz. Gyerekkorom mondai hősei közé tartozott Rácz doktor úr, aki a falu szélén egy nagy kertben él egymagában. Faluszerte mondogatták, hogy amikor a Rácz doktornak vakbélgyulladása lett, odaállt a tükör elé és megoperálta magát. Merthogy a Rácz doktor urat amúgy soha senki nem látta, még késő vénségében sem, a patikába menni gyógyszerért, és arról sem tudott senki, hogy valaha orvoshoz fordult volna, még késő vénségében sem. Itt megszakítom ezt a történetet, hiszen mindannyian ismerünk orvosokat, gyógyítókat, akiknek térden állva könyöröghetünk, akkor sem mennek el orvoshoz. És ismerünk vigasztalókat, terapeutákat, akik sikeresek, tudnak gyógyítani, de amikor az ő életük kerül a forgószélbe, de nehéz nekik elfogadni a vigasztalást. Minden keresztyén ember részesedik Krisztus tiszteiben, és mindannyian hálásak is vagyunk, ha Isten megáldja vigasztaló szolgálatunkat. Nehéz elfogadni a vigasztalást? Lehetetlen?

2) Másodjára, Elifáz emlékezteti Jóbot arra, hogy nem ért véget a történet! Hallottuk múltkor, Jób úgy beszél, hogy mindennek vége! Vagyis inkább: legyen már vége. Születnem sem kellett volna, mondja Jób, nemhogy végigélnem az életemet ezekben az illúziókban, hogy békességem lesz, hogy áldásom lesz, és tessék, itt vagy háborúság, a nyomorúság, a baj! Már csak a halál enyhülete maradt. Elifáz azonban arról próbálja meggyőzni Jóbot, hogy egyáltalán nem ért véget a történet. Emlékezz csak, mondja, hét történetem van arról, hogy miképpen is szabadít meg Isten. Mi úgy érezzük, hogy mindennek vége, de íme itt vannak a szabadítások!

Éhínségben megvált a haláltól. Ez egy nagy történet, illetve sok történet, sokunk története. Az egész életünk tele van ehhez hasonló történetekkel.  Mindennapra való szükségeink támadnak, hiányokat látunk -, de Isten megment.

Háborúban a kard hatalmától. Hány ilyen történet van! És milyen sokat imádkozunk háború idején, vagy amikor háborús készülődéstől hallunk, vagy amikor harci zaj és csörtetés híre érkezik hozzánk: szabadítson meg Isten a kard hatalmától!

Nyelvostor esetén elrejtőzhetsz. Ez a harmadik történet. Amikor szinte szétzúznak minket a beszéddel, a pletykával, a rágalmazással, a megszólással. Ez a nyelvostor. Nem mondja senki, hogy ezt nem ismeri. De Isten menedéket ad.

Pusztulástól nem kell félned, ha jön. Ez a negyedik. Pusztulásra és éhségre nevethetsz.

A föld vadállataitól nem kell félned; mert a mező köveivel szövetséged van - ez az ötödik. Képszerűen ez azt jelenti, hogy ha építettél egy kőfalat a birtokon határán, szövetségben vagy velük, nem omlanak le, ott ragadozó nem jön át. A jószágod megmarad.

A mezei vad békében van veled. Nem rágja le a nyúl a gyümölcsfád tövét, nem hordja el a seregély a szőlődet.

És tapasztalni fogod, hogy békesség a sátorod; ha szemlét tartasz otthonodban, hiányt nem találsz.

És így fejezi be Elifáz az emlékeztetőt: „ímé, ezt kutattuk ki:  így van ez; hallgasd meg és tapasztald meg magad.” Jób talán azt felelné erre, hogy: így volt! Én is megtapasztaltam ezeket, és ezekkel vigasztaltam én is másokat, és ez mások életében is valósággá lett. De most nem így van, mert hiába mondod, Elifáz, hogy semmiféle természeti csapás, semmiféle háborúság, semmiféle viszály, semmiféle külső körülmény nem sodorhat el, és hogy éppen

ellenkezőleg: én bőségben, az élettel eltelve megyek majd sírba, és Isten szeretetétől nem szakít el semmi! Talán meg is értjük Jób nagy keserűségét, még nem érett meg a vigasztalásra!

3) S végül, van itt valami, kedves testvérek, ami miatt mégsem kerül nyugvópontra a vigasztalás, vagy legalábbis nem látszik még a nyugvópont. Az 5. rész 17. versében ezt mondja Elifáz:

„Ímé, boldog ember az, akit Isten megdorgál; azért a Mindenhatónak büntetését (dorgálását) meg ne utáljad! Ő összetör, de bekötöz, megsebez, de meg is gyógyít.” Áldott ige ez. Mérhetetlen nagy vigasztalás van ebben. Aki ezt a szívébe veszi, az nem hetet, hanem hetvenhetet tapasztal Isten vigasztalásából, szabadításából. De itt ez a szó: a mindenható dorgálását, vagy más szóval fenyítékét, vagy büntetését ne vesd meg. Ha majd olvassuk Jób könyvét, más és más színe bomlik ki a szónak. Csak röviden idézem ezeket, és mindegyik Jób szava: megcáfol (6,25), bíráskodik (9,33), törvénykezik (13,3), igazságot tesz (16,22), vitázik (23,7), és a legtöbb helyen: perel (9,1; 10,2; 13,19)! Ezek itt Jób szavai. Vagyis, a mi Elifázunk, miközben vigasztalja Jóbot, csendes szót szól a fülébe, szíves szóval emlékezteti, megnyitja számára a jövőt (nincs még vége). Mert minden vigasztalással a jövőt nyitjuk meg, mert minden remény-igével a jövőt nyitjuk meg, minden öleléssel a jövőt nyitjuk meg, minden erősítő mozdulatunkkal, résztvevő gesztusunkkal a jövőt nyitjuk meg, minden szóval, amikor azt mondjuk: nincs vége – a jövőt nyitjuk meg! Mikor Pál a korinthusiaknak megírja a hányattatásait, azt mondja, hogy minden nyomorúságunk közepette vigasztalást vettünk a Krisztus vigasztalásából, már tudniillik a feltámadott Krisztus vigasztalásából (2Kor 1), mert minden vigasztalás a feltámadásból támad, és minden reménység a feltámadásra irányul.

Elifáz is ezt teszi, bár talán csak sejti a feltámadás valóságát, mégis ezt teszi:  szét akarja zúzni ezt a rettenetes jelent, amiben Jób van. Le akarja törni Jób jelenének a bilincseit, mert Jób úgy érzi, hogy nyomorúságából nincs kitörés – se erre, se arra. Később, amikor panaszkodik, azt mondja: kikötözött engem Isten, mint egy céltáblát (16,12), bárki azt tesz vele, amit akar. Eifáz ezeket a köteleket akarja leoldani, a bilincseket akarja leverni – és súgja Jób fülébe: Isten összezúz – de bekötöz, megsebez – de meggyógyít! Ne vesd meg! Ám itt van ez a szó, hogy dorgál – megleckéztet, igazságot tesz, megfedd... Majd látni fogjuk, hogy ez a szó - megleckéztet, igazságot tesz, megfedd, ítéletet tesz –, ez a szó lesz az, amelybe Jób újra meg újra belekapaszkodik, és perel, vagyis visszaperel!  

De mi legyünk alázatosak! Ha Elifáznak ezzel a csendes, szívhez szóló vigasztaló beszéddel nem sikerült Jóbot megvigasztalnia, és még van két barát, és majd jön egy negyedik is..., nekünk elég azt tudni, hogy minden vigasztalással, minden csendes és jó szóval, minden emlékeztetővel, minden szabadítástörténettel a jövőt nyitjuk fel. Ha nem is teljesen, de résnyire! Megnyitjuk a jövőt és rámutatunk arra, hogy a gyógyulás ideje nem a mi kezünkben van. Nálunk a gyógyulás reménye van, a gyógyulás ideje Isten kezében van! Mert az Úré a szabadítás! (Zsoltárok 3,9) Ámen