Te kövess engem

Szeretett gyülekezete, kedves testvérek!

János evangéliumának utolsó fejezete voltaképpen ismétlés. Nem azért ismétlés ez, mert az evangélista még egyszer iskolásan elmondaná, mintegy összetömörítve mindazt, amit az előző húsz fejezetben elmondott, hanem azért, mert húsvétot követően, tehát azután, hogy Jézus a tanítványoknak megjelent, azután, hogy a tanítványokat a missziói paranccsal elküldte, majd Tamásnak is megjelent, most egyszer, ahogy az evangélista megjegyzi, harmadszor is megjelenik a tanítványoknak. És ebben a harmadik megjelenésében gyakorlatilag minden lényeges megismétlődik, szimbolikusan, de valóságosan is, minden, amit majd a tanítványoknak a missziói életre, a Krisztus feltámadása jó hírének meghirdetésére nézve egész későbbi életfolytatásukban fontosnak kell tartaniuk. Hadd ismételjem meg én is röviden, ami itt megismétlődik.

Megismétlődik a csodálatos halfogás. Erről olvastunk már az evangéliumokban, Jézus nyilvános földi szolgálatának kezdetén, a tanítványok elhívásakor. Ez most megismétlődik. Aztán megismétlődik az is, ahogy Jézus megajándékozza a tanítványokat. Nyilvánvalóvá teszi számukra, hogy nem az ő munkájuk eredménye, nem az ő fáradozásuk folyománya az, hogy a partra kiérvén a tűz mellé telepedve elkészíthetik eledelül azt, amit fogtak. Jézus már eledellel várja őket – ez is ismétlés. A tanítványoknak emlékezni kell arra, amikor Jézus ötezer embert vendégelt meg, s nem azért, mert a tanítványok elszaladtak volna, és a környező falvakban élelmet szereztek volna, hanem azért, mert csodát tett. És megismétlődik az is, ami Jézus és a tanítványok közös életének minden pontján drámai küzdelemben érlelődött: hogyan viszonyul a tanítvány a mesterhez. Péter, szeretsz-e engem? – az egész tanítványi lét, nyugodtan mondhatom, az egész keresztyéni lét összes kérdése, minden ügye, és minden, ami az Isten-ügyben nekünk fontos ebben az egy kérdésben kifejezhető, és az erre az egy kérdésre adott egyetlen egy feleletünkkel meg is válaszolhatunk rá. Szeretsz-e engem? Mesterünk és megváltónk nem kérdez tőlünk mást. Igen, tudom, kérdez mást is. Mindennap kérdez bennünket, ahogyan mi is kérdezzük Öt. Minden nap vizsgálja Lelke által a szívünket, kutatja az akaratunkat, tanácsol, buzdít és bátorít bennünket, s mégis, ha csak egyet kellene kérdezni, és csak egyetlenegy feleletet lehetne adnunk, amin minden eldől, akkor az ez a kérdés. Aztán megismétlődik, igen egyszerű formában a Péternek korábban adott felhatalmazás is. Amikor Péter a Jézus által feltett kérdésre felel, elküldő, felhatalmazó szót hall: legeltesd az én bárányaimat, őrizd az én juhaimat, legeltesd az én juhaimat. És itt emlékezni kell a tanítványoknak arra, hogy Jézus több alkalommal is nyilvánvalóvá tette, hogy Péter a tanítványi közösség reprezentánsa. Tudom, hogy református szószéken meglehetősen veszedelmes erről beszélni, mert már hallom is a római katolikus testvérek szavát: na végre, a reformátusok is elismerik Péter elsőbbségét, Róma elsőbbséget, úgy van, ideje visszatérni az akolba, hiszen Péter a főpásztor, őreá bízva az összes juhocska, kár volt ezért a négyszázegynehány évért, az ide-oda bódorgásért. Ám, kedves testvérek, akár mondják ezt a katolikus testvérek, akár nem, itt van az igében és ezt mi is tudjuk jól – Jézus Pétert jelöli ki a tanítványi közösség reprezentánsának. Annyira így van ez, hogy amikor Péter szól az evangéliumban, akkor ő nemcsak önmagáért beszél. A többiek nevében is szól. Még akkor is, ha egyes szám első személyben szól, még akkor is, ha Jézust közvetve szólítja meg, akkor is, ha csak közte és Jézus között zajlik valami. Péter mindig tanítványi közösséget képvisel. Amikor azt mondja Caesarea Filippi országútján Jézusnak: - Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia, akkor is úgy felel, hogy Jézus előtte nem őt kérdezte, hanem a tanítványokat: - Ti kinek mondatok engem? – s ő a többiek nevében mondja ezt a feleletet. Amikor kilép a hajóból, hogy vízen járjon, azt mintegy a többiek nevében is teszi. És most is, mikor azt mondja, hogy elmegyek halászni, megy vele együtt a többi is, és amikor azt kérdi tőle Jézus: - Szeretsz-e Péter? – a többi tanítvány feleletét is adja Jézusnak: tudod, Uram, hogy szeretlek Téged. Mindez tehát eddig mintegy sűrített összefoglalása mindannak, ami Jézus és a tanítványok között történt.

Mégis, János evangéliuma egy különös történettel fejeződik be, mely szinte érthetetlen is mindezek után. Ez a különös történet pedig Jézusnak, Péternek és Jánosnak a beszélgetése. Azt olvassuk, hogy Jézus fölhatalmazza Pétert, ő lesz az, aki legelteti Jézus juhait, majd azt mondja Jézus: Bizony mondom neked, mikor fiatalabb voltál, fölövezted magadat, s oda mentél, ahova akartál, de ha megöregszel, kinyújtod a kezed, s más övez fel téged, és oda visz, ahova te nem akarod. Ezt pedig azért mondotta Jézus  – jegyzi meg János evangélista – hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti meg majd Istent – tudniillik Péter. S majd ezután szólt neki: Kövess engem. S ekkor Péter azt látja, hogy nem egyedül indul Jézus után. Pedig így szólt a parancs: kövess engem. Hanem János is odaszegődik.

Ezért is kellett elmondanom, hogy Péter reprezentálja a tanítványokat még akkor is, ha ő nem így gondolja. A keresztyén ember mindig az egész keresztyénséget reprezentálja, még akkor is, ha nem így gondolja. Ha a keresztyén ember imádkozik, akkor vele együtt és az ő imádságában minden ember imádkozik, akkor is, ha nem ő így gondolja. Ha a keresztyén ember áldást kap, abban az áldásban Isten minden hivőnek áldást ad, még akkor is, ha Woody Allenhez hasonlóan, hajlana azt mondani: fogd a pénzt és fuss, ez az enyém, én kaptam az én Istenemtől és elfutok vele valahova. S ennek a drámának a kibomlása van most itt a szemünk előtt. Azt olvassuk: Péter pedig látta, hogy követi az a tanítvány, akit Jézus szeret – tudniillik János – követi Jézust. Hogyhogy? – Hát nekem mondta a mester, hogy jer és kövess engem. Mit akar itt János? Már megint odasündörög a Mesterhez, már megint odafurakszik közém meg Jézus közé?! Ó, hány alkalommal történt már így! Ő az, akit a Mester szeret, igen, ő a legfiatalabb a tanítványok közül, talán kamasz még, nagyobb szeretetre van szüksége, jobban oda kell rá figyelni. Az Utolsó Vacsorakor is ő volt az, aki a Mester keblére hajtotta fejét, ő volt, aki föltette ártatlan kamaszként a rettenetes, kínos kérdést, hogy Uram, ki lesz az, aki elárul Téged? De most, ez a cserfes János mit keres itt? S Péter utána kiált Jézusnak: Uram, ez pedig hogyan lesz, nekem mondtad, hogy jer és kövess engem, nekem mondtad, hogy majd, ha megöregszem, akkor más övez vesz fel, hogy én majd halállal megdicsőítelek Téged? Vagy Jánosnak mondtad ezt, hogy mikor ifjú voltál, fölövezted magad, s oda mentél, ahova akartál, hisz kettőnk közül János a fiatalabb,  kinek mondtad hát? És ekkor azt feleli Jézus: Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? Te kövess engem. Kiment ezért a beszéd – jegyzi meg az evangélista – az atyafiak közé. Hogy ugyanis az a tanítvány nem hal meg. Az ott lévő tanítványtársak is hallják és látják Jézusnak és Péternek a drámai beszélgetését: Szeretsz engem, Péter? – Tudod Uram, hogy szeretlek Téged. Legeltesd az én juhaimat. Majd: amikor ifjú voltál, fölövezted magad, s majd, ha idős leszel, más övez fel, nem oda mész, ahova akarsz, nem az lesz a sorsod, amit magadnak választasz. Aztán hirtelen megjelenik a színen János, és ekkor Jézus különös és talányos szavakat mond: ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg én visszajövök, neked, Péter, ahhoz mi közöd? Ez bizony misztikus szó, külön ígéret ez Jánosnak. Talán hogy nem fog meghalni. És elterjedt ez a beszéd az atyafiak között.

Ám ez a beszéd hosszú évtizedekig lappangott is, aztán fölbukkant, mint a búvópatak. Hol szóba jött, hol elfelejtették, hol elővették, hol eltűnt. Vajon mikor bukkanhatott föl? Fölbukkant, amikor János, Péterrel együtt kiszabadult a tömlöcből, pedig mindenki azt hitte, hogy elvesztek. Fölbukkan ez a beszéd akkor, amikor az első keresztyének szomorú szívvel látták, hogy meghalnak az oszlopok. Először Jakabot végzik ki Jeruzsálemben, aztán sor kerül Pálra is és Péterre is a Néró-féle nagy keresztyénüldözések alatt. De János él. Aztán fölbukkan ez a beszéd újra, amikor Jánost száműzik Patmosz szigetére. Száműzetésből a Római Birodalom idején – úgy, ahogy a szovjet birodalom idején – nem nagyon szoktak hazatérni. János azonban túléli. Sőt, a csodálatos Jelenések Könyvével tér vissza. Már öreg ember. Az egyházatyák följegyzik, hogy Efézusban rendszeresen szolgált és csodálatosan prédikált, s mindig egyről: szeressétek egymást!

Nos, aki így tud prédikálni, aki ennyi mindent túlélt, akit az Úr ennyiszer megszabadított a halál torkából, életveszedelemből, s akit így kitölt az Isten iránti szeretet, annak az életében bizonnyal van valami nagy titok. Hol ez a titok, és mi ez a titok? Az ott, amikor a Tibériász tenger mellett megjelent a Föltámadott, és mintegy egyórányi eseménysorozatban az egész evangéliumot, az egész üdvösségtörténetet összefoglalta a tanítványoknak. Újra volt csodálatos halfogás, újra volt kenyércsoda, újra volt elhívás, újra volt szeretetben való megerősítés, újra elhangzott a szeretet nagy kérdése, újra megkapta Péter a felhatalmazó parancsot, s még volt valami különös is. És azt János kapta. Kapott egy külön jutalmat. És elterjedt a hír felőle, hogy nem fog meghalni.

Ez ám valami! És íme, János élete fényesen bizonyítja is ezt. Már nem él a többi apostol. Az egyiket lefejezték, a másikat keresztre feszítették, a harmadik tömlöcben végezte, a negyediket – ahogy az apostolakták mondják – lenyilazták, az ötödik nyomtalanul elveszett. De János még itt van közöttünk. Kiment hát felőle a beszéd az atyafiak közé, hogy az a tanítvány nem hal meg. Pedig Jézus nem mondta neki, hogy nem hal meg, hanem: ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? Jézus ezt Péternek mondja, aki ott áll megzavarodottan, s kérdi szinte: akkor hát én vagyok az első, vagy nem én vagyok az első? S ha én vagyok az első, a legtöbb jog nekem jár. Ha én vagyok az első, a legtöbb mennyei ajándék nekem jár. De Jézus ezt mondja: Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? Te csak gyere, és kövess engem! Te csak gyere, és kövess engem!

Ebben a nagyon egyszerű és mégis nagyon mély és az első keresztyén nemzedékeket mélyen átható és meghatározó történetben ez a döntő, ez a döntő szó, kedves testvérek: te kövess engem. Ez a keresztyén létnek a nagy titka. Csak addig tudunk egymás társai lenni, csak addig tud a keresztyénség közösséget alkotni, amíg egyen egyenként minden keresztyén a Krisztus követője.  Az ember amúgy mindig nézi a másikat – s ez egyébként az emberi társas lét alapvető törvényszerűsége, s ezért is nevezhetjük az embert homo sociusnak. A gyerek úgy tanul meg beszélni, hogy eltanulja a szüleitől, a családjától A gyerek úgy tanul meg írni-olvasni, hogy a tanár fölírja a táblára, miképpen kell a betűt írni, s olvasni.  Azonban van árnyékos oldala is. Nézünk és mérünk. Nekem ennyi van, neki annyi jutott, a másikat talán jobban szereti az Isten, közelebb van hozzá – úgy, ahogy Péter néz és méri: Hát engem hívsz, Uram, vagy Jánost hívod? Kit hív az Úr, ha azt mondja: jer és kövess engem? Egy régi prédikáló-kézikönyvben úgy tanították a prédikátorokat, hogy amikor a szószéken beszélnek, sajátos kézmozdulatokat kell tenniük. Például, ha a prédikátor a mennyek országáról beszélt, kötelező volt felfelé mutatnia. Ha a bűnről beszélt, akkor tenyerét lefelé fordítva kell beszélnie. Ha érzelmekről szólt, a szívére tette a kezét. Ebből a gyülekezet érthette, hogy most a mennyről beszélünk, most az ördögről beszélünk, most a szívünkről beszélünk, aztán Isten véghetetlenségéről beszélünk – én is próbáltam most ezeket a mozdulatokat bemutatni. Az egyik ilyen mozdulat volt az, amikor a prédikátor személyesen megszólította a gyülekezetet. Ekkor nagy ívű mozdulattal körbehordva mutatóujját, mondotta: te kedves testvérem. S ezzel, aki csak ott ült, arra mindre rámutatott. Ahogy most én is. S ki-ki úgy érzi,  neki prédikáltam, reá mutatok, a többiek sem fordítják oda fejüket, hiszen egyesével mindenkinek mondtam: Te kövess engem! Te kövess engem! Kinek szól ez? Minden tanítványnak szól ez.

Mi történt hát ott a Tibériász tengerénél? Te kövess engem, - mondotta Jézus, és János érti, hogy el kell indulnia. Péter meg nem érti. Nekem mondta az Úr, mit akarsz itt? – veti vissza a könyökét, veri orrba az utána jövőt. De hogy lesz az, Mester? Nekem szól az ígéret – nem is ígéret – a sorsom megmutatása, ha majd megöregszel, kinyújtod a te kezedet, más övez föl, és oda vezet, ahova te nem akarod. Ez nekem szólt vagy Jánosnak szólt? Mi közöd hozzá? – felel Jézus. Te kövess engem! Ugyanolyan varázslatos ez, mint amit az Efézusi levélben olvasunk, amikor az apostol buzdításában azt mondja előbb, hogy egymás terhét hordozzátok, majd a következő mondatban azt mondja: mert ki-ki a maga terhét hordozza. Hát most egymás terhét hordozzuk, vagy ki-ki a magáét? Csak Péter kövesse Jézust, és majd ha Péter szól, akkor jöhetünk mi is, s ha Péter nem szól, ha szundikál, ha éppen elfut a Getsemáné kertjéből, ha éppen azt mondja, nem ismerem az Urat és semmi közöm hozzá, mint mondta a főpap udvarán, akkor mi nem követjük – nemcsak őt, hanem Jézust sem? Vagy én is követem Jézust? Te kövess engem! Ma ez az ige. Ahogyan ez volt ott, a Tibériász tengerénél, és azóta is, kétezer éven át, ha Jézus valakit megszólított, ha az Ő szava elérte a szívét, ez a hívás hangzott benne: te kövess engem! Felelhetjük mi erre vonakodva, hogy nem követlek, Uram, mert az összes keresztyén, akik követ Téged, mind sánta, púpos, köszvélyes, sötét lelkű, kicsinyes, botladozó? Megnéztem őket és ez nem túl jó csapat. Én nem követelek Téged. Vagy mégis, igen?! Csak légy szíves, küldd őket haza. A többit küld haza. Aztán majd úgy lesz, hogy jövő vasárnap egyedül jövök ide, s akkor a tiszteletes úrnak nem kell mindenféle szónoklattani magyarázatokat tartani, akkor már csak rám tud mutatni. Az úgy jó lesz, az úgy rendjén van. De sok okunk lenne, kedves testvérek, azt mondani, hogy nem követem az Urat, mert az Úr követői ilyenek, olyanok, amolyanok. Mi lett a sok drága megtérésből? Hol van sok szívnek szent buzgása, hol vannak azok a nagy, testet-lelket átható elhatározások? Hol van már az, amikor szinte átvillanyozott minket Isten egy-egy csodálatos érintése, hol van már az öröm, hogy megszabadított, hogy meggyógyított, hogy megsegített, hogy megvigasztalt? Lehet, hogy tegnap úgy volt még, de mára kelve már elfelejtetted. Uram, én ilyen csapatba nem akarok tartozni. Úgy vagyunk mi ezzel mint, amikor fölszállunk egy vonatra s helyet keresve nézünk be egy-egy fülkeajtón: ült benn már 4-5 ember – na, menjünk tovább, itt sokan vannak, pedig még volt három hely. A másik fülkében ketten ültek, de rossz az arckifejezésük – na, ide sem ülünk. Megyünk tovább, megint benéztünk, ül három piaci kofa, éppen fokhagymás kolbászt esznek, megállít minket a levegő – ide sem megyünk. De sokszor vagyunk így, mi keresztyének is egymással. Belenézünk a másik életébe, belenézünk egy gyülekezet életébe, belenézünk a református egyház életébe – ó, nem is csak abba, hanem belenézünk a keresztyén anyaszentegyház életébe, s azt mondjuk: Uram, én ide nem tudok bemenni, s velük együtt lenni. De mondta-e valaha, kedves testvérek, az Úr, hogy azt nézd, ahogy Péter csinálja, és utánozd őt? Mondta-e valaha az Úr, hogy azt nézd, ahogy Szabó István református lelkész a Böszörményi úton csinálja, aztán csináld te is azt tedd? Mondta-e valaha az Úr, hogy úgy csináld, ahogy nagyanyád csinálta, és úgy kövess engem, vagy úgy, ahogy az unokád csinálja, mert ő keresztyén lett, te pedig nem voltál az? Ő ennyit mond: jer és kövess engem! És milyen durva is szinte, amit itt még Jézus mond és a többihez mi közöd? Mi közöd Péter ahhoz, hogyha én akarom, ő még meglesz, mikor én visszajövök?!

Végül, a tanítvány megjegyzését kell még megértenünk. „Ő az, aki bizonyságot tett ezekről, és megírta ezeket. S tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz. Sok egyéb is van, amit Jézus cselekedett, amelyeket, ha egyenként megírnánk, a világ nem foghatná be a könyveket. Ámen!” – írja János evangélista. Milyen érdekes ez! Ha azt írná ide János evangélista, hogy ez az a tanítvány, akinek az Úr azt ígérte, hogy nem hal meg, minden szavát higgyétek el, neki külön ígérete van az Úrtól,  akkor, amit itt leírt, na, az már valami! Máté, Márk, Lukács és a többi – mi az? Már nincsenek is. Halott emberek papiruszait olvasgatjátok? Elveszett emberek iratait böngészitek? Íme, itt van ő, aki nem hal meg! Ám János azt mondja: az én szavamat nektek úgy kell igaznak tartani, hogy ezt is egy olyan ember írta, aki tudta, hogy meg fog halni. Egy olyan ember írta, aki tudja, hogy az élete halállal határos. Ám arról tesz bizonyságot, aki föltámadott, és ezért igazak a szavai. Egy olyan ember írja ezeket a sorokat, aki nem különb Péternél, nem különb a többi evangélistánál, nem különb a többi keresztyénnél, ám arról a különbről írja, aki akkor és ott, a Tibériász tenger partján, és azóta is mindig, ha megszólít, elsőül ezt mondja: Te kövess engem! János élő Úrról ír. Arról, aki tanítványainak, követőinek föltámadást ígér. Hiszen Ő föltámadott. Nem az élet végtelen meghosszabbítását ígéri, erről mindannyian álmodunk, s titokban talán remélünk, hanem csak azt adja, ami az Ő sorsa volt. Kövess engem! – mondja Jézus. Vedd fel a keresztedet, meg fogsz halni. Ám az Úr harmadnapon föltámadott. És ha valaki hisz énbennem – mondja ez a Jézus – ha meghal, is él. Hiszed-e ezt Márta? - kérdezte a bátyját sirató nővértől. Hiszed-e ezt? És követed-e Őt? Ez ma a nagy kérdés, ez a mindenkori kérdés, kedves testvérek. S János az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről. Lássátok, János nem tódít, nem tesz rá egy lapáttal a szóbeszédre, nem játssza meg, amit az ember a szíve szerint egyébként megjátszana. Azt hallottuk rólad, János, hogy az Úr megígérte neked, hogy nem fogsz meghalni. Igaz ez? S most mondhatná János - talán. De nem ezt mondta az Úr. Az Úr azt mondta: - Jer és kövess engem! Kövessük Őt, kedves testvérek! Ha Őreá nézünk, észrevesszük a mellettünk levőn, a mellettünk ülőn, a társunkon, a gyülekezeti tagon, a keresztyén testvéren – hogy ő is Jézust követi. Ezért vagyunk testvérek, ezért vagyunk a boldog örökösei Isten országának.

Ámen