Te is akképpen cselekedjél!

„És íme, egy törvénytudó felkelt, kísértve őt, ezt mondta: Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem? Ő pedig ezt mondta neki: A törvényben mi van megírva? mint olvasod? Az pedig felelve, ezt mondta: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat. Mondta pedig neki: Jól feleltél; ezt cselekedd, és élsz. Az pedig igazolni akarván magát, ezt mondta Jézusnak: De ki az én felebarátom? Jézus pedig felelve, ezt mondta: Egy ember ment alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották és megsebesítették, aztán félholtan otthagyták és elmentek. Történetese egy pap ment alá azon az úton, de meglátva őt, elkerülte. Hasonlóképpen egy Lévita is, aki odaérve arra helyre, meglátta őt, és elkerülte. Odaért pedig samaritánus, aki az úton járt,  és mikor meglátta őt, könyörületességre indult. És hozzájárulva, bekötözte a sebeit, olajat és bort töltve azokba; aztán felhelyezve őt tulajdon barmára, elvitte a vendégfogadó házhoz, és gondját viselte. Másnap pedig elmenőben két pénzt kivéve, a gazdának adta, és azt mondta neki: Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reá költesz, mikor visszatérek, megadom neked. Nos,  e három közül kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, aki a rablók kezébe esett? Az pedig ezt mondta: Az, aki könyörült rajta. Jézus pedig azt mondta neki: Eredj el, és te is akképpen cselekedjél.” (Lukács 10,25-37)

Szeretett testvérek! Biztos vagyok benne, hogy már meséltem ezt a történetet, de most újra elmondom, hátha valaki nem hallotta még. Elmondom újra, mert egyből a mai ige kellős közepére visz bennünket. Még a pápai teológián tanítottam, ahol felvételit tartottunk a lelkész szakra jelentkező fiataloknak. Előbb írásbeli dolgozatot kellett írniuk, aztán jött a szóbeli vizsga. Az egyik jelentkező roppant gyenge, mondhatni, értékelhetetlen dolgozatot írt. Ám úgy döntöttünk, meghallgatjuk, hátha kiderül valami titkos képessége. A szóbelin nemcsak a professzorok vizsgáztattak, ott volt a püspök is, meg két esperes, tekintélyes lelkipásztorok, nagy grémium. Bejött a fiatalember, de megszólalni se tudott. Mire a püspök arra kérte, hogy mondja el a kedves bibliai történetét (remélve, hogy csak megnyílik). A fiatalember jelezte is nyomban, hogy az irgalmas samaritánus történetét fogja elmondani. Hát az valóban csodálatos történet. Mesélje el. S mondta nyomban: ott feküdt az ember az úton, akit kiraboltak, összevertek, és jött a samaritánus... Közbevágtunk: Nem, nem! Előbb még jött valaki. A fiatalember tűnődött, majd azt mondta: igen, igen, hogyne, jött a lévita! Nem, nem! – mondtuk -, a lévita előtt is jött valaki. Még valaki? Az egyik esperes segíteni akart, s ezt mondta neki: nézzen ránk, mi itt mind azok vagyunk. Ekkor felcsillant a szeme, és kivágta: na igen, persze, jött a farizeus!
Na, igen! A farizeus. Sokat mindent tudnék hozzátoldani ez esethez, lám, hogyan is gondolkodik a mai nemzedék a papokról, azonnal egyenlőségjelet téve a papok és a farizeusok közé... De inkább az ige a közvetlenségére szeretném fölhívni a figyelmet. Lám, közvetlenül Jézus hálaimája után kezdődik ez a beszélgetés és a benne foglalt történet. Mi ez a közvetlenség? Amikor a tanítványok a kiküldetésük után visszatértek és jelentették Jézusnak, hogy terjed Isten országának a jó híre, és nekik adott isteni erők fenségesen igazolták Jézus igazságát, az ő nevében még az ördögök is engedelmeskedtek nekik, akkor Jézus magasztaló imádságba kezdett, és azzal zárta, amit a lekcióban olvastam: „Hálákat adok neked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted. Igen, Atyám, mert így volt kedves te előtted.” (10,21). Mintha a nyolcadik zsoltár távoli visszhangja szólalna itt meg, évszázadokat átívelve; a zsoltáros magasztalja Istent, aki a kisdedek, a csecsemők szája által szerzett magának dicsőséget. Jézus hálát ad Istennek, hogy ami el van rejtve a nagyok, a próféták, a királyok, a hatalmasok, a bölcsek, az írástudók elől, azt Isten kijelentette a kisdedeknek. Kiknek voltaképpen? A Jézus kicsinyeinek, az egyszerű halászoknak, a galileai szegényeknek, a betegeknek, a lenézetteknek, a peremre szorultaknak. Ők a kisdedek. Ebbe a magasztaló imába kapcsolódik bele a törvénytudó kérdése, az örök kérdés: mit cselekedjem, hogy elnyerjem az örök életet? Itt meg kell állnunk, mert szeretném ezt a kérdést hangsúlyossá tenni. Ugyanis a mi korunk egyik megrendítő tapasztalata, hogy még a keresztyének sem firtatják ezt a kérdést. Nemrégiben jelent meg egy közvélemény-kutatás, amely többek között azt kutatta, hogy hisznek-e az emberek Istenben? A megkérdezetteknek a 75 százaléka határozott igennel felelt. Nahát, nem állunk olyan rosszul! És hányan hisznek a mennyországban? Erre a megkérdezetteknek a 15 százaléka felelt igennel.  Istenben nagyon sokan hisznek. Az üdvösségben csak töredéknyien. És ezt olykor magunkon is észrevesszük. A keresztyén életben döntő módon az instant érdekel bennünket, vagyis az, aminek itt és most mutatkozik a közvetlen hatása. Ezzel pedig kortársainkhoz hasonlítunk, akik kizárólag ezt a kérdést szegezik nekünk: ugyan, mit értek ti keresztyének, ha nem tudtok minden beteget meggyógyítani? Ugyan, mit értek ti keresztyének, ha nem tudjátok a teljes társadalmi igazságosságot elérni? Ugyan, mit értek ti, keresztyének, ha nem tudtok minden könnyet fölszárítani? Itt és most, azonnal! Ez az instant. Mint a Nescafé. Meg se kell darálni, bele se kell tenni a kávéfőzőbe, csak egy kis forró vizet öntünk rá. De kapható már olyan fajta is, amelyben benne van tejpor és a cukor is. Fogyasztható azonnal. Az üdvösség-felejtés oka az, hogy nem látjuk hosszú távon az életünket, ezért nem teszünk fel az egész életünk értelmére vonatkozó kérdést. Mit cselekedjem, hogy elnyerjem az örök életet? – ez túl messzire ragadna minket az életünk közvetlenségétől. De ha nem tesszük fel ezt a kérdést, akkor mit kérdezünk egyáltalán?
Komoly és döntő kérdés az, amit a törvénytudó fölvet Jézusnak. Jézus is komoly kérdésnek veszi. Ezt bizonyítja az is, hogy itt egészen másképpen válaszol, mint általában szokott a provokációkra felelni.  Sőt, sok esetben nem is válaszolt. Virágvasárnapi bevonulása után azt kérdezték tőle, hogy miféle hatalommal gyógyít és tanít. Erre a kérdésre kérdéssel válaszolt: ugyan, Keresztelő Jánosnak honnét volt a hatalma? Elhallgattak. Amikor azt kérdezték, hogy fizessenek-e a császárnak adót, Jézus átlátta a kérdésben foglalt álnokságot, kért tőlük egy pénzt, és éppen (éppen?) egy római pénzt adtak neki, mire azt mondta: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és ami az Istené, azt Istennek. Azt mondja Lukács: ezután nem mertek tőle semmit kérdezni. Itt viszont Jézus igazán válaszol! Mert ezt itt sorsdöntő kérdés! Mit cselekedjem, hogy elnyerjem az örök életet? Ennél fontosabb kérdés nincs.

Amikor aztán a törvénytudó idézi Mózes parancsát, illetve annak a summáját, a szeretet törvényét -  szeresd Istent, szeresd felebarátodat –, Jézus nyugtázza a választ: jól feleltél, cselekedd ezt és élsz! Ám ekkor a törvénytudó igazolni akarta magát, és visszakérdezett: de ki az én felebarátom? Ekkor mondja el Jézus az irgalmas samaritánus történetét. Nem is kell részleteznünk, eléggé a szívünkbe van írva.  Az a diák is, aki összekeverte a papokat a farizeusokkal, bár semmit nem tudott, azért a samaritánus történetére emlékezett. Most csak egyetlen vonatkozást szeretnék kiemelni. Egy régi, antiklerikális magyarázat szerint a pap és a lévita azért kerülték el szerencsétlen, vérbefagyott embert, mert szolgálatba mentek, márpedig a mózesi törvény értelmében csak a tisztasági törvényeknek megfelelő pap végezhetett templomi szolgálatot. Ha pedig egy összevert emberhez hozzáért, bevérezte magát, kezdhette elölről a hosszadalmas megtisztulási rítust, anélkül nem tudta ellátni a szolgálatot. Vagyis a rítus törvénye akadályozta a jó cselekvését. Ha kivesszük ebből az antiklerikális élt, még inkább előtűnik az indok: siettek, nem értek rá, dolguk volt. Pár napja egy néni rosszul lett Budapest egy forgalmas terén.  Egy padig még el tudott botorkálni, aztán ott ült egy órát a kezét nyújtogatva, segítségért könyörögve, mire valaki megállt segíteni. Emberek százai siettek el mellette. Nem vették észre? Dehogynem. Csakhogy mindenki igyekezett a dolgára. Holott nincs olyan ügy, nincs olyan oltári áldozat, nincs olyan szentséges dolog, ami miatt föl lennénk hatalmazva, hogy elmenjünk egy rászoruló ember mellett. Így magyarázzuk.

De nem ez áll a történetben. Ennél súlyosabb a helyzet. Ha azt mondjuk, hogy a pap és a lévita szent szolgálatra igyekezett, ha nem is mentjük fel, de némiképp igazoljuk őket. De ennél súlyosabb dolog történik. Ezt mondja Jézus: ez az ember Jeruzsálemből ment le Jerikóba... Vagyis lefelé ment, merthogy Jerikó alacsonyabban fekvő város. Aztán azt olvassuk, hogy egy pap ment alá az úton... Ő is lefelé ment – lefelé Jeruzsálemből, a szent helyről; szolgálata végeztén hazafelé tartott. Az a pap már befejezte a szolgálatot. Ezért nem mondhatta: nagyon sajnálom, szólít a kötelesség, szent ügyben megyek, köt a tisztasági törvény, Isten elé fogok állni, de majd csak jön valaki, aki segít... Nem mondhatta ezt. Hiszen befejezte a szolgálatát. Ezért van ideje is. Hazafelé tart. Szabad. Szabad segíteni. Szabad arra, hogy könyörüljön, nem köti semmi. A félholt mellett elmegy a lévita is, ő is a szent szolgálatból tart hazafelé.

És ekkor érkezik a samaritánus. Róla elég annyit tudnunk, hogy Jézus idejében ő volt az ellenség.  Miféle ellenség? A samaritánusok azt tartották magukról, hogy ők a babiloni fogság idején is megőrizték a mózesi törvényeket, az ősi kultuszt, az igazi szertartást.   Ellenben a fogságból visszatérő zsidók, bár újraépítették a templomot, letértek az ősi útról. Évszázadokig tartott a vita. És ahogy az lenni szokott, meggyűlölték egymást. Pár napja a kijevi kormány elkobzott egy templomot az orosz ortodox egyház fennhatóságát elismerő orosz-ukrán egyháztól és a kijevi hatalmat elismerő ukrán ortodox egyháznak adta. Végre, olvastuk az indoklást, hosszú évtizedek után újra az ukrán egyház tarthatott karácsonyi istentiszteletet ebben a templomban. Oroszok és ukránok. Szinte nem is értjük. Az ukrán és az orosz egyház is keleti ortodox, mindkettő Aranyszájú Szent János ősi liturgiáját tartja a templomokban. Ki az igazi?  Nem is értjük, miképpen érkezett erre a fordulópontra az ukránok és az oroszok évszázados együttélése, közös küzdelme egymásért és egymással.  Értjük hát Jézus szavát: fekszik egy ember, összeverve az úton, a honfitársai elmennek mellette, és ekkor jön az ellenség... A samaritánus az ellenség. Aztán... Aztán meglátja a mi emberünket, megesik rajta a szíve, bekötözi a sebeit, gyógyítgatja, fölteszi a szamárra, vendégfogadó házba viszi, pénzt hagy hátra az ápolására, de fizeti a későbbi költségeit is. És megkérdezi Jézus a törvénytudót, aki az emberélet legfontosabb kérdését tette fel az imént, és akart is alóla nyomban kibújni, nos, e három közül melyik volt a felebarátja annak, aki a rablók kezére esett? Vagyis Jézus döntés elé állít, és nem tudunk a döntés alól kibújni. Neked ki a felebarátod?

Ha azt kérdezed, és kérdezd is, mit cselekedj, hogy elnyerd az örök életet?  - te is ezt a válaszd kapor: szeresd Istent, szeresd felebarátodat! De mindannyian szeretnénk magunkat igazolni – én is, te is. De hát akkor ki az én felebarátom? Háromféleképpen is hallod Jézus kérdését. Ki a te felebarátod neked, aki rablók kezére estél? Vagy ki a te felebarátod neked, aki elmész embertársad mellett? Vagy ki a te felebarátod neked, aki azt kérdezed, hogy mit cselekedjem, hogy elnyerjem az örök életet? Ez három kérdés fakad egyetlen kérdésből, ezért bárhol állsz ebben a történetben, nem tudsz előle kitérni.
A törvénytudó igazolni akarta magát. Van ennek a szónak egy egészen különös értelme. Fiatal lelkész voltam, egyházmegyei közgyűlésre mentünk. Ilyen nagy testületben még életemben nem voltam. A napirendi pontok során a számvizsgáló bizottság elnöke is jelentést tett arról, hogy mindent rendben levőnek találtak az egyházmegye hivatalában, és ezek alapján megadják a felmentést az egyházmegye gazdálkodó szerveinek. Nem értettem a kifejezést. Aztán egy idősebb kolléga elmagyarázta, hogy ez egy régi kifejezés, és azt jelenti, hogy akit felmentesz, azt igazolod, hogy helyesen járt el. Ez a törvénytudó föl akarta menteni magát.  De itt minden összeütközik. Ha igazoló szándékkal, ellenvetéssel veted föl a kérdést (ki az én felebarátom?), akkor fölmentést, kibúvót keresel. És akkor a samaritánus története ijesztő példával szembesít. Jézus olyan mércét állít eléd, amelynek alatta maradsz. Vedd csak elő az életed, s kérdezd meg magadat: hányszor mentél el rászoruló ember mellett? És van rá bármiféle magyarázatod, hogy miért ölted meg a szívedben ébredő könyörületet? Dolgod volt?  Az oltárhoz siettél? Vagy már elvégezted szent kötelességedet, és éppen szabadságra mentél? Egyszer megyek ki a parókia kapuján, s látom, hogy a szomszéd pakolja be a bőröndöket az autójába, mennek szabadságra. Ekkor a másik szomszéd kiszól neki: Józsikám, átjönne egy pillanatra, kéne egy kis segítség! Mire ez méltatlankodó arcot vágott: jaj, most nem érek rá, szabadságra indulok. Hát mit jelent a szabadság? Vajon, nem azt éppenséggel, hogy mindenre ráérek?

Mégis, még egyszer hangsúlyozom, amit a bevezetőben mondtam: Jézus ezzel a történettel nem leleplezni akar bennünket. A leleplezést hagyjuk meg korunk keresztyénellenes alakjainak, a hangoskodóknak és morgolódóknak. Jézus nem leleplez, hanem inspirál. Mert történet vége éppen az, mint a kezdete: eredj el és te is ekképpen cselekedjél! – ez áll a végén. Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet. Mit tegyek, hogy Istennél legyek? Utánozd Istent! – ez áll az elején. Ez az egész evangélium!  Isten könyörületre indult. És ez a könyörület tesz szabaddá. Ez a könyörület ment fel. Ebben az isteni könyörületben van a megigazítás. Kegyelemből igazulunk meg hit által. Utánozd Istent, menj el és te is ekképpen cselekedjél!

Mit tegyek hát? Reggeltől estig tele az életünk ezzel a kérdéssel. Feladatorientált, megvalósító világban élünk. Íme, Jézus történetében, és végül a Jézus kérdésében és a kikerülhetetlen válaszban mindannyian a könyörület helyéhez jutunk. Értjük hát, mit mond Jézus, amikor így ujjong: hálát adok neked, mennyei Atyám, hogy elrejtetted ezt a bölcsek és értelmesek elől! Amit próféták és királyok akartak látni, azt a kisdedek láthatták. A kisded nem kérdez vissza és nincs önigazoló kényszere, hanem Isten szabad gyermeke. És gyermek az is, aki elfogadta a Krisztus bűntörlő áldozatát, Isten könyörületét. Bizton eltalál a szeretet éltető forrásához. Ámen.