Te hűséges vagy!

Lekció: 2Királyok 20,1-11

"Abban az időben Ezékiás halálosan megbetegedett. Ézsaiás próféta, Ámóc fia elment hozzá, és ezt mondta neki: Így szól az Úr: Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradsz életben!  Ezékiás erre a fal felé fordult, és így imádkozott az Úrhoz: Ó, Uram, ne feledkezz meg arról, hogy én hűségesen és tiszta szívvel jártam színed előtt, és azt tettem, amit jónak látsz! És Ezékiás keservesen sírt. Ézsaiás még a palota belső udvarát sem hagyta el, amikor így szólt hozzá az Úr igéje: Menj vissza, és mondd meg Ezékiásnak, népem fejedelmének: Így szól az Úr, ősatyádnak, Dávidnak Istene: Meghallgattam imádságodat, láttam, hogy könnyeztél. Meggyógyítalak, három nap múlva már fölmehetsz az Úr házába.  Megtoldom napjaidat még tizenöt évvel. Asszíria királyának a kezéből pedig kiszabadítalak téged meg ezt a várost, pajzsa leszek ennek a városnak önmagamért és az én szolgámért, Dávidért.  Majd ezt mondta Ézsaiás: Hozzatok egy csomó préselt fügét! Odavitték és a kelevényre tették; a király pedig életben maradt.  Ezékiás azonban megkérdezte Ézsaiástól: Mi lesz a jele, hogy meggyógyít az Úr, és három nap múlva fölmehetek az Úr házába?  Ézsaiás így felelt: Kapsz jelet az Úrtól arra, hogy az Úr teljesíti azt az igét, amelyet kijelentett: Előre menjen az árnyék tíz fokkal, vagy visszafelé menjen tíz fokkal?  Ezékiás ezt mondta: Könnyű az árnyéknak tíz fokkal megnyúlnia. Ne úgy legyen, hanem menjen az árnyék visszafelé tíz fokkal!  Ekkor Ézsaiás próféta az Úrhoz kiáltott, ő pedig visszatérítette az árnyékot tíz fokkal Áház napóráján, azokon a fokokon, amelyeken már áthaladt."

Textus: Ézsaiás könyve 38,9-20

„Ezékiásnak, Júda királyának a följegyzése abból az időből, amikor beteg volt, de fölgyógyult betegségéből: 

Már azt gondoltam, hogy életem delén kell átmennem a holtak hazájának kapuin, megfosztva még hátralévő éveimtől. 

Azt gondoltam, hogy nem látom többé az Urat az élők földjén, nem láthatok többé embert a világ lakói között. 

Hajlékomat lebontják, mint a pásztorok sátrát, megfosztanak tőle. Összetekeri életemet, mint takács a kész vásznat, elvágja az Úr életem fonalát; még egy nap talán, de aztán az éjjel biztosan végez velem! 

Reggelig igyekeztem megnyugodni, de úgy törte össze minden csontomat, mint az oroszlán; még egy nap talán, de aztán az éjjel biztosan végez velem! 

Csipogtam, mint a fecske vagy a rigó, úgy nyögtem, mint a galamb. Szemeim bágyadtan néztek a magasba: Uram, szenvedek, segíts rajtam! 

Mit szóljak? Hiszen amit megmondott, azt tette velem. Messze elkerül az álom lelkem keserűségére. 

Uram, az éltet mindenkit, és engem is az éltet, hogy te majd megerősítesz és meggyógyítasz engem! 

Bizony, javamra vált a nagy keserűség. Hiszen megmentettél az enyészet vermétől, és hátad mögé vetetted minden vétkemet. 

Mert nem a holtak hazájában magasztalnak téged, nem a halottak dicsőítenek, akik már leszálltak a sírba, hűségedben nem reménykedhetnek. 

 Az élő, csak az élő magasztalhat téged, akárcsak én most. Az apák tanítják fiaiknak, hogy te hűséges vagy. 

Megszabadított engem az Úr, pengessük hát a lantot az Úr házában egész életünkben!”

Kedves Testvérek!

Kerek egy esztendeje annak, hogy erről a történetről prédikáltam, kiemelve Ezékiás király szép vallomásának sorát: „bizony, javamra vált a nagy keserűség.”

Egy éve még a járvány első hullámát éltük át, és azt reméltük, és is azt reméltem, hogy annál már nem lesz súlyosabb a helyzet. Hiába figyelmeztettek minket oly sokan, hogy lesz még második és harmadik hullám is, és várhatóan mutációk is létrejönnek, mi mégis azt gondoltuk, én is azt gondoltam: csak kicsit meghúzzuk magunkat, aztán hipp-hopp lesz gyógyszer, és megy tovább az élet. És persze, levonunk néhány tanulságot. Például, hogy majd egészen másképpen fogunk élni. Afféle fogadkozás lett a szép vallomás, valahogy így: bizony-bizony, a javunkra lesz majd a nagy nyomorúság. De ez így nem hit, hanem önhittség. Ézsaiás könyvét magyarázva, Kálvin János éppen ennél a résznél mutat rá megrendülten, hogy hány és mennyi és miféle próbatétellel, egyre nehezülő sorozattal tárja fel Isten, hogy valójában mi van a szívünk mélyén.

1.

Igen, most, a harmadik hullám idején Magyarországon több mint 700 ezer fertőzöttet tartanak számon. Tavaly április végén összesen 1700 fertőzött volt. Most naponta két-három ezer új fertőzésről számolnak be, tavaly naponta 70-80 új esetet jelentettek. Tavaly ezer fertőzöttet kezeltek kórházakban, most hétezret. Egy éve 60 beteget kellett súlyos tünetekkel lélegeztetőgépre kapcsolni, most 800-at. Éppen egy éve 11 ember halt meg a vírusfertőzés szövődményei miatt most naponta 200-an halnak meg. És, igen, nem felejtem el, tavaly naponta 10-15 gyógyultat jelentettek, most 3-4 ezret. És igen, tudom, van már sokféle oltóanyag is, és reméljük, lesz majd gyógyszer is, és leginkább azt reméljük, hogy lassan csökkeni fog a fertőzések száma, és aztán megszűnik a zárlat, a karantén-kényszer, kinyithat minden: a hivatalok, a boltok, az iskolák  - és a templomok is! Jöhetünk ide is újra! Akarunk-e jönni? Ahogy a gyógyult király is ezt kérdezi e történet végén: „Mi lesz a jele, hogy fölmehetek az Úr házába?” (Ézs 38,22)

Ezért most az a kérdés forog bennem, hogy nem volt-e korai egy éve azt mondani: „javamra vált a nagy keserűség?” Nem kapkodtuk-e el magunkra alkalmazni ezt a szép szentenciát? Lám, a rövidke nyári fertőzés-szünet után jött a második hullám, aztán reánk zúdult a harmadik hullám – lám, sokkal több áldozattal, és sokkal-sokkal több kétséggel és roppant küzdelmekkel! S tovább megyek, vajon, nem kapkodjuk-e el a dolgot most is, hogy a harmadik hullám csillapodása idején, újra elővesszük az igét, és mondjuk: javamra vált a nagy keserűség!? Így felelek erre a töprengésre: nem, bizonnyal, nem kapkodjuk el a dolgot. Sőt, bátran mondom, hogy sem általában és sem konkrétan nem elhamarkodott ezt mondani. Mindig mondani kell!

Ugyanis, ha igaz, amit Pál mond, hogy a mi erőnk erőtlenség által végeztetik el, vagyis az isteni erők éppen akkor járnak át, amikor nem erőlködünk és erősködünk, hanem átadjuk magunkat az isteni kegyelemnek (2Korintusi levél), akkor itt így is mondhatjuk: a mi boldogságuk keserűség által végeztetik el, a mi Istennel és magunkkal való békességünk éppen azáltal végeztetik el, hogy a megsemmisülés örvényébe kerülünk. Csak így van értelme, Arany János kifejezéseivel szólva, az „önmegadó, szívnyugtató keresztyén érzelemnek” (Bolond Istók). Ezékiás király így fejezte be a himnuszát: „Az apák tanítják fiaiknak, hogy te hűséges vagy!” Bizony, a fiakat tanítani Isten hűségére, ez roppant élet-feladat; és erre a feleadatra minden pillanat alkalmas. A kérdés csak az, hogy mi alkalmassá lettünk-e már arra, hogy Isten hűségéről tanítsunk? Vajon, alkalmassá tett-e minket a nyomorúság és aztán a kegyelmes és csodálatos szabadítás?  Vajon a sok küzdelmünk, rettegésünk a haláltól, a leomló sátorok látványa, a pusztulás vermének közelsége – és ezek ellenében az isteni megtartatás és Krisztus feltámadásának dicsősége adott-e nekünk bölcs belátást, és elvezetett-e olyan belső bizonyosságra, hogy valóban igaz tanúi lehessünk Isten hűségének? Igaz tanúi úgy, hogy a nyomorúságban reménykedők, az áldások idején hálásak vagyunk?

Nos, ezért nyugtalanít Ezékiás szép szava. Ugyanis van itt valami, ami felkavarja a vihar utáni csendet, és mélyebbre vezeti az ige általános értelmét. Van itt valami, ami miatt nem olyan egyszerű azt mondani, hogy, lám, Ezékiás is arról tesz szép vallomást, hogy Isten végül majd mindent jóra fordít.

2.

Tudjuk, a Szentírásban a Krónikák könyve is elmondja a királyok történetét. Így elmondja Ezékiás király történetét is. Elmondja a szent város ostromát és csodás felszabadulását, a király betegségét és gyógyulását is. De elmond még valami mást is, amit a Királyok könyve és Ézsaiás próféta feljegyzése is sejtet ugyan, de nem nevez néven. Mit mond még el? Azt, hogy Ezékiás felfuvalkodottá lett, vagyis nem a neki adott jótétemény szerint élt (2Krón 32,24-26). Felfuvalkodott, holott itt, énekében azt kimondja: Isten volt, aki őt meg is gyógyította, és csoda-jelet is adott neki arra nézve, hogy nem kell élete delelőjén sírba szállnia. Valóban, miután Ezékiás király meggyógyult, Isten ígérete szerint még 15 évig békében uralkodott és folytathatta a reformokat, győzedelmeskedett a háborúkban, és nagy vagyonra tett szert. Csakhogy amikor a gyógyulása hírére a  feltörekvő Babilóni birodalom követei ellátogattak hozzá, ő,  mint valami hencegő kisgyerek mindent megmutatott nekik. Nem volt semmi, amit meg ne mutatott volna, jegyzi fel a próféta is (Ézsaiás 39), és ezzel nemcsak iriggyé tette az ellenséget, hanem önként minden fontos stratégiai információt is rendelkezésükre bocsátott és egész országát végveszélybe sodorta. Megrendülve látjuk, hogy nem esik messze egymástól a dicsekvés és a felfuvalkodás. És nem esik messze egymástól az önhittség meg az a képzet, hogy a betegség, a halálközeli állapot, az Isten előtti térdre hullás csak intermezzo volt. Valóban, kérdezem, minden mehet tovább?

Ezékiás király így gondolta, ezért újra Isten fenyítéke alá került, és újra meg kellett alázkodnia. De immár nemcsak neki, hanem egész népének is. Így rekeszti be az a tömör megjegyzést a krónikás: ezért, ti. a király és az egész nép megalázkodása miatt nem jött el rájuk az Úr haragja Ezékiás napjaiban.  (2Krón 32,26).

3.

Ezért némiképpen igazat kell adni azoknak a magyarázóknak, akik szerint másképpen kell fordítani ezt a híres mondatot: javamra vált a nagy keserűség! Szerintük ez a fordítás előreszalad a teljes gyógyulás irányába. Ám itt még nem az isteni megfordítás kezdetét látjuk, hanem a panaszok összefoglalása. Ezért a kifejezést másképpen kellene fordítani, és lehet is. Valahogy így: „lám-lám, a békesség keserűséggé lett, nagy keserűségemmé!” A teljesség öröme romlásba zuhant.  És akkor a szakaszt így lehetne visszaadni:

„Azt gondoltam, hogy nem látom többé az Urat az élők földjén, nem láthatok többé embert a világ lakói között.  Hajlékomat leomlik, mint a pásztorok sátra, megfosztanak tőle. Mint a takács, fölgöngyölíti életemet, és a mellékfonalról levág engem; egy nap még estig, és végem... Lám, az én békémből keserűség lett, az én keserűségem.

De Neked úgy tetszett, hogy megments az enyészet vermétől, és hátad mögé vetetted minden vétkemet.  Mert nem a holtak hazájában magasztalnak téged, nem a halottak dicsőítenek, akik már leszálltak a sírba, hűségedben nem reménykedhetnek.  Aki él, csak aki él, az magasztalhat téged, akárcsak én most. Az apák tanítják fiaiknak, hogy te hűséges vagy.  Megszabadított engem az Úr, pengessük hát a lantot az Úr házában egész életünkben!”

4.

De! De Istennek tetszett engem megmenteni! Tetszett neki kimenteni engem a pusztulás gödréből!  Vagyis minden Istenen múlott! És ha ezt annak a fényében olvassuk, amit a Krónikák könyve feljegyzett Ezékiás királyról, hogy ugyanis a gyógyulása után felfuvalkodottan magával rántotta az egész népét valami önhitt dicsekedő öné-szabadító és ön-boldogító és ön-gazdagító mámorba, akkor megértjük, hogy nekünk az életünk egészére ki kell terjesztenünk a király hála-énekét, amit ő csakhamar elfeledett, aztán mégis újra tanult.

Testvérek, el lehet-e feledni a csodát? Szomorúan azt kell mondanunk, hogy a kegyes király, Ezékiás elfeledte ezt. Amikor vendégei jöttek, mert híre ment csodálatos gyógyulásának, mindent megmutatott nekik, mindennel eldicsekedett, kincseivel is, csak Azzal nem, Akinek a kegyelmébe beleimádkozhatta magát. Aztán, lám, kikevélykedte magát a kegyelemből. (Mert Isten a kevélyeknek ellene áll! – Jakab 4,6)

Testvérek, úgy lesz-e minden, mint a járvány előtt volt? Miféle békességet, jót, épséget, egészséget üdvöt remélünk, mikor Istenhez folyamodunk, hogy szüntesse a rosszat és adjon jelet, tegyen csodát? Mintegy zsaroljuk őt, ezért ezt mondjuk Neki: „Mert nem a holtak hazájában magasztalnak téged, nem a halottak dicsőítenek, akik már leszálltak a sírba, hűségedben nem reménykedhetnek.  Aki él, csak aki él, az magasztalhat téged, akárcsak én most.” Vajon, mi akik élünk, mert megmaradtunk, magasztaljuk-e őt? És  miféle jót remélünk helyreállítani, amikor ezt mondjuk: „Az apák tanítják fiaiknak, hogy te hűséges vagy”? Készek-e az atyák tanítani a fiakat?

Mondjuk hát ki bátran, hogy nekünk az isteni szabadítás alapjára kell állanunk: De! De Istennek tetszett minket megszabadítani, és háta mögé vetni minden bűnünket! De Istennek tetszett kimenteni az enyészet vermeiből! De Istennek tetszett új életet készíteni nekem! Bizony, az lenne a jó, ha ez az isteni „de" végképpen benne maradna minden megnyert gyógyulásban. Az lenne a jó, ha ez az isteni kedvezés tarthatná össze életünk széthulló elemeit! Ez tarthatná össze a testet és a lelket, az áldást és a hálát,  az örömöt és a szív elkötelezését, a reményt és az Istenbe vetett bizalmat.

Mikor mehetek az Úr házába, kérdezte a gyógyulóban lévő király? Kérdezzük csak mi is: mikor mehetünk az Úr házába? Kérdezzük csak, mert az egész életnek Istennel van dolga! Ámen