Tanúi lesztek

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Egyházunk erre a húsvétra azt az Igét választotta húsvét nagy üzeneteként és buzdításaként, amit a felolvasott szakasz utolsó verseiben hallottunk. Jézus feltámadása napján megjelenik tanítványainak, megmutatja nekik önmagát, megnyilatkoztatja értelmüket, fölhatalmazza őket a tanúságtételre és ezt mondja: ti vagytok pedig ezeknek tanúi. Ti vagytok a tanúk. Pár esztendeje jelent az újabb idők, mondhatom, talán legbölcsebb filozófusától Paul Ricoeurtől egy könyv, aki a felejtéstől és az emlékezésről elmélkedik, arról a különös tüneményről, hogy felejtünk, és mégis emlékezünk, és fordítva. Szeretnénk felejteni és mégis emlékeznünk kell, vagy szeretnénk emlékezni, és mégsem emlékezünk, mert elfelejtettük. Tehát az emlékezésnek és a felejtésnek erről a különös aránytalanságáról beszél, s ha ide vesszük, amit még mindeközben mond, igazán nem puszta bölcselkedés lesz ez a számunkra, hanem húsbavágó kérdés, ugyanis a felejtésnek és az emlékezésnek van egy rendkívül különös drámai dimenziója, ez pedig a megbocsátás. Vannak nyelvek, amelyek egyébként a megbocsátást és a felejtést vagy az elengedést tulajdonképpen ugyanazokkal a szavakkal fejezik ki.

Hiszen tele van a világunk jelekkel, tapasztalatokkal, amelyek nem engedik, hogy elfelejtsük azt, amit el kéne felejteni. Tele van a világ sebekkel, és ezek a sebek, akár ha csak a természetre nézünk, nem engedik, hogy elfelejtsük, hogy az ember okozta ezeket a sebeket. Néhány hónappal ezelőtt láttam a televízióban egy filmet, egy első világháborúban épített nagy katonai bunkerről valahol Belgium és Franciaország határán, ahol három évig állt a front, és majdnem egymillió fiatalember halt meg teljesen értelmetlenül. A németek és a franciák ásták a bunkereket egymás ellen. És ez a seb mindmáig ott van a táj alatt, aki oda megy, láthatja, nem tudjuk elfelejteni hát elfelejteni a borzalmakat. De ha önmagunk életére nézünk, akkor is azt kell mondanunk, hogy tele vagyunk sebekkel, hegekkel, amelyek szüntelenül arra emlékeztetnek bennünket, hogy történt valami, amit lehet, hogy szívben és lélekben már el is engedtünk (vagy szeretnénk elengedni), megbocsátottunk, (vagy szeretnénk  már megbocsátani), de ezek a sebek, ezek a hegek szüntelenül emlékeztetnek bennünket. Egyszóval és röviden, van valami aránytalanság, van valami igazságtalanság abban, ahogyan az embert a szíve és a lelke az egyik oldalon arra készteti, hogy felejtsen, mert csak a felejtésben lehet gyógyulni, viszont a másik oldalon a szíve és a lelke arra készteti, hogy ne felejtsen, mert, ha felejt újra beteg lesz. Mert nem lehet csak olyan könnyen felejteni, vagy ha könnyen felejtünk, akkor megehet, nem igaz, hanem hamis a megbocsátásunk, hiszen a felejtés és a megbocsátás, még ha sokszor ugyanazok a szavak is fejezik ki, mégsem ugyanazt a valóságot tükrözik. És ez igazságtalanság. És amikor ide érkezünk a feltámadás történetéhez, itt is érezzük, hogy lappang itt valami nagy igazságtalanság.

Azt a szakaszt olvastam föl Lukács evangéliumából, amely mintegy lezárja húsvét napjának drámai eseményeit. Ezeket ismerjük jól, ahogy először az asszonyok, aztán Péter és János, majd az Emmausba igyekvő onnan visszatérő tanítványok szólnak a feltámadásról. Most mind együtt vannak, köztük Péter és János, de ott vannak az üres sírt és a feltámadott Jézust látó asszonyok is. És főleg, ott vannak a többiek, akik mindezt nem hihetik. És azért nem hihetik, mert ez a különös dráma mozgatja a szívüket és a lelküket, amit az előbb a filozófus szavaival próbáltam bemutatni: a felejtésnek, a szükségszerű, kényszerű felejtésnek, és a szükségszerű, kényszerű emlékezésnek a drámája. Már maguk az emmausi tanítványok is (idézzük csak a történetüket!) erről beszélgetnek, amikor melléjük lép a föltámadott Jézus. Ezt mondják: mindazáltal harmadnapja, hogy – most szó szerint fordítom – ezek lettek volt. A magyar nagyon ritkán használja az úgynevezett régmúltat; hogyha modoroskodni akarunk, akkor még mondjuk, de a régi nyelvben ez erőteljesen azt fejezi ki, hogy valami, ami régen volt, valami, ami megtörtént és bekövetkezett és beállott, az azóta sem változott meg; vagyis, amikor az mondják az emmausiak, hogy harmadnapja, hogy ezek történtek volt, ezzel azt akarják jelezni, hogy ez a történet befejeződött. Befejeződött a Jézus története, befejeződött az Isten szabadításának a története, az ember véglegesen és egyértelműen magára maradt. Milyen modern ez az ige, mennyire mai! Mert azt látjuk és halljuk, hogy a mai ember, ha hitről, üdvösségről, isteniről, transzcendensről, embert meghaladóról kell beszélni, akkor ezt mondja: harmadnapja, ezredéve, de régen volt, hogy ezek történtek volt. Ezer éve történtek volt, kétezer éve történtek volt, s már nincsenek. Az isteni történet befejeződött. De amikor a feltámadott Jézus megjelenik a tanítványoknak, akkor egy egészen különös és megrendítő jelenetet látunk, mert ez az  igazságtalanság vagy aránytalanság a felejtés és az emlékezés között megfordul. És erre hív bennünket most a húsvéti történet, hogy nézzük meg ezt a megfordítást.

Azért mondom, hogy megfordítás, mert, ahogy elmondottam, abban is mindig van valami igazságtalanság, hogy meg kell bocsátanunk. A megbocsátás tulajdonképpen igazságtalan dolog. Az emberi lélek okos tudósai mondják, hogy mi tulajdonképpen nem is tudunk megbocsátani a másiknak, csak valamilyen harag által. A könnyű elengedés, a „spongyát rá!”, ahogyan mondani szoktuk, a „nem történt semmi”, a „rá se ránts”, ahogy szlengesen mondjuk,  - ez igazából véve nem megbocsátás. A megbocsátás mindig haraggal jár, és ebben a haragban nemcsak a bekövetkezett, a megtörtént dolgok miatti haragunkat fejezzük (engedjük) ki, hanem benne van az igazságtalanság átérzése miatti harag. Engem megbántottak, aztán bocsánatot kérnek érte, és nekem meg kell bocsátanom,  - lám, még én hozom az engem megsértőt kedvező helyzetbe, hogy ilyen egyszerűen, ilyen könnyen, akár kártétel nélkül is megtörténjen az elengedés, a megbocsátás és a feledés.

Azért tudom mindezt, mert nagypéntek drámájában, a megbocsáthatatlan drámában – amikor az igaz és ártatlan ember szenved – felejthetetlenül áll előttünk, amit az emmausiak mondanak, és ahogyan mondják: volt egy Názáretből való Jézus, beszédben és igazságban hatalmas Isten előtt, de elárulták, ártatlanul elítélték, megfeszítették és rabszolga halált halt. Meg lehet ezt bocsátani? El lehet ezt felejteni? De most arra hívlak mindannyiatokat, hogy nézzük ezt a feltámadás felől, fordítsuk meg mindezt, mert amikor megjelenik a feltámadott Jézus, micsoda sokkoló meglepetés, egyáltalán nem arra ösztökéli a tanítványokat, hogy ezt felejtsétek el. Pedig, mondhatnánk, a feltámadás nagy áldása éppen az lenne mindannyiunk számára, hogy valami újat kezdhetünk, a feltámadás hirdesse nekünk azt, hogy ami eddig történt, az el van felejtve, és innétől kezdve mintegy újat kezdünk, és ami mögöttünk van, ami történt, ami volt, ami megesett, ami régen volt, az  maradjon ott, és mi induljunk el egy új úton.

 Csakhogy, hadd jegyezzem meg, sokszor kiderül, hogy az, amit mi újnak gondolunk, igazából véve a réginek valami javított kiadása, amit mi újnak gondolunk, az nem is új, csak egy kicsit átfestettük a színét, más címkét akasztottunk rá, és csak visszük tovább a régi dolgokat. Isten azonban újat kezd, és ebben az újat kezdésben mondja Jézus a tanítványoknak: ti vagytok tanúi, és itt mondja, ez nagyon fonto: ezeknek. Vagy, ha kibővítem: mindezeknek. Nemcsak annak, hogy az asszonyok igazat mondtak, hogy Ő él, nemcsak annak vagytok tanúi, hogy Péter és János nem füllentettek, hogy üresen találták a sírt. És nemcsak annak, hogy az Emmausból visszaigyekvő tanítványok nem valami fantazmagóriát adtak elő, mondván, hogy találkoztak a feltámadott Jézussal, aki az asztalukhoz ült és együtt ettek Vele, hanem: mindezeknek. Így ismétli meg Jézus azt, amit az emmausiaknak mondott, így volt megírva, így kellett ezeknek lenniük, így kellett a Krisztusnak szenvednie és feltámadnia. Ennek vagyunk mi is tanúi, szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, Krisztus ebbe a tanúskodásba bennünket is bevon: így kellett ezeknek lenniük.

Nem lehettek másképp, több okból sem,  - de most csak kettőt említek. Nem lehettek másképp, mert nem lehetséges másképp az embernek a bűnből és a halálból kiszabadulnia. És nem lehettek másképp, mert Isten ezt így jövendölte meg évezredekkel Jézus Krisztus elérkezése előtt. Nem szeretem ezt a szót, de kénytelen vagyok most használni, ez volt a forgatókönyv, mindennek így kellett megtörténnie, és ennek vagyunk a tanúi mi. Valahányszor kinyitjuk Isten Igéjét és föllapozzuk, és olvassuk a szentek imádságait, a szentek történeteit, a tanítványok eseteit, Jézus Krisztus szavait, az apostolok leveleit, a bibliai bölcsek mondásait, a zsoltárokat és az énekeket, minden mondat, minden szó ebbe az irányba mutat, így kellett ezeknek történniük. Ti vagytok ennek a tanúi.

Másodszor a tanítványok annak is tanúi, természetesen, hogy így is lettek ezek, vagyis amik ott történtek húsvét napján, azok megtörténtek. Jézus jeleket hagy. S ahogy mondottam, sok jel van a világban, említettem a természet sebeit, a saját sebeinket, szívünknek akár vagy a testünknek a sebeit. Jézus most oda áll a tanítványok elé, akik rémülten azt hiszik, hogy valami jelenést, vagy igézetet, vagy kísértetet látnak, és azt mondja: nézzétek meg a sebeimet. Ezt fogja mondani egy héttel később Tamásnak is: hozd ide az ujjadat és helyezd az én sebeimbe, hozd ide a kezedet és helyezd az én oldalamba! Ebben az a csodálatos, hogy amikor Jézus megmutatja a szögek helyét, akkor a szögek már nincsenek ott, csak a hegek vannak ott. Lám, a feltámadás első napján is megnyugtatja a tanítványokat, jeleket hagy, önmagán kiábrázolva az emberi élet törékenységét, végességét, sebezhetőségét, önmagán kiábrázolva elítéltetését, megverettetését, halálba adatását, megszaggatatását,  - aztán azt mondja: van valami ennivalótok? Mert a szellemek nem esznek, de a testnek és vérnek szüksége van táplálékra, És amikor valamit gyorsan előkaparnak, leül és eszik. Egészen döbbenetes, ezért mondom, hogy jeleket hagy, mert nem velük eszik, hanem így mondja Lukács evangélista: előttük eszik, demonstrál, hogy Ő él. És még mennyi jelet hagy a feltámadott Krisztus bennünk is, mennyi jelet hagy a történelemben is, mennyi lenyomata van annak, hogy Ő él, megfeszítetett és él?! Ahogyan János apostol mondja a Jelenésekről írott könyvében, mikor látja a mennyei dicsőségben a Bárányt, aki megölött volt, és ímé, él. Krisztus magán hordozza megölettetése jeleit, a bűntörlő halálnak a jeleit. És azt mondja most a tanítványoknak: ti vagytok ennek tanúi, tanúi, hogy nem valaki mást láttatok, tanúi annak, hogy nem az történt, hogy Isten egy csapásra mindent eltörölt volna, hanem az történt, hogy Isten mindent megváltoztatott, - de egészen különös módon úgy, hogy ebbe a változtatásba fölvétetett a múlandó és a halandó.

Mert, és ez ennek a húsvéti történetnek, ennek a tanúsításra vagy a tanúságra való felhatalmazásnak, elhívásnak a lényege: Isten nem akar felejteni. Mi szeretnénk, ha felejtene. És leginkább a Húsvétot tennénk meg a felejtés első pillanatának, hogy elmondhassuk, hogy de hiszen hát, ha Krisztus föltámadott, de hiszen, ha van élet a halál után, de hiszen, ha lehet újra kezdeni vagy újat kezdeni, akkor tényleg spongyát rá. És legyen ez a mi első napunk, a húsvét napja, és ebből származólag minden vasárnapunk egy új kezdésnek a napja, és hagyjuk magunk mögött a sebeket, a hegeket, a bántásokat, a rosszat, a kárt, az iszonyatot. Hát nem ezért jött Jézus? De mit mond ő: Nézzétek a sebeimet, van valami ennivalótok?! Ti vagytok mindennek tanúi, így kellett ezeknek lenniük. Isten nem akar felejteni! De miért nem? Miért mozog itt egymással szemben az emberi lélek minden igyekezete és az Istennek a szeretete?

Azért, kedves testvéreim, mert Isten föl akar bennünket venni az új életbe. Ahogyan Pál apostoltól halljuk a 2. Korinthusi levélben, ahol megrendítő vallomásában már szinte a halálra készülődik,  ezt írja a korinthusiaknak: én tudom, hogy a mi földi sátorházunk el fog bomlani, és ha ez leomlik, a mennyei hajlékunkba költözünk, amely nem emberi kézzel készült, hanem örökkévaló. S folytatja: vágyakozom is levetkőzni a múlandót és fölöltözni az örökkévalót. Eddig bizony emberi és mélen igaz. De aztán mond valamit, amitől mélyen titokzatossá válik az egész: sőt inkább arra vágyakozom, mondja, hogy ne kelljen levetkeztetni és fölöltöztetni, hanem, hogy fölöltözhessem a halandóra az örökkévalót! Hogy ami halandó, elnyelje azt az élet. Jól érti Pál a húsvét titkát, jól érti Pál, hogy miért nem akar az Isten felejteni. Mert nem akarja, hogy a felejtéssel elvesszen az, akiért Krisztusát elküldte. Mert nem akarja, hogy a felejtéssel mi magunk is elvesszünk. Igen, tudjuk, az Isten és az ember drámája radikalisan, végső soron így is megoldható lenne: eltörlöm az embert a föld színéről. Amit haragos felindulásában mond az özönvíz előtt: megbántam, hogy embert teremtettem.

 És mégsem bánta meg, vagy ha megbánta, Krisztusát adta és Krisztusra helyezte rá minden haragját, -  a bűn, a lázadás, a hitetlenség elleni haragját. Ti vagytok ennek tanúi, mert amikor Isten felvesz bennünket az új életbe, akkor valóban nem az történik, hogy a régit folytatjuk némileg javított kiadásban (olykor éppenséggel silányabb kiadásban!), nem az történik, mint amikor süllyed a léggömb és kidobunk néhány ballasztot és újra fel tud emelkedni. Pedig ez lenne tulajdonképpen a régi dolgokhoz való viszonyunk, hogy amikor valami elviselhetetlen teherként húz le, aminek nem tudok az emlékétől megszabadulni, akkor eloldozom és kidobom az életemből, és akkor újra fel tudok emelkedni. Itt nem ez történik, hanem testesttől, lelkestől, a jelenvalókkal és az elmúltakkal, különösen pedig az eljövendőkkel Isten felvesz bennünket egy egészen más, egy egészen új életbe.

Így testvéreim, húsvétkor mi sokkal-sokkal többet tanúsítunk, mint hogy valami új történt. Tudom, minden húsvétban is történik valami új,  de az igazi húsvétban, a feltámadásban ennél sokkal-sokkal többet tanúsítunk. Nem azt mondjuk, hogy valami új történt, hanem azt mondjuk, hogy az abszolút új történt meg. Így mondja ezt az apostol: aki Krisztusban van, az új teremtés, aki Krisztusra teszi rá az életét, aki Krisztusban bizakodik, aki hiszi erős hittel, hogy Isten az Úr Jézus Krisztusban beteljesítette mindazt, ami meg volt írva, az – így mondja az apostol – már új teremtés. Ti vagytok ezeknek tanúi. Tanúi vagyunk, hogy így kellett ezeknek lennie, hogy Isten és ember drámája másképp nem oldódhat meg, csak úgy, hogy Isten önmagára veszi az ember bűne miatti haragját. Tanúi vagytok mindezeknek, vagyis annak is tanúi vagyunk, hogy ez a Jézus föltámadott, valósággal támadott fel, és önmagán hordozza bűntörlő halálának, vagyis Isten véghetetlen szeretetének minden jelét. És tanúi vagyunk, hogy mindezzel Isten abszolút újat kezdett. S ha a tanítványok szívében lett volna kétség, hogy lesz-e szavuk, lesz-e erejük, lesz-e képességük mindezt elmondani egy olyan világban, amelyben mindenki mindent szeretne a múltnak adni, Istent is szeretné a múltnak adni, Istent is szeretne egy régi történetté tenni, ezt ígéri Jézus nekik: ímé, én elküldöm tireátok az én Atyámnak ígéretét. A Szentlélekről beszél, akiről azt mondja a mi Urunk és Mesterünk: soha ne aggodalmaskodjatok azon az órán, amikor tanúvá kell lennetek, hogy mit mondjatok, mert a Szentlélek megadja nektek azon az órán. Ti vagytok ennek tanúi. Krisztus arra hív és arra küld bennünket a mi időnkben, hogy mi is tanúsítsuk: Ő él és Őbenne Isten megkezdte azt, ami valósággal új.
Ámen

Imádkozzunk!

Köszönjük, Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által, hogy amikor közénk lépsz, és Szentlelked hatalmával megnyitod szívünket és értelmünket, hogy lássuk, ami Krisztusban történt, szükségszerűen történt. Mert csak ilyen módon volt lehetséges a bűnök és a halál terhe alól bennünket föloldani, mert ez volt a Te üdvözítő akaratos, és amikor megnyitod szívünket és lelkünket, hogy lássuk a mi föltámadott Urunkat, bennünket is bevonsz azoknak körébe, akiket az Ige a bizonyságok fellegének nevez. Add Mennyei Atyánk, hogy örvendező és bátor tanúi lehessünk annak, hogy húsvétkor éppen nem lezárult, hanem megkezdődött egy történet, a kegyelemnek, a visszafogadtatásnak, az új életnek a története. S hadd tudjuk Mennyei Atyánk mi magunk is, hogy akik tanúivá lesznek ennek, arról is tanúskodnak, hogy bennük is megkezdődött ez az új történet. Így szenteld meg ünnepünket, s áldd meg azt a napot, amikor Krisztusunkra tekintünk és magasztaljuk Őt, mint feltámadott Urat, így erősítsd meg bennünk az élő hitet, s így kötelezz el élő tanúskodásra, hogy mi magunk is bizonyságai lehessünk örökkévaló szeretetednek. Kérünk, Mennyei Atyánk, hogy az úrvacsora közösségében is erősíts meg bennünket, hogy a szent szövetségben, az örök élet és az üdvösség szövetségében Lelked erejével mindent megkaphassunk, amire szükségünk van, de legfőképpen annak bizonyságát és bepecsételését, hogy Hozzád tartozunk és a Te szeretetedtől nem válasz el bennünket semmi. Krisztusért, a föltámadott Úrért kérünk, hallgass meg bennünket.
Ámen