Találtam váltságdíjat!

Ez a három férfiú pedig megszűnt Jóbnak felelni arra, hogy ő igaz ember a maga szemeiben; mire Elihúnak, a Rám nemzetségéből való búzi Barakél fiának fellobbant a haragja. Jóbra azért lobbant fel a haragja, mert az igazabbnak mondta magát Istennél; három barátjára pedig azért lobbant fel haragja, mert nem találtak feleletet. Míg kárhoztatták Jóbot, addig Elihú várt Jóbra a beszédekkel, mert azok korra öregebbek voltak őnála: de mikor azt látta Elihú, hogy nincs felelet a három férfiú szájában; akkor fellobbant haragja... És felelt és azt mondta: hadd nyilvánítsam tudományomat én is. Íme megvártam beszédeiteket, és megértettelek benneteket, és íme nincs ki Jóbot megcáfolta volna... Nehogy azt mondjátok: Bölcsességre bukkantunk; Isten győzi le őt, nem ember! Megijedtek, nem feleltek többet; cserbenhagyták őket a szavak.

Hanem azért hallgasd meg, Jób, beszédeimet... Az imént azt mondtad füleimbe; hallottam a beszéd hangját: Tiszta vagyok én, vétek nélkül; szeplőtlen vagyok én, és nincs bűnöm. íme, elidegenedést talál rajtam; ellenségének] tart engem: kalodába teszi lábaimat; vigyáz minden ösvényemre... De nincs igazad, azt felelem neked; mert nagyobb az Isten az embernél. Miért perelsz vele, hogy nem felel semmi dolgában? ... Mert egyben szól az Isten; és kettőben nem figyelnek rá.

Az álomban, éjjeli látomásban mikor mély álom száll az emberekre (amint az ágyon szenderegnek). Akkor megnyitja az emberek fülét; és óvást ad nekik titokban. Hogy tegyen le az ember valami tervről; és őrizkedjen kevélységtől: tartsa vissza lelkét a veremtől; és életét, nehogy fegyvernek rohanjon.

A fájdalomban pedig fenyítést vesz ágyán; és csontjainak tömege szüntelen: úgyhogy megutáltatja vele élete a kenyeret; és lelke a kívánatos ételt. Elfogy a húsa úgy, hogy nem látszik; és kiállnak csontjai, melyek nem látszottak. Úgyhogy lelke közel van a veremhez; és élete az öldöklőkhöz. 

Ha van mellette egy angyal, egy közbenjáró, ezer közül egy, bejelentvén az ember igazságát; és megkönyörül rajta Isten és azt mondja: Mentsd fel őt, ne szálljon verembe, megelégszem az engesztelési díjjal... Imádkozik Istenhez és kegyesen fogadja őt, és örömmel mutatja meg arcát; és visszaadja az embernek igazságát.

Íme, mindezeket megteszi Isten; kétszer-háromszor egy emberrel: visszahozván lelkét a veremből; hogy világoljon az élet világosságában. Figyelj Jób, hallgass reám; légy csendben, én hadd beszélek. Ha van mondandód, válaszolj nekem; szólj, mert igazságodra törekszem. Ha nincs, te hallgass rám; légy csendben, hogy bölcsességre tanítsalak.

Amikor szenvedések gyötörnek – lelki és testi szenvedések egyaránt, sokszor egymást váltva és fokozva – és nincs nyugtunk a saját életünktől, akkor el kell töprengenünk, hogy igazán ismerjük-e Istent. Mert amikor szinte belehalunk a magunk elviselhetetlen életébe, és már végig jártuk az orvosokat, a lelki doktorokat, elolvastuk a bölcsességeket, meghallgattuk a barátokat, kipróbáltuk a gyógyszereket, mégis zsákutcában vagyunk, kilátástalan a helyzetünk, ha addig nem tettük volna, immár el kell töprengeni azon, hogy igazán ismerjük-e Istent. Hiszen többnyire dohogunk: milyen kevés jutott a jóból, milyen sok a rosszból! Mostanában, ahogy fölsötétlik a nagy gazdasági válság árnyéka, és hivatásos jósnokok ijesztgetnek, és rémítenek a közeli háború hírei, s ahogy szűkülnek az életlehetőségek – olvasni az újságok hangzatos címeit: ez az utolsó nyár! –már nem fogunk úgy élni, ahogy eddig! - , dohogunk: milyen kevés jutott a jóból. (Hozzáteszem: a jóból sosem elég.) És milyen sok jut a rosszból! (Hozzáteszem: a rosszból egy csipetnyi is sok.) De ilyeneket is mondunk: miért nem most van itt a jó, miért most van itt rossz? Vagy éppen Jóbbal szólva: amit reméltem, nem következett be, amitől rettegtem, az jött rám! Tele van a szívünk panasszal, dohogással, haraggal, indulattal; a teljes értelmetlenség zsákutcájában vagyunk. De vajon, ismerjük-e igazán Isten? Mer lám, nem tudjuk feladni a sorsunkról, az életünkről való beszédet, a kérdések elősorakoztatását és a válaszkeresést. Az persze lehet, hogy az életünknek vannak hosszabb-rövidebb szakaszai, amikor ezekről nem beszéltünk. Így van ez a Jób könyvében is. Hosszasan olvastuk ennek az igaz embernek a nyomorúságairól – mindenkit és mindent elveszített -, a gyötrelmeiről – kínzó betegség támadta meg -, a panaszairól, amit barátaira zúdít közvetlenül, akik vigasztalókból ellenségeivé lesznek. Múlt alkalommal aztán fellélegeztünk: végre, vége a Jób könyvének! Azt olvastuk ugyanis, ott a 31. rész végén, hogy ezek Jób utolsó szavai, ezeket bepecsételi, elküldi Istennek, aztán Istenen a sor.

Jób perre viszi a dolgot, beperli Istent. Tudjuk jól, vannak olyan helyzetek, amikor a per az utolsó kommunikációs eszközünk; úgy elmérgesedik az emberekkel a kapcsolatunk, hogy nincs mit mondanunk egymás számára, de a dolgokat el kell rendezni, ezért bíró elé megyünk, ügyvédek révén kommunikálunk egymással. Úgy tűnik, Jób számára is csak ez maradt. A barátok kifogytak a szavakból, vagy megszeppentek Jób erős szavaitól. Ahogy Élihu mondja később: megfutamodtak tőlük a szavak. Elhallgattak. Nincs már mit mondaniuk. Isten is hallgat. Jób tehát szerkeszt egy periratot, hogy szóra bírja Istent.

És ekkor váratlanul színrelép egy negyedik alak,Élihu, akiről eddig semmit sem hallottunk, azt sem tudtuk, hogy létezik. Úgy mutatkozik be, mint aki fültanúja volt a hosszú beszélgetésnek Jób és barátai között. Ő most újra nyitja a sort. A három barát úgy érkezett, hogy együtt sírnak Jóbbal, hogy megvigasztalják. Aztán ez a vigasztalgatás átalakult feddéssé, türelmetlen kioktatássá, miképpen kellene bölcsességet találni ebben a helyzetben; aztán a végén legyintés lett az egészből: Jób reménytelen eset, lám, bepecsételi szavait

és csak Istennel akar szólni. De, mintegy közbevág Élihu, aki nagyívű beszédet mond, egyvégtében ez a leghosszabb szakasz a Jób könyvélben (32-37. rész).

Elöljáróban még el kell mondani, hogy Élihut nem szeretik a kommentárorok, a régi magyarázók még kevésbé, mint a maiak. Olvasgatom Nagy Szent Gergely kommentárját a 6. századból (ezeroldalas mű), olvasom Aquinói Tamás kommentárját a középkorból, olvasom Kálvint, aki 105 prédikációt mondott Jób könyvéről, és mindegyikük fanyalog: ki ez az Élihu? Mit keres itt? És, hadd bocsássam előre, meglehet, mi sem fogjuk igazán Élihut szeretni.

Nyomban látjuk, hogy Élihu kiforgatja a barátok szándékát. Ezt mondja nekik: „hadd nyilvánítsam tudományomat én is. Íme megvártam beszédeiteket, és megértettelek benneteket, és íme nincs ki Jóbot megcáfolta volna...” De ez a barátok szándékának a kiforgatása! Hiszen ők vigasztalni jöttek, Élihu pedig mindjárt úgy okoskodik itt, mintha nem úgy indult volna az egész beszélgetés, hogy itt van ez a szerencsétlen ember, mindenféle baja van, mindent elveszített, a Sátán elevenen megnyúzza, egy lüktető seb az egész ember, akihez eljönnek a barátai vigasztalást mondani... Nem, Élihu úgy veszi, hogy ezek a barátok nem vigasztalni jöttek, hanem vitatkozni. Okoskodik itt, és azt hiszi, más is csak okoskodni akar. Nem szeretjük Élihut.

Mi több, Élihu arrogáns. Ha elolvassuk az egész 32. részt, amelyből csak egy szakaszt olvastam fel, újra meg újra ezt halljuk a szájából: most én jövök! Ti beszéltetek eddig, most hadd mondjam én. Én megtanítom nektek az igazságot. Én, én, én – ezzel van tele az egész részt. Élihu odatolakszik, arrogáns pacák. Ki tudja, mennyi idő, napok, hetek, hónapok teltek el a rosszul sikerült vigasztalgatással, ő meg nagy pökhendin odalép a végén és álságos retorikai fordulattal azt mondja, hogy eddig vártam, mert én vagyok a legfiatalabb. Miféle öndicséret ez? A régi keleti világban mindig a legidősebb szólt először, itt Élifáz, és a legifjabb utoljára, aki Czófár volt. Csakhogy Élihu kinevezi magát legifjabbnak: na, kivártam a sorom, most aztán hallgassatok, jövök én. Nem szeretjük Élihut. Úgy áll be a sor végére, hogy rögtön az elején találjuk.

Sőt, nemcsak arrogáns, hanem dühös. Ezt olvassuk: „Elihunak fellobbant a haragja. Jóbra azért lobbant fel a haragja, mert az igazabbnak mondta magát Istennél; három barátjára pedig azért lobbant fel haragja, mert nem találtak feleletet.” Ez az ember dühből beszél, indulatos. A héber szöveg úgy fejezi ki: elkezdett nagy haraggal fújtatni. Kigúvadnak a szemei, elvörösödik az arca, mindjárt nekünk ugrik. De milyen jogon? Kicsoda ő? Unokaöccse Jóbnak? Van valami rokona a vigasztaló barátoknak? Netán községi elöljáró? Szószóló? Ki ez az ember? Milyen jogon dühösködik itt? Nem szeretjük Élihut.

Vagy talán kibic? A sakkozásnál látni ilyet. Két ember görnyed a sakktábla fölé, tologatják a bábukat, de persze, néző is akad. És egyszer csak az egyik néző benyúl a játékosok válla fölött a táblához, fog egy bábut és lép vele egyet. S körbetekint diadallal. Az ilyen embert meg szokták verni. Ott ül ez a négy ember, Jób és a barátai, gyötrődnek a szenvedés titkán, Jób sorsán, s akkor odalép Élihu, megszólal, mint aki tudja a jó lépést, sőt, tetszeleg is. Kibicnek semmi sem drága, szoktuk mondani. Nem szeretjük Élihut.

S végül, talán azért sem szeretjük Élihut, mert mintha megbontaná a rendet. A 31. részt úgy olvastuk, mint egy nagy finálét. Onnan nincs tovább. Jób elment a falig. Mostmár Istennek kell jönni, mostmár Istennek kell szólni.

 Annyit hallottuk már Jób szenvedéséről, annyi kérdést tettünk fel mi magunk is, azonosulva Jóbbal vagy éppen a barátaival: miért van ez, hogyan van ez, meddig van ez? Szinte a barátok helyébe léptünk, de még inkább Jób helyébe és kezdtünk helyette dohogni: miért most, miért ilyen kevés jó, miért ilyen sok rossz, miért adott Isten olyan keveset abból, amit reméltem, miért hozta rám Isten azt, amitől rettegtem? Nahát, végre, válaszoljon ezekre Isten! És ekkor odalibben Élihu, odaáll Jób és Isten közé, okoskodni kezd, kibickedik – de leginkább: késlelteti Isten válaszát! Állunk hosszú sorban szombat reggel a piacon, harminc embert is előttünk. Na végre, én jönnék már, de ekkor valaki odalép, ráköszön a kofára, és hosszú beszélgetésbe kezdenek a szomszédról, az esőről, akármiről... Hát menjen már odébb, mennyit álltam itt a sorban, ezek meg csak fecserésznek, pletykálkodnak! Hát löknék odébb Élihut, testvérek, minek áll ez oda?! Mostmár Istennek kell szólnia.

Némelyek szerint annyira nincs helye Élihu beszédeinek a Jób történetében, hogy ez voltaképpen egy későbbi betoldás a könyvbe. Azt nem tudjuk, hogy mikor foglalták írásba Jób könyvét, ezért aztán a tudósok folyton bogarásszák a szövegét, a nyelvi fordulatait, gondolathatásait, hogy így talán következtetni lehet a babiloni fogság idejére vagy a perzsa korra. S ennek kapcsán mondják, hogy annyira nem illik ide Élihu szövege, sőt, annyira nem illik ide Élihu maga, hogy ez egy későbbi kommentár, egyfajta összefoglaló, amit a szent szöveg szerkesztője beszúrt ide. De hát, kérdem én, miért tettek volna oda valakit, valamit Isten és közénk? Hiszen mostmár Istennek kellene szólnia! Nem szeretjük Élihut.

Élihu válaszának lényegét csak alapos odafigyeléssel találhatjuk meg. Mondandója nagyon sok mindenben hasonlít a barátok, sőt Jób szavaihoz is. De a lényege az, hogy van megoldás. Jób azzal a megjegyzéssel bocsátotta útjára utolsó szavait: „Ímé, ez a végszóm: a Mindenható feleljen meg nekem!” (31,35) Itt már nincs szükség ismétlésre, bővítésre; valóban, mintha a záróbeszéd lenne ez egy bírósági eljárásában. Ezután a bíró következik. Ám mielőtt a bíró megszólalna, előlép Élihu, és azt mondja: van megoldás, és most elmondom ezt a megoldást! Korholja a barátokat: elriasztottátok magatoktól a szavakat, feladtátok a vitát, ezt mondjátok: ember nem, de majd Isten meggyőzi Jóbot. Hogy-hogy? Ilyen kivételes helyzete volna Jóbnak, hogy őt csak Isten győzheti meg? Ki ez a Jób? Engedjünk itt kicsit Élihu indulatának! Ki ez a Jób, hogy a barátai azt mondják: ez egy olyan nagy ember, olyan fantasztikus érvei vannak, hogy ember ugyan nem, csak Isten győzheti meg őt?!

Egyszóval a barátok belefáradtak a vitába, az isteni morális rend váltig hangoztatásába, s a kérdésbe: merre törhetünk ki belőle? S most jön Élihu, és hosszú beszédet mond. Ezt négy részre szoktuk osztani, röviden a témái: 1 – Isten oktat; 2 – Isten igazságosan kormányoz; 3 – Isten szuverén; 4 – Isten a szenvedéssel fegyelmez. Az egész summája pedig ez: bölcs, aki féli Istent.

Ma ez első részt emelem ki, ebből olvastam fel néhány szakaszt. Ennek a lényege az, hogy Isten nemcsak perrel kommunikál. Ezt nyomatékkal kell mondani, főleg nekünk magyaroknak, akik hajlamosak vagyunk vádaskodni, jogi útra terelni a vitát, perre menni, ügyvédet fogadni, bírót búsítani. Ahelyett, hogy megmondanám a szomszédnak, hogy nem kedvelem, mert pökhendi ember, beperlem. Aztán majd a bíró előtt kommunikálunk egymással. Hány családot ismerünk, akik évekre visszamenően nem állnak szóba egymással. Születésnap? – nem számít; lakodalom? – nem számít; temetés? - nem számít! Ilyen alkalmakon nem állnak szóba egymással. Ugyanakkor bíró előtt veszekednek. Jób is mintha ezt érezné: ide fajult a dolog. Élihu azonban azt mondja, hogy Isten nemcsak perrel kommunikál, és egyáltalán nem hallgat! Emlékszünk, Jób ezt hozza újra meg újra panaszba: miért nem válaszol Isten?! Miért nem szól Isten? Már Czófár is átveszi tőle: vajha, Isten beszélne vele (tanítana téged,) - mondja egy alkalommal (11,5). Élihu viszont azt mondja: Isten egyáltalán nem hallgat! Az ember süket. Te vagy süket, Jób. Sőt, Isten oktat, mondja, mégpedig álommal vagy álomban. Amikor a nappali dolgokra érzékeny iderendszerünk nyugalomba kerül, amikor befelé indul el az ember, nem gyötrik a külvilág dolgai, akkor Isten álomban, látomással szól. Egész pontosan ezt mondja: Isten megrémít egy látomással, hogy ne tedd meg, amit megtenni tervezel. Ne rohanj fegyvernek, vigyázz a lépteiddel, nehogy verembe ess, ne bízd el magadat! Az Énekek Énekében hallunk egy szép sort: „aludtam, de ébren volt a szívem.” (Én Én 5,2) A szíveddel tud Isten álomban, látomással beszélni. Például, eltanácsol a rossztól. Tudósok mondják, hogy az álomvilágunk gyógyító erővel van tele. Felébredsz, visszaemlékezel az álmodra, és azt mondod: már megint milyen abszurd és értelmetlen dolgot álmodtam! Mit akar ez jelenteni? Nos, ezek döntő többsége gyógyít. Kigyógyít a kevélységből, az elbizakodottságból, vagy éppen a restségből, a szorongásból, megóv, hogy rossz útra indulj, kizökkent abból, amit az agyadba vettél, hogy meg kell csinálnod, megnyit egy másik dimenziót. Beszél Isten álmok révén. A Biblia tele van álmokkal, álmokban adott intelmekkel, tanácsokkal, kinyilatkoztatásokkal, isteni sugallatokkal.

Aztán azt mondja Élihu: Isten a szenvedésekkel is szól. Erről majd a beszédének harmadik-negyedik részében fogunk részletesen hallani, ezért most csak megemlítem. Azt mondja Jóbnak: amikor megutálod az ételt, amikor lemegy rólad a hús, csontváz ember leszel, amikor végzetes gyötrelmek köszönnek be az életedbe, akkor Isten tanít. Nem büntet. Ez a nagy újdonság itt Élihu beszédében. Korábban a barátok a fizikai bajokra is azt mondták, hogy azok az igazságos Isten büntetése – volt itt három kiló rossz, Isten három kiló büntetéssel kiegyenlíti a mérleget. Élihu mást mond. Isten a szenvedéssel tanít. Istenkeresésre tanít, istenismeretre tanít. Megtanít a korlátozottságodra. Megtanít feltenni a mindegyre feledett kérdést: ki vagyok én? Ki nem vagyok én? Hol vagyok én éppen most, ahol vagyok? Hol vagyok most éppen, ahol nem kellene, lennem? És hol vagyok most éppen, ha máshol kellene lennem? Nagy, mély egzisztenciális kérdéseket teszünk fel.

És végül, azt mondja Élihu, hogy Isten közbenjáróval is szól hozzánk. Angyalt küld. Ezerből egyet, de egyet igen! Nem írja le közelebbről, hogy afféle barokk angyal volna ez, nyolcméteres hófehér szárnyakkal, villámló tekintettel. Küld valakit – egy követet. S ennek a követnek két dolga van. Egyrészt, ez a közbenjáró elmondja az embernek az igazságot. Még pontosabb fordításban: elmondja az embernek a kötelességét, a dolgát. Megtanít ez a követ arra, hogy mi a dolgod, mi az életed helyes rendje. Mondhatnánk, ezt tették Jób barátai is. De nem, másrészt, mert ugyanezt a szót úgy is lehet fordítani, hogy elmondja, de nem az embernek, hanem Istennek az ember igazságát. A közbenjáró szól az emberhez is, de közbenjár Isten előtt is. Elmondja, hogy van az embernek valami igazsága.

Sokat töprengek azon, hogy miért mondja Jób könyve végén Isten a barátoknak (akik annyi nagy bölcsességet halmoztak össze), hogy: nem szóltatok felőlem igazán!? (42,7). Hazudtak volna? Valami ostoba filozófiát adtak volna elő? Ha fellapozzuk a dogmatika könyveket, azt találjuk, hogy rendre idézik Jób barátait, amikor Isten felségéről, mindenhatóságáról, mindentudásáról, örök bölcseséségről értekeznek. Hát hogy’ mernek beleírni a szent dogmatika könyvekbe hazugságokat, hitvány filozófiákat? Sőt, Pál egyetértőleg idézi Elifázt a korinthusi levélben (1Kor 3,19), és római levélben is (Róma 11,34). És azt mondja nekik az Úr, hogy: nem szóltatok felőlem igazán!? Hiszen igazságokat mondtak! Igen. Istenről beszéltek, de nem beszéltek Istenhez. Csak Jóbhoz beszéltek. Nem voltak közbenjárók és közvetítők. Elmondták Jóbnak az ember dolgát és kötelességét. De nem álltak oda a barátjukért Isten elé, és nem mondták el Istennek az ember igazát. Élihu pedig azt mondja, hogy Isten ilyen különös módon szól: küld valakit (nevezzük angyalnak – vannak angyalok, ezerből egy, de angyal), aki neked elmondja kötelességedet, megmutatja a helyes utat, Isten előtt pedig képviseli az te igazságodat. Ez a megoldás.

Élihu nem is tudja, de valójában evangéliumot mond. Mózes első könyvében áll az első nagy ígéret: az asszony magva a kígyó fejére tapos, az pedig annak sarkát mardossa (1Mózes 3,15) – miután ezt Krisztusban teljesült, proto-evangéliumnak, ősevangéliumnak nevezik ezt az ígéretet. Amit pedig itt hallunk, pre-evangeliumnak, elő-evangéliumnak nevezem. Hiszen mit mond? Ezt mondja a közbenjáró: találtam számára váltságdíjat! (33,24) Kecskeméthy István így fordítja: beérem a megfizetési díjjal. Váltságdíj – amikor valakit túszul ejtenek, és a szabadságáért fizetni kell. Váltságdíj - amikor valaki eladósodik, jön a végrehajtó, hogy mindent vissz, ha valaki nem fizet. Váltságdíj – amikor valaki nagy bajba keveredik, fizetnie kell, csak így tudja kivágni magát a szorult helyzetéből. Pár éve számtalan idős embert csaptak be az „unokázós” szélhámosok, akik idős embereket azzal kerestek meg, hogy unokájuk bajba jutott, de ha valaki fizet, elengedik. Hogyne vitte volna a pénzt, az ékszert a kétségbeesett nagyszülő! Persze hamis színjáték, csalás volt az egész, ami azzal az érzelemmel élt vissza, hogy fizetni kell, különben vége a világnak! Nos, ez a közbejáró, aki elmondja Istennél az ember igazát, aki képviseli Jóbot – ezt hallja: találtam számára váltságdíjat, és beérem azzal. Ez az evangélium.

Testvérek, evangélium nélkül nekünk csak szentimentalista elképzeléseink vannak Istenről – hogy Isten mindig fölhozza áldó napját (énrám), mindig jó (énhozzám), mindig szeret (engem), és esőt is ad nekem), ki száradjon a föld (az én földem), elkergeti az ellenséget (az én ellenségemet), megteríti az asztalt (számomra), mindig mindent megbocsát (nekem), az a dolga, másképp hogy’ is szerethetnénk?! Kicsi gazdám, mit kívánsz? – így köszönt reggel. Csupa én – merő szentimentalizmus. Emiatt vergődünk kétségbeesés és ostoba spekulációk között. Ismerjük mi igazán Istent? Itt nem Jób mondja: találtam megoldást! Nem a barátai mondják: találtunk megoldás! Nem Élihu mondja: találtam megoldást! Isten mondja: találtam számára megoldást, elfogadom a váltságdíjat! Ne mondd: találtam! Isten találta! Nem te viszed odáig a dolgot, hogy Isten végre megadja magát, és enged a nagy rosszból. Hiszen én adom meg magamat Isten előtt teljesen! Kálvin mondja egyszerű szavakkal: nem Jób találta meg a megoldást, a megoldás már megvan - Istennél! Isten megkönyörül.

Ha végigtekintesz Jób sorsán, a veszteségein, a szenvedésén, talán már unod a töprengést. De ha átsuhan a szíveden, hogy a templomból hazamenve nem tudsz bemenni a lakásodba, mert minden összedőlt, vagy ha átsuhan a szíveden, hogy nem hív fel a feleséged, mert otthagyott, ha átsuhan a szíveden, hogy gyönyörű gyermekeid mind a halál martaléka lettek, ha átsuhan a szíveden, hogy hazaadnak a kórházból, mert te már gyógyíthatatlan beteg vagy, ha átsuhan a szíveden, hogy kiközösítenek a közösségeidből, akkor mit mondok azzal, hogy Jób mennyit és hogyan szenvedett?! De talán így jobban értjük, hogy Isten megkönyörül. Az nemcsak úgy magától van. Az nem valami isteni automatizmus, hogy: na jól van, egy darabig elmegyünk a nyomorúságban, aztán előbb-utóbb úgyis jön az enyhület, mert annak jönni kell, mert Istennek ez a dolga! Ha így volna, ugyan miért neveznénk ezt evangéliumnak, örvendetes hírnek?

Amikor tehát Élihu azt mondja: nincs igazad, Jób, mert Isten nagyobb az embernél, akkor talán, nem is tudva, a legmélyebb igazságot mondja ki. Isten nagyobb az embernél. Nem szóharcokban nagyobb, nem ilyen-olyan dolgokban nagyobb, nem alkalmilag nagyobb, hanem ezért nagyobb: mert megkönyörül. Jób barátai ezt nem ismerték, ők csak patikamérlegen mérték a bűn és a büntetést, az erényt meg a jutalmat. S ahol ilyen a világ, ott nincs helye és szerepe a könyörületnek. Isten megkönyörül – ezért nagyobb, mindig nagyobb az embernél. Ez az evangélium vigasztalása. Mikor rád nehezednek az ellenségeid vádjai... Most olvassuk a Jelenések könyvét. Tele van kimondhatatlan vigasztalásokkal, mert ezt látjuk, hogy miközben a világban iszonyatos dolgok folynak, és Isten gyermekeire kétszeres csapások zúdulnak, Isten elhárítja róluk a rájuk szórt átkot, vádat; mert az Ő népe a könyörület népe. És akkor is nagyobb Isten az embernél, amikor az önvád gyötör. János apostol azt mondja: „Ha vádol minket a szív, mivelhogy nagyobb az Isten a mi szívünknél, és mindent tud..., bizodalmunk van Istenhez.” (1János 3,20-21) Isten mindig nagyobb. Isten megtalálta a megoldást - mondja Élihu, vagyis az angyal, vagyis a közbenjáró. Valójában maga Isten a megoldás. Nos, ha Élihut, akit el nem viselünk, mert tolakodó, öntelt, mégis úgy tekintünk, mint prófétát, akkor egyenes utunk van a vigasztalás igéjéhez: Isten nagyobb a szívünknél! A prófétának nem kell szépnek és szerethetőnek lennie, a prófétának az igazat kell mondania. Az igazság pedig az, hogy Isten nagyobb a mi szívünknél. Mindig. Ámen.