Tahitótfalui gyülekezeti ház avatója

Miért jó, ha van gyülekezeti háza egy gyülekezetnek? Miért nem elég a templom vagy a parókia vagy az iskola, ahol a gyermekek számára megtarthatjuk a hittant? A felolvasott ige szép válaszokat ad erre a kérdésre. Pedig, látszólag, éppen erről nem beszél az apostol. Szól itt a házasságról, vallási hagyományokról, pereskedésről, s mindegyre visszatér ugyanahhoz a gondolathoz: kit-kit, ahogyan elhívott az Úr, úgy járjon, vagy: kit-kit amilyen állapotában elhívott az Úr, abban maradjon meg. Mi köze ennek a gyülekezeti házhoz?

Először azt kell látnunk, hogy az apostol az egész keresztyén életünket úgy szemléli, hogy mi egy elhívás nyomán lettünk a Krisztus követői. Így kezdődött az apostolok tanítványsága is: jer, és kövess engem, mondta az Úr a tanítványoknak. És így küldte el őket: menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket. Menjetek el, és hívjátok el a népeket. A kétség óráján, amikor megingott a tanítványok Jézusba vetett hite, azt mondja nekik a Mester: nem ti választottalak engem, hanem én választottalak titeket, hogy gyümölcsöt teremjen az életetek. Istennél van tehát a kezdeményezés. Ezért olyan mély tartalmú a szó: hívás elhívás. Elhívás nélkül nincsen keresztyén élet. És tudjuk, az anyaszentegyházban még vannak külön, sajátos elhívások is: szolgálatra – presbiterségre, tanítóságra, lelkipásztorságra, diakóniára. Ezeket az apostol másutt tételesen felsorolja és alaposan bemutatja. De ma maradjunk itt, hiszen ez is a lényege igénknek. Azt mondja az apostol: úgy járjon mindenki, amint adta neki Isten, amint elhívta az Úr. Miért fontos tehát, hogy legyen gyülekezeti házunk is, miért nem elég a templom? A templom, tudjuk, az a szent hely, ahol az egész közösség az egybegyülekezik az Ige hallgatására és szentségek vételére. Az ige hirdeti nekünk Isten hívását, és a szentségek erősítik meg Isten hívását, nevezetesen azt, hogy Isten szeretetétől semmi sem választhat el bennünket, és a nagy ígéretét Krisztusnak: veletek vagyok minden napon. De mindennek van egy másik oldala is. Éspedig az, hogy miközben elhívásunk boldog célja felé tartunk – igével és szentségekkel erősítve – aközben egymásra is figyelnünk kell. Erre való többek között egy gyülekezeti ház. A templomban Istenre figyelünk, a gyülekezeti házban egymásra. Én olyan faluban nőttem fel, ahol megmaradt a gyülekezeti ház. Véletlenül. Vályogból volt a fala, és nem kellett a kommunistáknak. Azt mondták, meghagyjuk az egyháznak, előbb-utóbb úgyis összedől. A hívek aztán odaügyeskedtek az alap alá valami téglát, és nem dőlt össze. Aztán kicserélték a tetejét és ne ázott szét. És hétköznapokon hol a gyerekek, hol az asszonyok, hol a fiatalok, hol a presbiterek –  divatos szóval a réteg-csoportok – egybejöhettek abban a gyülekezeti házban, és tanulhatták a tanítványságot. Ki-ki arra használta a házikót, amire sajátosan szüksége volt. De vasárnap mindannyian együtt felgyűltek az Úr házába, és közösen, az egész gyülekezet figyelt az Úrra. Megszűntek réteg-csoportnak lenni, és a gyerekek már nem voltak gyerekek, az asszonyok nem voltak asszonyok, a férfiak nem voltak férfiak, a presbiterek nem voltak presbiterek, hanem mindannyian együtt, az Úr népe voltak, hogy az istentiszteleten újra megerősödhessenek Isten elhívó szeretetében, hogy a Szentlélek újra bepecsételje a szívükbe Krisztus drága evangéliumát: enyéim vagytok, hozzám tartoztok, tőlem senki nem választhat el. 

Azt mondja az apostol: kinek-kinek amint adta az Isten, kit-kit amint elhívott, úgy járjon. Finoman fogalmaz: kinek-kinek, kit-kit. Vagyis az apostol egyáltalán nem úgy látja szeretett gyülekezetét, hogy ott ne volna semmi különbség, hanem vannak férfiak, és vannak nők, gyermekek és felnőttek, házasok és nőtlenek, és özvegyek. Vannak, akik iparban dolgoznak, vannak, akik a földjükön. Vannak, akik tanulnak, vannak, akik tanítanak. Vannak, akik súlyos életproblémákkal küszködnek, és nem tudják, mitévők legyenek.  És vannak, akiknek hét ágra süt a nap. És Korinthusban is voltak tehetősök és kikötői culágerek. Voltak szabadok, és voltak rabszolgák. Voltak, akik zsidókból lettek keresztyének, és voltak, akik korábban barbárok voltak. És ők mind együtt az Úr népe. Igen, ha Isten megragad egy-egy embert, és elhívja a gyülekezetbe, ott olyan csodálatosan formálja az életét, hogy nem kell a szubsztanciáját megváltoztatnia; a férfinak nem kell nővé lennie, és a nőnek nem kell férfivá lennie, és amíg gyermek, addig maradjon gyerek, és a felnőttnek sem kell óvodássá lennie, és aki tisztes ipart űzött eddig, az űzze tovább, aki pedig két kezével kereste a kenyerét, keresse továbbra is így a kenyerét. Ezeknek nem kell megváltozniuk. De az Istenhez való viszonyomnak meg kellett változnia. Ezért bátran mondja az apostol, őt nem zavarja kinek-kinek a társadalmi állapota. Az sem zavarja, ha valaki vegetárius, vagy éppen húsevő. Csak az a fontos, hogy Krisztus szabad gyermeke-e?  Ez az indító kérdés és ez a végső kérdés.  És ezt abból tudhatom, hogy Ő elhívott engem az Isten-gyermekségre. 

 Amikor arról hallottam, hogy nagy munka lesz itt Tahiban, az jutott eszembe, amit az apostol itt, a Korinthusi levél elején mondja: más az ültető, más az öntöző, más az arató. Magáról is mondta ezt.  Hiszen ő ültette a magot Korinthusban, először ő tolmácsolta Isten meghívását. Ő volt az a küldött, akivel Isten bekopogtatott a korinthusiakhoz. De más volt az öntöző. És így találkozott össze bennem ez a kettő: a templom és mellette a gyülekezeti ház, ahol a gyülekezet tagjai majd testvéri közösséggé fognak összeforrni. A templomban az Úr asztalát ülik körbe, a gyülekezeti házban a szeretetvendégség asztalát.  A templomban a szószékre figyelnek, ahonnan Isten áldó és megerősítő igéjét várják, a gyülekezeti házban egymásra figyelnek. A templomban Istent hallgatják meg, a gyülekezeti házban egymást. A templomban a liturgia törvényei szerint mennek végbe a dolgok - ékesen és jó rendben; a gyülekezeti házban szükség szerint telik az idő - ékesen és jó rendben (1Kor 14,40). 

Mi az evangélium?  Az, hogy Isten szeretete mindent megelőző módon megnyitotta számunkra az utat az élet forrásához. Ezt hirdette Pál, amikor Korinthusba ment (ApCsel 18) Az volt a megvetés. És mi a keresztyén élet? Ilyen kérdések vannak itt: mi, a Krisztus gyermekei pereskedjünk-e egymással? Részt vegyünk-e hitetlen vagy pogány szertartásokon?  Mivel táplálkozzunk? Melyik nap legyen igazán a mi ünnepnapunk? Mit érnek a hagyományok? Elváljon-e egy asszony, ha a férje hitetlen? Megházasodjon-e valaki újra, ha megözvegyült? Segítsenek-e a szülők gyermekeiknek jó házastársat találni? És sorolhatnám az élet ezernyi kérdését, amelyeket Isten nem vesz le a vállunkról, amikor keresztyénné lettünk, és nem mentesít alóluk, és nem is ültet be valami kapszulába, és röpít mindjárt a mennyek országába, hanem azt mondja az apostollal: te maradj meg abban, amiben elhívattál! De a hozzám való viszonyodat meg kell változtatnod. És ha az megváltozott, akkor kezd az életünk átalakulni. Akkor észrevesszük, hogy a másik már idegesítő pacák itt mellettem a templom-padban, hanem a lelki testvérem. Amaz pedig, akiről nem is tudom, mit keres itt, talán áldottabb és szentebb életű hívő, mint én vagyok, és épülhetünk egymás hite által, és növekedhet a gyülekezet szent növekedéssel. Hiszem, hogy Isten azért áldott meg benneteket elhatározásotokban, nagy munkátokban, hogy a hétköznapi keresztyénségetek éppen olyan boldog, áldott, és ragyogó legyen, mint az ünnepi keresztyénségetek. Ha erre néztek, és ezt kéritek, Isten bizton megadja nektek. Ajándékot kapott a gyülekezet, mert Isten megsegítette.  Ennek örvendezünk ma. És kérlek, ahogyan Isten megnyitotta nektek ezt a lehetőséget, úgy nyissátok meg ti is a szíveteket az evangélium meghallására és a szent életre. Szent Ágoston egyházatya arra tanít bennünket, hogy az Ajándékozó mindig nagyobb, mint az ajándék. Isten volt az Ajándékozó. Isten nagyobb, mint az ajándék. Áldásával most is önmaga felé akarta fordítani egész életeteket és hétköznapjaitokat is, kit-kit, amiben megáldott, kit-kit amiként elhívott. Mert mindenkit önmagához hívott az Úr. Ámen