Szórványban

Két megjegyzést kell a felolvasott igéhez hozzáfűznöm; az egyik a kelenföldiekre tartozik, a másik is a kelenföldiekre tartozik, de mindannyiunkra is, akik itt vagyunk. 

Az elsőt a beiktatandó lelkipásztornak adresszálom, ő a kelenföldi református gyülekezet negyedik választott lelkipásztora, és legalább 21 esztendőt kell eltöltenie ebben a gyülekezetben, hogy az itt töltött időben elődeit fölülmúlja. Nagytiszteletű úr, bőven van időd! És tartson is meg Isten, és őrizzen meg ebben a gyülekezetben! A kelenföldiek ugyanis nem rövid időre hívnak és választanak lelkipásztort, hanem Isten igéjének a hirdetőjét megtartják szeretetükben, bizalmukban és könyörgésükben. 

A másik megjegyzés is ide tartozik. Te Budapest egyik legnagyobb szórvány-gyülekezetének vagy a lelkipásztora. Szándékosan mondom ezt így, hogy szórvány-gyülekezet, ámbár az egyházigazgatás szabályai szerint ez látszólag fából vaskarika. Az egyházjog rendjében vannak anyaegyházközségek, missziói egyházközségek, társegyházközségek - és vannak szórványok.   Szórvány az, ahol néhány református él, kiket rendre felkeresünk, meglátogatunk, gondozunk. Ők a diaszpóra része, akik valamilyen ok folytán – talán azért, mert az elmúlt fél évszázadban elnéptelenedett a község, vagy ellenkezőleg, néhányan betelepedtek olyan vidékre, ahol korábban nem volt szervezett gyülekezet – kicsiny közösséget alkotnak, ők a szórvány. Mégis bátran mondom, hogy itt, Budapesten és környékén, ahol az ország egyharmada él, igen kevéske kis gyülekezetünk van ahhoz képest, hogy mennyi lehetne. Ezért még a legnépesebb budapesti gyülekezetet is bátran minősítem szórványnak. Mert alapvetően szórvány-helyzetben vagyunk.

És ez rögtön át is vezet bennünket a felolvasott igéhez. János evangélista érdekes megjegyzéssel zárja le ezt a történetet. Azt már korábban is tudtuk, hogy Jézus csodáinak, halottakat feltámasztó hatalmának, betegeket gyógyító erejének, kenyeret szaporító isteni kegyelmének, és szavainak a híre rég a Nagytanács elé került. Az összes evangélista elmondja, de leginkább János, hogy rögtön, a szolgálata kezdetétől megfigyelőket, vagy mondjuk egyszerűen besúgókat küldtek ki Jeruzsálemből, akik figyelték Jézus tevékenységét, és beszámoltak róla. Most megtudjuk intézkedésük okát is.  A Nagytanácsot ugyanis páni félelem vette elő Lázár feltámasztásának a hírére, és az ülésökön egymás fejéhez vagdosták a szavakat, mondván, hogy ez az ember – Jézus – hatalmas dolgokat tesz. Magával fogja ragadni a népet. Aztán idejönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk ezt a helyet – a stallumot, a posztot, a tisztet, a rangot, a megbízatást –, meg a népet is. Valamit csinálni kell. És most végleges döntéssé válik az a régóta érlelődő gondolatuk: félreteszik Jézust az útból, meg kell őt ölni. A főpap, Kajafás meg is fogalmazza, ki is mondja ezt, amikor odavágja a többieknek: nem tudtok ti semmit! És hozzátold egy politikai igazságot: jobb, hogy egy ember haljon meg, hogysem az egész nép elvesszen. Ez egy velejéig cinikus mondat. Jobb, hogy egy ember haljon meg... Mindegy, hogy ártatlan, mindegy, hogy igaz, mindegy, hogy tiszta, mindegy, hogy semmi köze nincs ahhoz a hatalmi machinációhoz, amit ott játszanak egymással ezek az emberek. (Josephus történetíró szépen leírta a belső pártviszályokat.) Ő haljon meg! És a nép ne vesszen el. Azért is cinikus ez a mondat, mert az előző szavak fényében ez nem azt jelenti, hogy megsemmisül a nép, mert a rómaiak legyilkolnak mindenkit, vagy rabszíjra fűzik a népet, hanem csak azt jelenti, hogy számunkra ne vesszen el a nép. Bizony, hihetetlenül cinikus mondat ez.

És itt jön az a fordulat, ami miatt azt mondom, hogy a kelenföldi eklézsia – Budapest egyik legnagyobb, legvirágzóbb gyülekezete –   a legnagyobb szórvány-gyülekezetek közé tartozik. János evangélista ugyanis kiegészíti az elbeszélést azzal a megjegyzéssel: ezt pedig Kajafás nem magától mondta, hanem azért, mert abban az esztendőben ő volt a főpap, és jövendőt mondott, hogy Jézus meg fog halni a népért. Isten gondviselésének a beláthatatlan mélységei fölött vagyunk. Mintha azt a mondatot hallanánk itt, de most már nem egy ember sorsában belefoglalva, hanem mindannyiunkéba, az emberiség üdvösség-ügyébe bezárva, amit Mózes első könyve végén olvasunk, amit József mond a testvéreinek: Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten jóra gondolta fordítani azt (1Móz 50,20). Igen, Kajafás és a Nagytanács rosszat gondol Jézus felől: öljük meg, mert jobb, hogy egy ember hal meg. Takarítsuk el az útból, és akkor újra békés helyzet lesz, nem lesz itt felvonulás, virágvasárnapi hozsannázás, pálmaág-lengetés, tolulás. Bebizonyítjuk a rómaiaknak, hogy tudunk rendet tartani, és hűséges vazallusok vagyunk. És ha így teszünk, megtarthatjuk a népet. János evangélista azonban hozzáfűzi: a főpap ezt nem magától mondja, hanem jövendőt mondott. Isten a legnagyobb rosszat is a legnagyobb jóra tudja fordítani. Mi nem tudjuk ezt megtenni, nem tudjuk a módját sem, és elgondolni sem tudjuk. Hiába szeretnénk eltanulni, legalább csak egy töredékét!  Jaj, de szeretnénk bárkihez odalépni és mutatni a trükköt, hogyan lehet a rosszból jót csinálni! De többnyire mi a jót is el szoktuk rontani. 

János evangélista megtoldja ezt a megjegyzést - ti., hogy Kajafás jövendőt mondott, miszerint Jézus meg fog halni a népért –  és hozzáteszi: nemcsak a népért, hanem azért is, hogy összegyűjtse Isten elszéledt gyermekeit. Szó szerint fordítva így kellene visszaadni: Isten szétszóratásban levő gyermekeit. Több kifejezést is használ az Újszövetség, amikor erről szétszóratásról beszél. 

Az egyik az, ami itt van. Ez a tékozlásnak a mozdulata. (És erre majd még vissza fogunk térni.) Tehát Jézus halálának érdeme lesz az is, hogy egybegyűjti Istennek szétszórt, eltékozolt, elvesztegetett, elszórakozott, semmiben hagyott gyermekeit. Ugyanezt a szót használja Jézus a tékozló fiú példázatában, amikor azt mondja, hogy eltékozolta a vagyont, mert tobzódva élt, elszórta a pénzt (Lk 15,13). Szórjuk az embereket; ezt ide, azt oda, hulljon a férgese, nem törődünk velük, mondván, mi elit csapat vagyunk, aki az Úré, ide hozzánk! Régen beosztott lelkészként szolgáltam Budakalászon. Ott kedd esténként férfi bibliaóra volt. Negyven férfi Budakalászon, szabolcsi, szatmári atyafiak, ébredési emberek, akik felsodródtak a főváros környékére. Olyan imaközösség volt az, hogy azóta sem voltam olyanon. Egyik alkalommal megyek lefelé a HÉV-hez, belém karol az egyik atyafi: Istvánka, hallottad-e a Tóth Mihályt imádkozni? Igen, mondom. Hallottad, hogyan cifrázta, felindázott a szavával az égig; nem hívő ám, csak betanulta! És hallottad-e a Nagy Jóskát imádkozni? Az se hívő, csak azért jár ide, mert nem bírja az asszonyt, kocsmába menni meg nem mer, hát idejön. És így szépen végimondott nekem mindenkit. Aztán megszorította a karomat, és azt mondta: Istvánka, attól tartok csak ketten maradtunk! Ámbár – tette hozzá –, te felőled is van kétségem! Szívderítő kis a történet ez, de jól mutatja ennek a szónak a drámai mélységét: Jézus Krisztus össze akarja gyűjteni Istennek szétszórtságban levő gyermekeit is. Hány ember van szétszórva ebben a kerületben, ennek a gyülekezetnek a területén! Ha csak a szomszéd két házra ránézek... Azt mondja János evangélista: igen, Kajafás, az ellenség igazat jövendölt, mert Jézus Krisztus nemcsak a népért halt meg, nemcsak azokért, akik egyben vannak, akik rendre elmennek és csodálják a gyönyörű templomot, hanem azokért is, akik sehol nincsenek.  Mert ez az eltékozlásnak a vége. Amit az ember eltékozol, azt utána hiába keresi. Az már nincsen sehol. A mai Magyarországon..., de nem beszélek Magyarországról! Csak a mi református egyházunk környéke tele van eltékozolt emberekkel. Ez a szó azt jelenti, hogy voltak és nincsenek. A tékozló fiúnak volt pénze, aztán nem volt pénze. Volt tehetősége, és nincs tehetősége. Volt öröksége, és nincs öröksége. De inkább, ahogy az atya mondja: ő volt és már nincs: elveszett, meghalt.

Másodszor, használhatunk egy másik szót is a szétszóratásra. Azt mondja Máté evangéliuma, mikor Jézus meglátta a sokaságot, könyörületességre indult rajtuk, mert el voltak gyötörve, és szétszóratva, mint a pásztor nélkül való juhok (Máté 9,36). Ez az az ige azt jelzi, amikor egy közösség szétfoszlik, szinte magától. Miért? Mert nincsen pásztor. És akkor az egyik ember erre megy, a másik amarra. Az egyik idecsapódik, a másik odacsapódik. Még az eredeti görög szóban az is benne van ez, hogy: odacsap. Ugyanezzel a szóval írja le Máté evangélista, amikor Júdás visszaviszi a Júdás-pénzt a papoknak, mert megbánta, hogy elárulta Jézust. És odacsapta a pénzt, odaszórta a pénzt, odavágta a pénzt (Máté 27,5). Hány emberünk van, és hány ember van ebben a gyülekezetben, aki idecsapódik, meg odacsapódik. Ideveri magát, meg odaveri magát! Hát ezért vagyunk hálásak Istennek, amikor úgy is gondoskodik gyülekezeteiről, egyházáról, hogy pásztort ad. Pásztort, aki Isten igéjével tartja egybe a nyájat, Isten szent beszédével legelteti őket, és a Szentlélek hatalmával tanítja őket. És ha van pásztor, akkor együtt van a nyáj. Ha nincs pásztor... –  igaz a prófécia: megverem a pásztort, és szétszéled a nyáj, szétcsapódik, idekerül, odakerül (Zakariás 13,7).

Harmadjára azt is jelenti szórvány a szó, amit eredményként látunk. A magvető is szórja a magot (Márk 4,3). És amit kivetett, az a vetés. De nevezhetjük, ha szó szerint akarnánk fordítani, szórványnak is. Vetette, az a vetemény. Szórta, azaz szórvány. Igen, a keresztyénség szórvány az egész világban. Mert hinteni kell az ige-magot. Mindenkinek. Ez pedig többlet-feladat, de ez is a lelkipásztorra vár. Arra biztatom e gyülekezet beiktatandó lelkészét, hogy vállalja bátran ezt a többlet-feladatot. Ne zárja be ide magát, és ne mondja, hogy vasárnap a kiírt időben itt, e mögött a mikrofon mögött lesz ige; s hogy másutt, máskor lesz-e, azt ő nem tudja. Hirdesd az igét bátran másutt is, másoknak is, mert az egész anyaszentegyház itt, a földön egy nagy és véghetetlen vetemény. Szórvány. Szórvány azért, mert el kell menni, és meg kell találni a szétszórtságban élőket, és ott kell nekik az igét hirdetni. Mi nem úgy élünk, hogy itt van a templom, itt van az egyház, hát tessék idejönni. Az egyháznak kell odamenni, ahol az emberek vannak. De szórvány vagyunk úgy is, hogy az emberek, akik Istenre szomjúhoznak, üdvösséget keresnek, ide-oda csapódnak, keveregnek, kavarognak, mert pásztort keresnek.  El kell menni a századikért. Még ha a kilencvenkilencet rettenetes nagy nyugtalanság is fogja el, hogy úgymond, lelépett a papjuk. De ha századikért ment el, akkor nem lelépett, hanem odalépett, akkor szolgálatban van. Kedves gyülekezet! Fogadjátok ezt el! Imádkozzatok lelkészetekért! Hordozzátok őt buzgó könyörgésetekben, hogy ige-magot szórjon nektek, és mindenütt a szétszórtságban levőknek is.  

Tehát János apostol megjegyzése szerint Kajafás öntudatán kívül jövendőt mondott, hogy Jézus meg fog halni a népért és nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Isten elszéledt gyermekeit egybegyűjtse. Ez három egyszerű intelemre kényszerít engem. Ezek szólnak a lelkipásztornak, és szólnak a gyülekezetnek is. 

Először is, ebben a megjegyzésben, ha jól olvassuk, mély irónia van. De ez szent irónia. Ez Istennek különös, mindent megfordító humora. Idéztem József szavát, amit a testvéreire mondott: azt a gonoszt, amit ti ellenem kigondoltatok, Isten jóra gondolta fordítani. Most pedig azt látjuk, hogy Jézus Krisztus halálos ellensége mondja ki az üdvözítő igazságot. Tudjátok mit jelent ez? Hogy jaj nektek, ha ti ezt nem mondjátok ki! Lám, a Krisztus ellensége nem tud mást mondani, csak az üdvösség titkát, mert így fordítja Isten a nyelvét: jobb, hogy egy ember haljon meg... Ez az üdvözítés titka. A második Ádám, az egyetlen igaz, meghalt érettünk! És mi ezt nem mondjuk? Kajafásra bízzuk? Legyen ez a Kajafás szava, és ne a drága evangélium? Jaj, nekünk, keresztyéneknek, ha mi ezt nem mondjuk. Igen, tudom, sokféle okosságot várnak el tőlünk az emberek. Nekem is szokták mondani, püspök úr, olyan okosokat tud mondani. Miről is? Hát a verslábakról, meg arról, hogyan kell zsaluzni a betont. És én erről vagyok híres? Akkor jaj nekem! És ha a kelenföldi gyülekezet arról híres, hogy itt, Újbudán mindenféle fantasztikus dolgokat tudnak csinálni, és nem arról, hogy itt a Krisztus keresztjét és feltámadását hirdetik, és aki idejön, az belekapaszkodhat az üdvösség drága evangéliumába, és új életet kaphat; ha tehát nem erről vagytok híresek, akkor még a Kajafás táborában vagytok! Nem ezt mondta Kajafás? Csak az ő szájában ez egészen mást jelent, mint amikor mi mondjuk, mi, Jézus Krisztushoz megtért, újjászületett gyermekek. 

Másodszor, buzdítás is van ebben a megjegyzésben. Mindig áldom Isten Szentlelkét azokért a késztetésekért, ahogyan az evangélistáknak bátorságot adott, hogy a Jézus-történethez hozzátoldjanak valamit. János hallotta, hogy mi történt a Nagytanácsban.  Összeültek a hatalmasok, és íme, az ellenzék és a kormány-koalíció egymásra talált. Farizeus és szadduceus amúgy soha nem állt egymással szóba. És a Heródes-pártiak is csatlakoztak, ők voltak a nép árulói, ők voltak brüsszeliták, ha úgy tetszik! És most együtt ülnek, és konszenzussal, nem kétharmaddal, hanem 105 %-kal megszavazzák, hogy vesszen el Jézus. Hát ez borzasztó! Ám János bátran hozzáfűzi az ő evangéliumi megjegyzését. Jézus nemcsak a népért halt meg, hanem Isten szétszórt gyermekeiért is. És ebben csodálatos buzdítás van. Lám, Isten megadja az evangélistának, hogy többet lásson annál, ami a puszta történetben van. Kedves nagytiszteletű úr, szeretett kelenföldi gyülekezet! Mindig többet kell látnotok, mint ami a mi egyszerű történetünkben benne van. Mindig többet kell annál látni, mint ami 2019 történeteiben benne van. Mindig többet kell látni abban, ami velünk, keresztyénekkel történik, és nem történik. Ez az evangéliumi látás. Sőt!  Merem mondani – a gyülekezet alapító lelkészének Sebestyén Andornak a rokona, Sebesyén Jenő szavával: ez a református plussz. Mindig több van az életünk köznapi, komikus vagy tragikus, vidám vagy iszonyatos történeteiben, mint amit az ember szeme lát. És amit az evangélista lát, azt mindenki láthatja, aki átadja magát szemléletmódjának. Adjátok át magatokat az evangélium szemléletmódjának! Nem kell modernnek lenni! Nem kell újszerűnek lenni, nem kell korszerűnek lenni. Aki a korszellemmel házasodik, korai özvegységre ítéli magát. És nem kell tradicionálistának sem lenni. Mert Isten országában nem az számít, ami régi, és nem is az, ami új, hanem az, ami örökkévaló. És ez az isteni szándék az örökkévaló: az Egyszülött Fiú áldozata által kiment minket bűnből, halálból, kárhozatból. Ez az örök evangélium. Hadd buzdítsalak benneteket erre!

És végül, mindenkinek, beiktatandó lelkipásztornak, az őt meghívó Presbitériumnak, az őt megválasztó gyülekezetnek, az áldást mondó lelkésztársaknak, és a vendégeknek, és nem utolsó sorban a rokonoknak és a családtagoknak, akik együtt örvendeznek most, hirdetem, hogy János evangélista megjegyzése legmélyén a megtartó kegyelem rejlik. Lehetne mondani, hogy igen, igen, hát hogyne, Isten végtére is mindent jóra tud fordítani. Mert, úgymond, Isten a nagy happy ender, aki alig várja, hogy valami rossz történjen az életünkben, hogy jöhessen, és valami jót csináljon belőle. Mert neki ez a dolga. Erre szerződött. De nem! Csak nézzetek bele ebbe a történetbe, és rendüljetek meg! Mert itt nem egy haramia-tanács mondja ki a halálos ítéletet Jézus fölött. Ez nem a világ ateistáinak közgyűlése.  Ez ott történik a szent templom tőszomszédságában. És a főpap mondja ezeket a szavakat. A főpap, aki Isten törvényes rendje szerint évről-évre bement a szentek szentjébe, és bemutatta a nagy engesztelő áldozatot. Ő mondja. És ebbe bele kell rendülnünk. János evangélista azt mondja az evangéliuma kezdetén: az Ige az övé közé jött, és az övéi nem fogadták be. A világosság a sötétségben fénylik, és a sötétség nem fogadta be azt. Ebbe bele kell rendülni. Mert akiknek Ábrahám által szerzett ősi jussuk, és a Mózes szabadítása révén megtapasztalt drága igazságuk az Isten kegyelme, azok mondják most, hogy vesszen el Jézus. Különbnek gondoljátok magatokat Kajafásnál és a többieknél, a Nagytanácsnál? Akkor álljon elő ide, aki kész a kelenföldi templomért legyilkoltatni magát. Mert ők ezt megtették a templomukért. És álljon elő az, aki kész Rómába elküldeni évi egy millió sestertiust, hogy lehessen istentiszteletet tartani az Úr napján, egyetlen kivételként a Római birodalomban. Vagy, aki hajlandó tíz forintot fizetni azért, hogy hétfőn is ki lehessen nyitni a templom ajtaját! Akkor talán elhiszem, hogy mondhatja, különb vagyok Kajafásnál! Bizony, bele kell rendülnünk ebbe, mert ez itt Ádám bűne. Ez az, amit mindenki örökölt és hordoz, és ez alól csak a Krisztus bűntörlő kegyelme oldoz fel. Erre támaszkodjatok! Ezért mondja el ezt János evangélista, ezért hozzuk ide ezt, és kötelezzük a lelkipásztort az evangélium szavai által. Mert, ha ő nem tudta volna, most megtudja tőlem: ezért hívta őt meg a kelenföldi gyülekezet. És ha a kelenföldi gyülekezet nem tudta volna, most megtudja tőlem, ezért hívtátok meg, hogy ez a közösség, ez a gyülekezet, itt ebben a nagy szórványban, itt, az önmagát ide-oda verő embervilágba, itt az önmegvalósítás örvén önmagát megsemmisítő ember világában, nincs mire támaszkodni, csak erre a kegyelemre. Drága ez a kegyelem. Igaz ez a kegyelem. Ez az egyetlen igazság. Támaszkodj erre, támaszkodjon rá a kelenföldi gyülekezet, és hordozzon téged is, beiktatandó lelkipásztor testvérem, és az egész gyülekezetet is, Istennek ez a megmentő, megújító, bűnből, halálból, pokolból kiváltó, Isten gyermekévé szentelő, üdvösségig elvezérlő, és örök dicsőség emelő kegyelme. 

Ámen