Szolgál nekik...

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Ma kora reggel felmentem a torony alatti i úsági szobába és megütötte az orromat a gyertya illata. Ha tehát el is felejtettem volna, rögtön eszembe jutott, hogy , ádvent első vasárnapjához, de ataljaink ezt már megelőlegezték maguknak tegnap este. S , mi is meggyújtottuk, szokás szerint, az első gyertyát az ádventi koszorún. Valami tehát emlékeztet, jelzi, hogy eljött az idő. Minden várakozásnak, minden készülődő időnek van előzménye, olykor hosszú előzménye. Jézus a felolvasott szép igében arra buzdít bennünket, hogy váradalmaink közepette soha egy pillanatra meg ne riadjunk semmitől. Sőt, meg se restüljünk! A gyakran egy szempillantásban adja meg azt, amit hosszú ideig látszólag megtagadott tőlünk. Nagy isteni titok ez, és nagy hittapasztalat. Hosszú ideig várakozunk, kérlelünk, imádkozunk, s úgy látjuk, hogy Isten megtagadja tőlünk, amit akarunk, amit szeretnénk, amit kérünk, amire várakozunk. De Istennek az a szokása, hogy aztán hirtelen, a szó különös értelmében: hirtelen (tehát nem bejelentés nélkül, hanem inkább váratlanul, tehát úgy, hogy már szinte lemondtuk róla), egy szempillantásban megadja nekünk. Ádventet, az eljövetelt, megérkezést, a boldog, beteljesedő pillanatokat ilyen sokfelé indázó várakozás előzi meg. A karácsonyra pedig. Mert egyre fokozzuk, ahogy gyújtjuk sorban a gyertyákat, ahogy egyre több nap tárul az adventi kalendáriuban, ahogy egyre többször nézünk be a szekrénybe a karácsonyra készített ingre, nyakkendőre, blúzra, öltönyre, s keressük a jobbnál-jobb rejteket a gyerekek ajándékának. Egyszóval, van ünnepélyes várakozásunk is.

Most azonban Jézus a munkás várakozásról beszél, de (hadd bocsássam előre) megmutatja azt is, hogy a munkás várakozás és az ünnepélyes várakozás nem áll egymással szemben, nem ütik egymást. S ehhez egy egészen különös példázat-sorozatot mond el, s ezekben a kétféle várakozást titokzatos módon össze is köti.

A példázatoknak nagyon különleges előzményei vannak. Mindezt most  azt is mondhatnám, hogy szinte szándékosan. Amikor ugyanis arról hallunk, hogy Jézust körülveszik ellenségei, és csak azt lesik, hogy a szájából kikaphassanak valamit, hogy aztán majd megvádolják, a Mester a tanítványokhoz fordul, és tudtukra adja, hogy a Krisztust követő ember életében bármikor bekövetkezhet az üldöztetés. No, nem úgy, ahogy időnként itt-ott, a szabadabb világban felkiált valaki, hogy üldöztetve vagyok (holott nincs), hanem úgy, ahogyan sokhelyt szerte a világban, ma is több százmillió keresztyént üldöznek. Ma a világ 24 nagy, népes orsz gy statisztika szerint minden ötödik percben veszti egy keresztyén életét, csak azért mert keresztyén, mert Krisztust követi. Jézus nyíltan beszél erről a tanítványoknak: el fog jönni ez az idő, bekövetkezhetnek az ilyen idők. S amikor erről beszél, óhatatlanul szorongás támad a tanítványok szívében. De Jézus másról is szól. Az üldöztetés ugyanis nem forgatókönyv-szerűen, előre megírt dolog. Mi több, sok keresztyénnel vitatkozva állítom, hogy az üldöztetés nem elegendő bizonyíték a hitelességre. Mert vannak, akik azt állítják, hogy az üldöztetés az igazi keresztyénség bizonyítéka. Akit nem vertek fejbe, nem ítéltek el, nem szorítottak sarokba, az nem is igazán keresztyén. Én ezt vitatom. Krisztus másféle szükségességről beszél itt, ez itt meta zikai lehetőség. De mindjárt hoz egy másik képet is: Ez békeidőbe vezet. S megmutatja, hogy ha elcsendesednek a hányattatás hullámai, akkor egy mélyebb szorongás fogja elővenni a tanítványokat, ez pedig a mindennapos életért való szorongás. Ezt már ink Néhány éve, egészen biztos vagyok benne, sokkal lazábban, nagyvonalúbban, nagyzoló nemtörődömséggel bántak az emberek a pénzükkel, a javaikkal, az anyagiakkal, az életükkel. Ma csak arról hallunk, azt látjuk, és ez a mi szívünkbe is beköltözik, hogy mindenfelé szorongás van. És gondja szorongat, hanem a mai napé. Sokan vannak, akik már nem is gondolnak arra, hogy mi lesz a gyerekeikkel meg az unokáikkal, mert nem tudnak erre gondolni. Aztán, legvégül Jézus, itt, a megelőző szakaszokban beszél az emberi élet legmélyebb szorongásáról is, ami akkor is betölti a szívünket, hogyha békességben élünk és a bőségben van mit a tejbe aprítani. Ez pedig az Isten abszolút szentsége miatti szorongás. Nem akarok lozó ai fejtegetésekbe kezdeni, hogy miképpen f , szentségtelen élete miatt folyton szorong az isteni szentségtől, irritálja és rémíti az, ami igazán szent, másrészt az, hogy aggódunk a mindennapjainkért is, és harmadrészt az, hogy bizony, időnként ki kell állnunk a spiccre, és vállalnunk kell a megvetést, a megverettetést és az üldöztetést az Isten igazságáért. Enélkül is jól látjuk az előzményekből, hogy Jézus milyen Sőt, mint utaltam rá, szinte provokálja őket, mert emlékezteti őket erre, mert nem hagyja, hogy elzsibbadjanak a nagy jóban. Azt olvassuk a 12. rész elején, hogy sok ezerből álló sokaság gyűlt egybe, akik szinte letaposták egymást, hogy Jézust hallhass ondhatná Jézus a tanítványoknak: persze, biztos lesznek bajok, de nézzétek, micsoda sikerünk van, adjuk át magunkat a pillanatnak! De Jézus egy pillanatig sem enged abból, hogy ezekről az eshetőségekről szóljon a tanítványainak. Miért? Azért, hogy buzdítsa és vigasztalja őket. De nem azzal, hogy lesz majd valahogy... Sokan a Hegyi beszédnek a szavait (amelyeket Jézus itt részben , hogy elég minden napnak a maga baja, a holnap a maga bajáért) úgy értelmezik, hogy Jézus ezt majd csak lesz valahogy. Nem erről beszél Jézus. A majd csak lesz valahogy lozó ája mélyen istenellenes. Jézus azt mondja a tanítványainak: tedd a dolgod! Ahogyan a szolgáknak is várniuk kellett az urukat, aki – a példázat szerint – lakodalomban van.

Lakodalomból hazaérni. Kedves testvérek, azt nem lehet megmondani, mikor ér haza az ember lakodalomból. Még mikor kiskorúak voltunk és baráti társaságba mentünk, jóapánk, jóanyánk megmondhatta, hány órára kell hazaérni. Eleinte haza kellett érni, aztán ahogy nőttünk, lett belőle 9 óra, 10 óra, 11 óra – de akárhogyis, haza kellett érni. aki lagziba megy, az nem tudja megmondani, mikor ér haza. Addig marad, ameddig tart. Az pedig kiszámíthatatlan. A szolgáknak viszont – ahogy Jézus mondja – várniuk kell. S nem jön meg az ő uruk első őrségváltáskor, nem jön meg második őrségváltáskor, nem jön meg harmadik őrségváltáskor. Mégis boldog az a szolga, akit az ő ura, hazajővén, vigyázásban, készenlétben, őrködésben és munkában talál. Te csak tedd a dolgod! Ez azt jelenti, hogy az ember egy önmagánál nagyobbra bízza rá magát. Nem abból indul ki, hogy itt vagyok, van egy feladatom, ennek a feladatnak van egy terminusa, van egy teljesítendő tartalma, és én ezt már többszörösen teljesítettem, hiszen – de mostmár tudnom kell, mikor jön meg az én uram!? Te csak tedd a dolgod. Ha ezt teszed, egy nagyobbra bízod rá magadat, - Isten oltalmára, Isten gondviselésére, hadd mondjam így: rendjére! Mi több – ez a jézusi példázat üzenete – Istenre bízod rá magadat! Sokszor van úgy, kedves testvéreim, hogy az kalkulusokat kell s ha elvégeztük mindent, akkor jöhet a várakozás, a tétlenkedő ádvent. Csak már haza a gazda, hiszen mi már mindent megcsináltunk. De most, a szorongó tanítványnak, a szorongó embernek, aki nem tudja, hogy kapkodással vagy tétlenkedéssel töltse az életét, aki túlpörgetésből rév mégsem – most ez az üzenet: tenre, amikor a dolgodat végzed. Magára Istenre bízd rá magadat.

A tanítványok ködös kérdései között felbukkan egy másfajta aggodalom is, z az aggodalom ugyanaz, amit a 40. zsoltár végén hallottunk. Csodálatos bizonyságot tesz Dávid: várván vártam az Urat! Majd elmondja: életének szorongató, rettenetes pillanatában Isten kősziklára állította, megtartotta és megszabadította és megmentette. És ezt ő nem titkolja e: ez az Isten igazságossága, ez az Isten jó és tökéletes rendje. De olyan különösen fejeződik be ez a zsoltár, hogy szinte belerendülünk. Igen itt a régi tapasztalat, meg az új helyzet. A régi szabadítás és az új szorongattatás (talán nyomorúság, betegség, gyász, erőtelenség). És azt mondja Dávid a boldog vallomás végén, az ujjongás végén: Uram, hajolj hozzám, siess, én szabadítóm, ne késs! Ne késs! adik, és még ha van is bennünk annyi hívő alázat, meg jófajta protestáns önfegyelem, meg keresztyén munkaterápia, akkor is ott van szívünkben a szorongás: k , hogy a szenvedő ember nagy kérdése, az igazi nagy kérdése nem az, hogy miért! Oh, erre, ha őszinték vagyunk, tudjuk a feleletet! Miért szenvedünk? Mert bajt és nyomorúságot hoztunk be a saját világunkba. Miért szenvedünk? Nem is kell kérdezni – bocsánat, ha ilyen keményen mondom –, mert érdemeljük, nincs vita erről, Isten nélkül élünk, elszakadtunk a létforrásától vagy – ahogy Hamvas Béla szokta mondani – egyetemes létrontásban veszteglünk! Miért azt, hogy miért? Meg van erre a tiszta és világos felelet. Az igazi kérdés az, hogy meddig? Ezt kérdezik a próféták, ezt kérdezik a Biblia nagy szenvedői, ezt kérdezik a tanítványok, és ezt kérdezzük mi is, hogy meddig? Ezt kérdezzük zsoltáros is: siess Uram, ne késsél.

És erre vonatkozik Jézus második buzdítása (vigasztalása). Mit mondunk mi? Mi ilyeneket mondunk: m rtént semmi, én pedig most élek! De sokszor hallom ezt, testvérek, erről-arról beszélgetve, vitatkozva emberekkel, ha időnként valakit megpróbálok valami nagyon rossztól visszatartani, hiszen lehet látni az első lépésből, hogy lejtőre lép, és gyorsan le fog csúszni az aljára! Fontolgat valamit, és próbáljuk visszatartani, hogy ne tegye, ne induljon azon az úton. kidülleszti a mellét, előrenyomja a vállát meg az állát és azt mondja: most élünk, most élek! Mi magyarok különösen mélyen bele vagyunk ebbe az érzésbe keveredve. Az idősebbeket az 1950-es években folyamatosan azzal áltatták, hogy most kell egy kicsit lemondani és hamarosan a csillagos ég lesz a határ, beköszönt majd s nagy jó. Aztán nem köszöntött be. , amikor kamaszok voltunk az 1970-es, 80-as évek fordulóján. Ha nekirugaszkodik az ember és jön a nagy jó. Nem jött. Ezért senki nem hisz már a jósolgatoknak. Most akar élni. Ennek elmondom a megfordítottját is. Sok tudós jelzik, hogy holnap vagy holnapután nem lesz mivel fűteni, holnap vagy holnapután nem lesz olyan talaj, amelyre ki lehetne vetni a vetőmagot. Olyan szennyezést folytat maga körül az ember, ami fölfoghatatlan, s lassan ez a gyönyörű kék bolygó egy nagy szemétdomb lesz. Mit mond erre az ember? Én most élek! Hogy a gyerekem, az unokám mit csinál, : hol az aggodalom tölt el bennünket, és kaparunk magunknak, mert most élünk és nem tudjuk, mi lesz holnap, máskor meg nagyon jól tudjuk, hogy mi lesz holnap, de akkor is azt mondjuk, hogy most élek! Halálos ez.

Jézus gyelmeztet bennünket, és azt mondj: igen, most élsz, és . Várakozásban kell élned és abban, amit az Úr rád bízott, mert ugyan telik az idő, de nem múlik el. Eltelt az első őrségváltás, eltelt a második? A harmadik is? De megjön majd, és csodálatos dolgok esnek. Azt mondja: mikor hazajön a gazda, és abban a munkában találja szolgáit, amit rájuk bízott, bizony mondom nektek, előjővén, felövezi magát, kötényt köt, asztalhoz ülteti a szolgáit, és felszolgál nekik. Titokzatos, misztikus, fantasztikus az, amit Jézus mond. El tudod úgy képzelni Isten országát, hogy az asztalnál ülsz és Isten felszolgál neked? Ő lesz a szolga, a pincér, kötényt köt, megmossa a lábadat is. S hogy ez így van, testvérek, arra vannak nekünk bizonyítékaink. Az utolsó vacsorán, amikor Jézus fölövezte magát Péter riadt dühvel, felháborodva mondja: Uram, Te ezt nem teheted meg! Te vagy a főnök! Ekkor azt mondja Jézus: Péter, ha nem moshatom meg a lábadat, semmi közöd nincs énhozzám! És itt az úrvacsora, testvérek, ez az Úr asztala, amely előttünk áll, és az Úr vendégségébe az Úr asztalához jövünk. A Domini-nek, az Úr eledelének, az Úr vacsorájának hívták, amelyre meghív bennünket a mi megváltó Urunk, hogy elő , kóstolót, foglalót adjon nekünk abból, hogy miért boldog az a szolga, akit az ura abban talál, amit rábízott. Mert bizony mondom nektek, Ő övezi föl magát, és szolgáit asztalhoz ülteti és felszolgál nekik. Micsoda kép, villanás, sejtelem ez a dicsőségéről és az üdvösségről!

És végül, mint mondottam, van itt egy harmadik aggodalom is, amit Péter mond ki, hallva ezt a csodálatos szót, melybe beleborzong a szívünk és nyilván beleborzongott a tanítványoké is. De hát Péter nem lenne Péter, vagyis Péter nem lenne a mi szószólónk, ha nem tenné még oda rögtön azt a kérdést: rendben, Uram, csodálatos ez, megtelt az ínyünk ezzel a csodálatos előízzel, megtelt a szívünk ezzel a boldog váradalommal, ebben reszket és rezeg már a lelkünk, de kinek mondod ezt, nekünk, vagy mindenkinek?

Mintha ilyet kérdezne Péter: aztán mekkora lesz ez az asztal, Uram? Akkora vajon, amekkorát Leonardo da Vinci festett, hogy tizenketten hozzáférnek? Tizenkettő plusz egy? Száznegyvennégyezer, ahogy a Jehova tanúi mondják? Kinek mondod ezt, nekünk, - csak nekünk? mindenkinek? De nemcsak a mennyiség rtatása van itt, hanem az ember szívéből újra előtörő és mély aggodalom is: nekünk vagy mindenkinek? S ezt úgy is lehet fordítani, hogy Uram, ezt most mindenkinek mondod, nekünk pedig nem? Mert a tanítványok mégis közelebb valónak gondolták magukat, mégis úgy értették, hogy ők volnának azok a szolgák, akikről azt mondja Jézus a példázatban, hogy kicsoda hát a h és bölcs sáfár, akit az Úr gondozóvá tett az Ő háza népén, hogy adja ki élelmüket a maguk idején?! Most akkor az egész háznépre vonatkozik a képes beszéd, vagy csak a szolgákra, a bennfentesekre vonatkozik? – aggodalom van ebben a kérdésben. Jézus pedig csak ennyit mond: boldog az a szolga, akit az ő Ura, amikor hazajön, ilyen munkában talál. Jézusi válasz. Olyan sokszor olvastuk, láttuk, tapasztaltuk, hogy amit a tanítványok csinálnak, abban mindig van egy e éle mozgás is: egy kicsit közelebb Jézushoz, tutira menni, némi garanciát kapni Jézustól, nem érdekesek a többiek, meg egyébként is, a világ annyi profanitással, tisztátalan gondolattal, tisztátalan emberrel van tele! - a többi tíz nem számít. De mindig olyan csodálatosan felel Jézus. (Nekünk is!) Amikor a tanítványok vetekednek egymással, odahív Jézus egy gyereket: hát legyetek ilyenek, mert ha ilyenek nem lesztek, nemhogy elsők vagy másodikok nem lesztek a mennyek országában, hanem be sem mentek oda. Most pedig, amikor Péter azt rtatja, hogy kik ezek a szolgák, s kik azok, akiket az Úr az asztalához ültet, és meghosszabbítja velük a lakodalmi jókedvet, fölszolgál nekik, (mert a boldog Isten boldog örömébe ez s bőséggel belefér, de Péter képzete csak tér szűkösségére forog), akkor Jézus nem azt mondja: ti vagytok azok Péter, a többi nem számít, nem azt mondja, ti vagytok, meg a budahegyvidéki reformátusok. Mást mond (nem többet és kevesebbet, hanem mást): boldog az a szolga, akit az ura ilyen munkában talál, amikor megérkezik. Boldog az a szolga, aki vár, - vár ünnepre, és vár azzal, hogy szüntelen munkálkodik. Munkával várja az ünnepet, az ő Ura, Krisztusa megérkezését. Kik ezek a boldog szolgák? Jézus azt mondja: boldog, akit az ő Ura ilyen munkában talál. Boldog vagy-e, testvérem?

Imádkozzunk!  Köszönjünk Urunk , hogy mennyei titkokat társz fel nekünk, s köszönjük, hogy mikor szívünk megretten és összeszorul, Te megerősíted hívásodat, magadhoz hívogatsz bennünket. Köszönjük, hogy bőséggel adsz mindig feladatot itt, a múlandó világban is. Köszönjük, hogy amit ránk bízol, az mind-mind a szeretet munkája és nem is végezhetjük másképpen, mint hálaadással és reménykedő szívvel. Így légy velünk Lelked által e most kezdődő ádventünkben, hogy a beteljesedésre várakozva soha meg ne restüljünk, mindig derűs és reménykedő szívvel legyünk. Lelked hatalmával erősíts meg bennünket.

Kérünk Urunk Szentlelked áldását, gyógyító kegyelmedet áraszd ki beteg testvéreinkre. Újítsd meg életüket, erősítsd őket, és hozd őket vissza egészségben, hogy velük itt a gyülekezetben hirdethessük szabadításodat és áldásodat. Könyörgünk a szomorkodókért, gyászolókért, akik a halál árnyéka völgyében járnak, s kevés fény látszik életükben. Hirdettesd nekik is Szentlelked vigasztaló kegyelmére a mi Urunkat, Jézus Krisztusunkat, aki legyőzte a halált. Annyi kétség és gond gyötör bennünket, Mennyei Atyánk, otthonainkban, családunkban, munkánkban, itt az országban és az egész világon. Taníts bennünket hűséges tanítványokká lenni, akaratodat igazán, tiszta szívvel betölteni, és boldog váradalommal előre tekinteni arra, amikor dicsőséged teljességében elérkezel hozzánk. Krisztusért, Urunkért kérünk, hallgass meg bennünket.
Ámen