Szívünkben

„Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által van a menetelünk is hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk; és dicsekedünk az Isten dicsőségének reménységében. Nemcsak pedig, hanem dicsekedünk a háborúságokban is, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg; mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nékünk.” (Róma 5,1-5)

Kedves testvérek, szeretett gyülekezet! Régóta tart egy nem túl hangos, de szívós vita arról, hogy vajon jól mondjuk-e, hogy pünkösd az egyház születésnapja. A vita abból adódik, amit tegnap is hallhattunk a konfirmandusaink vizsgáján, amikor az egyikük szépen elmondta hitvallásunkat: Mit hiszel a keresztény anyaszentegyházról? Hiszem, hogy Isten a világ kezdetétől fogva... (Heidelbergi Káté 54. kérdés-felelet) Anyaszentegyház a világ kezdetétől fogva van. Akkor hát pünkösd-e az egyház születésnapja? Vagy inkább úgy van, ahogy a Káté jelzi, hogy Ádám és Éva volt az első egyház, és onnantól Isten az Ő hűségével, gondviselésével, igéjével, szeretetével soha nem hagyott el, hanem mindig velünk volt, tehát egyház a világ kezdetétől fogva annak végéig van. Ám egy vonatkozásban mégiscsak mondhatjuk, hogy pünkösd a születésnap, úgy ahogy a történetét felolvastam. A hitvallásunkban azt mondjuk ki, hogy hitünk szerint Isten a világ kezdetétől fogva annak végéig velünk van, és mi az övéi vagyunk, az ő népe vagyunk, ám hozzátesszük személyes hitünket, miszerint ennek a kiváltságos közösségnek, szent gyülekezetnek, az anyaszentegyháznak én is tagja vagyok. Az első pünkösdön a tanítványok bizonyságtétele nyomán elcsodálkoztak az emberek, és azt kérdezgették egymástól: hogyhogy mi is értjük, amit mondanak? Mert ha értjük a magunk nyelvén, akkor ez nekünk is szól, akkor nekünk is közünk van hozzá. Tehát hogyhogy én is értem, hogyhogy nekem is közöm van hozzá? Mikor tehát valaki ki tudja mondani az álmélkodó szót, a boldog szót, hogy: én is, nekem is -, akkor valaki születik meg az egyházban, újjászületik a Szentlélek áldásával. Igen, a Pünkösd ilyen értelemben az egyház születésnapja, a leginkább úgy, ahogy Pál apostol a Római levélben mondja szépen: a reménység pedig meg nem szégyenít, mert az Isten szerelme kitöltetett a mi szívünkben a Szentlélek által, aki adatott nekünk. (Róma 5,5) Mondhatni, pünkösd története egy szép szerelmes történet. Az Isten szerelme töltetett ki a szívünkben. És nem is kell ezt sokat magyarázni, csak felidézzük pünkösd történetét, a lelkesülést, a csodálkozást, és máris látjuk, ahogy Isten kiárasztotta a tanítványok szívében szeretetét. (Most hangsúlyosan nem így mondom: beleárasztotta a szívükbe.) Igen, azt is teszi Isten. De Pál szava szerint Isten a szívükben felgerjeszti, fölébreszti az emberek iránti szeretetét, és ott, a szívünkben árasztotta ki, hogy az minden emberi akadályt áttörjön, minden emberi megfontolást, tapasztalatot, óvatosságot legyőzzön, minden mértéktartáson túláradjon. Éppen úgy, ahogy a pünkösdi sokadalom megérezte Istennek ezt a túlcsorduló szeretetét, és ez ragadta meg őket, látva, hogy Péterben és a tanítványtársaiban hogyan munkálkodik ez az isteni szeretet. Hát nem galileusok ezek? - kérdezték. Palesztina eldugott vidékéről jöttek, nem voltak megbecsült emberek, a viseletükön is látszott, hogy egyszerű, közönséges melósok, prolik, ráadásul tájszólásban beszélnek, vagyis arról lehetett rájuk ismerni, hogy lehetett érteni őket. Mi módon értjük hát őket? A bennük és rajtuk keresztül megszólaló isteni szeretet miatt! Vagyis pünkösdkor nem fokozatos beteljesedés történt, mert bár azt is meg kell tanulnunk, hogyan szoktat minket Isten az Ő önmaga iránti szeretetéhez, hogyan leszünk mi képesek lépésről lépésre felfogni Istennek ezt a nagy titkát, és hogyan leszünk képesek erre az egész életünkkel rezonálni, boldog szívvel élni benne, de most itt, pünkösdkor ez az isteni emberszeretet egyszerre, egy csapásra mindenen túlárad.  Ezért álmélkodnak szerfelett.

Történet szerint vélhetnénk, hogy csak azon csodálkoztak, hogy ezek a galileaiak hirtelen beszélik a latint, beszélik az óhispánt, beszélnek görögül, koptul, szírül, és mindenféle nyelven. Hogyhogy képesek rá? De itt mégis az is nyilvánul meg, hogy elérte őket az Isten nagyságos dolgairól szóló üzenet. Mert leginkább mégsem azon csodálkoznak, hogy ezt Péter apostol el tudja mondani szírül, Jakab apostol esetleg latinul; hanem azon csodálkoznak, hogy Isten nagyságos dolgait szólják nekik. Pál apostol a Római levélben Péter pünkösdi prédikációjához hasonló, megragadó erővel fogalmazza meg ezt: a reménység nem szégyenít meg, mert Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkben a Szentlélek által! Péter is reménységről beszél pünkösdkor, azt hirdeti, Joél prófétára hivatkozva, hogy aki az Úr nevét segítségül hívja, az megmarad, üdvözül. Péter üdvözítő hírt ad át, vagyis reménységről beszél. Péter és Pál egy hangon hirdetik, hogy a reménység nem szégyenít meg. Mert ez az Istenben megalapozott reménység, ha kitöltetett a szívünkbe, álmélkodással, magasztalással tölt el, bizonyossággal, hogy nem szégyenülünk meg. A pszichológusok mostanában kezdik felfedezni a szégyen lelki dimenzióit. Bátran irányítom őket Isten igéjéhez, lépten-nyomon találkozunk ennek a valóságával. Csak néhányat hadd említek. Ismerjük a szégyent fizikai értelemben is. A Biblia a megszégyenülés szinonimájaként írja le azt, amikor valaki gyengének bizonyul. Mint amikor a súlyemelő porondra lép, döngeti a mellét, fújtat, bekeni a kezét a magnéziummal, odaáll a súlyhoz, bicepszezik, megragadja - de nem bírja fölemelni. Gyengének bizonyult. Leballag hát a dobogóról megszégyenülten. Szégyen, ha valami erőnket meghaladó dologba kezdünk, valami kalkulussal áltatjuk magunkat, de nem jutunk eredményre, megszégyenülünk. Van a szégyennek vagy a megszégyenítésnek egy másik fizikumunkhoz kapcsolódó szinonimája is, a rútság. Illemtudó társadalmakban nem szoktak erről beszélni, pedig bizony, kemény és fájdalmas valóság. Kamaszkoromban figyeltem ki, hogy a szép lányok társaságában mindig csúnyácska lányok sürögtek-forogtak. Nem tudom, mi mozgatta ezt, vajon az, hogy a szép lány ekképpen még szebb legyen, vagy hogy a csúnyácska lányok kissé megszépüljenek az ő szépséges fényében; az hiszem mindkettő. Ami rút, ami csúnya, ami nem szép, az sokszor szégyenére van annak, aki ilyen. Még a Jelenések könyvében is halljuk, amint Krisztus mondja a philadelphiai gyülekezetnek: öltözd föl a lelkes hit tiszta ruháját, hogy ne láttassék ki a te meztelenségednek rútsága. (Jelenések 3,1) Erkölcsi értelemben még ennél is többet beszélünk szégyenről.

„Vagy, ha azt akarod, hogy tűrjem ostorod,

Csak rút szégyentől ódd fejemet, ha bántod,

Halálomot inkább elhozd, hogynem rútíts orcámot!”

- mondja Balassi Bálint szép könyörgő versében. Megszégyenülni azt jelenti, hogy valami olyasmit teszünk, ami szégyenünkre lesz, ami nem válik a dicsőségünkre, amiről kiderül, hogy magunknak vagy másnak ártalmára van.
Akár lehetünk jóhiszeműek is, de ha hibázunk, előbb-utóbb ránk reccsennek, hogy nem tegyük. Ruth könyvében olvassuk, hogy miután az özvegy Ruth megérkezett Betlehembe, aratás idő lévén kiment kalászt gyűjtögetni az aratók mögé, Boáz, a gazda pedig szólt a tisztartójának, hogy hagyják, hadd szedegessen elhullott kalászt, ne pirongassák meg, szó szerint fordítva, ne szégyenítsék meg (Ruth 2,19), mert akit megszégyenítettek, azt elzárták valamilyen lehetőségtől. Mindenki tud a maga életéből ezer példát hozni, mikor hozzákezdett volna valamihez, csinálta volna, és elzárták tőle. Csak rászóltak: ne csináld! Te nem értesz hozzá. Neked nem lehet. Neked semmi közöd nincs hozzá. Te ki vagy ebből zárva!  És van a megszégyenülésnek egzisztenciális vonatkozása is, amikor nem is tudjuk igazán az okát, puszta létünkben szégyenülünk meg. Szégyelljük magunkat, félrehúzódunk, nem keresünk társaságot. Ebben bátortalanság is van, esetleg kudarcok, rossz tapasztalatok. A szégyennek nem a büszkeség az ellentéte, hanem a dicsekvés, vagy a dicsőség. Pál apostol például azt írja kedves gyülekezetének, hogy szeretne közéjük menni, vágyakozik utánuk: az én esengő várásom és reménységem szerint semmiben meg nem szégyenülök, hanem mint mindenkor, hogy most is, nagy bátorsággal fog magasztaltatni, vagyis dicsértetni, Krisztus az én testemben, akár életem, akár halálom által. (Filippi 1,20) Péter pedig ezt mondja levelében: ha pedig valaki, mint keresztény szenved a Krisztusért, ne szégyellje, sőt dicsőítse érte az Istent. (1Péter 4,16) Pál apostol itt a Római levélben Ézsaiás prófétára utal, aki válságos időkben buzdította Istennek a népét sok szenvedés, sok próbatétel, sok küzdelem közepette: Én vagyok az Úr, és akik rám várnak, nem szégyenülnek meg. (Ézsaiás 49,23) Egy másik helyen pedig azt mondja a próféta, hogy aki hisz, nem szégyenül meg – nem kell megfutamodnia (Ézsaiás 28,16). Vagyis Istenre várni, benne hinni, a prófétánál voltaképpen ugyanaz, mint amiről itt az apostol beszél: Istenben reménykedni. Reménység, a hit, a váradalom összetartoznak. Erről a reménységről mondja az apostol, hogy nem szégyenít meg. Ez nem az én életpályamodellem valamely szakasza, nem az az én titkos életstratégiám, hanem ez az üdvösségre való várakozás, Istenre való várakozás. És miért nem szégyenít meg ez a reménység? Miért nem kell emiatt pironkodni, hogy milyen ügyetlenül, erőtlenül és rút módon csináltuk az életünket? Azért, mert ez a reménység az Isten emberek iránti szeretetén alapul. Nem a mi szeretetünkről beszél itt az apostol. Legkevésbé arról, amivel le szoktuk egymást lögybölni. Ebben sokszor megszégyenülünk, mert ez elpárolog és gyengék vagyunk. A mi szeretetünk annyira se képes, hogy a maga igazi szépségében lásson valakit úgy, ahogy van. Arra se képes a szeretetünk, hogy föloldozzon valakit az eltévelyedései alól. Arra se képes a szeretetünk, hogy kihúzzuk magunkat, és bátran a másik szemébe nézzünk, és azt mondjuk: itt vagyok és ez vagyok. Nem a mi szeretetünket habarta föl Isten a szívünkben valami politikailag korrekt habverővel a mai kor kánonjai szerint.  Isten a mi szívünkben az ő sokszor elrejtett, számunkra megragadhatatlan, irántunk való szeretetét árasztotta ki és ez szakad át az életünkön, a korlátainkon, a meggyőződéseinken, a képességeinken! Mi módon szólnak ezek a mi nyelvünkön és beszélnek az Isten nagyságos dolgairól? Tudjátok testvérek, milyen fölfoghatatlan nagy dolog, amikor az ember nem a maga nagyságos dolgairól prelegál, hanem az Isten nagyságos dolgairól szól! Jézus Krisztusról szól, hogy lám, milyen bátor az Isten. Milyen bátran belépett Isten az ellene föllázadó embertáborba!  

Azt mondja az apostol itt, hogy megigazulván Jézus Krisztus által immár békességünk van Istennel. Vagyis előtte nem volt békességünk Istennel. Harcban álltunk vele. Összeesküvést szőttünk Isten ellen. Haragudtunk rá, és gyűlöltük őt. Paneloux atya Camus Pestisében ott marad a járvány sújtotta városban, vállalja a nehéz sorsot és a fertőzés veszélyét. Utolsó prédikációjában azt mondja: tudomásul kell vennünk, hogy itt a járvány közepén nincsenek szigetek. Nincs pestis-mentesség. A kór mindenkit elérhet, és ezt vállalnunk kell. Vállalnunk kell ezt a botrányt, mert a végső kérdés az, hogy szereted-e Istent, vagy gyűlölöd-e Istent? Valljuk meg őszintén, hogy csak csodálni lehet Isten véghetetlen bátorságát, ahogy egyszülött fiában belép ebbe az embervilágba, magára veszi a halált, és legyőzi a halált feltámadásával.  És milyen bátor az Isten, hogy ezeknek a galileai halászoknak a nyelvére adja az evangélium drága üzenetét, és milyen bátor az Isten, hogy a te szívedet is megérinti, és a te szívedben is felgerjeszti irántad való szeretetét, nem fél tőled, hanem szeret.

Péter apostol Joel prófétát idézi, aki szintén krízis-időben, súlyos válságban, éhségben, összeomlásban, céltévesztésben tolmácsolta Istennek az ő népe iránti szeretetét.  Péter pedig a régi idők szabálya szerint úgy prédikált, hogy elég volt ennek csak egy részét idéznie.  Ennek egyik summázó mondata ez: aki az Úr nevét segítségül hívja, megtartatik; aki az Úrra vár, nem szégyenül meg, aki benne hisz, nem kell megfutamodnia! De az egész prófétai könyv összefüggésében még nagyobb titok tárul föl nekünk (a Jeruzsálemben levő hallgatóság tudta, miről beszél Péter). Hadd olvassam föl néhány sorát: „A szíveteket szaggassátok meg, ne a ruháitokat. Úgy térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert könyörülő és irgalmas ő. Gyűjtsétek össze a népet, szenteljétek meg a gyülekezetet. A tornác és az oltár között sírjanak a papok, és mondják, légy kegyelmes Ó Uram, a te népedhez és ne bocsásd szidalomra, ne szégyenítsd meg a te örökségedet. Miért mondják a pogányok, hol van az ő Istenük.” Majd így folytatja a próféta: választ adott erre az Úr és ezt mondta: „én adok nektek gabonát, bort és olajat, és megelégedtek. Vigadjatok az Úrban, a ti Istenetekben. És kipótlom nektek az esztendőket, amelyeket tönkretett a szöcske, a cserebogár, a hernyó és a sáska (hozzáteszem: melyeket tönkretett a vírus), és megtudjátok, hogy az Izrael között vagyok én, és hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek és nincsen más, és soha többé nem pironkodik az én népem.” (Jóel 2) Emlékszünk erre a szóra? Mit mondott Boáz az embereinek, Rúth felől? Ne pirongassátok meg, hadd szedjen ő is! És mit mond most a próféta által Isten? Nem pironkodik többé az én népemen, nem szégyenül meg többé az én népem! És így folytatja: és ezután kiöntöm lelkemet minden testre! Erre utal Pál apostol is. Kiöntötte Isten az ő Lelkét, beleöntötte a szívünkbe az ő szeretetét, fölárasztotta a szívünkben az irántunk való szeretetet! Ez a pünkösd: hogy benned a Lélek által maga Isten munkálkodik, a Lélek által Isten irántad való szeretete hat át. Ha erre a szeretetre alapszik a reményed, akkor sosem szégyenülsz meg. Így ígéri ezt az Úr a 89. zsoltárban: szeretetemet nem vonom meg tőle, nem csalom meg, mert hűséges vagyok. (Zsoltár 89,34) A reménység pedig meg nem szégyenít, mert Isten kiárasztotta a mi szívünkben az ő szerelmét a Szentlélek által, aki adatott nékünk. Jövel Szentlélek Úristen! Ámen.