Szívmosás

„És hozzá gyűltek a farizeusok és némelyek az írástudók közül, akik Jeruzsálemből jöttek. És látván, hogy a tanítványai közül némelyek közönséges, azaz mosdatlan kézzel esznek kenyeret, panaszkodni kezdtek. Mert a farizeusok és a zsidók mind, a régiek rendelését követve, nem esznek, amíg a kezüket erősen meg nem mossák; és piacról jőve sem esznek, ha meg nem mosakodnak; és sok egyéb is van, aminek megtartását átvették, poharaknak, korsóknak, rézedényeknek és nyoszolyáknak megmosását. Azután megkérdezték őt a farizeusok és az írástudók: Mi az oka, hogy a te tanítványaid nem járnak a régiek rendelése szerint, hanem mosdatlan kézzel esznek kenyeret? Ő pedig felelvén, ezt monda nekik: Igazán jövendölt felőletek, képmutatók felől Ézsaiás próféta, amint meg van írva: Ez a nép ajkaival tisztel engem, a szívük pedig távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha olyan tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai. Mert az Isten parancsolatját elhagyva, az emberek rendelését tartjátok meg, korsóknak és poharaknak mosását; és sok egyéb efféléket is cselekesztek. És ezt monda nekik: az Isten parancsolatját szépen félre teszitek, azért, hogy a magatok rendelését tartsátok meg. Mert Mózes azt mondotta: Tiszteld atyádat és anyádat. És: Aki atyját vagy anyját szidalmazza, halállal haljon meg. Ti pedig azt mondjátok: Ha valaki ezt mondja atyjának vagy anyjának: Korbán (azaz: templomi ajándék) az, a mivel megsegíthetnélek, úgy már nem engeditek, hogy az atyjával vagy anyjával valami jót tegyen, és ezzel eltörölitek az Isten beszédét a ti rendelésetekkel, amelyet rendeltetek; és sok effélét is cselekesztek. És előszólítva az egész sokaságot, ezt monda nekik: Hallgassatok reám mindnyájan és értsétek meg! Nincs semmi az emberen kívül, ami bemenvén ő belé, megfertőzhetné őt; hanem amik belőle jönnek ki, azok fertőzik meg az embert. Ha valakinek van füle a hallásra, hallja.

És mikor bement a házba be a sokaság közül, megkérdezték őt a tanítványai a példázat felől. És ezt monda nekik: Ti is ennyire tudatlanok vagytok? Nem értitek, hogy ami kívülről megy az emberbe, semmi sem fertőzti meg őt? Mert nem a szívébe megy be, hanem a gyomrába; és az árnyékszékbe kerül, amely minden eledelt megtisztít. Mondta továbbá: Ami az emberből jön ki, az fertőzi meg az embert. Mert onnan belülről, az emberek szívéből származnak a gonosz gondolatok, házasságtörések, paráznaságok, gyilkosságok, lopások, telhetetlenségek, gonoszságok, álnokság, szemérmetlenség, gonosz szem, káromlás, kevélység, bolondság: Mind ezek a gonoszságok belülről jönnek ki, és megfertőzik az embert." (Márk 7,1-23)

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Mondhatnám mindjárt az elején, hogy a Bibliaolvasó kalauz igéje, melyet ma olvastunk és olvastam Márk evangéliumából, régi-régi kívánságomat teljesíti (de csak részben). A régi kívánságom, hogy szeretnék már egyszer sokat és hosszan, száz részre osztva a farizeusokról beszélni. S mondanék ítéletes, dörgedelmes prédikációkat, és ahogy Spurgeon tanította a prédikátoroknak, nem egy ujjal mutogatnék a gyülekezetre, mert tán még úgy találja valaki, hogy kiprédikálom, hanem egy nagy, széles mozdulattal járatnám a karom körbe, és ekként mindenki benne lesz foglalva. Persze, Spurgeon hozzáteszi: kanyaríts egy mozdulatot magad felé is. Igen, testvérek, valahogy úgy vagyunk ezekkel a kedvenceinkkel, a farizeusokkal, hogy nagy szükségünk van rájuk. Sok-sok beszélgetésből, megnyilatkozásból látjuk ezt, legyen az prédikáció, lelki beszélgetés, bizalmas baráti szó, vagy legyen az közírói megnyilatkozás. Még vad ateisták szájából is rendre hallani a szót, holott ők, ha ki kéne nyitniuk a Bibliát, inkább megégetnék a kezüket. De tőlük is rendre-másra halljuk, hogy „farizeus”. Írjátok be az internetes keresőbe, hogy farizeus (angolul), 11 millió találat lesz azonnal. Szinte többet mondjuk, mint azt, hogy tanítvány, hű keresztyén, Krisztus-követő! Farizeus, farizeus, farizeus – mindenki farizeus. Miért van ez így, testvérek? Vagy inkább hadd fogalmazzam így: miért van nekünk erre szükségünk?

Legelőbb hadd idézzek egy régi bölcsességet, amely szerint ahol dohogás és színlelés (képmutatás) van, ott máris bizonyítékunk van arra, hogy tele van a világ vétkekkel. Egyszóval a farizeus egyfajta elhatároló szó, biztonsági kategória. A farizeus a bizonyíték, hogy a világ veszélyes hely, tele van titkolt rosszal. Másrészt azért is kedvenceink a farizeusok, mert látva őket mi újra meg újra vállon veregethetjük magunkat. Mi több, imádságban odaállhatunk Isten elé és elmondhatjuk a református farizeus imádságát. Jézus története szerint a farizeus úgy imádkozik, hogy közben szemmel tartja a mögötte imádkozó fináncot is, aki nyilvánvalóan bűnös és hazaáruló. És miközben behatárolja magát a farizeus, így imádkozik: hálát adok neked, Uram, hogy nem vagyok olyan, mint az a vámszedő ott hátul. (Lukács 18,10-14) Nos, a református farizeus pedig így imádkozik: Hálát adok neked, Uram, hogy nem vagyok farizeus! Vagy talán azért kedvenceink a farizeusok, mert azt látjuk, főleg ahogy az evangéliumokban elénk állnak, hogy könnyen szórják az ítéletet. Márpedig mi nem akarjuk könnyen szórni az ítéletet, mi megfontoltak akarunk lenni. A farizeus kíméletlen, a farizeus törvénykező, a farizeus átgázol a másik emberen, a farizeus nem ismer sajátos léthelyzeteket, nem akar tudni kivételekről, csak meghatározott és merev főszabályok mentén tudja elképzelni az életet. Bezzeg mi!

A történetben azonban, amit felolvastam, mégsem az a kérdés, hogy milyenek a farizeusok, hanem az a kérdés, hogy milyenek vagyunk mi. Először is, Jézus igen határozottan, keményen rendre utasítja a farizeusokat, leleplezi őket. Amikor aztán a tanítványaival bemegy a házba, ők megkérdezik ennek a rendkívül különös, szinte értelmetlen beszédének – példázatának - a jelentése felől: mit akartál mondani, mester, amikor azt mondtad, hogy nem az fertőzteti meg az embert, ami bemegy a száján? Hiszen ez abszurd! Annyit sejtenek, hogy ez nem visszájára fordított közegészségügyi leírás. Ez nem az általános higiéniának a fölrúgása, hanem inkább valami példázat, túlzó, parabolikus beszéd. Mit akartál mondani, uram? - faggatják Jézust. Ő pedig feddéssel kezdi a választ: ti is ennyire tudatlanok vagytok? Vagyis nem a magyarázattal kezdi a választ, és nem is alkalmazza a talányos szót, mondjuk így: tudjátok, ott kint azok a farizeusok, na, azok ilyenek, olyanok, a hasonlattal erre mutattam rá. Jézus sosem beszélt az emberek háta mögött. Hanem visszakérdez, és azt mondja tanítványainak: ti is ennyire tudatlanok vagytok? És ebben a pillanatban minden szertefoszlik, ledől, amit fölépítettünk magunkban, a hagyományainkban, s mindabból, amit a farizeusokról gondolunk. Mert lám, nem az a kérdés, hogy milyenek a farizeusok. A kérdés az, hogy te milyen vagy? És most milyen feddő- metsző szóval mondja Jézus: ti is ennyire tudatlanok vagytok?

Tudatlanok. Ha érteni akarjuk Jézus feddő kérdésének a mélyét, el kell lapoznunk Pál apostolhoz, a Római levélhez, melyben az egész elveszett emberiség panorámáját festi meg. Itt Pál azt mondja, hogy bár Isten a dicsősége nyilvánvaló a világegyetem minden alkotásából, és ez arra kellene késztessen, hogy dicsőítsük Istent, az emberek ehelyett, a maguk okoskodásában tudatlanná lettek (Róma 1,21). Ugyanezt a szót mondja tehát Pál, mint, amit Jézus: tudatlanná lettek - ti is ennyire tudatlanok vagytok?! A tudatlanság (vagy oktalanság), ahogy Pál apostol leírja, az okoskodó ember, a spekuláló ember, az önimádatra hajló ember álbölcsessége. Szörnyű paradoxon: az okoskodó ember oktalan lesz (nem tud helyes következtetést levonni a tényekből). És ez, mondja Pál, végeredményében a pogányok jellemzője. Ti is tudatlanok vagytok? - kérdezi Jézus. Ti is pogányok vagytok? – mintha ezt kérdezné Jézus a tanítványoktól. Nos, a farizeusok felháborodása ugyanezt célozza. Szinte ugyanezt mondják a tanítványokra. Hogy ugyanis olyanok, közönséges emberek, olyanok, mint a pogányok, mert mosdatlan kézzel esznek, mert nem tartják meg a szent hagyomány, amit a régiek rendeltek el. Egy rendes zsidó ember étkezés előtt megmossa a kezét. Igen, mi is megmossuk a kezünket, de számunkra ez merő higiénia, netán udvarias jelzés. Ám a régi zsidóknál ez szent hagyomány volt. És ha valaki hosszú útról érkezett haza, még le is mosakodott, utána ült le enni. Ezek a Jézus tanítványai közönségesen viselkednek, mint a pogányok. Megjegyzem, valahogy mindig baj volt a tanítványok evés-módjával. Emlékszünk rá, egyszer szombat szent napján bementek a vetésbe, kalászokat téptek, és úgy ették. Vagyis munkát végeztek, mert ez aratásnak számít. És máris tiltakoztak a farizeusok (Márk 2,23). Most meg mosdatlan kézzel esznek. Mi dolog ez? Pogányok tán?

Érdemes pontosan idézni a kérdésük lényegét, amit az evangélista pontosan rögzített, hadd olvassam föl: „A farizeusok a régiek rendelését követve nem ettek, hanem csak akkor, ha előbb a kezüket erősen megmosták.” Erősen megmosták. Ahogy mi is alaposan dörzsöljük a kezüket, ha olajos vagy kormos lett, csak úgy jön le róla a folt. De ez már afféle rítussá vált. Még a kézfejüket is erősen egymáshoz dörzsölték. Olykor ehhez víz se kellett. De nem a farizeusokat akarom most leleplezni, hogy miképpen mímelték a kézmosást a kézfejüket összedörzsölve. Most mirólunk, tanítványokról van szó! Jézus pedig ámulva kérdezi őket: ti is tudatlanok vagytok, ti is pogányok vagytok? Nahát, tényleg azok volnátok, amit rólatok a farizeusok mondanak? És ekkor jön a példázat magyarázata. Nem az fertőzi meg az embert, ami a száján bemegy, mert az bemegy a gyomrába, majd az árnyékszékre vettetik; hanem az fertőzi meg az embert, mi kijön az emberből!

Nos, ha azért tartjuk a farizeusokat, hogy legyen kitől elhatárolódni (divatos mai szóval), akkor itt mit mutat Jézus szava? Igen, tudom, a farizeusoktól illik elhatárolódni. Mégiscsak kell nekünk valaki, aki gyengébben áll a hit dolgában, mint mi a magunk döcögő, sok-sok bukdácsolással teli kereszténységükben! Nehogy már mi legyünk mindig az utolsók a versenyben, nehogy már folyton nekünk kelljen a tornasor végére állni! Nem szeretjük mi azt hallani, hogy a mester ugyan átengedett bennünket a tanítványság vizsgáján, de csak kegyelemből! Kell hát mellénk egy farizeus, akit le lehet leplezni, mert a farizeus a született képmutató. De ha ez így van, akkor nagy bajban vagyunk, testvérek, mert Jézus csodálkozó ítélete alapján arra kell következtetnünk, hogy Jézus a fő farizeus.
Azt akarom ezzel mondani, hogy ha valaki igazán szigorúan vette a törvényt és be akarta tölteni a törvényt, akkor az Jézus volt. Ezt mondja a Hegyi beszédben: „Ne gondoljátok, hogy a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére jöttem. Nem azért jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem.” (Máté 5,17) Ha azért van szükséged farizeusra, hogy legyen egy referencia-személy, akire nézve elmondhatod, hogy téged nem érdekelnek a hagyományok, vagy számodra nem fontosak a tradíciók, vagy te nem vagy ósdi, múltba meredező alak, hanem te újító vagy, aki bátran megy előre az élet során, nem úgy, mint a farizeusok, akik csak állnak a történelem országútja szélén, vagy ülnek az árokparton és folyton belekiabálnak a nagy és előrevivő dolgokba... Nos, kedves testvérem, ha így gondolod magadat igazolni, akkor tedd a mérleg másik serpenyőjébe azt, hogy itt mégiscsak szent hagyományról van szó. És a hagyomány fontos. És aki a hagyományhoz ragaszkodik, az nem biztos, hogy farizeus, sőt! A leginkább Jézus ragaszkodik hagyományhoz. Jézus be akarja tölteni a hagyományt. Ha tehát úgy gondolod, hogy a hagyomány tisztelete máris farizeussá tesz, akkor Jézus a fő farizeus.

Mit mond Jézus? Azt mondja, hogy az Isten törvénye több, mint a törvény értelmezése, amit nemzedékeken keresztül csiszolgattak. Isten törvénye a hagyomány alapja. Jézus szavával, sok-sok rendelés száll apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre, sok nemes igyekezet van itt, hogy miképpen kell eleget tenni a törvénynek, legyen az egy mozdulat, egy gesztus, bármi. De ha elvéted a törvény lényegét, figyelmeztet Jézus, akkor hiába a sok hasznos értelmezés, nem csupán mulasztást követsz el, hanem máris úton vagy, hogy Isten szent élettörvényét kitedd az életedből, a helyébe pedig szokásokat állíts. Igen, a szokások fontosak. Az emberi hagyományok fontosak. A gesztusok fontosak. De csak akkor, ha a törvény lényegéhez vezetnek. Figyelj oda, mert amikor Jézus leleplezi a farizeusokat, és rámutat, hogy elmulasztják a törvényt megtartani, voltaképpen azt rója föl nekik, hogy cserét hajtanak végre. A saját szokásaikat teszik Isten törvénye helyébe. Egyszerűbben: magukat teszik Isten helyébe.

Isten törvénye közelében mindig nyugtalanná lesz az ember. A törvény tökéletes és csalhatatlan tükröt tart elénk, ahogy Jakab apostol mondja: az igazság tökéletes törvénye tévedhetetlenül megmutatja, hogy ki vagy (Jakab 1,25). Nem a mesében mondja meg a tükör, hogy ki a legszebb a vidéken. Kinyitod Isten igéjét, belenézel Isten törvényébe, meg sem kell kérdezned, megmondja azonnal, hogy nem te vagy a legszebb a vidéken! Sőt, szép se vagy! Továbbá nyugtalansággal tölt el bennünket a törvény azért is, mert nem elvont igazságot, vagy emelkedett filozófiát tár elénk, hanem belevisz minket mindennapos élethelyzeteinkbe. Jézus most ezzel példálózik itt. Korbán – idézi a régi szót, amely a templom számára fölajánlott ajándékot jelenti. Kegyes érzületből fakadó odaszánást fejez ki a gesztus, fogadalmi ajándékként a vagyonom egy részét kizárólagosan szent célra szánom. Ha Isten megsegít, ha békességgel visszatérek az utamról, ha Isten megőrzi az asszonyomat gyerekszüléskor, ha békesség köszönt be a világunkba, akkor én ezt meg ezt meg ezt fölajánlom Isten számára. Ma is sok ilyen felajánlás fut végig a szívünkön. De voltak, akik visszaéltek vele. Felajánlást, fogadalmat tettek, aztán váratlanul bajba jutottak a szülők, segíteni kellett volna nekik. Elvileg meg is van rá a pénz. De már nem adhatom oda, mondták nekem (a farizeusok), mert fölajánlottam egy szent ügyre. Ezért aztán azt mondom apámnak, anyámnak, hogy ugyan volna mivel megsegíthetnélek, ha nem tettem volna fogadalmat, ha nem korbánoztam volna, ha nem szenteltem volna oda Isten nagy ügyére... Jézus belekérdez az egészbe: mi van megírva a törvényben? Hogy tegyél fogadalmat? Hogy vidd a templomi oltár elé és pecsételd be, mint visszavonhatatlan áldozatodat? Vagy az van megírva, hogy tiszteld atyádat és anyádat? Továbbá az is, hogy ha valaki nem tiszteli atyját, anyját pedig veszni hagyja, az méltó az ítéletre. Ki tölti be a törvényt? Ebben a fényben roppant éles a tanítványokhoz szóló kérdés – ti is tudatlanok vagytok, ti is pogányok vagytok? Nos, akkor talán azért van szükségünk farizeusokra, mert pogánynak lenni mégiscsak jobb, mint farizeusnak? A pogányt nem kell leplezni, mert az eleve olyan, amilyen, a farizeus azonban előbb-utóbb megszégyenül, mert Isten igéjének a világossága leleplezi. Nem kockáztatunk? Választunk hát magunknak egy farizeust, és azt mondjuk rá: semmi közöm a képmutatásához? Lám, drága örökségüket, a hagyományokat úgy teszi a törvény helyére, hogy ezzel kinyomja a törvényt az emberi életből. Az ilyen nem oktalan, hanem farizeus. De a Jézus kérdése szerint, aki így tesz, az valójában pogány. Igen, sokszor érezzük, hogy változtatni kell a dolgokon. Egy kicsit igazítani kell életvitelünkön. És alkudni is kell a törvény szigorával, kérlelhetetlenségével. De kérdezem, vajon kérlelhetetlen szigor az, hogy tiszteld atyádat és anyádat? Kérlelhetetlen szigor, hogy ne lopj? Kérlelhetetlen szigor, hogy ne ölj, ne paráználkodj? Szigorú és kérlelhetetlen dolog, hogy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot ne tégy? Kérlelhetetlen dolog, hogy szenteld meg az Úr napját? De mi (ahogy Pál apostol mondja, a római levélben) elkezdünk okoskodni, egy kicsit leveszünk valamit, hátha könnyebben megy betartani a törvény, máskor felnagyítjuk, hogy jól mutasson! Működik ez, ugye! De a végén oda jutunk, amit az apostol így nevez: tudatlanság. Azt hittük, hogy értünk Isten jó életrendjéhez, de lám, kiderül: teljesen értetlenek vagyunk. Azt hittük, hogy jó megoldóképleteink vannak, és képesek vagyunk minden élethelyzetre dekódolni a törvényt, aztán a végén kiderül, hogy lelki és szellemi analfabéták vagyunk.
Ha elromlik az autód, szerelőhöz vidd, és ne ahhoz, aki ugyan minden autót felismer kívülről, de nem tudja, hogyan működik az autó. Ha ilyen kezébe adod, meglehet, mond neked okos és szép dolgokat, de a végén nagyobb lesz a baj, mint kezdetben volt.

Milyenek vagyunk hát mi, kedves testvérek? Jézus ránk mutat és azt mondja: nem kellene nektek a farizeusokkal törődnötök. Igen, vannak, akik egész életüket külsőségekkel töltik, megmossák, tisztogatják, ékesítgetik, mutogatják, de ti miért foglalkoztok velük? Nyugodtan elmehetnétek mellettük. A szív teljességéből szól a száj (Lukács 6,45). A szívből jön ki az is, ami megrontja az embert. Rettenetes listát sorol Jézus. Onnan jönnek a gonosz gondolatok, a házasságtörések, a paráznaságok, a gyilkosságok, a lopások, a telhetetlenségek, a gonoszságok, álnokság, szemérmetlenség, gonosz szem, káromlás, kevélység, bolondság. Ezek tesznek tönkre. Vagyis a szívünket kell megtisztítani. A szívünk megváltoztatására van szükség. És ez másképp nem lehetséges, csak úgy, de úgy lehetséges, ha belátjuk, hogy bár szükségünk van farizeusokra, de ez a szükség csak az önigazolás miatt oly égető. Ha új életet akarunk, akkor csakis Jézus Krisztusra van szükségünk. Az új élet mindig kegyelemmel kezdődik, éppen azzal, ahogyan a törvényt betöltötte számunkra Jézus. Ámen.