Szerette, adta

Lectio: János evangéliuma 3,11-22

Textus: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” János evangéliuma 3, 16

Kedves Testvérek! Gyönyörű, csodálatos igazsággal kezdhetjük ezt az új esztendőt! Jézus és Nikodémus beszélgetésében hangzik el Üdvözítőnk szájából: Isten úgy szerette a világot, hogy Őt, Krisztust adta érettünk, hogy ha hiszünk Őbenne, ne vesszünk el, hanem örök életünk legyen. Jézus és Nikodémus életről beszélgetnek, mégpedig először általában az életről, aztán az új életről, de végül kiderül, hogy az örök életről. Jézus úgy vezeti ezt a beszélgetést, hogy erről a döntő kérdésről legyen szó.

Amikor életről beszélünk, mindjárt megérezhetjük, hogy az örök életet nem egy évforduló hozza el a számunkra. Most is egy évfordulón vagyunk. Tegnap még 2020-at írtunk, most már 2021 van. És ilyen évfordulókon mindig valami reménység tölti el a szívünket: talán holnap másképp lesz, talán az új esztendőben másképp alakulnak a dolgok. És szokás szerint fogadalmat is szoktunk tenni ennek érdekében. Bár, némi humorral mondom, vannak ismerőseim, akik erőst fogadkoznak szilveszter közeledtén, hogy ők aztán nem fognak fogadalmat tenni, aztán mégis tesznek, mert az évforduló, a változás, a fordulás, pusztán a számok, tegnap még december volt, most már január van, tegnap 2020 volt, most 2021 van, mindez valahogy kikényszeríti belőlünk a reményt is, a vágyat is, meg az ígéreteket is. De figyeljük meg Jézus és Nikodémus beszélgetését! Életről, új életről, egészen pontosan örök életről beszélgetnek. Vagyis az az élet, amire Jézus rámutat, nem a mostani életünk valamiféle javított kiadása, nem az elmúlt életnek, a mögöttünk levő életszakaszoknak a folytatása, kicsit jobban, szebben, némileg összeszedettebben, konkrétabban, és nem is valami újdonságnak a megérkezése az életünkbe, amit a sok régi, megszokott dolog között első helyre, középpontba helyezünk, és azt mondjuk rá, hogy ez az új élet.

A beszélgetésből három kép kerül elénk, és ez a három világítja meg igazán mélyen, hogy mire utal itt Üdvözítőnk. Először is azt mondja Jézus, hogy ez az új élet olyan, mint a születés. Az isteni Lélek által megragadott élet egészen és teljesen átalakul, éppen olyan gyökeresen, radikálisan és teljesen, akkora újdonsággal, mint amikor új élet születik a világra. Aztán kiderül a beszélgetésből, hogy ez az új élet olyan, mint a gyógyulás. Jézus azt a történetet idézi, amikor Isten népe a pusztában vándorolt, engedetlenek voltak, büntetés érte őket, mindenféle bajba estek, kígyók marták meg őket, de aki a gyógyulás jelére, a póznára föltűzött és  magasba emelt érckígyóra föltekintett, vagyis valóban fölfelé, az isteni felé tekintett, isteni segítséget kért, az meggyógyult. Az új élet olyan, mint a gyógyulás halálos betegségből. És harmadjára azt is mondja Jézus, hogy az új élet olyan, mint amikor valaki kiszabadul egy sötét veremből, ahol nem látott semmit, ahol nem tudott tájékozódni, ahol csak a falat tapogatta vaksin, sötétben, reménytelenül. Olyan az új élet, mint amikor bezúdul a fény az életünkbe, és ez megmutatja minden rossz és hibás döntésünket, de megmutatja a kiutat is.

Mind a három, a születés is, a gyógyulás is, a megvilágosodás is nagy dráma. Nagy dráma a születés, és tegyük hozzá: ez a legszebb dráma. Nagy dráma a gyógyulás, és tegyük hozzá: most, hogy olyan közel jött hozzánk a betegség, olyan kiszolgáltatottak, kitettek vagyunk, most már igazán tudjuk: a gyógyulás csodálatos dráma. Csoda, ha meggyógyulunk. Csoda, ha van, ha lesz gyógyszer. Csoda, ha újrakezdhetünk egészségesen. És harmadjára, nagy dráma az is, amikor elmúlik a sötétség. Ez pedig azért nagy dráma, mert, ahogy Jézus itt is elmondja, az emberek jobban szerették a sötétséget, nehogy cselekedeteik nyilvánvalókká legyenek, nehogy megítéltessenek. Nagy dráma az, amikor múlik a sötétség, és világosság támad. Ez az igazság nagy drámája.

Ez a három, látjuk, egyetlen döntő eseményben, a nagy isteni drámában gyökerezik: úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta. Szerette és adta. Vagyis nem szentimentális érzelem az isteni szeretet irántunk, nem valami távol lebegő üzenet, hogy egyszer majd minden rendbejön, egyszer majd minden kiigazodik, egyszer majd minden viszály elsimul, egyszer majd minden baj eltűnik, eltávozik az életünkből. Ez itt isteni dráma, cselekvés, történet:  Isten úgy szerette és adta... Sőt mondhatjuk így is: úgy szerette, hogy odaadta a világért egyszülött Fiát. Ez a szeretet mozgása: adni, odaadni, érte adni.

Aztán megfordul Jézus szava, és így folytatja: hogy aki hisz Őbenne, tudniillik az egyszülött Fiúban, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ez is dráma: ne vesszen el, megmaradjon, megmeneküljön. De ne csak kikecmeregjen a bajból, ne pusztán eligazodjanak a dolgai, ne annyi történjen  mindössze, amit a bajban mindig remélünk és várunk, hogy egy-két ügyet félre tehetünk , egy-két zavaros dolgot a helyére igazíthatunk, és máris minden jobban megy, minden jobban sikerül, megnyílnak az eddig elrejtett vagy nem látott távlatok. Figyeljük meg, Jézus azt mondja, hogy aki hisz Őbenne, az nem vész el, nem hullik az élete halálba, de nem oly módon, hogy valami megjobbított élete nyer, hanem úgy, hogy új életet nyer, isteni módon megalapozott új életet, Istenben gyökerező örök életet.

Jézus kezdeményezését elfogadni az új életre, azt jelenti, hogy feltekintünk a keresztre. Ahogyan egykor a pusztában Mózes póznára tűzte és a magasba emelte az érckígyót, és aki föltekintett rá, meggyógyult, úgy van most is. Aki föltekint a felemeltetett Fiúra, a Megfeszítettre, az meggyógyul, megmenekül, hiszen Őreá föltekinteni csak hittel lehet, csak isteni világosságban lehet.

Lehet-e ezt tennünk újév napján? -  kérdezem én. Nincs-e agyonterhelve újév első napja a fogadalmainkkal? Mert ugyan, ki tudja fogadalmainkat megszámolni, hányat tettünk már, és hány meg nem tartott fogadalom, hány elsikkasztott ígéret terheli ezt a napot? Lehet-e egyáltalán ilyenkor valami újról, és legkiváltképpen új életről beszélni? Miért ne lehetne! Ha figyelmesen elolvassuk János evangéliuma harmadik részét, az evangélista nem tájékoztat bennünket arról, hogy milyen napon beszélgetett Jézus és Nikodémus. Valami évfordulón talán? Valami nagy, nevezetes napon? Valami csodálatos ünnep éjszakáján? Csak annyi mond az evangélista: beszélgettek, éjszaka, várva a virradatot. Miért ne lehetne hát ma és most feltenni a kérdést és választ nyerni rá? Mert nem helyről, időről, körülményekről beszél az evangéliumi történet, hanem rólunk és Istenről, még pontosabban, Istenről és rólunk. Isten szeretetének nagy drámáját tárja elénk, és meghív bennünket, hogy ezt az igét hallva, Jézus csodálatos történetét felidézve, az isteni szeretet ajándékát látva most feleljünk hitünkkel. Vessük bizodalmunkat Jézusba, akiről hallottuk, hogy Lelke hatalmával új életre tud szülni, Lelke erejével meg tud gyógyítani, és Lelke világosságával sötétségből világosságra hív bennünket. Milyen csodálatos tudni ezt új év első napján is. És még ennél is csodálatosabb szív szerint úgy dönteni, hogy nekem kell ez az új élet, nekem szükségem van erre a gyógyulásra, én nem élhetek világosság nélkül! Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy ha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Higgy Őbenne! Életed, új életed, örök életed lesz általa. Ámen.

Mennyei Atyánk a Jézus Krisztus által, ez esztendő kezdetén hűségedre bízzuk magunkat, vonj minket oltalmazó szárnyaid alá, vezess áldó kegyelmeddel, újíts meg mennyei erőiddel, ragyogtasd rajtunk Krisztus világosságát. Gyógyítsd a betegeket, erősítsd a gyógyítókat, tedd bölccsé a felelős vezetőket. Könyörgünk családtagjainkért, barátainkért, népünkért és a világ népeiért. Hárítsd el tőlünk a rosszat, hozz reményt, adj életet, Krisztusban örök életet. Ámen.