Szeretsz-e?

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Vannak olyan kérdések, amelyeket nem szívesen hallunk. Vagy azért nem halljuk e kérdéseket szívesen, mert eleve nem is tudjuk rájuk a választ, például a diák felelés közben nem szereti, ha a tanár olyat kérdez tőle, amire nem készült föl. Nem szeretjük az olyan kérdéseket, amelyek hosszú ideje megoldhatatlan talányként gyötörnek bennünket. De legfőképpen azokon a kérdéseken tudunk fölbosszankodni, amelyekre - úgymond - evidens a felelet. Ilyen kérdés az, hogy szeretsz-e engem. Igen gyakori, és azt hiszem ezt mindannyian tapasztaltuk magunkon, hogy amikor megkérdezi tőlünk a legkedvesebb személy, aki a szívünkhöz közel áll, hogy szeretsz-e, föl szoktunk bosszankodni. Először azt mondjuk, hogy:  persze, szeretlek. Vagy azt mondjuk: ühüm. Valamit mondunk rá, de aztán megint megkérdezi, szeretsz-e. Szeretlek, miért kell ezt kérdezni? Tudod, hogy szeretlek. De mondjad csak, hogy szeretlek! Föl tud az ember ezen bosszankodni, és azzal szoktuk ezt a bosszúságunkat, hogy de hiszen ez nyilvánvaló, nem kell ezt kérdezni. Főleg a szeretettel kapcsolatban szoktuk ezt hangoztatni. Nem kell azt kérdezni, azt csinálni kell. Azt meg kell élni, azt meg kell mutatni. A szeretetről nem beszélni kell. Fölbosszankodunk rajta, ha firtatni kezdik.

Ám, azt hiszem  a bosszúságunknak van egy mélyebb oka is, és ez a mélyebb ok nem annak szól, hogy a kérdéssel talán a nyilvánvalóságot kérdőjelezik meg. A mélyebb ok abban van, amit az ember akkor szokott felelni, amikor az életének a nyomorúságára keresi a választ. Mi az én bajom? Mi az én nyomorúságom? Miért érzem azt, hogy az életem el van rontva? Miért nem tudok egyről kettőre jutni, nehéz helyzetekből kivergődni? Azért – szoktuk felelni  - mert nem szeretnek.

Ez a gondolat ezért  is nagyon érdekes, mert azt ugyan nem szeretjük, ha tőlünk megkérdezik, hogy szeretsz-e, de mi nagyon szeretjük a kérdést föltenni másoknak: szeretsz-e? Milyen érdekes! Tőlem ezt ne kérdezzék, de én kérdezhetem a másiktól. Úgy érzi az ember - s ebben rengeteg igazság is van ‑, hogy mivel nem szeretnek, azért van elrontva az életem. Azért üres az életem, azért vagyok bizonytalan, azért vagyok tétova, azért vagyok zavarodott, azért nem tudom, hogy hány hét a világ, mert nem szeretnek. Ha egyszer valaki nekiülne, és végigtanulmányozná például a bíróságokon azokat a beszédeket, amelyeket a vádlottak még az ítélet előtt, utolsó szó jogán elmondhattak, s megnézné,, mi a lényeges tartalmuk, mivel mentegeti magát a vádlott, miért kér enyhébb büntetést, biztos, hogy ez jönne ki: irgalmas ítéletet kérek, elismerem a bűnömet, de azért történt ez, mert engem nem szeretnek, mert engem nem szerettek. Azért van elrontva az életem, azért vagyok nagy bajban, mert nem szeretnek.

Milyen megrendítő, hogy a Feltámadott, aki ismer bennünket, és mindent tud, mégsem azt mondja Péternek: Látod Péter, elbuktál. Elbuktál ott a főpap udvarán, pedig fogadkoztál: Uram, én veled életre-halálra, keresztfára, megfeszítésre, tömlöcre, bárhova elmegyek. Aztán ott, abban az éjszakában, ott a tábortűz fényénél, mint egy megszeppent kisgyerek, megtagadtál engem. De nem baj, Péter, én szeretlek téged, minden rendben van. Milyen megrendítő, hogy Jézus nem ezt mondja. Pedig Ő tudja, hogy az életünk nagy nyomorúsága az, hogy bennünket nem szeretnek. De tud még valamit, ami ennél sokkal mélyebb, és sokkal jobban megvilágítja az ember minden problémáját, s ezért kérdezi Pétert: Szeretsz-e engem? Azt tudja a mi Urunk, a Feltámadott,   hogy az ember életének nem az a legmélyebb nyomorúsága, hogy őt nem szeretik, hanem az, ha ő nem szeret. Minden nyomorúságunk ebben van. Nem abban, hogy minket nem szeretnek. Ez nagyon tud fájni, emiatt az ember nagyon egyedül levőnek tudja magát érezni, mindenéből kiforgatottnak. De nem ez az igazi nyomorúság, hanem az, ha én nem tudok szeretni. Erre világít rá ez a történet,  a Feltámadott harmadik megjelenésének története. Azt olvassuk János evangéliumában, hogy a tanítványok már a Genezáreti tónál vannak, és Péter a főszereplő. Mindent ő kezdeményez. Ő van a középpontban. Azt mondja Péter: elmegyek halászni. Mondják a többiek: Megyünk mi is. Nem fognak semmit. Aztán megjelenik a Feltámadott a parton, akit nem ismernek föl, megtörténik a csodálatos halfogás, János fölismeri őt, odasúg Péternek: Az Úr az. S akkor Péter megint főszereplő lesz. Magára kapja a ruháját, beveti magát a vízbe, nincsenek messze a parttól, de ő gondolja, hamarabb kiér.

Tessék ezt meggondolni:  mi a könnyebb, kievezni egy csónakkal a partra, még akkor is, ha szakadozik a háló, akkor is, ha nehezen lehet ezt vontatni, vagy ruhát kapni, beugrani a vízbe, és jó átázott, nedves ruhával kicaplatni a partra? De Péter főszereplő! Ez drámai! Ez látványos! Ez a középpontban van. Ő akar az első lenni, mert ő szereti az Urat!! Talán ez az egész sorozat pontosan azt fejezi ki, ami Péter egész élete. Az indulatos, könnyen fellobbanó, hamar lelkesedésre gyúló, mindig előre rohanó Péter élete. Ott van a parton az Úr! Nem várom meg, amíg a többiek a hálóval bíbelődnek, én megyek! Mert én szeretem az Urat! Mert én első akarok lenni! Mert én elsőnek akarok odaérni! És van ilyen mozzanata az emberi szeretetnek. Hogyne lenne. Amikor kimegyünk valaki elé a pályaudvarra, nagyszülő elé, testvér elé. Leszáll a vonatról, s várunk tovább a helyünkön, hanem előre futunk. Péter szalad előre, mert ő szereti Jézust a legjobban. Az  indulata, a szíve megmozdít benne mindent. Ilyen ember ez a Péter. Szabad tőle ezek után azt kérdezni: Szeretsz-é engem? Hát az egész nagy mozgás, a nagy dráma, a  nagy, jó értelemben vett színház  mind ezt fejezte ki: Ő szereti az Urat. És Jézus mégis háromszor kérdez: Szeretsz-e engem Péter? S amikor harmadszor teszi föl Péternek a kérdést, Péter megszomorodik. A szíve mélyéig összetörik. Háromszor is kérdezi tőle ezt az Úr?

 Vannak bibliamagyarázók  akik szerint Jézus azért kérdezi háromszor Pétert, merthogy Péter háromszor tagadta meg Őt, háromszor kell hát most visszajönni ezzel a vallomással, a végén már szomorú és síró vallomással, s így jóvátenni azt az árulást. Biztos van ebben sok-sok igazság. Vannak, aki úgy magyarázzák a görög szövegre hivatkozva, hogy itt különböző kifejezései hangzanak el annak, hogy: Szeretsz. A görög nyelv csodálatosan tudja kifejezni legalább három szóval azt, hogy szeretni. Jézus és Péter beszélgetésében ezek a görög szavak indáznak, azoknak a különböző jelentései hangzanak. Ebben a magyarázatban is sok igazság van, bár az a gyanúm, hogy Péter és Jézus ott a Genezáreti tó mellett nem görögül, hanem arámul beszélgettek. Az már egy más kérdés, hogy később János evangélista görögül írta az evangéliumot és hogy nála már ezeknek a szavaknak milyen jelentése van.

Én azt gondolom  hogy ez a háromszori kérdezés inkább egyfajta vezetés Jézus részéről. Lehet, hogy ez megfelel Péter árulásának, s ezért háromszor kell kérdezni. Ám én inkább azt hiszem, talán az van itt, amit úgy szoktunk mondani, hogy három a magyar igazság. El kell indulni a szív útján, s ezzel a három kérdéssel kell eljutni a legmélyebbig.

Hogy hangzik az első kérdés? Péter, jobban szeretsz-é engem ezeknél? Ez a kérdés első és legfelső szintje: Jobban szeretsz-e? Ez nagyon jól rámutat  arra, hogy hogyan vagyunk is mi a szeretet dolgában. Kit szeretsz jobban, kisfiam? Apukát vagy Anyukát? - szokták időnként, a gyermeket rettentő helyzetbe hozva, kérdezni a szülők. Szabad ilyet kérdezni? Bizony, a világ és az élet tele van ilyen drámákkal. Gondoljunk elvált szülők gyermekeire. Kit szeretsz jobban? Aput vagy Anyut? S a gyerek kénytelen válaszolni. Lehet, hogy tud is. Mert időnként - ha megfordítjuk ezt a helyzetet, és nem tesszük föl a kérdést - bizony a gyerek kimondja magától is. Aput jobban szeretem, mert ha csak ő van itthon, akkor nem kell annyit a leckével foglalkozni. Ha tőle kérem a zsebpénzt, ő többet ad. Ő engedékenyebb. Vagy fordítva. Anyut jobban szeretem, mert ő nem olyan szigorú.

Jobban szeretsz-é ezeknél? Micsoda kérdése ez Jézusnak?! Hogy kérdezhet ilyet Jézus?! Hát nem az a tanítványságnak, a Jézus-követésnek az óriási lehetősége és a csodája, hogy mi mindannyian, ki-ki a maga módján szerethetjük Jézust, teljes szívünkből, amennyi kitelik. Lehetséges ez, hogy a Jézus-szeretésben, az Isten-imádásban rangsor legyen? Lehet ez firtatni: jobban? inkább? Jogos ez a kérdés? Nem szül-e ez megosztást? Hát nem ezért küzdött Jézus, hogy a tanítványai között ne legyen megoszlás? Hogy ne legyen különbségtevés? Hogy ne úgy menjen a dolog, ahogy egyébként az emberi világban menni szokott? De most ezt kérdezi: Jobban szeretsz-é ezeknél?

A kérdés rögtön az előző drámai jelenthez csatol vissza, ahhoz a momentumhoz, amikor Péter otthagyja a többieket, kiugrik a hajóból és igyekszik a Mesterhez. Vagy ahhoz a momentumhoz kapcsol vissza, amikor Péter azt mondja nagycsütörtök éjszakáján: Uram, ha mindenki el is hagy Téged, én nem. Vagy ahhoz a pillanathoz kapcsol vissza, amikor a háborgó tengeren jön Jézus a vízen járva, és Péter kilép a hajóból: Mester, parancsold, hogy én is a vízen járjak!  Jobban szeretsz, Péter, ezeknél? Milyen megvilágító és milyen megalázó ez a kérdés. Nem mondhatja Péter,  ha őszinte - és Krisztus előtt csak őszinte tud lenni az ember ‑, hogy: Igen, Uram, jobban. De nem is feleli ezt, hanem csak annyit mond, hogy: Igen, Uram, Te tudod, hogy én szeretlek Téged. Nem mondja azt, hogy jobban szeretlek. Nem merheti azt mondani. Nem állíthatja. És ebben egy egész élet összefoglaltatik, sőt, minden élet összefoglaltatik.

Mert amikor Jézus azt kérdezi tőlünk: Szeretsz-e engem?  - akkor az egész életünket faggatja. És az egész életünk summája nem lehet az, hogy én jobban, mint a másik. Honnét tudom én azt? Hogyan merhetek ítéletet mondani ebben a döntő kérdésben? Csak azt mondhatom: Uram, Te tudod, hogy én szeretlek Téged. Lehet, hogy a többiek nem is tudják. Lehet, hogy a többiek ott a hajóban, hallván azt, hogy az Úr az, és látván azt, hogy én kapom a ruhámat és beugrok a vízbe, fulladást kockáztatva, evickélek a partra, azt mondják maguk között: Na, a Péter megint rákezdett a képmutatóskodásra, a lelkesedésre, a szalmaláng életre, már megint heveskedik, már megint bőszködik. Ez a mi Péterünk!

Honnan tudjuk  hogy aki lángol, aki szikrázik, aki lelkesedik, aki lobogtatja a zászlót, az jobban szeret? Aki ölelget és csókolgat bennünket, az jobban szeret? És honnan tudhatja az, aki ezt csinálja, hogy ő jobban szeret? Csak annyit mondhatunk a krisztusi kérdésre: Igen, Uram, Te tudod, hogy én szeretlek Téged.

Aztán másodszor is elhangzik a kérdés: Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? Ennek a második kérdésnek már mélyebb az értelme és messzebbre mutat. Itt már nincsenek többiek. Itt már úgy kell felelni, hogy csak én vagyok és Ő. Már csak ketten vagyunk. Itt már nincs kihez hasonlítani. És ezért fontos ez a második kérdés. Mert ha Téged nem is szeret senki, mert ha Te magadra is vagy hagyva, mert ha nincs is jele annak, hogy lenne bárki ezen a világon, aki követne Téged, hinne benned, Uram, én szeretlek Téged. Igen, vannak ilyen momentumai az életünknek, és nagyon vigasztaló, hogy Jézus másodszor is kérdez. Ó, könnyű lelkesedni, akár élre törve. Könnyű zászlót lobogtatni, akár az első helyen, könnyű tanítványnak lenni, akár kilométerekkel megelőzve a többieket, hogy közben tudom: még vannak, még jönnek velem, tudom, hogy egy nagy közösségben vagyok, tudom, hogy mások is így vannak a dologgal. S milyen nehéz, amikor az embert az a tudat tölti el, hogy én ezzel egyedül vagyok. Nincs az én családomban senki, aki a Krisztust szeretné, csak én. És ez rettenetes, kedves testvérek. Mennyi mindent tud ezért az ember kapni ilyen helyzetekben. Apró tüskéktől elkezdve, közönséges gúnyolódásig. Kirekesztésen keresztül megvetésig. Mennyit tud ezért az ember szenvedni. S mennyiszer mondja önmagának, a szíve mélyén: Érdemes ezt? Egyedül vagyok én ezzel. Hagyjuk ezt az egész dolgot. Ráadásul még azt is hozzátesszük, hogy Jézus akarata szerint sohasem úgy van a tanítványság, hogy egyedül vagyok benne. Ő úgy akarta, hogy mindig társak, követők, gyülekezet, egyház, élő tanítványi közösség legyen. De én egyedül vagyok, mint a kisujjam. Igen, ilyen egyedül. Uram, hol vagy a Te ígéreteddel? Nem illúzió ez az egész? Miért nem segítesz engem azzal, hogy társakat adsz mellém?

Ám tudnunk kell a Jézus kérdésére akkor is felelni, ha csak egyedül vagyok. Akkor is, ha nem észlelem, hogy más is szeretné őt. Akkor is, ha engem az én Jézus-szeretetemben nem segít meg senki és semmi. Szeretsz-e engem?

És végezetül  a harmadik kérdés, amit Jézus újra föltesz: Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? Péter megszomorodik. A harmadik kérdés nem az első két kérdésnek a tetőzése és az összefoglalása, hanem valahova, egészen máshova visz, amit sokszor eltakarunk magunk elől, amiről a bevezetőben is beszéltem. Nem az a kérdés, hogy engem szeretnek-e, hanem az, hogy én tudok-e szeretni. Én szeretek-e? Mit jelent ez itt, ebben az összefüggésben? Azt jelenti,  hogy Péternek és tanítványtársainak is meg kell érteniük, és meg is értik a csodálatos halfogás megismétlődésében, hogy ha nem a szeretet  az eredő pont, ha nem körülötte rendeződik minden, bármit csinálhat az ember, hiábavaló az élete.

Sokszor mondjuk: bár sok zűrzavar vesz bennünket körül, érzelmileg, élettartalmilag, minőségileg, ám ha volna egy értelmes célunk, egy értelmes feladatunk, akkor már úgy nagyjából helyén lenne mégis az életünk. És az az igazság, hogy legtöbbször ezért is imádkozunk. Fiatal és idős egyaránt mondja: Uram, csak valami célt, valami feladatot! Vonj be valamibe, amiben kiteljesedik az életem, mert ha légüres térbe lépek, ha nincs előttem feladat, ha nincs előttem értelmes életcél, akkor van vége mindennek. Nem baj, ha nem szeretnek, nem baj, ha én se tudok szeretni, nem baj, ha érzelmileg kiüresedett az életem, ezek csak érzelmek. Valamit tenni, valami célt találni. Egyről kettőre jutni. Ebben van az élet értelme. Bizony, ezt is szoktuk kérni. Milyen megrendítő,  Istennél másképp van a dolog. Előbb szeretni kell, aztán kap célt az ember. Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? Igen, Uram, Te tudod, hogy én szeretlek Téged – felel Péter. Legeltesd az én juhaimat – mondja rá Jézus.. Nem úgy van Istennél a dolog, hogy vannak nagy célok, nagy tervek, nagy projektek, nagy álmok, s elindít bennünket, hogy aztán majd menet közben, ami kell, megadja hozzá. Persze, így történik általában, az embervilágban. De döntő módon mégsem így van. Nem az az első kérdése Istennek: Van-e valami célod? Akarsz-e valamit ebben a világban? Hanem az, hogy szeretsz-e? A tanítványoknak a csodálatos halfogásban pontosan ezt kell átélniük, ezt a döntő mozzanatot, a megajándékozottságot. Ugyanis legmélyebb meggyőződésem szerint az a csoda, ami ott, a Genezáreti tengeren megtörténik, nem egy véletlen konstelláció. A mai természettudományos gondolkodás, a miénk is, az enyém is, így szokta a dolgot magyarázni. Az a csoda, ami általában nem szokott megtörténni, de egy különös konstelláció miatt megtörténhet. Általában nem szokott az történni, hogy hajnalban sok halat fognak a halászok, főleg, ha éjszaka nem fogtak semmit. Ez általában a halászatnak, meg a Genezáreti tónak is törvényszerűsége. Már eveznek is hajnaltájt kifelé a tanítványok, eléggé szomorúan, lecsüggesztett fejjel, nem sikerült a halászat. De jön a csoda, jön egy véletlen konstelláció. Mégis megtörténik az, ami elvileg megtörténhet, van rá esély - egy a millióhoz. De a csoda nem kombinatorika. A csoda mindig teremtés, mégpedig semmiből való teremtés. Fogtatok-e valamit? – kérdezi Jézus a partról. Semmit – felelik. Van-e ennivalótok? – kérdi. Nincsen semmink – felelik. Isten a semmiből teremt. Egészen pontosan, amikor Isten a semmiből teremt, Őt a szeretete indítja arra, hogy teremtsen, Isten szeretetből teremtette a világot. S most a tanítványok a csodálatos halfogásban átélik ezt a teremtő csodát. Valami történt velünk, valami megadatott nekünk, amire semmi esélyünk nem volt, aminek minden logika, minden tény ellentmondott. Valaki nekünk, értünk teremtett. Valaki minket szeret. És ezért kérdezi Jézus Pétertől harmadszor is: Szeretsz-é engem? És azért szomorodik meg Péter  a harmadik kérdésre, mert most érti meg, s bizony, szomorúan kell ezt először megérteni: hiszen erről szól az egész élet. Arról, nevezetesen, hogy az ember odahangolódik-e az isteni valósághoz? Az az élet nagy célja, hogy visszatükrözze az életünk azt, amiért mi magunk vagyunk. Mi pedig azért vagyunk, mert Isten szeret bennünket. Akkor van helyén az életünk, ha mi is szeretünk.

Összetörik Péter szíve, és azt mondja szomorúan: Igen, Uram, Te tudod, hogy én szeretlek Téged. Én már nem is tudom, én már meg vagyok zavarodva, én csak a bukásaimra emlékszem, a kicsinyhitűségemre emlékszem, a gyávaságomra emlékszem, a bőszködésemre emlékszem, a szalmaláng természetemre emlékszem, meg arra, hogy cserbenhagytalak, csak erre tudok emlékezni, de Te tudod... te tudod, hogy én szeretlek Téged, mert én a Te szeretetedből vagyok.

Kedves testvérek! A feltámadott Úr döntő módon,  mindent besummázva tőlünk sem kérdez mást. Lehet, hogy bosszantó, ha néha tőlünk megkérdezik, hogy szereted-e az Úr Jézust. Emlékszem én is jól fölbosszankodtam teológus koromban egy ilyen kérdésen. Legátus voltam, és egy kedves, hívő, pietista pap bácsinál szolgáltam. Megjelentem nála karácsony reggelén, bemutatkoztam, behívott a lelkészi hivatalba, elkérte a libellusomat, és azt mondta: kedves tiszteletes úr, örömmel fogadjuk itt a gyülekezetben. Egy kérdésem van, és ha erre jól felel, akkor fölmehet a szószékre: Szereted-e az Úr Jézust? Tudjuk jól, pietista körökben divatos ez a kérdés. Sokszor firtatják, meg talán bosszantják is vele sokszor embereket: szereted-e az Úr Jézust? S lehet, hogy a másiktól nincs is nagyon jogunk ezt megkérdezni. De most maga a Feltámadott kérdezi tőlünk. Én szeretlek, szeretetemből teremtettelek, szeretetem által vesz téged körbe az élet minden csodája - Te szeretsz-é engem?

S abban a pillanatban  amikor az ember összetörten, ám boldog szívvel azt tudja mondani: Uram, Te mindent tudsz, Te tudod, hogy én szeretlek Téged!  megkapja a feladatot, a célt, az értelmes életnek a lehetőségét. Mert az élet gyökere Isten szeretetében van. Mert csak akkor értelmes az élet, akkor céllal teli, akkor kibontakozó, csak akkor van értelme, ha tudunk szeretni. Mindig megrendített, amikor régebbi időkben, börtönszolgálatban járva, ott igehirdetéseket tartva, láttam egy-egy rabnak a kezére rátetoválva nagy sötét betűkkel: „Bűn az élet.” Mindig talpig megrendültem, mert ez a lemondásnak, a vereségnek, az önmagába hullásnak az ítélete.

Szeretet az élet, mert szeretetből van az élet! És szeretetből van minden jó és minden tökéletes adomány. És szeretetből van mindig minden boldog életcél. Ki az, aki ezt kérdezi: szeretsz-e engem? A Feltámadott. A Feltámadott, aki már nincsen bezárva ennek a földi életnek a mulandóságai közé. A Feltámadott, akinek egyedül nem mondhatjuk azt, hogy: Uram, mit érünk a szeretetünkkel, mit érünk a céljainkkal, mit érünk a terveinkkel, hiszen ötven, hatvan, hetven, nyolcvan esztendő és vége. Ezt egymásnak mondhatjuk. Magamnak mondhatom. A Feltámadottnak nem. Ő feltámadott. Ő legyőzte a halált. És Ő kérdezi, és Ő adja a célt. Vagyis amit Tőle kapunk, az túlmutat életen és túlmutat halálon. Szeretsz-é engem? – kérdezi Ő. Igen, Uram, Te tudod, hogy én szeretlek Téged. Legyen ez a mi boldog válaszunk a Szentlélek hatalmában.
Ámen