Szeretetben

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Hadd hozzak mindjárt, a felolvasott igeszakaszhoz mindjárt ide két kortársi vonatkozást. Egyik sem könnyű, de talán segíteni fog bennünket megérteni ennek az Igének, kívánságnak, mi több, utasításnak (hiszen itt egy imperativusról van szó), az igazi mélységét és értelmét. A Korinthusi levél végét, mint általában az újszövetségi levelek végét elég gyorsan átolvassuk, mert az általános utasítás, jókívánság mellett olyan személyeknek szóló üdvözletek is vannak itt, akiket nem is ismerünk. Hamar túlmegyünk hát a szövegen. Mégis, itt a levél végén áll az apostolnak ez a kérése, mi több, utasítása: minden dolgotok szeretetben menjen végbe. S emellett nem lehet elmenni.

Az első vonatkozás egy újabban eldivatozott szemléletmód, mely, hogy hála Istennek, Magyarországon még nem terjedt el, remélem, nem is fog, ámbár a néplélek ismerői szerint ez csak idő kérdése. Ez az a felfogást a mikroaggresszió elleni harcnak nevezik. Eszerint a velünk kapcsolatba kerülő emberek egy-egy gesztusát, kérdését, magatartását, amely egyébként nem sértő, nem bántó, úgy éljük meg, hogy bánt és sért minket – de nem azért, mert túlérzékenyek vagyunk, hanem mert úgynevezett mikró-agressziót követnek el ellenünk. Ez a kifejezés az 1970-es évekből származik, s honnan máshonnan, mint az Egyesült Államokból! Ott szoktak ilyen furcsa dolgokat kitalálni.  Lényegét csak példákkal lehet érzékeltetni. Találkozik egymással két ember Magyarországon, mondjuk, egy magyar és egy iraki, elkezdenek beszélgetni. S akkor azt mondja a magyar: - Önöknél, Irakban, mekkora a munkanélküliség? Ez, kérem, mikró-agresszió, mert a kérdés azt sugallja, hogy az irakiak nem szeretnek dolgozni, és inkább csinálnak munkanélküliséget, mintsem, hogy dolgoznának. És így tovább, és így tovább. Ennek már nagy irodalma van, és azt hallom, azt olvasom, hogy most már Amerikában, értelmiségi körökben, egyetemeken már nem is mernek az emberek egymásnak köszönni, pl. így: jó napot kívánok, hogy tetszik lenni, jól tetszik-e magát érezni? Vagy: szép időnk van, - nem mondják. Mert éppen esőre áll, és a kifejezéssel (szép időnk van) mikró-agressziót követünk el, mert burkoltan elvitatjuk, hogy a másik aggályát fejezhesse ki a közelgő zápor miatt. Nos, minden dolgotok szeretetben menjen végbe! – mondja az apostol a korinthusiaknak, ez talán mikroaggresszió?  Hiszen így is olvasható a Korinthusi levél:  vitatkoznak egymással a korinthusiak, és az egyik azt mondja: én Pálé vagyok, vagyis Pál tanítványa vagyok, én a Kéfásé vagyok, vagyis Péter tanítványa vagyok, én az Apollósé vagyok,  - mennyi mikró-agresszió van  ezekben a megállapításokban! Én a Pálé vagyok, vagyis, akié te vagy, kevesebbet ér..., és lehetne ezt folytatni. (De azért az az érzésem, hogy ilyen mélységig és finomságokig csak akkor megy el az ember, ha unatkozik. Ámbár, ez a kijelentés is mikró-agresszív volt, úgy hogy vissza is vonom rögtön.)

A másik és sokkal meghatározóbb és elgondolkoztatóbb vonatkozás is a lélektan világából jön, de sokkal inkább a belső lélektan világából. Magyarországon is sokan használják mostanában a kifejezést: flow. Ezt az angol kifejezést áramlatnak lehetne a legjobban lefordítani. Egy Amerikába került magyar tudós, Csíkszentmihályi Mihály dolgozta ki azt a társaslélektani elméletet, amit flow-nak nevezett el. Azt jelzi a kifejezéssel, hogy akkor vagyunk boldogok, akkor van perspektívánk a jövőre nézve, ha az életünk dolgai nem álltak be, hanem célirányos mozgásban, mintegy áramlatban, előreáradásban vannak. Ámbár szoktuk mondani, amikor jó állapotunkat jellemezzük, hogy: minden a helyén van, és leszögezzük az asztalt, hogy odább ne tolja valaki, a széket is odaszögeljük a padlóhoz, mindent a helyére ragasztunk és fölszögezünk, s minden a helyén van. Ám azt mondja ez a tudós: ettől még nem vagyunk boldogok, mert akkor vagyunk boldogok, ha áramlik az életünk, mert az élet él, az élet dinamika, az élet történés, és ha flow-ban, áramlásban, feltartóztatás, akadály nélküli előre menetelben van az életünk, akkor vagyunk boldogok. S hogy aztán ennek mennyi összetevője, eleme, kívánalma, szükségszerűsége van, az már bizony bonyolult tudomány. Minden dolgotok szeretetben menjen végbe – mondja az apostol – ez a lényeg Mégis, azt hiszem, hogy az apostol szava, mitöbb, utasítása nem ezeknek a mai kategóriákkal, fogalmakkal is leírható jelenségeknek a körébe esik, -  ennél itt mélyebb, vagy inkább – hadd mondjam így – magasabb dolgokról van szó.

S valóban, ha végig olvassuk a Korinthusi levelet és eljutunk a végéhez, ide, a 16. rész 14. verséhez, ahol már búcsúzkodik az apostol, mondhatnánk: nos, hát vegyük csak szépen sorba, hogy miről beszélt eddig, és nyilvánvaló lesz, hogy minderre visszatekintve, mintegy összefoglalólag mondja: minden dolgotok szeretetben folyjék le. Mintha ezt mondaná: minden, amiről eddig írtam, minden, amit eddig megbeszéltünk, minden, ami a felszínre került, minden, ami gondot, problémát okozott, minden, amiből összeütközések, vitatkozások, civakodások, pártoskodások, szakadások támadtak, ezentúl szeretetben menjen végbe.

Idézzük csak fel a levélnek néhány meghagyását! Azt mondta korábban: ahogyan egybegyülekeztek, ahogyan együtt vagytok egy szeretetvendégségen, az nem  példa a hívőknek! Mert követésre méltó dolog, nem a szeretetre vall, hogy miközben a kikötői rabszolga-keresztyének még dolgoznak (s csak este fognak megérkezni a gyülekezeti alkalomra), addig mások dőzsölnek (szeretetvendégség címén). Mi dolog az, mondja az apostol, hogy amikor az Úr napján egybegyűltök, némelyek dőzsölnek, mások meg éheznek?! Hol itt a szeretet? Tehát, ha összegyülekeztek (gyülekezetet alkottok), akkor elsőbben is kövessétek a szeretetet: várjátok meg a későn érkezőket, szeretettel legyetek együtt. Egy másik példát is hadd idézzek fel! Szerintem a korinthusiak magyarok voltak, annyit pereskedtek egymással,  - a magyar ugyanis perlő fajta. Múltkor mentem a Böszörményi úton, s látom, hogy két ember vitatkozik egymással, szerintem rokonok voltak, kicsit hasonlítottak egymáshoz, meg a testbeszédből is ez tűnt ki. És ez ütötte meg a fülemet, mondja az egyik dühösen a másiknak: aztán majd jól beperellek! Hát bizony, kedves testvérek, már pislantani sem lehet, mert a magyar ember azonnal perre fut, bíróhoz szalad. Meginti az apostol a korinthusiakat, akik nem tudjuk, hogy mi okán, de elhurcolták egymást a pogány bírók elé. De hát ti, mondja az apostol, akik a Krisztus elhívott gyermekei vagytok, s egyszer majd angyalok felett fogtok ítélkezni az Úr Jézus Krisztussal együtt, aki beültet titeket az Ő bírói székébe, mi dolog, hogy így viszonyultok egymáshoz? Oldjátok meg a vitáitokat szeretetben! Mai példát hadd mondjak erre, egyszer már elmeséltem, de idevág. A falumban történt, hogy két testvér összeveszett az örökség egy tételén. Ez nem volt nagy dolog, egy marmonkanna, akkori áron 40-50 forintot ért. Évekig pereltek rajta, már nem jártak templomba, már nem köszöntek egymásnak, már lakodalomba sem mentek el, a hozzátartozók temetésén sem jelentek meg, - vitték a pert magyar módon. Ha per, legyen per – így szoktuk mondani. S ekkor az egyik atyafi mégis elment a lelkészhez és panaszkodni kezdett, hogy ez borzasztó, tönkrement a rokonság, tönkrementek a családi kapcsolatok, már senki nem áll szóba senkivel, s csak megy ez a jussolás, és már belepusztulnak. Hallgatja a lelkész. Aztán a nagy panaszáradatban egyszer csak azt mondja az atyafi: pedig már mindent odaadnék érte, csak legyen vége! Erre azt kérdi a lelkész: valóban, mindent odaadna. Mire az atyafi: igen, igen! Mire a lelkész: adja oda azt a marmonkannát! Ha mindent odaadna, ahhoz képest ez a marmonkanna mégse minden. Mintha valami ilyesmit sugallna itt az apostol: minden dolgotok szeretetben menjen végbe. És még hozhatnék példákat, sokat is a Korinthusi levélből.

Mégis, azt hiszem, az apostolnak sokkal több és nagyobb a célja ezzel a parancsával, mint hogy jó tanácsokat adjon a mindennapos élethez kisebb, nagyobb dolgaiban. Igen, igaz, amit valaki így fogalmazott meg egyszer: fontos a pszicho-wellness, hogy lelkileg érezzük jól magunkat, s ezt megtanítani egy komoly mesterség, megtanulni pedig elemi szükség, nehogy kizökkenjünk a flow-ból, nehogy kivetüljünk a partra, miközben az élet megy tovább. Ám azt hiszem, ennél sokkal többről van itt szó. Hiszen a 16. rész elején már arról beszél az apostol, hogy mi lesz majd, ha útiterve szerint meg fog érkezni Korinthusba. S néhány instrukciót közöl velük, egészen konkrétan arról, hogy milyen módon gyűjtsék össze segítségüket az éhező keresztyén testvérek számára. Vagyis egy jótékonysági akcióra kéri meg a korinthusiakat, és ehhez néhány egyszerű szabályt rendel. De megrendítő, mennyire jól ismerte az apostol az emberi lelkeket. Mert azt mondja itt: ami pedig a szenteknek gyűjtendő adományokat illeti, arra kérlek benneteket, ki-ki odahaza fontolja meg, hogy mit szán erre a célra, aztán majd úrnapján (vasárnap), hozza be és adja le annak, aki az adományokat összegyűjti. Nehogy – mondja az apostol – akkor kerüljön sor a gyűjtésre, amikor én ott vagyok! Mit akar ezzel mondani? Rávilágít az ember szívének az egyik titkára, nem jó titok ez, de bennünk van. Nos, ha majd megjön az apostol, Timóthueussal meg Silassal, hogy elvigyék Jeruzsálembe az adományt, majd akkor megmutatjuk, milyen nagy dolgokra vagyunk képesek. Nem vagyunk mi önzők, mint amivel korholja minket az apostol, sem annyira elfacsarodottak, mint amiért megró minket. Nem, mi nagylelkűek, nagyvonalúak vagyunk, csak jöjjön már ide az apostol, hogy megmutathassuk neki! Erre azt mondja az apostol: nem. Otthon gondoljátok végig magatokba, előre készítsétek el, s úgy hozzátok el. Ne legyen a jótékonyságból „ki ad többet” licitálás. Ne nekem adjátok ide, mondja,  pünkösdig nem megyek közétek (s a levelet még ősszel írhatta), hanem bízzatok meg egymásban, gyűjtse össze, aki arra illetékes.

Minden dolgotok szeretetben menjen végbe! Látszólag, ennek és annak, hogy miképpen kell jól szervezetten segítséget gyűjteni, semmi köze nincs egymáshoz. De van. Hiszen ha abból indultunk ki, hogy az emberi élet mégsem úgy van berendezve, hogy lerövidített dolgok között ingadozunk, hanem egy nagy folyam az emberi élet, akkor ennek a kettőnek mélységes köze van egymáshoz. Azt akarja mondani az apostol, hogy ez is, a szervezés is, a gyűjtés is szeretetben menjen végbe. Márpedig, a szeretet az embernek nem egy vagy két órás tevékenysége. Ezért kellett beleírni a Korinthusi levélbe a szeretet himnuszát. Meg kellett értetnie a korinthusiaknak, hogy a szeretet nem egy-két órás dolog. Mit mond az apostol? Nos, ha akkora indulat is van bennem, hogy egész vagyonomat fölétetem és önmagamat mártírként tűzre adom, máglyahalált vállalok, de szeretet nincsen énbennem, akkor semmi vagyok. Mert az a titka a szeretetnek – és ez nagy titok –, hogy ellen is áll az igényeinknek, és éppen amikor a leginkább kellene. Már tudniillik, ha úgy gondolunk a szeretetre, hogy csak benyúlunk a zsebünkbe, kivesszük a bríftasnit, előkapjuk a szeretetnek nevezett hitelkártyát, benyomjuk a PIN-kódot és van! És érdekes, ilyenkor az ember nem vétkezik. Amikor megpróbáljuk az életünk dolgait úgy rendezni, csoportosítani, koncentrálni, hogy elrendezzük, előre elkészítjük, megszervezzük a döntő dolgokat, és belekomponáljuk a szeretet helyét, és el is érkezünk az adott pillanathoz -, éppen akkor a szeretet, úgymond, nem működik. Nem értjük, pedig így van. Sok történetet tudna mindenki mesélni, hogy szíve szeretetéből, legjobb szándékából csodálatos gesztusokat megalkotva, minden mikró-agressziót kizárva, politikailag korrektül és mindenféle módon  el lett készítve egy alkalom, egy gesztus, hogy megmutassuk, hogy mennyire szeretünk mi valakit -,  és micsoda megverettetés érzésünk támadt abból, hogy éppen akkor nem működött a szeretet, illetve nem működött semmi. Pedig, mondhatná bárki, hogy elhatároztam, hogy elterveztem, hogy megszerveztem, hogy összeraktam a dolgokat! És ez nem azért van így, kedves testvérek, mert ügyetlenek volnánk, nem azért van így, mert – bocsánat – betette az ördög a lábát, és összedőlt mindent. Egy efféle dugába dőlt szeretetakció kellős közepén hallottam a főszervezőt kiáltozni: tudtam, tudtam, hogy nem fog sikerülni!! De nem azért van ez, mert elrontottunk valamit, hanem azért, mert a szeretet az ilyesminek ellene áll. Mert vagy benne vagyunk a szeretetben teljes körűen, egészen, és követjük a szeretetet, vagy maga a szeretet fog ellenállni, mintegy arra tanítva bennünket, hogy ilyen olcsón, puszta gesztusokkal nem úszhatjuk meg.

Nos, szeretned kell embertársadat – ez túl általános, ugye?! Szeresd házastársadat, elhidegültetetek évtizede, csak úgy éldegéltek egymás mellett! Ez konkrét! S azt gondolod, hogy egy születésnapi virággal ez meg lesz oldva? Mit csinál a szeretet? – Megtréfál. Megzavarja az emlékezetedet, és viszed a virágot, a nagy csokrot -  ám a te hitvesed születésapja éppen egy hónappal később van. S akkor ezt mondod jajongva: tudtam, tudtam!? De hát a szeretet arra hív meg, hogy benne élj, és ha nem élsz benne, hanem csak oda akarod rángatni egy egyórás akcióra (egyet fizet, kettőt kap!), akkor ellenáll. S minek nem áll ellen a szeretet? Annak, amit az apostol mond, hogy minden dolgotok szeretetben menjen végbe. Szóról szóra, ezt csak úgy lehetne fordítani, hogy: mindenetek, ami van, szeretetben történjék. Itt a levél végén hihetetlenül kitágít mindent az apostol. Igen, korinthusiak, mindaz, amit megírtam nektek, mindaz, ami gond volt, probléma volt, áldás volt és kudarc volt, öröm volt és panasz volt, ezután mostmár szeretetben menjen végbe. Ez így igaz. De a jobb megértésért  a magyar nyelvet szét kell feszítenünk. Minden – ennyit mond az apostol - , minden, ami a tiétek. Jelenti ez azt is, ami az én tulajdonom, az én dolgom, aminek én vagyok a szerzője, a birtokosa, ami az én érdekszférámba esik. És jelöli azt is, ami rám vonatkozik,  - nem vagyok a birtokosa, nem én vagyok a szerzője, de velem fog megtörténni, velem fog megesni. Vagyis az apostol azonnal feltételezi a társi kapcsolatot, a közösséget, a családot, a gyülekezetet,  a kisebb, nagyobb emberi közösséget, a nemzetet,  - bármit mondhatok, kedves testvérek. Mindaz, ami hozzám tartozik, ami érint, ami velem-veled történik és történni fog, minden szeretetben történjen, szeretetben menjen végbe.

Csak így értjük meg, hogy az apostolnak ez a meghagyása nem szentimentalista megjegyzés, még rövidítve sem. (Alkottam egy új magyar szót. Mostanában mindenfajta gyógyfüvet ajánlgatnak mindenre, erre alkottam a szentimentalizmus szóból ezt, így hangzik: szentimenta. S íme, a recept: tessék inni egy bögre szentimenta teát, és akkor jobb lesz a közérzetünk.)  De sokat megkísért ez minket, hogy beérjük ennyivel. De éppen ezért kell ennek az igének a mélységéig lemenni.

Igen jól emlékszem, még kamasz koromban olvastam Németh Lászlónak írásait, és valahol kitér a keresztyénségre. (Nem nagyon kedvelte a keresztyénséget – legyünk őszinték.) És egy megrendítő mondatot ír, ahol a nyomorult emberről beszél, aki küszködik, vergődik, igyekszik, lesüllyed, felemelkedik, és akkor azt mondja Németh László, hogy elmennek az emberek a keresztyén gyülekezetbe, a templomba, ott pedig a szemükbe fröcskölik a kegyeskedés szentelt vizét. Hát ilyet tényleg csak egy író tud mondani. Én nem vagyok Németh László, én inkább szentimentát mondok. De erről beszél az apostol? Mert, ha ezt a szót halljuk, hogy szeretet, elragad bennünket a szentimentalizmus, átbizsereg a szívünk, átadjuk magunkat ennek a jóérzésnek, hogy majd jön a szeretet és a szeretet majd mindent elrendez, mindent elcsiszol, mindent meggyógyít, csillapítja a lázat! De hát, kedves testvérek, mindegyre azt tapasztaljuk, hogy a szeretet ellenáll. Mert fordítva van a dolog, mint gondoljuk. Mi úgy gondoljuk, hogy a szeretet a mi birtokunk. Az is oda tartozik ehhez a „mindenhez”. Ott van a sublótban, vagy kint a kamrában, itt van a zsebben, be van programozva a mobilomba, működnie kell. A tulajdonunk. De éppen fordítva: mi vagyunk a szeretet tulajdona!

Ennek a levélnek az elején, ahol Pál a korinthusiak civakodását rója fel, láttuk, azon vitatkoztak, hogy ki a nagyobb, kinek jutott több, ki kapott Krisztustól több lelki ajándékot, ki áll az élen. Ki az a gyülekezetben, a keresztyén közösségben, emberi kapcsolatokban, aki majd a mi könyörület-morzsáinkból kaphat valamit, akinek a szemébe fröcsköljük a kegyelet szenteltvizét, akinek mégis főztünk egy szentimenta-teát... és így tovább. S ekkor belevág az apostol: hát mid van, amit nem úgy kaptál, és a Krisztusért kaptál mindent, ha a Krisztusé vagy. Krisztus pedig az Istené. És azért a tiétek minden, mert ti a Krisztuséi vagytok. Minden dolgotok szeretetben menjen végbe. Ha nem tesszük bele az egész életünket az Úr Jézus Krisztus kezébe, akkor az életünk legkeményebb paradoxonját fogjuk megtapasztalni, ez pedig az, hogy most, amikor kéne a szeretet, nem jön a szeretet. Most kellene elindítani valami szeretet-félét és nem indul. De megfordítva igen! Minden dolgotok szeretetben menjen végbe. Én ezt bátorkodom úgy is érteni, hogy ti, magatok a szeretetben..., mert ez hogy minden, amitek van, minden, ami hozzátok tartozik, minden, ami rátok vonatkozik, ez azt jelenti, egészen konkrétan is egyszerűen, hogy: ti magatok. Te, úgy, ahogy vagy, mindenestől fogva, az életed szeretetben menjen végbe, szeretetben történjen, szeretetben folyjon le. Nem is tudom, hogy kell körülírni ezeket a dolgokat, testvérek. Egyszóval, tehát mi, akik itt küszködünk és olykor reszketünk, hogy majd hozzánk is megérkeznek a mikró-agresszió gondolat-rendőrei, akik majd minden szavunkat, gesztusunkat, rezdüléseinket a bűvös politikai korrekt-mérlegre teszik, hogy megállapítsák: mennyi az életünkből a jó és mennyi a rossz és mennyit kell a szentimentalizmus gyógyírjával kezelni, - nos, mi csak bátran halljuk ki most az apostol szavából a lényeget: minden dolgotok szeretetben menjen végbe. Azt a nagy buzdítást halljuk itt, hogy úgy, ahogy vagyunk, tegyük le az egész életünket a mi szerető Istenünk kezébe. Fontoljuk meg, kötelezzük el magunkat az apostol szavának: kövessétek a szeretetet. Mert akkor a kezdet és a végcél ugyanaz, és a kezdet és végcél között a mi Urunk Jézus Krisztusunk ígérete szerint Ő van velünk, minden napunkon. Ámen

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk a mi Urunk Jézus Krisztusunk által, taníts meg bennünket azon a kiváltképpen való úton járni, melyen megtapasztalhatjuk szereteted örök valóságát. Azért a szeretetért könyörgünk, amely mindent elfedez, mindent eltűr, mindent tisztáz, mindent remél, azért a szeretetért, amely maga a minden, és amely nélkül senkik vagyunk és semmi hasznunk abból, amit teszünk, még ha emberek szemében a legnagyobbnak tűnik is. Megvalljuk töredelemmel, alázattal, sok bánattal, bánkódással, könnyhullatással, sebeinket sem eltitkolva, hogy olyan sokszor csak annyit akarunk, áradjon be valami szeretet az életünkbe, hogy egy kicsit könnyebbé tegye azt, ami nehéz. De most Igédet megértve, Mennyei Atyánk, szeretnénk mindenünket, egész életünket, valónkat a Te kezeidbe letenni és a Krisztus útján járni, hiszen Ő az út. Szeretnénk a Krisztus erejével, világosságával, üdvözítő szeretetével élni, önmagunkat szemlélni, dolgainkat vinni és aztán Hozzád boldog örömmel megérkezni. Ezért kérünk Mennyei Atyánk, adj nekünk erőt, hogy tudjuk hordozni elesett és beteg testvéreinket, akár hozzátartozóinkat, add, hogy mindig mindenre legyen erőnk a szeretet forrásaiból. Ezért könyörgünk Mennyei Atyánk, adj nekünk erőt és bölcsességet szeretetedből, hogy a megszomorodottakat, akik elveszítettek valakit, akik szomorúan emlékeznek, akiket sérelem ért, mi tudjuk vigasztalni, erősíteni. Segíts bennünket Mennyei Atyánk szereteted örök forrásaiból. És add, hogy igazán tudjuk a mi Krisztusunkat követni, megingás, kétség, visszavonás nélkül. Őérette kérünk hallgass meg bennünket.
Ámen