Szép napot!

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvéreim!

Néhány éve szinte divatba jött egy köszönési forma: szép napot! A nyelvőrök, természetesen, rögtön tiltakoztak: ez helytelen! Mi így köszönünk: jó napot kívánok. Aztán valahogy el is kopott a fomula -, de én azóta gondolkodom: hogy egy napon mégis így kellene köszönnünk: szép napot! Ma kell így köszönnünk, Húsvétkor – mert ez annyira abszolút új nap, hogy magába foglal minden szépséget is.

Mert abban valami megrendítően szép és elgondolkodtató, hogy egyrészt milyen mély, mondhatni: szinte kegyetlen őszinteséggel, és mégis, másrészt, milyen mély tapintattal írják le az evangélisták a feltámadott Jézusnak és tanítványainak a találkozásait Húsvétkor.

1. A tanítványi közösség összeomlott; Jézus elárulása, elfogatása, elítélése és halála miatt szétszóródtak. Ez a szétszóródás leginkább belső-szellemi és erkölcsi értelemben igaz. Amikor  ugyanis Jézus, még az utolsó vacsorán, azt mondta tanítványai közösségben: egy valaki közületek elárul engem (Mk 14,18), – akkor ők riadtan és megrendülten kérdezgették egymástól, de talán inkább önmaguktól: csak nem én? – csak nem én leszek az?

 És valóban, most kiderül: a leginkább önmagukat kérdezték.

Igen, ott volt ez az önmagukra irányított kérdés akkor is, amikor Jézus elfogatásakor szétszaladtak, majd halálakor szétszóródtak, és ott volt ez a megrendült sejtelem a maguk gyengeségéről akkor is, amikor félelmeik közé zárkóztak.

Ott rezeg mélyen a kérdés: csak nem én? Én lennék az, aki megfutamodik, amikor döntő órán van a világ? Én lennék, aki a halál sötétjébe húzódik vissza, amikor felragyog az élet?

A hagyomány szerint Márk evangélista még a maga menekülését is beleírta a Jézus szenvedés-történetébe: ugyanis ő az a fiatal-ember, akit ott, a Getsemáné kertben Jézussal együtt megfogtak, de ő, ruhájából kibújva, meztelenül menekült el onnan (Mk 15,51-52).

És amikor, Húsvét napján, jönnek,  - előbb az asszonyok, aztán az emmausi tanítványok és hirdetik nekik, hogy feltámadott az Úr, ők nem hisznek nekik. Egy régi tudós az emmausi tanítványok esetét magyarázva azt mondja, hogy amikor még nem ismerték fel a feltámadott Urat,  nagy és  szép szavakkal emlékeztek a meghalt Jézusra, és ezt azért tették, hogy a magasztos szó pajzsként védje őket a kereszt botrányától. Nos, ez fordítva is igaz: azért nem hisszük el, hogy Jézus él, hogy megvédjük magunkat a saját gyengeségünk és végességünk botrányától!! Itt kell hát lennie a fordítópontnak!!

Testvérek, kevés ilyen őszinte feljegyzést ismerünk, mint Márk evangélistáé! Valóban, a tanítványok nem állnak ki azonnal a hír nyomán a Krisztus dicsőségének fényébe sütkérezni, nem tolul szájukra az önmagasztaló bizonykodás, hogy: lám-lám, tudtuk mi, hogy így kell ennek lennie! Éppen ellenkezőleg: az első válaszuk az elzárkózás. De Krisztus csodálatos szeretettel vezeti őket bizonyosságra – ők pedig nem törlik ki emlékeikből ez a pillanatot! Mert ez a döntő pillanat: átlépni a halálból az életbe! Ez a döntő pillanat: kilépni a strukturált reménytelenségből az isten által megnyitott jövendőbe! Ez a döntő pillanat: megérezni, hogy Jézus feltámadása érvényessé tette kereszten hozott áldozatát és Isten szent engeszteléssel öleli magához az embert! Ez a döntő pillanat: megízlelni, hogy vereséget szenvedett az utolsó ellenség: a halál! Ez a döntő pillanat: tudni, hogy a világ nem a vak semmi felé rohan, hanem Isten jövője közeledik hozzánk! Hogyne emlékeznének rá, hogy mekkora kegyelem volt hitetlenségből hitbe jutni! Éppen akkora kegyelem ez, mint halálból életre találni!

És ettől olyan hiteles az evangélisták leírása: egyáltalán nem volt ott kezdettől magabiztos az a tanítványi közösség! Hanem ilyenek voltak: szétszórtak, megvertek, hitetlenkedők... Mint az ember mindig.

És Jézus ezért jelenik meg előttük – vagy inkább Őérettük! – ,  hogy újra összegyűjtse őket, hogy feltárja számukra a feltámadás isteni titkát, hogy megerősítse meghívásukat az új világra, és elküldje őket tanúkul az egész világra,   mindenkihez minden időben.

Tehát, egyrészt azt látjuk, hogy az evangélium tiszta őszinteséggel megmutatja a tanítványok képtelenségét a hitre – mert a  hit nem képesség, hanem ajándék; és ugyanakkor az evangélium megmutatja Krisztus isteni tapintatát is, ahogy fokról-fokra bevonja tanítványait az új világ, az új élet, az isteni élet erőterébe.

Ma, a feltámadás napján mi is egészen világosan láthatjuk ennek a kettőnek az összefüggését. A tanítványokhoz lépő, önmagát feltáró Krisztus szeretete az a tükör, amelyben már nem tudunk magunkról másképpen szólni, csak teljes őszinteséggel – és igazi reménységgel. 

2. Nézzük bele ebbe a tükörbe most mi is.

– Azt mondja Márk, hogy asszonyoknak (Máriának, Magdalai Máriának, Saloménak, akik  Jézus eltemetésének is tanúi voltak) az immár üres sírhelynél jelenti az angyal, hogy Jézus feltámadt és él...és üzenetet bíz rájuk: menjetek el, mondjátok meg... – de ők megrettenve elszaladnak és  nem mondanak senkinek semmit.

Jegyezzük meg, azt mondja Márk: az asszonyok elfutottak, éppen úgy ahogy a tanítványok és maga Márk is a Getsemáné kertben!! (Mk 14,50.52) Gondosan, pontosan ugyanazzal a szóval jelzi ezt. Igen: elfutottak – elmenekültek. Mert nemcsak a bajtól, hanem a csodától is megfutamodik az ember, ha nem hisz...

– Aztán elmondja az evangélista, hogy amikor Mária Magdaléna mégis elvitte a feltámadás hírét a tanítványoknak, azok nem hittek neki.

Jegyezzük meg, hogy az evangélista itt is gondosan megválasztja a szót: Mária Magdaléna azokhoz megy, akik gyászoltak és sírtak. És éppen így sírt Péter, akkor is, amikor harmadszor szólalt meg a kakas, miután megtagadta mesterét! (Mk 14,72) Bizony, nem tudjuk, hogy kit sirassunk, ha meghalt az Élet fejedelme:  őt-e, vagy magunkat-e? De csak sírni tud, aki nem hisz...

És azt is jegyezzük meg itt, hogy az evangélista  egészen sajátosan fejezi ki azt, hogy: nem hittek Mária Magdalénának; – egybe mondja: nem-hinni, ami nem puszta tagadás vagy kételkedés –, inkább éppenséggel minősítés, vagy elzárkózás, hogy amit mondanak nekünk: az üres beszéd. Bizony, olyan erős tud lenni az elzárkózásunk, hogy szinte megkérdőjelezzük Isten szavahihetőségét (Rm 3,3, 2Tim 2,13). Ezért mondja Jézus Tamásnak, amikor neki is megjelenik: ne légy hitetlen, hanem hívő! (Jn 20,27)

– Ezután, mondja az evangélista, megjelent Jézus két, Emmausba igyekvő  tanítványnak is – és ők is hírül adták a többieknek, hogy látták őt,  de nekik sem hittek (ha az asszonyok szavát hihetetlennek tartották -, itt most kategorikus a szó: egyáltalán nem hittek nekik!!)

– És ezek után megjelent a tizenegy tanítványnak és szemükre hányta ezt a hitetlenségüket és keményszívűségüket és csak ennyit mond: menjetek, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek!  És itt van a fordulat! Annyira rövid és tömör ez az elbeszélés, hogy éppen csak egy írásjel, egy vessző választja szét a kettőt: a hitetlenséget és aztán a felhatalmazást az evangélium-hirdetésére, igen itt kell lennie a döntő fordulatnak. De nem egy írásjel választja el a hitetelenséget és az evangéliumot – a jó hírt – hanem maga a feltámadott Krisztus. Ő a vízválasztó.

Milyen döbbenetesen tömör Márk elbeszélése -, nincs itt semmi átmenet, hosszas lélektani érlelődés, az értelmi-szellemi belátásnak valami zarándokútja. Jézus megjelenik nekik – megrója őket –, aztán  máris elküldi őket. Az imént még hitetlenségüket és keményszívűségüket kárhoztatja -, majd a következő pillanatban elküldi őket a hitetlenekhez és keményszívűekhez.  Mintha a saját hitetlenségük lenne a kóstolója, hogy mi fogadja majd őket, mintha a saját keményszívűségük lenne ez előíze, hogy mire számítsanak...De mégis inkább: ennyire sürgős, ennyire nélkülözhetetlen – minden órán és minden napon a reménytelenségben vergődő világ számára bizonyságot tenni az életről.

3. És mostmár beszéljünk magunkról! Mit mutat rólunk ez a tükör? Milyenek vagyunk mi? Kik vagyunk mi?

A húsvéti történet világosan megmutatja, hogy mindig Krisztus gyűjti egybe tanítványait, és ő is küldi el őket. Éppen úgy, ahogyan egykor elhívta és együtt tartotta őket, és ahogyan ő maga mondja: egy sem veszett el közülük. Ma is a feltámadott Krisztus gyűjt egybe minket.

Mert milyenek a mai keresztyének?

Könnyű őket szétszórni. Nem kapnak védelmet. Ma ők a finom gúny, a bekerítés, a csüggesztő leszólások, a cinizmus, az üldözés, és a terror céltáblái! A hatalmasok pedig széttárják kezüket, a vállukat vonogatják, és tehetetlennek mondják magukat. Olykor a mossák kezeiket (mint Pilátus), és máskor  – jaj, ki ne mondjam, máskor meg a kezüket dörzsölik!  Könnyű hát szétfutni, vagy szétszéledni  és valami, úgymond, hasznosabba kezdeni (mint ahogy János evangélista leírja ezt, amikor a Krisztus feltámadása után, a tanítványi közösség harmada-fele, Péter vezérletével, elment Galileába halászni).

Milyenek ma a keresztyének?  Éppen olyanok, mint a tanítványok. Mondjuk ki: egyikük sem jutott hitre rögvest, egycsapásra. Inkább előbb nem-hittek, nemhívők voltak. Idézzük fel, Márk evangélista milyen pontosan fogalmaz! A tanítványok nem hittek az asszonyoknak, mert a feltámadásról szóló híradást csak afféle asszonyos fecsegésnek, lázálomnak, hisztériás képzelgésnek tekintették. Aztán nem hittek az Emmausból visszaérkezőknek sem. Aztán, mikor már hittek, nem hitt nekik Tamás – majd ha kezeimmel tapintom sebeit, mondja, akkor elhiszem. Ilyenek a tanítványok: szétszóródtak, rettegnek, és jóhírt sem akarnak hallani már. Foglyai a strukturált reménytelenségnek. Egészen pontosan, foglyai voltak.

Mert milyenek ma a krisztuskövetők?  Ha már nem a magukéi, hanem Krisztuséi? Ők is voltak hitetlenek, szerteszét szaladók, csoda elől menekülők, halál-révületbe szédülők. De Krisztus hatalma által bennük is megkezdődött egy másik világ. És amit nem értettek, hogy miért imádkozott a mesterük így megfeszítésekor: Atyám, bocsásd meg nékik, nem tudják, mit cselekszenek! – azt immár ők is gyakorolják: imádkoznak ellenségeikért is, és áldják azokat, akik üldözik és átkozzák őket! Bolondok? Nem. Teljességgel szabadok. Erőtlen gesztusokat tesznek? Az önfeladás mozdulatait? Nem. Erősek, övék a feltámadás bizonysága. Oktalanok? Nem. Mert tudják, a lényeg már eldőlt – és ennek bizonyságát megkapták hitük által.

Mert nem áll meg teljesen a régi mondás, hogy hinni azt jelenti: dönteni, vagy hogy aki hisz, az nagy és súlyos döntést hozott, vagy aki hinni kezd, az nagy döntésre készül. Hinni valójában annak boldog tudomásul-vételét jelenti, hogy a döntő dolog megtörtént, vagy másképpen: eldőlt a lényeg. Istené a végső szó – és ez csodálatos, mert Isten igazmondó! –, vagyis az irgalom győzedelmeskedik.  A gyűlölet, a bűn, a halál, az elveszés ideje mind meg van számlálva. Igazat jövendölt zsoltárában Dávid,  amikor ezt mondotta: nem hagyod, hogy a Te szented rothadást lásson.

Ez az üdvösség beszéde –, és ezért énekeljük:

Zengj hát az Úrnak, s járd az utat,

Mit éppen néked Ő adott.

A mennyből gazdag áldást juttat,

S majd Jézus ád szép új napot.

Ki Benne bízik és remél,

Az mindörökké Véle él.

Szép napot! Ámen