Szenvedni

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Talán tizenöt esztendeje annak, hogy egy magyar író egy cinikus pamfletet írt, melynek egyik kitétele így hangzott: nagy a tülekedés a damaszkuszi úton. Ez a rendszerváltás idején történt, mikor valóban sokak számára visszatetsző lehetett, hogy azok, akik egykor az igazság elnyomói, a becsület és tisztesség két lábbal tapadói s netalán még az anyaszentegyház üldözői is voltak, érezvén, hogy változik a világ, úgy gondolták, itt az ideje nekik is változni. S valóban, talán nem szép, hanem visszatetsző gesztusokkal és megnyilatkozásokkal akartak az új rendszerbe átvonulni. Kétségtelen, hogy voltak abban az időben olyan megnyilatkozások, melyeket szóvá lehetett tenni, s akár gúnnyal is lehetett illetni, de azt hiszem, hogy ezen cinikus megjegyzés óta Magyarországon nem igazán merjük azt mondani, hogy valaki a damaszkuszi úton van. Sikerült egy igazán szép és megrendítő történetet, illetve e történet egyik elemét a köznapi, politikai gúnyolódás tárgyává tenni. Az is igaz, valóban, hogy a damaszkuszi úton mindig nagy a tolongás. Merthogy ez egy főforgalmú út, mely a régi, antik világban olyan lehetett, mint az M1-es sztráda, nagy városokat kötött össze, kereskedők, iparosok, katonák, közigazgatási emberek, zarándokok jöttek-mentek azon az úton. Azon az úton tehát mindig nagy a tolongás, a damaszkuszi úton mindig nagy a tolongás. De Damaszkuszban, az Egyenes utcában, a Júdás nevezetű takács házában nincsen tolongás – ott ahol végleg megtér ez a mi Saulusunk. A damaszkuszi úton Isten dicsőségének fénye megállította. A sorsdöntő fordulatra azonban akkor kerül sor, amikor három napi vakság, szomjúság és éhség után az Úr embere, Anániás bekopogtat hozzá, hogy imádkozzon érte, megáldja őt, hogy újra lásson. Ez a mi Anániásunk, mikor Istentől parancsot kap, egyszerű szavakkal el is mondja, hogy miért nincs tolongás az Egyenes utcában. Azt mondja: miért kellene odamennem, hiszen ez a Saulus Jeruzsálemben a Krisztus szentjeink sok szenvedést és bosszúságot okozott. Tudták ezt jól a Damaszkuszban élő keresztyének is. Saulus felhatalmazó levéllel indult Damaszkuszba, a felhatalmazó levél pedig arról szólt, hogy ott is joga van összefogdosni, tömlöcbe csukatni, bíróságra adni a keresztyéneket. Miért kellene odamennem, miért kellene ehhez az emberhez egyáltalán egy szót szólnom, miért kellene ezért az emberért valamit is tennem? Igen, Anániás is ismerte a jézusi parancsot, ellenségeinkért is imádkozni kell. De ez az ő értelmezése szerint nem azt jelenti, hogy ellenségeinkkel kell együtt imádkozni - értük igen, tisztes távolból! De velük együtt? Aztán még fordulván, engem is megfog majd ez a Saulus, börtönbe zárat és elítél. Ekkor hangzik Isten utasítása nyomatékkal: „eredj el, mert ő nékem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és a királyok, Izrael és Izrael fiai előtt. Mert én megmutatom néki, mennyit kell néki az én nevemért szenvednie.”

Azért nincs nagy tolongás, kedves testvérek, az Egyenes utcában, mert aki valóban a Krisztus gyermeke lesz, annak Krisztus megmutatja, mennyit kell néki a Krisztus nevéért szenvednie. Vagyis – ha még visszatérhetek egy szó erejéig a bevezetőben idézett megjegyzéshez – ez az Egyenes utca éppen nem azt mutatja, hogy itt valaki hipp-hopp, köpönyeget fordít, hipp-hopp, másként kezd el beszélni, s nem lesz semmi baja, mindent megúszott. A mi írónk nem ismerete a bibliai történetet, s úgy idézte, úgy csavarta ki. Hiszen éppen most kezdődik az apostol szenvedésének története, vagyis éppen az ellenkezője kezdődik annak, mint amit ez az író célzott volna, vagy amivel – úgymond – vádolta azokat, kik a rendszerváltás idején próbáltak egy másik irányba fordulni.

Három mély értelme van Isten kijelentésének, melyet Saulusra, a későbbi Pálra, az apostolra nézve mondott: én megmutatom néki, mennyit kell szenvednie. Első értelem már itt az igében benne van: mennyit kell az én nevemért szenvednie. Félreértés ne essék, nem azt mondja itt az Úr Anániásnak, hogy megmutatom én, hogy a nevem érdekében mennyit kell szenvednie. Nem arról a szenvedésről szól, mikor a becsületért, a tisztességért, a jó hírért porondra kell lépnünk, harcolnunk kell. Sok ilyen pillanata van az életünknek, s ezért mondom, félreértés ne essék, mert van olyan is, mikor az ember akár a saját neve tisztességéért, akár más neve tisztességéért harcol. Ha a 19. században a mi drága magyarjaink jobban értették volna, hogy a hungarus névért és annak a becsületéért és tisztességéért harcolniuk kell, ahogyan harcoltak sokan a szerb névért vagy a román névért, meg a szlovák névért, akkor nem ültünk volna tegnap búslakodva, szörnyű trianoni tragédiát gyászolva, mely immár 85 esztendeje tart. A névért, a név becsületéért, tisztességéért harcolni kell. De most nem egészen erről van szó. Nem dolga egyetlenegy keresztyénnek sem, hogy a Krisztus nevéért, a Krisztus neve tisztességéért kiálljon és harcoljon. Valami más dolga van a keresztyénnek, és ez sokkal mélyebb amannál. Szó szerint úgy lehet ezt fordítani, hogy megmutatom neki, mennyit kell harcolnia azért, mert az én nevemet vállalta. Itt ugyanis nem a „pro” prepozíció áll a görögben, hanem a „hüper”, ami azt jelenti, hogy azért szenvedek, mert valamit előnyben részesítek, azért szenvedek, mert valami vagy valaki fölöttem áll. Azt kell majd megérteni Saulusnak, hogy mikor szeméről lepattogván a hályog és erőre kapván – így írja Lukács az Apostolok cselekedeteiben – midőn megkeresztelkedvén megkeresztelkedik a Krisztus nevére, vagyis megpecsételi magát a Krisztus nevével, attól kezdve e név miatt, a névhez való hűsége miatt szenved, vagyis azért, mert ez a név fontosabb, mint ő maga. Igen, ez végig fut, kedves testvérek, az apostol egész életén: különböző helyeken olvashatunk erről, már itt, az Apostolok cselekedeteiben, aztán a Korinthusi levélekben, a Filippi levélben és másutt is az apostol megírja szenvedései katalógusát. Hányszor zárták börtönbe, hányszor ítélték el, hányszor ostorozták meg, hányszor kövezték meg, hányszor szenvedett hajótörést, hányszor volt halálos veszedelemben – csak azért, mert ez a név, a Krisztus neve fontosabb, mint az ő neve. A Krisztus valósága fontosabb, mint az ő élete, tudniillik a Saulusé, a későbbi Pálé. Élete és minden keresztyén élete abban nyeri meg az értelmét, hogy a Krisztusban gyökerezik. Megmutatom néki, hogy mennyit kell majd szenvednie az én nevemért.

Másodszor, kedves testvérek, az apostol leveleiből kiderül, hogy később apostoli működése során valóban megérti, hogy ennek az isteni próféciának, mit Anániás kap és közvetít felé ott, az Egyenes utcában, van ennek egy tágasabb dimenziója is. Ezt a Korinthusi levélben fejti ki, amikor a gyülekezet problémáival küszködik. Itt azt látja, hogy ez az általa alapított és olyannyira szeretett gyülekezet az ő távollétében, nem is lehet tudni, hogy miért, talán mintegy varázsütésre, az összetartás munkálása helyett a széthúzásnak az áldozatává, mitöbb – szinte azt lehetne mondani – a rabjává lett. Ha végigolvassuk a Korinthusi levelet, nem azt olvassuk, hogy azért lenne baj Korinthusban, mert szétesett a gyülekezet, és az egyik erre ment, a másik arra ment, és  most szegény Pál apostol a távolból azon töri a fejét, hogyan gereblyézzem őket össze. Talán külön-külön fel kell keressem a gyülekezet pártokra szakadt képviselőit és tagjait, vagy rendeznem kell egy nagy közös ülést, mert ezek már nem állnak szóba egymással. Ó nem, kedves testvérek! Valószínű, hogy a korinthusiak magyarok voltak, kik nemcsak a széthúzás áldozatai, hanem a széthúzás rabjai: azért jártak össze, hogy széthúzhassanak. Ismerjük ezt, kedves testvérek? Milyen jellegzetes, tipikus magyar betegség. Nem olyan népe vagyunk mi az emberiségnek, amelyik összeveszett, aztán az egyik ott maradt valahol szittyaföldön, másik ott maradt Etelközben, a harmadik elment Hispániába, a negyedik áthajózott Izlandba, az ötödik pedig itt maradt, és azóta szóba sem állunk egymással! Mi nagyon szeretünk egybejönni, nagyon szeretünk asztal köré ülni – hogy széthúzzunk. Ez a gond, kedves testvérek, a korinthusi gyülekezetben is. Az Úrvacsora szereztetésének közlése előtt kimondja az apostol: mikor egybegyűltök, nem haszonra gyűltök egybe, hanem kárra gyűltök egybe. Micsoda fajtája ez az emberiségnek, amelyik hetenként újra meg újra nem haszonra, hanem kárra gyűlik egybe, micsoda fajtája az emberiségnek, amelyik sohase tud haszonra, békességre, örömre, egyetértésben egybegyűlni, csak kárra, veszekedésre, civódásra? Nem áldozatai vagyunk a széthúzásnak, hanem rabjai. S hiába emlékszünk Trianonra, hiába búsongunk, hogy 85 évvel ezelőtt szét lett tépve ez az ország, amíg abból a betegségből ki nem gyógyul a magyar nép, hogy csak civakodásra, széthúzásra, veszekedésre, kárra gyűljön egybe, amíg ebből a rabságából ki nem szabadul, addig …? S be jól tudja ezt a Kisantant is. Azt mondja az apostol ennek a veszekedő, széthúzó korinthusi gyülekezetnek, mert ő maga is tanulta ezt: a Krisztus nevéért szenvedni azt is jelenti, hogy együtt szenvedni. Ha egy tag szenved – mondja a Korinthusi levél 12. részében – vele szenved a többi tag is. Ha egyet tisztesség ér, vele együtt örül a többi is. Együtt szenvedni! Nem olyan magától értetődő dolog ez, kedves testvérek, ezt csak a Krisztus iskolájában tudjuk megtanulni. A másik szenvedése ugyanis elriaszt bennünket, a másik szenvedése megrendíti az embert, a másik szenvedése óhatatlanul – ha szabad azt mondani – önzővé tesz. Egyetlenegy vonatkozását hadd hozzam ide. Múlt héten belelapoztam egy két világháború között megjelent igehirdetés-kötetbe, és szinte kiesett kezemből a könyv. Miatyánkot magyarázza a prédikátor, és azt mondja, hogy amikor azt kérjük: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”, akkor nem véletlen, hogy Jézus így mondja: a mi mindennapi kenyerünket! Nem azt, hogy az én mindennapi kenyeremet. S vajon kedves testvérek, hogy folytatja ez az igehirdető – itt esett ki a könyv a kezemből – amikor így mondjuk, hogy ”mi”, akkor tényleg eszünkbe jut a többi, vagy csak úgy gondoljuk, hogy ez egy fejedelmi többes. Ha szenved egy tag, vele együtt szenved a többi tag is. Megváltozik a kép. Lám, nem is annyira a másikért való szenvedésről van szó, erre kevesen képesek, ez nagy erény, hősiesség. Itt most egész pontosan úgy kell értenünk, ahogy az apostol mondja: a másikkal együtt szenvedni. Vagyis nem pusztán a teherről, a bajról, a szenvedésről van itt szó, amit én magamra vállalok önként, mint a magam részét. Azért mondom ezt is, mert hogy milyen nép és fajta vagyunk, azt jól mutatja az is, hogy közösségek és egyes emberek tudnak szenvedni is a másikért. Vállalnak valamit. Azért, hogy a másiknak jobb legyen, azért, hogy a másik megszabaduljon – vagy, ahogy korábban mondottam – azért, hogy a másik neve, tisztessége megvédessék. De itt most azt mondja az apostol, hogy ha szenved az egyik, vele együtt szenved a másik. S itt az Isten szeretetének a titka jelenik meg. Mert amikor a másikkal együtt szenvedek, eltűnik, vagy háttérbe szorul az igazságnak a kérdése. Az igazság és a szenvedés különös módon függ össze. Minden jogszolgáltatásban fenn áll egy nehéz mérlegelési szempont: akkor igazságos és méltányos a szenvedés, ha azonos értékű az okozott kár, az okozott baj értékével. A törvényhozókat mindig is motiválta ez a kérdés: hogyan lehet egyensúlyba hozni az okozott kárt és a kirótt büntetést? Hogyan lehet, s lehet-e szenvedéssel kompenzálni az okozott kárt? De az Isten szeretete mást mutat: amikor a másikkal együtt szenvedünk, nem kérdezzük, hogy milyen mértékű az általa okozott baj, kár, vereség, fájdalom, s nekem ebből milyen mértékben vagy arányban kell kivennem a részem. Az előbb ironizáltam a 19. századi magyarokon, de mindenkit óvok attól, hogy most aztán kimenjünk a régi temetőkbe, és ahol 19. században elhunyt nevét látjuk, annak sírját két lábbal jól megtapossuk, mert úgymond minden bajt ők okoztak. Szekfű Gyula a Három nemzedék című nagy tanulmányában voltaképpen ezt teszi, mindent ráfog a 19. századi magyar politikai elitre, szerinte a 20. században minden tragédia ebből fakadt. Nos, máris mondhatjuk: itt, 2005-ben azért olyan rossz az infláció, azért üres az államkincstár, azért van gazdasági válság, azért olyan kétséges, hogy egyáltalán miért méltányolhatjuk és becsülhetjük a magyar politikai elitet, mert réges-régen elrontották volt. Dehogyis. Ha szenved az egyik, vele együtt szenved a másik is. De nem az összezártság és összekényszerítettség okán. Azt mondja az apostol, hogy ahol van tag, ott van fő is. A Krisztus fősége alatt a tagok bensőséges, isteni szeretetben, meghatározott szolidaritásban vannak egymással.

S még egy titok van, kedves testvérek, az Anániásnak illetve Saulusnak adott isteni kijelentésben: megmutatom néki, mennyit kell szenvednie az én nevemért. Az a titok, amit Pál apostol még később élete során a Római levélben fejt ki. Így mondja az apostol: ha mi örökös társak vagyunk a Krisztussal, akkor ehhez hozzátartozik az is, hogy ha vele szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg. Istennek a szeretete nemcsak a másikkal együtt szenvedni tanít meg minket, hanem elvezet ennek a legmélyebb valóságáig: „ha vele együtt szenvedünk”. És itt megfordul a dolog. Eddig talán úgy tűnt, hogy a keresztyénség egy nagyon szomorú és rettenetes dolog, okkal csúfolódott hát rajta Nietzsche, hogy ez lenne a szerencsétlenek vallása, a tehetetlenek és a rabszolgák vallása, kik mivel úgysem tudnak semmi mást, mint szenvedni, fölfényezik szenvedésüket. De kérdezzük meg Nietzschét: hát voltaképpen miért is?! Megfordul itt minden és ez a legmélyebb dimenziója annak a kijelentésnek, amit Isten Anániásnak adott. Amikor ugyanis azt mondja az apostol: „ha vele együtt szenvedünk…”, ezen nyilvánvaló módon nem értheti azt, hogy valamilyen módon képesek leszünk Krisztus szenvedését, passióját fölidézni és a krisztusi passióban, a krisztusi szenvedésben valamilyen beleérzéssel részt venni, és azt valamilyen módon vele együtt végigszenvedni. Nem. És azért kell ezt nagyon határozottan végigmondanunk, mert a keresztyénség misztikus vonulatában újra meg újra megjelent ez a kísértés. Például, Loyolai Szent Ignácnak a lelkigyakorlatos könyve mindjárt azzal kezdődik,  hogy a gyakorlatot végzőt arra szólítja fel, próbálja magát beleélni: – képzeld magad oda a Gecsemáné kertjébe, képzeld magad oda Krisztus szenvedése mellé, képzeld el, hogy micsoda vért, verítéket izzadt, képzeld el, hogy tépi cafatokra húsát a korbács, képzeld el, miként szögezik át az ő kezét. Nem tilos ez, kedves testvérek, de a lényeges mélységet soha nem éri el. Itt az apostol arról beszél, hogy amikor a keresztyén ember a Krisztus nevéért szenved, szenvedőtársaival együtt szenved, titokzatos módon megtapasztalja, hogy a Krisztussal együtt szenved. Krisztus lesz nekünk szenvedő társunk. A keresztyénség nagyszerű, fölszabadító üzenete az, hogy Isten egy szenvedni tudó Isten. Mikor az apostol azt mondja a Korinthusi levélben, hogy Krisztus szenvedett, jól tudja, hogy ez a görögök számára bolondság. Szerintük az istenség nem szenvedhet, Isten apatikus. A görög isten-pantheonhoz csatolt platóni leírásban az egyik legfőbb és legfontosabb istentulajdonság: nem szenved! Ha szenvedhet, akkor törékeny, ha törékeny, akkor sérülékeny, ha sérülékeny, akkor gyenge. Aki erős, az nem szenved. Mi az erős ember jellegzetes magatartása? Megfogja a tüzes vasat, s még a könnye sem csordul ki: milyen erős ember! Át lehet fúrni a száján egy nagy szöget, meg se rezdül az arca: milyen erős ember! Ironman – vasember! Hatezer szöget bele lehet szögelni, végigfekszik a szőnyegen, ami tele van szórva üvegcseréppel, majd fölpattan - semmi sem történt vele! Erős ember – nem szenved, bírja a szenvedést! Lepattan róla. Ám ez a keresztyénség nagy megfordítása és nagy üzenete az, hogy Isten tud szenvedni, tud veled együtt-szenvedni, tud a sorsodban osztozni. S éppen ezért tudja megfordítani a sorsodat, ezért tudja örömre változtatni a szenvedésed, ezért tudja a igazsággá alakítani nyomorúságodat. Isten önnön-magán tudja, mit élsz át, mit szenvedsz.

Nos, kedves testvérek, az apostol számára ott, a damaszkuszi Egyenes utcában talán először ijesztően hangzott az ananásiási üzenet: Saulus, azért jöttem, hogy megszabadítsalak a vakságból, hogy megpecsételjem, hogy Isten téged elhívott avégett, hogy megmutassa néked, mit kell még szenvedned az Úr nevéért. Talán azt is lehetne mondani, hogy ez a büntetés! Úgy kell ennek a tarzuszi benjáminitának: mennyi szenvedést okozott a Krisztus gyermekeinek: vértől lihegve ment Damaszkuszba. Nos,  Isten humorosan megfordítja a dolgot, és azt mondja: te is fogsz szenvedni a Krisztus nevében. Így helyes ez. Ám, kedves testvérek, még ha talán értette volna is ezt az apostol, hogy azért a szenvedésért, amit ő okozott, most vezekelnie kell, apostoli életfolytatása során valami mást ért meg: Isten jövendölése nem ezt jelentette. A Krisztus nevéért szenvedő sohasem szenved önmagában. Isten rendel társakat, gyülekezetet és közösséget, melyben, ha egy tag szenved, vele együtt szenved a többi is, sőt, Isten maga áll a szenvedő mellett. Hogy aki az Ő nevéért szenved, azzal együtt Ő is szenvedjen, terhét hordozza, fájdalmát, agóniáját, passióját dicsőségre, reménységre, üdvősségre fordítsa. Engedjétek, kedves testvérek, hogy ez a jézusi hívás eljusson a szívetekig, engedjétek, hogy késztessen titeket is az Ő nevéért, az igazságért, országa dicsőségéért szenvedni, mert akkor megtapasztalhatjátok, hogy a szenvedésben nem vagytok magatok, Isten társakat rendel mellétek, akik hordozzák terheiteket, és azt is megtapasztalhatjátok, hogy maga a Mindenható az, aki érti és érzi fájdalmatokat. És akkor igaz lesz, amit az apostol mond: ha pedig örökös társai vagyunk a Krisztusnak, ugyan vele szenvedünk, de hogy vele együtt is dicsőítessünk meg.
Ámen