Szenteld meg őket!

Amikor beléptem a templomajtón, sok ismerős arcot fedeztem fel, orosziakat is, akik itt nőttek fel, és innen származtak el, és olyanokat is, akik bár nem a község szülöttei, életüknek jó részét itt töltötték. A templom is ismerős volt, még ebben a gyönyörűen megújult formájában is. És ismerős az a néhány sor is, amelyet most felolvastam János evangéliumából, Krisztusunk főpapi imádságából, amit az utolsó vacsorán mondott el tanítványai füle hallatára úgy, hogy hallják és értsék, és értsük mi is. Ismerősek ezek a szavak. De az ismerősökkel úgy vagyunk, hogy oda kell lépni, kezet kell fogni, egymásra kell mutatni, és tisztázni kell, hogy valóban ő-e az, akire én mosolygok. Ebben az igében is minden ismerős, mégis, sok minden tisztázni való van itt. Jézus ebben a főpapi imádságban leginkább hálát ad az Atyának azért, hogy visszavonhatatlanul feltárta dicsőségét és szeretetét. És Krisztus a kezese mindannak, amit Isten megígért a mi üdvözítésünkre. Ebben az imádságban szól Jézus a tanítványi közösségről is. Az Atya elé viszi az övéit, akikre nagy próbatételek várnak, nemsokára a Gecsemáné kertben, aztán a kereszt megalázó rettenetében az érthetetlen és felfoghatatlan halál; de ott lesz majd feltámadás felfokozottan nagy titka is; de leginkább az, amiről Jézus itt is szól: a küldetés. Nem e világból valók, mint hogy én sem e világból való vagyok – mondja Jézus. Dehát, mondhatnánk, mi mindannyian itt vagyunk ebben a világban, itt ebben a gyönyörű őszben, itt a kisoroszi templomban. E világból valók vagyunk, nem a Marsról érkeztünk, nem angyalként ereszkedtünk alá ma hajnalban, hogy bekopogtassunk a kisoroszi református templomba. És ez az épület is, ennek az anyaga, a köve, a fája, a vasa, a burkolata, minden e világból való. Miért mondja ezt Jézus, amikor az övéiért imádkozik? 

Azért, mert akiket a Krisztus szeretete megérint, azok nyomban elkötelezik magukat egy másik világ számára, egy nagyobb világ számára, az Isten teljes világa számára. Így énekeljük az egyik énekünkben: "kihívott minden népből egy lelki népet itt...” (392. dicséret). Aki Krisztus követőjévé lesz, az roppant életváltoztató, jellemformáló, szemléletet alakító hatások megy át. Itt, e sziget csücskén, félig-meddig sík vidéken vagyunk. Aki csak idepottyana, és nem tudja, hogy itt jórészt körbevesz a Duna, gondolhatná, hogy lép kettőt, és fent van a hegyekben. Pedig még át kellene mennie a vízen. Egészen más ezt a túlpartról nézni. Még iskolás koromban a Bakonyban jártunk kirándulni, és egy kisebb hegyre akarunk felkapaszkodni, ahol volt egy kilátó. Útközben egy roppant zápor szakadt ránk, igazi, nyári zuhatag, még a fák között is átütött. És ahogy csúszkáltunk felfelé a gyökerekbe kapaszkodva, már nem is tudtuk, hol vagyunk. Ekkor azonban valaki felülről elkezdett kiabálni: erre gyertek! Ez a keresztyénség nagy titka. Kapaszkodunk felfelé az isteni világba, és itt, lent ebben a világban, a sűrűjében, hangot hallunk: erre gyertek! Ez az utatok. Engem kövessetek! Így hív bennünket a mi Urunk Jézus Krisztusunk.

Hadd szóljak, másodszor, arról, hogy itt egy kettős tükör van előttünk. Mit mutat? Azt mondja Jézusunk: nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Lám, az imént az mondtam, hogy Jézus elpecsételt bennünket egy másik világra, az Isten színről-színre látására, de most azt kéri, maradjunk ebben a világban. Pedig az lenne a szívünk óhaja, hogy ha már Istenhez tartozunk, akkor kerüljünk ki ebből a világból, de nagyon gyorsan! Elegünk van a küszködésből, a nyomorúságból, zűrzavarból! Keljünk hát szárnyra, forduljunk rá a célegyenesre, amely kivisz bennünket ebből a világból! Így lenne jó. Igen, a küzdelmes órák mélyén, a nagy élet-birkózásokban, csüggedésekben, bizony, ott van ez a sóhaj a szívünkben: az elvágyásnak, a világ elhagyásnak, az Istenhez való megérkezésnek a sóhaja. De most azt mondja Jézus: nem ezt kérem tőled! És vágyunkat egyetlen szavával áthúzza, és jelzi: máshogyan kell lennie. Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Ebben a tükörben nemcsak az látszik meg, hogy mennyire szuverén és szabad a mi Urunk és parancsolónk, hanem megmutatkozik a mi gyengeségünk is. Ezért imádkozik értünk Jézus. Önmagáért kellene könyörögnie, mint a Gecsemáné kertben. Önmagát kellene az Atya elé vinnie, a maga számára kellene erősítést kérnie, valami nagy mennyei erőt, hogy véghezvigye küldetését. Jézus mégis miérettünk imádkozik, mert jól látja a gyengeségünket: ne vidd ki őket a világból, hanem őrizd meg őket a gonosztól. Ezzel pedig a mennyei Atya kezébe ajánl minket, isteni segítségre szoruló gyermekeket. Ő hívott el minket, és fel is hatalmazott, meg is ajándékozott, mégis az Atya oltalmára bíz. Amikor azért imádkozunk, hogy Isten szabadítson meg bennünket a gonosztól, sokszor mondjuk ezt úgy, hogy közben magányosnak, elesettnek érezzük magunkat. Hadd írjam be most mindenki szívébe, hogy amikor a Miatyánkot mondod – szabadíts meg a gonosztól –, ezt sosem egyedül mondod. Krisztus ezt már előbb elmondotta éretted. Tehát van pártfogónk és közbenjárónk! Mert mi más az Ő keresztje és feltámadása, mint szabadítás a gonosztól. Isten kihozott bennünket a halál és az elveszés sötétségéből és átvitt bennünket az Ő Fia szerelmes országába - mondja az apostol. Kiszabadított a megkötözöttségből, bűnből, nyomorúságból, és átvitt bennünket az isteni erők világába. Nézzetek bele ebbe a tükörbe. Hadd hirdessem ezt a magyaroknak, mert furcsa nép vagyunk, s csodálom, hogy Istennek még mindig van türelme hozzánk. S legalább annyi türelmének kell lennie hozzánk, mint volt a régi zsidókhoz. Nekünk soha semmi nem jó. Nincs még egy olyan nép, amelyik annyit nyavalyogna, panaszkodna, óbégatna, keseregne, mint mi. Ha az Isten tenyerére veszi, áldó napfénnyel megáldja, munkáját beteljlesíti, életét sikerre vezeti, betegségből kihozza, gyászában megvigasztalja, a magyar embernek ez is csak ok arra, hogy még inkább panaszkodjon. Ha szabadna így mondani, ezt a szót, hogy őrizd meg a gonosztól, így fordítanám: őrizz meg a panaszkodástól, a jajongástól, őrizz meg az önhitt kétségbeeséstől, és adj már hálaadó szavakat, ujjongást, reménységet. Jézus érettünk imádkozva megtanít minket is imádkozni. Nem baj, ha gyenge vagy, ha az Atya oltalmára szorulsz. Nem baj, ha Krisztus Isten oltalmazó szeretetébe ajánl! Hiszen ott vagy a legjobb helyen.

Harmadjára, azt mondja a mi Urunk Jézus Krisztusunk: szenteld meg őket a Te igazságoddal, a Te igéd igazság. Amit eddig elmondottam, lehetne rá mondani, hogy moralizálgatás volt. Ám itt, az imádság a harmadik kérdésében derül ki a lényeg. Amikor Isten megőriz, és csodálatosan vezet, úgy hogy a szívünk tervei teljesednek, emberileg szólok; amikor magához von minket, és felkarolja gyengeségünket, emberileg szólok, akkor kiderül, hogy Istennek van egy meghatározott célja velünk - de immár nem emberileg szólok! A régi Izraelnk és az új szövetség népének egyaránt azt parancsolja: szentek legyetek én előttem, mert én, az Úr szent vagyok. Szentek legyünk. Isten azt akarja, hogy amit lépten-nyomon elront az ember, az helyreálljon; hogy az elrongált isten-kép tökéletesen helyreálljon bennünk. Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett bennünket. Az, hogy isten-képűek vagyunk, azt jelenti, hogy életünk visszatükrözi az Isten dicsőségét, szentségét, és örökkévalóságát. Nincsen az embernek magától dicsősége. Nincs az embernek magától élet-szentsége. Nincs az embernek magától boldogsága. Ahogyan a Holdnak sincs önmagától fénye. Azért világít éjszaka Hold, mert visszatükrözi a Nap fényét. Jézus így imádkozik: Atyám, azt kérem Tőled, hogy szenteld meg őket a Te igazságoddal! Ez a nagy isteni cél mindannyiunk számára, hogy az életünk Isten áldó napfényétől sugárzó életté legyen, isteni erőkből táplálkozó életté legyen, Isten valóságát visszatükröző életté legyen. Szoktak embereket kérdezgetni, miben áll a boldogsága? A szerényebbek azt mondják, hogy van egy csodálatos családjuk, gyermekeik, unokáik, és békességben élhetnek. Ez az ő boldogságuk. Mások azonnal előrántják az ún. „bakancs-listát”, hogy míg e földön élnek, addig ezt meg azt meg kell tenni, ide-oda el kell jutniuk, ezt-azt meg kell szerezniük. Ha megkérdezzük a keresztyén embertől, hogy mi a boldogsága, erre a legegyszerűbb és legtisztább válasz: maga Isten. Isten a mi boldogságunk. Ő minden élet forrása, Belőle táplálkozik minden élet, és akkor van az ember a helyén, ha Istennél van. Hadd értessem meg ezt egy régi iskolai kirándulás élmányével. A Bakonyban jártunk, de nekem nem ment a gyaloglás. A többiek előre haladtak, pedig nem is siettek, szemlélgettek ezt-azt. De nekem nem ment a gyaloglás, mert kavics volt a cipőmben. Nem nagy dolog a kavics. De elég akkora, mint egy búzaszem, és egy tapodtat sem tudunk menni. Ha valaki nincs rendben, valami nem odavaló jelenik meg az életünkben, már az első lépés után lesántulunk. És hiába tudjuk a célt, és hiába kapunk buzdítást, és hiába ég a szívünkben a vágy, képtelenek vagyunk haladni. Azt mondja a mi Urunk: szenteld meg őket a Te igazságoddal, a Te igéd igazság. Azt a görög szót olvassuk itt, amely a teljes valóság föltárulására vonatkozik. Ilyenkor belelátunk a dolgok mélyébe. Itt nem a jussról van szó, hanem az való-igazságról van szó. Arról, hogy 2+2=4. Arról, hogy az ember Isten teremtménye. Arról, hogy az ember Istenben boldog. Arról, hogy ha az ember nem Isten felé halad, akkor mindegy, hogy merre halad, mert célt tévesztett. Ezért kéri Jézus: Atyám, tedd meg Lelked által, hogy az enyéim szívéből, életéből minden hamisság eltűnjön. Nem kell annak a hamisságnak nagynak lenni. Nem kell eget-földet rengető hazugságnak lennie, nem kell olyan szövegnek lennie, amelynek csak az első szavát halljuk, és már elfordulunk tőle. Nem ezen szokott a mi életünk megbénulni. Csak holmi kis hazugságokról van szó. Mondjam a legelsőt? Mondom. Az első amit a Kísértő mond a Paradicsomkertben: csakugyan megtiltotta nektek Isten, hogy a kert fáiról egyetek? Kicsi hazugság ez, nem is állítás, csak kérdés - de már el van ültetve a gyanakvás és az önhittség. El van ülteteve, hogy az igazi cél az, hogy olyanok legyünk, mint Isten, de nem úgy, ahogy Isten akarja. Nem nagy hazugság, mégis vége mindennek. Atyám, mondja Jézus: azért könyörgöm, hogy segítsd meg az enyéimet Lelked hatalmával, hogy kivessenek az életükből minden kis privát hazugságot. Én most nem akarok itt polemizálni. Nem akarok közéleti beszédet tartani, bár tudnék. Nem akarok ország-világ sorsáról értekezni, noha tudnék. Nem akarok filozófiai értékelést tartani történelmi igazságról, azt is megtehetném. Én csak arról a lét-hazugságról akarok beszélni, ami ott van a te cipődben. Nem a másikéban! A te hazugságod, a te önáltatásod, a te istenkedésed ez, azért nem tudsz egy tapodtat se tenni, mondom én, a prédikátor - neked. A mi Üdvözítőnk viszont imádkozik éretted. Az Atya elé áll, és könyörög éretted. Atyám, szenteld meg őket a Te igazságoddal. A Te igéd igazság. Azért örülünk e templom megújulásának, mert ez a hely az, ahol mi mindannyian ezzel a megszentelő isteni igazsággal találkozhatunk. Ez a hely az, a maga egyszerűségében, ahol nem lehet félrenézni, nem lehet mást hallani, nem lehet mást gondolni, nem lehet másra feltenni a tétet. Aki idejön, Isten igéjéért jön ide. Az igazságért. Az igazság pedig az, hogy téged az Atya alkotott, az igazság pedig az, hogy életed egyetlen forrása Istenben van, az igazság pedig az, hogy Isten Jézus Krisztus által kiszabadított a halálból és az elveszésből, az igazság pedig az, hogy Isten önmagához akar vezetni téged. Ez szenteli meg az embert, ez szetl meg téged. Azt kívánom teljes szívemből, hogy itt, minden alkalommal, minden órán ige szóljon mindannyiunkhoz, hogy megszenteljen bennünket, hogy itt, ebben a világban Isten kegyelme által megőrizve, megtartatva minden rossztól és gonosztól, élhessünk nagy neve dicsőségére és így szolgálhassunk embertársaink javára.

Ámen