Szentek polgártársai

Mindenek előtt szeretném megköszönni az ausztráliai magyar reformátusoknak, közelebbről ennek a gyülekezetnek a szíves meghívást. A Kárpát-medencei magyar reformátusok testvéri köszöntését is hozom. Az elmúlt héten emlékeztünk meg 1956 dicsőséges forradalmáról, ezen a vasárnapon pedig a reformáció kezdetére tekintünk vissza. Az egyház életében elhanyatlásokrossz döntések jöttek évszázadokon keresztül, eltorzult az egyház eredeti szép formája. S ha kell, újra szükségünk lesz reformációra. Mondhatom, mindig szükség van reformációra, ne álltassuk magunkat azzal, hogy kinőtt az angyal-szárnyunk. Igen, szükségünk van arra, hogy Isten újra meg újra kiigazítsa az életünket 

Ehhez olvastam most fel egy rövid részletet az Efézusi levélből, amely nemcsak megvilágítja a keresztyénség titkát, de oda is segít bennünket ehhez a nagy titokhoz, az isteni kegyelemhez. Talán vissza kellene mennünk kétezer évvel, hogy jól értsük. De elég, ha kinyitjuk az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet, ott elolvashatjuk hogyan Pál apostol Efézusban gyülekezetet. Aztán az apostol eljutott Rómába, ahol végén elítélték és a Néró-féle üldözések idején mártírhalált szenvedett. Ezt a levelét Rómából írta Efézusba. Egy börtönben ülő ember ír levelet a szabadoknak. Vajon ma hogyan szólna egy ilyen levél? Mondjuk, 40 évvel ezelőtt, a szovjet birodalom egyik szegletéből, Kádár János Magyarországáról, az én falumból milyen levelet írtam volna ide, Ausztráliába a szabad világba? Nyilván valahogy jeleztem volna, hogy rab vagyok, elnyomnak bennünket, és egy csomó dolgot ránk kényszerítenek, és éppen azzal jeleztem volna, hogy ezekről egy szót sem írtam volna a cenzúra miatt. És vajon írtam volna, hogy ausztráliai testvérek, segítsetek nekünk, mozgósítsatok a világot, mert mi nagy bajban vagyunk? De hát az is hozzátartozott a rabsághoz, hogy ilyen levelek az ide érkeztek meg. Olvassuk így most az Efézusi levelet! Egy ember rabságban van, és levelet ír azoknak, akik szabadok, messze Kis-Ázsiában, Efézusban. Beszél róla, hogy fogságban írja ezt a levelet. Az Úr foglya vagyok, mondja (3,1). És segytséget is kér, a levél végén az írja: imádkozzatok érettem -egész pontosan: érettem is (6,19). És itt jön a keresztyénség titka! Az apostol mégsema maga baja miatt, hanem azért írja ezt a levelet, mert hírt vett arról, hogy Efézusban gondok vannak. Az efézusi keresztyének veszekednek, megosztottak, susárolnak, egymás rossz hírét költik. Négyen csináltak öt pártot. (Ez már nem is Efézus, ezek szinte már a magyarok. Mi folyton bántjuk egymást, sosem jó a másik.) Ezért az apostol kényszerítve érzi magát, hogy írjon nekik. Még egyszer mondom, nem panaszkodni akar, hanem segíteni szeretett közösségén. Ilyen az igazi keresztyén jellem. Nem az én bajom számít. Hiszen nem az az élet nagy nyomorúsága hogy rabságban élek, hanem, ha nem vagyunk otthon Istennél. Az a baj, ha nem közeledünk Istenhez, hanem távolodunk tőle. Az Istennel való kapcsolatunk nem olyan, mint a jó barátság. Nekem vannak igen jó barátaim. S velük nem kell találkoznom akár tíz évig sem, éppen ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Istennel nem így van. Vagy közeledünk Hozzá, vagy távolodunk Tőle. Ha közeledsz az éltető forráshoz, életet kapsz, ahogy az első zsoltár mondja: zöldell és gyümölcsöt hoz az élted. Ha távolodsz Istentől, a forrástól távolodsz. Apósomék kertjében rossz a talaj. Már mindenféle fát próbált ültetni, de nem maradtak meg; ahogy arrafelé mondják: a föld nem bírja megtartani a fát. Egyszer aztán ültetett egy fát a kert végébe, eltelt két-három év, és csak nőtt-nőtt az a fa. Csodáltuk. Mondta egy hozzáértő: eret fogott a fa. Ez azt jelenti, hogy a gyökere talált a mélyben egy kis eret, s abból van élete. Vagy közeledsz az Istenhez, vagy távolodsz tőle. Nos, azt látja az apostol, hogy az efézusiak távolodnak. A szentek közösségéből haragvó emberek közössége lett. Már nem azért gyülekeznek össze, hogy Istent dicsőítsék és szeretetében megerősödjenek, hanem hogy haragudjanak egymásra. Mi tartja össze a gyülekezetet? Az egymás szeretete, vagy a zavaros emberi viszonyok? Emlékezteti hát az efézusiakat, hogy kik voltak ők, mielőtt Jézus Krisztust megismerték volna. Mert micsoda az ember, ha az Isten kegyelmi körén kívül van? Milyen a mi életünk Jézus Krisztus dicsőséges kegyelme, Isten megbékítő szeretete, és az új élet ajándéka nélkül? Ha az igazság tükrébe belenézünk, meglátjuk, kik vagyunk. De ez a tükör a kegyelem tükre is, az áldás tükre is. Ezt három szép képpel erősíti meg. 

Legelőször, azt mondja, hogy nem vagytok már jövevények és zsellérek. Mind a két szó erős és meghatározó. A jövevény szót újabban úgy szokták fordítani, hogy: idegen. Aki valahonnan jött. Nem tudjuk, honnan, messziről. Nem ismerjük az a világot, ahonnan érkezett. Vannak országok, ahova, ha idegen érkezik, először karanténba zárják, nem hozott-e betegséget? És igazat mond-e önmagáról, hogy honnan jött? A másik szót – zsellér – úgy is lehet fordítani: alkalmi munkás, cseléd A zsellér nem lakhat bent a házban. Gyermekkoromban Magyarországon volt még gyermek-munka, mi is 10-12 évesen nyaranta mezőgazdaságba jártunk dolgozni. A tanyán a tsz elnök nagy házban lakott, nekünk pedig a nyári konyhában leraktak néhány matracot, de volt úgy, hogy az istállóban kellett aludni; ez a zsellér-sors. A zsellér nem mehet be a házba. Dunántúlon még a két világháború között is építettek olyan házakat, amelyeknek van egy kis kiszögellése, az úgynevezett kódis állás (koldus-állás). Ha koldus érkezett, addig beengedték, a házba már nem mehetett be, ott adtak neki egy darab kenyeret, kis levest, aztán útjára küldték. Azt mondja az apostol, ha Krisztus elfogadtátok, akkor Istennél már nem vagytok arra kárhoztatva, hogy a kódis-állásba álljatok. Nem vagytok többet zsellérek, nem vagytok többet idegenek. Sőt, Isten a gyermekeivé fogadott, nevet adott nektek, a családja részévé tett benneteket, felmagasztalt titeket. Ezért mondja így, szépen: polgártársai vagytok a szenteknek. Polgárjoggal rendelkezni az nagy dolog. Aki idetelepedett Ausztráliába, tudja, mi az, állampolgárságot kapni. Az már nem ugyanaz, mint jövevénynek lenni. Az már nem ugyanaz, mint karaténban várni, hogy bejussak. Polgárjogom van, szabad ember vagyok, és a szentek polgártársa. Isten egyenlővé tett bennünket a szentekkel. Szent életet kell élnünk. Így címezi az apostol a korinthusi gyülekezetnek szól levelét is: Jézus Krisztusban elhívott szentjeinek. Péter pedig azt írja le az Úr akaratát az övéinek: legyetek szentek én előttem, mondja az Úr, mert én szent vagyok. 

Másodszor, azt mondja az apostol az efézusiaknak: házanépe vagytok az Istennek. Többek is, mint polgártársak: családtagok vagytok. Odaülhetünk Isten asztalához is. Ezt ábrázolja ki nekünk az úrasztala, a kenyér és a kehely. Ez a szent asztal itt jelzi, hogy Isten asztalához vagyunk hivatalosak. Isten családja vagyunk. Amikor egy-egy családba látogatok, s meghívnak ebédre, mindig érdekes jelenet a számomra, hogy hova ültetnek. A gyerekeknek törzshelye van, s mindegyik ragaszkodik is a helyéhez, a szülőknek is megvan a helye. Hát hol lesz nekem a helyem? Beültetnek a gyerekek közé? Vagy beültetnek a családfő helyére? Vagy a sarkon jut hely? Netán rám bízzák, hogy én válasszam ki a helyemet? Milyen bonyodalom tud ez lenni olykor. De lám, mi azt a boldog hírt kaptuk, hogy Isten asztalánál helyed van. És ha keresnéd ezt a helyet, más bibliai levelek nyomán a feleletet is megtalálod. Ott a helyed, a mellett, aki mellé nem ülnél szívesen. Luther Márton mondta, hogy amikor üdvösségbe jut, és beléphet a menny kapuján, három dolgon fog csodálkozni. Az első, hogy nincsenek ott, akikről meg volt győződve, hogy ott lesznek. Másodszor roppant csodálkozni fog azon, hogy ott vannak, akikről meg volt győződve, hogy nem lesznek ott. És leginkább azon fog csodálkozni, hogy ő ott van. Hol az én helyem? A testvéred mellett? Vagy az édesanyád mellett? A gyermeked vagya barátod mellett? Talán. De leginkánn a gyülekezeti tagtársad mellett, aki mellé nem ülnél oda, akivel szóba nem állnál, akivel nem bírsz kibékülni húsz éve. Akit haragosoddá tettél mindhalálig. Akinek azt mondod a szívedben: mikor halsz már meg? Mellette van a helyed. Ez volt az efézusiak nagy drámája. Ezért kellett messziről, a börtönből levelet írni, szinte könyörögvén: drága efézusiak, ti senkik voltatok, idegenek voltatok, jött-mentek voltatok, zsellérek voltatok, földönfutók voltatok, de Isten befogadott benneteket az ő házába, és odaültetett benneteket asztalához! S t abból a hajlékból, az Isten házából nem fogtok putrit csinálni! A mennyek országából pedig nem fogtok meghasadt, civakodó Magyarországot csinálni. Éppen fordítva! Isten akar titeket átformálni.

S legvégül, harmadjára, egy szép képet mond az apostol: ti vagyok azok, akiket Isten a próféták alapkövén fölépített, a szegeletkő pedig maga Jézus Krisztus, akiben az egész épület szép rendben rakattatván nevekedik szent templommá az Úrban. Akik megnézik itt a templomajtó fölött az ívet, láthatják az ívben a legfelső a szegeletkő. Szegeletkő nélkül nem lehet ívet kirakni. Szegeletkő nélkül minden beszakad. Ez a zárókő, ez fog össze mindent. Az életünket sokféleképpen lehet rakni, formázni, de szegeletkő nélkül összeomlik az anyaszentegyház. Jézus Krisztus nélkül nincsen anyaszentegyház. Lehetnek csodálatos programjaink, és egy református közösségnek világot befolyásoló ereje, de a szegeletkő nélkül, Jézus Krisztus nélkül porba hullik, amit apróra felrakunk, semmit nem ér az egész. Azt mondja az apostol: nézzétek, Isten kézbe vesz benneteket, és ő tudja, hova kell leraknia, és ki mellé kell odaraknia. Aki látott régi kőépületet, csodálkozhatott, hogy egyik kő sem egyforma benne. Hogy rakták ezt fel? Én láttam, hogyan csinálják ezt a pallérok. Felvesznek egy követ, forgatják, nézik, és esetleg félreteszik. Elővesznek egy másikat, nézik, talán még egy le is törnek belőle, aztán falra rakjákt. Így van megépítve az anyaszentegyház. Az egyik ideges jellem, Isten odarak mellé egy nyugodtat. Az egyik nagy, szent öleléssel, és nagy felelőtlenséggel, mindent magához ölel, a másik megfontolt. S ha Krisztus a zárókő, ez egy csodálatos felépítmény. Egyébként csak kőhalom. Isten nagy terve velünk az, hogy részévé tegyen ennek a csodálatos alkotásnak, amit egyháznak nevezünk. S ha az anyaszentegyházon romlás támad, ki kell igazítani. Ha a lelkünkben baj támad, vissza kell találni az evangélium tisztaságához. Ha távolodnánk az élet forrásától, lám, Isten az Ő drága igéjével újra meghív, hogy közeledjünk Hozzá! Keressétek az Urat, amíg található, mondja a próféta. Zörgessetek és megnyittatik, kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, mondja a mi Urunk Jézus Krisztusunk. Csak szüntelenül közeledni Istenhez. A reformáció az a pillanat, amikor rájövünk arra, hogy zsákutcába jutottunk, megállunk és visszatolatunk, és elindulunk újra a helyes úton. Isten kegyelmének bőséges áradása áldjon meg benneteket gazdagon, hogy tudjátok egymást szeretni és Jézus Krisztus dicsősége felé emelni, keressétek szüntelen Istent, minden életnek, jónak és tökéletességnek forrását. Hordozzatok imádságban bennünket, otthoni magyarokat is, ahogyan mi is szüntelen imádságban emlékezünk rólatok. Az Ő megsegítő kegyelme legyen velünk most és minden időben!

Ámen