Szelídek

Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet. (Máté 5,5)

Ugyan, mi köze van a szelídségnek bármiféle örökséghez? Azt látjuk mindenütt, s ez megrendítő és a szívünket félelem tölti el, hogy  a vélt és valós örökségekért harcolni kell. Lám, mindenfelé háborúk dúlnak. S aztán vannak itt családok, családtagok, akik megszenvedték vagy éppen szenvedik is a vélt és valós örökségért való pereskedéseket.  S ha nincsenek perek, egymásra gerjedések és torzsalkodások, akkor is egy egész életre, mindhalálig elidegenedés és elhidegülés áll be a vélt vagy valós örökségek okán.  Az örökség áldott, drága és gazdag tartalmú szó. A Bibliában ezer színben, ezer vonatkozásban áll előttünk, csak néhányat hadd idézzek. A legmegrendítőbbet Jeremiás siralmas könyvében olvassuk; a próféta a megsemmisített a szent várost, Jeruzsálemet siratja és ezt mondja: „a mi örökségünk idegenekre szállt, házaink jövevényeké.” (Siralmak 5,2) Bizony, sokféle történelmi aktualitás van ebben, egészen bizonyos. Ellenben olvasunk örökségről diadalmas énekben is, a második zsoltárban. Itt Isten felkentjéről szól az ének, a dicső messiás-királyról, aki mintegy előképe az Üdvözítőnek, Jézus Krisztusnak. Ezt hallja az őt felkenő isteni hatalomtól: „Kérjed tőlem és odaadom neked a pogányokat örökségül és birtokodul a föld határait” (Zsoltár 2,8). Egy másik pedig zsoltár vigasztalást mond. Így vall Istenről: „Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nekem.” (Zsoltár 16,6) A 28. zsoltárban pedig nagy közbenjáró imádságot mond a zsoltáros az ő népéért; Isten elé áll és így könyörög övéiért, akik közt van barát és van ellenfél is, van áldott életű és van és áldatlan is, igaz is és bűnös is: „tartsd meg a te népedet, áldd meg a te örökségedet, legeltess és magasztald fel őket mindörökké!” (Zsoltár 28,9) Tehát úgy emeli Isten elé ő népét, mint Isten örökségét, mint Isten tulajdonát.
Az örökség mindenféle régi és új törvény szerint meghatározó fontosságú. A régi világban rossz embereknek, mihasznának tartották azokat, akik eljátszották, eltékozolták az örökséget. Erre utal a tékozló fiú példázata is. A kisebbik fiú kikérte az örökségét, majd összepakolt, s elment otthonról és eltékozolta mindenét, mert dobzódva élt. Amikor aztán az éhhaláltól menekülve hazajött, az bátyja már nem tudta őt testvérének nevezni, hanem ezt mondja a tékozlót visszafogadó atyának: ez a te fiad. Neki már nem a testvére. (Lukács 15,30) Aki eljátssza, eltékozolja az örökséget, akinek kifolyik a keze közül, elkótyavetyéli, amit atyái ráhagytak, aki hagyja, hogy ebek harmincadjára jusson az ősi juss, az régi és mai közelfogások szerint nem jó ember.
De mi köze mindenhez a szelídségnek? Vajon, nem éppen az a mindennapos tapasztalatunk, hogy aki szelíd és csak burukkol, mint a galamb, és egy mozdulatra, odébb röppen, mint a galamb, ijedten elrebben, attól elveszik azt, amije van, legyen az akár szent örökség. Van egy varázslatos magyar szó, a birtokjogból ismerjük: elbirtoklás. Néhány évvel ezelőtt, amikor ezt a törvényt módosították,  és érvénybe lépését pontosították, mindannyian alaposan megtanultuk a szót. Elbirtoklás. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ha valaki, mondjuk, a birtoka mellett lévő, más tulajdonában álló telken, a tulajdonos nemtörődőm távollétében birtokszerű munkát végez (ültet, kapál, kaszál, elkerít, stb.), és a gazda nem szólal fel ellene, akkor idő múltán elbirtokolja a területet. A mostani törvény szerint, ha valaki tíz évig  művel így egy telket, és be is tudja ezt bizonyítani, tulajdonba veheti a területet. Ki a szelíd ebben a jogi esetben? Aki hagyja, hogy mindez megtörténjen. Aki szelíd, az efféle málé -  a szelídekről leginkább ez szokott eszünkbe jutni. Aki szelíd, az hátralép, nem harcol, nem harsog, nem küzd, félre lehet lökni. A szelíd az, aki beáll a boltban a sorba, és tapostad sem jut előre, ő a folytonos utolsó. Mindig elé furakodnak, belépnek elé, félrenyomják, de szinte előzékenyen fel is ajánlja ezt. Boldog-e, aki szelíd? S hogy örökül bírja a földet? Milyen szava ez Jézusnak?

De talán az előző két boldogmondás fényében már jobban értjük azt az isteni szemléletmódot, ahogy Krisztus egyrészt lát, és amilyennek látni akar bennünket. Ha megsejtettük, hogy miért boldogok a lelki szegények (mert övék a mennyek országa), és beláttuk, hogy boldogság rejlik a sírásban, mert a sírók vigasztalást kapnak, közelebb jutottunk a Jézus követés ellentétek között zajló drámájához,  igen. De most elkerülhetetlenül szembesülünk ezzel:  boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet.
A régi időkben  divatos sztoikus filozófia szerint az a boldog, aki tud közönyös lenni. Ez ma is kellően divatos, csak nem filozófiának nevezik, hanem életmód tanácsnak. Akkor vagy boldog, susogják a fülünkbe, ha nem érdekelnek a világ dolgai, ha fölöttük állsz, átlépsz rajtuk. Egyszer valaki arról panaszkodott nekem, hogy tulajdonképpen boldog ember lenne ő, mert többé-kevésbé megvan mindene, amire úgy érzi, hogy szüksége van, egészséges, van mit a tejbe aprítania, a környezete nagyra becsüli,  mégis minden nap fölidegesedik, fölbosszantja magát valamivel, és megtelik a szíve keserűséggel. Kérdezem tőle: miért, mi történik minden nap? Kinyitom az újságot, mondja, bekapcsolom a tévét, fellépek az információs szupersztrádára, az internetre, és csak úgy zúdul rám, mint a maxima cloacából a sok szenny, indulat, harag, véleménynek álcázott dühösködés, acsargás, és én ebbe belebetegszem. Kapcsolja ki! Ne olvassa! Tegyen be füldugót!  - mondom neki. De hiába próbálkoztam ilyen javaslatokkal, visszavágott, és azt mondta: egyszóval, tiszteletes úr, legyek sztoikus? Akit az élet dolgai nem indítanak meg, hanem közönyösen vagy közömbösen fölébe magasodik örömnek és bánatnak, sikernek és kudarcnak, az a sztoikus. A sztoikus szinte a boldog ember szinonimája. Akit érdekel, olvassa Seneca erkölcsi vigasztalásait, minden oldalon erről ír. De Jézus szavában a szelídség nem közönyösséget jelent, hanem valami egészen mást. És ehhez az egészen máshoz többféle utunk is van. Tapasztalati utak ezek, de az ige tükrében kell megnézni. Nem sorolom el mindet, csak néhányat hozok ide. Induljunk el rajtuk.

A szelídség nem közönyösség, mert nem a természetünk szerint való. Azt mondja Jakab apostol, hogy az ember mindent meg tud szelídíteni, csak a saját természetét nem. Egész pontosan: ha valaki beszédében nem vétkezik, az a tökéletes ember, aki képes a testét is megzabolázni (Jakab 3). És már itt is van előttünk két szó a szelídítésre, a szelídségre. Jakab speciális kifejezést használ, a lótenyésztésből veszi a képet, a lovat úgy szelídítik, hogy zablát vetnek a szájába, gyeplőt kötnek rá, s ha kell, megbéklyózzák a lábát, sőt, előveszik az ostort, és, úgymond, rendre tanítják a lovat, megtanítják, hogy az az úr, aki a nyeregben ül, és hiába igyekszik a ló a nyeregtől és a zablától és a lovastól is megszabadulni, uralmat vesznek fölötte. A megszelídítés szónak itt ez az értelme. Vagyis azt mondja Jakab, hogy az a tökéletes ember, aki képes magát megzabolázni, képes önmagán uralmat venni. Milyen sokszor mondjuk, uralkodjál már magadon! Önuralom - milyen nemes erény! Menj, tegyél már az indulataidnak! Ne törj ki azonnal! Ne heveskedj! Számolj háromig (ami némelyek esetében inkább háromezret jelentene,  és mi van azokkal, akik nem tudnak számolni?) S még mennyi és miféle jó tanácsot tudunk! Uralmat venni. Márk evangélista is használja ezt a szót, amikor a gadarai ördöngős esetét írja le, akit béklyókkal, láncokkal kötöztek meg, hogy lefogják, amikor őrjöngeni kezdett, de inkább mindenki messze elkerülte, mert leszaggatta a béklyókat és a láncokat, és senki - mondja Márk - nem tudta megfékezni, azaz megszelídíteni (Márk 5,4). Ebben az értelemben tehát azt jelenti a szelídség, hogy beépült a magatartásunkba néhány fék. Vészfék. Aztán szerencse folytán, vagy inkább Isten kegyelméből, ezek a fékek kellő időben működésbe lépnek. Aki a lejtőn megálló autójában elfelejtette a féket behúzni, és úgy szállt volna ki az autóból, de már el is indult az autó, az ismeri a fékezhetetlenség miatti halálos riadalmat, hiszen ilyenkor az emberi súly többszörösét meghaladó tömeg indul meg és sodor bennünket is megállíthatatlanul. Tökéletes ember az, mondja Jakab, aki a fékezhetetlen nagyhatalmat, a nyelvét, helyesebben, az emberi természetet képes féken tartani.

A másik tapasztalat nem ennyire általános,  hanem szorosan a Jézus követéséhez tartozik. Ezt mondja Jézus a tanítványoknak: „íme, elbocsátalak titeket, mint juhokat a farkasok közé, legyetek azért okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok!” (Máté 10,16) Okos kígyók, szelíd galambok. A hitünk miatti konfliktusok erős tapasztalatok, sokszor meghátrálás felé sodornak. De éppen és csak Jézust követve tanulhatunk meg valamennyit abból, hogy miként tartozik össze az eszesség (okosság) és szelídség. Legyetek konfliktuskerülők, vagyis eszesek, mint a kígyók, akik elsiklanak a kövek között. A Példabeszédek könyve mondja: több dolog van, ami a bölcs elmének felfoghatatlan: az egyik a kígyó útja a sziklák között (Péld 30,19). Lám, megtalálja az utat, a rést, kicsúszik a konfliktusból. Vagyis nem kell konfliktust keresned. Nem abban áll a Krisztus követése, hogy nagy hévvel fölkötjük a kardot, fölszíjjazzuk a mellvértet, felkapjuk a keresztes pajzsot, kitűzünk egy bóbitát a sisakunkra, na lám, mi vagyunk Jézus Krisztus keresztes vitézei, aztán roham, neki a világnak! Hanem legyetek szelídek, mint a galambok. Vagyis  mély megfontolás van abban a szelídségben, amire Jézus meghív bennünket, és amelyhez hozzákapcsolja Isten áldását és a boldog élet ígéretét. Ebben a szelídségben mély odafigyelés van. Ez  a szelídség nem mélaság, mikor csak totyog valaki mélán-málén, aztán odébb lökik. Az efféle  sodródásban semmiféle dicséretre méltó nincs. Legyetek szelídek, mint a galambok - a szelíd itt a keveredés nélküli tisztaságot jelenti. Vajon miért mondja ezt Jézus? Mert amiben nincsen keveredés, abban nincsen kiszámíthatatlan sem, annak tiszta a természete.

Eljön az idő, mondja Jézus, a tanítványoknak, amikor odarángatnak benneteket a hatalmasok elé, de  ti ne aggodalmaskodjatok, hogy mit mondjatok a magatok védelmére, mert a Szentlélek majd azon az órán megtanít benneteket, mit  mondjatok. (Máté 10,19) Nos, a szelídség, ha szabad ezt mondani, csak stratégiát ismer, taktikája nincsen. A stratégia pedig semmi egyéb, mint Jézus Krisztus életmentő igazságának a képviselete az életemmel, a szavaimmal, a magatartásommal, a Krisztus közösségéhez való tartozásommal –  és ebben  nincsen  semmi taktika. Ne gondolkozz előre, mondja Jézus, hogy majd mit fogsz mondani nehéz helyzetekben, mert akkor elkezded hozzákeverni a Jézus igazságához a magad igazságát, elkezded hozzákeverni az Isten országa jó híréhez a magad kisvilágának respektusát, és aztán felhígítod (úgymond feldúsítod, valójában meghamisítod azt), és a végén éppen a lényeg sikkad el. Ami szelíd, az természete szerint tiszta. A latinok ezt úgy fordítják, itt Jézus szava nyomán: integritas. Szelídnek lenni, ez azt jelenti, hogy az ember a végsőkig becsületes. A végsőkig az marad, akivé Jézus Krisztus elhívta és tette és nem mutatja magát másnak. Nem tetteti magát másnak. Boldogok a szelídek.

Még egy bemenet találunk Jézus szavához, hadd ragadjon meg bennünket ez is. Így hív Jézus: „jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok; és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” (Máté 11,28-30) Ugyanazzal a szóval mondja, hogy ő szelíd és alázatos, mint azt, hogy boldogok a szelídek. A szelídség itt az alázat szinonimája. Sokszor egymás mellett áll a két szó, mintegy erősítve egymást. Hadd hozzak néhány példát. Mindenkor nehéz küzdelem tisztán kereszténynek lenni, keveredés nélkül élni az isteni igazságnak, és kompromisszumok nélkül engedelmeskedni Isten akaratának.  Tisztán,  keveredés nélkül, radikálisan? De hát ebbe belerokkanunk! Péter apostol azzal vigasztal, hogy éppen ez az egyetlen egy esélyed arra, hogy meggyőző legyél, hogy az integritásod megmaradjon, hogy hiteles legyél még az ellenséged, a cinikus gúnyolódok vagy éppen a közönyösök szemében is - csak a szív elrejtett embere, a szelíd és csendes lélek romolhatatlansága! (1Péter 3,4). Ez legyőzhetetlen, megsemmisíthetetlen, ez megkérdőjelezhetetlen. Hiteles.
A másik példát Zakariás prófétánál találjuk. De még inkább abban, ahogy Jézus idézi a prófétát virágvasárnapi bevonulásakor: „Ímhol jő neked a te királyod, alázatosan és szamáron ülve, és teherhordozó szamárnak vemhén.” (Máté 21,5; Zakariás 9,9) Így teljesedik az ígéret. Nincs itt légiparádé. Nem terítettek Bétphagétól a jeruzsálemi templomig végig vörös szőnyeget. És nem fizetett statiszták hada lengette ott a makkabeus zászlót, a pálmaágat, és nem udvari tapsoncok dicsőítették a Messiás királyt.

S hogy ezt az alázatot végképp megértsük, egy családi történetet hadd idézzek.  Mózes negyedik könyve beszéli el, hogy egy alkalommal Mózesre támadt a húga, Miriam, és az öccse, Áron, hogy házassága okán elvitassák tőle a prófétai jogot. (Mózes kúsita asszonyt vett feleségül, ami izzásban tartotta az örökség kérdését.) Vajon csak neked szólt az Úr? - firtatják a testvérek. Csak te volnál hivatott e nép vezetésére? Mi is tudunk prófétálni. Nekünk is adott az Úr üzenetet. Nekünk is van tekintélyünk. Ennél a pontnál azt írja a Mózes negyedik könyve: Mózes pedig szelíd ember volt, a legszelídebb minden ember közül. (4Mózes 12,3) Mózes? Hogy kerül ide ez a megjegyzés - szinte belezavarodunk. Mózes lenne a legszelídebb? Mózes, aki kivezette népét Egyiptomból, Mózes, aki megsújtotta a vizet, és ketté nyílt a Vörös-tenger? Mózes, mint aki látta a láthatatlant, úgy sugárzott az orcája, és megalkuvás nélkül képviselte a kiválasztott nép körében Isten elhívó akaratát és a szövetség rendjét? Mózesról nekünk inkább Michelangelo Mózes-szobra jut eszünkbe: egy vállas, izmos, harcos, érett férfi, aki minden ellenállást félrelökve megy a cél felé. Az ige ezt mondja: Mózes pedig szelíd volt, minden embernél szelídebb. Miért? Nyomban kiderül. Mózes ugyanis a testvérek vádaskodása, illetve hatalomátvételi kísérlete után, a legnagyobb alázattal közbenjár érettük. Ugyanis fellobbant Isten haragja és Miriamot büntetéssel sújtva értésére adta a testvéreknek, hogy szolgái között Mózes kiváltképpen való. Isten Mózest emelte a népe élére. Mit akarnak hát a testvérei? Ám Mózes a legnagyobb alázattal, szelídséggel Isten elé járult és közbenjárt testvéreiért, könyörgött Miriam gyógyulásáért. Boldogok a szelídek, akik közben tudnak járni másokért. Így mondja Jézus is: imádkozzatok azokért, akik titeket üldöznek és áldjátok azokat, akik titeket átkoznak (Máté 5,44). A szelídek ismerik az ellenség szeretetének titkát.
Ez ennek a boldogságnak a valódi súlya. Boldogok, akik tudnak közbenjárni. Boldogok, akiknek nem kevert a természete. Boldogok, akik tudnak uralkodni azon, amin általában az ember nem tud, és nem is akar uralkodni. A  73. zsoltár őszinte vallomását a 37. zsoltár alapozza meg: ne irigykedjél a gonosztevőkre, azokra, akik szuperszonikus sebességgel emelkednek föl – ne irigykedj rájuk! Egynyári virág az efféle ember, nem lesz belőle semmi. Te az Úrra bízzad a te utadat.  Ne kutasd, mi a titka a gonoszok szerencséjének? Nagyobb titkot keress.  Ezt találja meg a zsoltáros, mikor bemegy isten szent helyére:  „Aztán bementem az Isten szent helyére és megértettem.” - mondja. Nem a gonoszok szerencséjének titkát értette meg, mert annak nincsen titka, az csak üres káprázat. Hanem a szelídségnek és az alázatnak a titkát értette meg. „Ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája, és az én örökségem, te vagy Isten. Mindörökké” (Zasoltár 73,26) Isten az örökség. Ha ő örökül hívott el bennünket, ahogy hallottuk a zsoltár szép könyörgésében, ennek csak úgy van értelme, hogy mi meg megvalljuk: Isten az én örökségem. Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet. Ámen.