Szegedy Maszák Mihály temetése

Gyászoló Család, gyászoló gyülekezet! A régi nyomdák nagy előzékenysége volt egykor, hogy a lap aljára mindig odaillesztették a következő oldal első szavát, a folytatást, így az olvasó, mielőtt fordított egyet a lapon, már láthatta - mintegy a szövegből kimetszve/belemetszve - a soron következő szót. És ott volt a lap tetején az előző oldal utolsó szava is, az előzmény. Így az olvasó tudhatta, hogy mihez kapcsolja az éppen előtte álló sort. Ez a szokás aztán eltűnt, egészen pontosan, ha jól sejtem, az irodalmárok vették át és kiterjesztették fejezetről-fejezetre, könyvről-könyvre, műről-műre, korról-korra, világról-világra. Ez lett az irodalmár, a műkritikus, a tudós tiszte, ez a biztos jelzés – nekünk olvasóknak, műélvezőknek, zenehallgatóknak, képnézegetőknek (platóni értelemben vett idea-keresőknek), jelezni biztosan eltűnőben a bekövetkezendőt és a beállóban a megelőzőt, érzékenyen megmutatni a világ szövedékében az egész szőttes valóját: a textus kontextusát, és a kontextusok vezérfonalát; vagy másképpen: értő mód jelezni, hogyan tárulnak és találkoznak emberlétünk és a világegyetem horizontjai, hol metszi egymást a véges és a végtelen.

Ezért a tudós folytonos műveltség-szerzése, tanító szolgálata, tudósi pályafutása roppant biztatássá lehet, mi több, elkötelezettséggé egy mindent feloldó korban, és a szabadság erejévé is egy mindent megvesztegető világban. A bekövetkezendőben tudni és hajszálpontosan megnevezni az elmúlót, és a mulandóságok között jelezni a maradandót – ez nem mesterség, nem is tudomány (ahogy ma használják némiképp kicsinyelve szót), ez tényleges bölcsesség. Hogy honnan támad a készség szabadnak és hűségesnek maradni a művészi világalkotás rendjében, honnét az erő az értéket értéken megőrizni? erre a kérdésre Szegedy-Maszák Mihály esetében tudjuk a választ: a család, az elődök, a társ, a gyermekek, az unokák, a barátok, a hivatás, a haza, az anyanyelv, - és a hit. Olyan egyszerű mindezt mondani, annyira egyszerű, hogy szinte ki sem merjük mondani. Mert éppen a halálakor és itt a ravatalánál rendít meg minket a leginkább, az, amit ő egy helyt így nevezett: az újraolvasás kényszere – újra kell olvasni az egész életét, az élete kontextusát is, és ezzel együtt a magunk életét is a gyászban, - és el kell jutni a lap végéig, s ott meglátni az azt a szót, amivel majd folytatódik a következő...Vagy éppen most, visszalapozva, meglátni, mihez köt minket e mostani állapotunk...

A feltámadás és az örök élet igéretét hordozó látomásban, háromszoros segítséget kapunk ehhez.

1) Azt mondja a pátmoszi látnok – miután romlott világok dűlését jövendölte –, íme, láttam aláereszkedni az új Jeruzsálemet, az ékes várost, az új világ ígéretét teljesítő isteni művet, az új teremtést! Igen, ez az utolsó szavunk itt ezen a mulandó világon: ez a remény szava, hogy: új! – új élet, új valóság, újre-kelés, új istenviszony... De a következő lap kezdőszava ez: ímé, az Isten az emberekkel sátorozik...Sátor, és nem város. A sátor régi szó, talán a legrégibb, Ábrahámé - minden hívők atyjáé - , ott sátozott vele Isten a Mamré tölgyesében, amikor megerősítette neki áldás-ígéretét. A sátor a múlandóban az átmenet szava – a vándorok és zarándokok szava, azoké akik, a múlhatatlant keresik. Az örökkévalóban azonban a közelség szava, meghittségé, a színről-színre látásé. Sátora hol a fények? – kérdezi a szenvedő Jób könyve (Jób 38,19).

2) Aztán idézi a pátmoszi látnok a Megváltó szavát: ímé, újjá teszek mindent – mondja Krisztus. Vagyis eltöröltetik mindaz, ami miatt folyton avul a világ: eltöröltetik a halál, a gyász, a fájdalom, a könny, az éhség, a szenvedés – eltöröltetik a mulandóság – ez a mi nagy üdv-igéretünk. De aztán a következő oldal első szava mégsem jövő időben áll, hanem perfectum indicativusban: ímé, mondja a győztes Krisztus: meglett! Meglett mindez! Az eljövendő őnála már múlt időben áll! Ezért mondjuk, hogy most is a boldog feltámadás reménye alatt vagyunk – most a gyászban a boldog feltámadás reménye alatt sírunk és gyászolunk, és a jövendő erejében emlékezünk szerettünkre, és adunk hálát életéért -, mert az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, a világteremtő Ige és az újjáteremtő Ige, Krisztus pecsételi ezt be a szívünkbe.

3) Aztán isteni ígéretet mond a pátmoszi látnok: aki győz, örökségül nyer mindent. Gyászoló szeretteim, nem fölösleges ismétlem most, hogy ezt a kifejezést: a pátmoszi látnok! Mert az elveszés kellős közepén, övéi közül számkivetve, a szépre formált életek megcsufolását látva, a csüggesztő világromlást érzékelve, ugyan ki beszélhet győzelemről? Micsoda ellentét ez! A halálban győzelemről beszélni? A megholtat győztesnek mondani? Valóban, a mi utolsó szavunk nem lehet az, hogy győzelem - de Isten első és maradandó szava ez.

Gyászoló szeretteim, Ézsaiás a prófétánál azt hallottuk, hogy fű a nép – még legszebb állapotában is az, még akkor is, amikor a Megváltó szava szerint a legdicsőbb király, Salamon sem öltözhetett olyan szépen, mint a mezők liliomai! – de csak fű a nép. Ez a mi utolsó, mert véglegességében igaz szavunk. DE ha a lap aljára nézünk, ott ez áll: megmarad...Isten beszéde megmarad örökre. A maga véghetetlenségében ez áll meg. Aki meg tud állni a mulandónak és örökvalónak ebben a metszetében, ahol a véges és a végtelen, teremtmény és újjáteremtő találkozik, - az győz, az a győztes. Az a győztes, aki itt ezt mondja: minden újjá teszek! és aki azt mondja: ímé, meglett! Aki ezt mondja: adok életet! Krisztus mondja ezt, aki meghalt és feltámadott, és elsőszülött lett azok közt, akik elaludtak.

Ha ő van beírva életünkbe, bizton tudhatjuk, hogy most, amikor megfordul egy egész élet lapja, a következő oldalon is a Krisztus élete, dicsősége, istengyermeksége áll – amit megoszt velünk a boldog feltámadáskor. Ámen