Főoldal Igehirdetések Száztizenkilencedik zsoltár XX.

Száztizenkilencedik zsoltár XX.

Textus: 119. zsoltár 153-160

Bogárdi Szabó István püspök 2015.03.08-án, a Budahegyvidéki Református Gyülekezetben elhangzott igehirdetése.

Folytatódik a szorongattatás, melyről a múltkor felolvasott szakaszból hallottunk. A zsoltáros hirtelen odaállított minket a maga helyébe, konkrét körülmények közé, még hajnal előtt. Ekkor, még pirkadat ébredt. Ahogy mondja: szemem megelőzte a hajnali őrséget. Isten szeretetéről, hűségéről elmélkedne, de nem teheti zavartalanul (ahogy egyébként jó volna rá a hajnali csendesség). Látja, közelednek hozzá azok, akik Istentől eltávolodtak. Vele csodálkoztunk! Hogy lehet az, hogy miközben Isten szeretetét, hűségét, irgalmasságát, jóságát a szívemben hordozom, Isten velem van, Isten közel van hozzám,  - hogy lehet az, hogy közelednek hozzám azok, akik Istentől távolodnak? Hiszen akkor hozzám sem közelíthetnének! De most folytatódik a szorongattatás, -  az ellenség közelebb jön. Látom, micsoda terveket szőnek, ostromgépeket állítanak, itt harc lesz,  - s az nem valami elvonatkoztatott, elméleti dolog. Egyre nő az ellenség tábora, ahogy jönnek ki a domb mögül. Világos a haditervük is: el akarnak szakítani Istentől. Csak egy-egy szót mondok, ezekkel fognak ostromot indítani: ne gondolkozz te Isten dolgain, ne hívd Őt segítségül, nincs igazság, nincs Isten, egyedül vagy. Egyben ezek a megadás feltételei is. Békén hagyunk, ha magad kívánsz maradni. Békén hagyunk, hogy lemondasz Istenről, csatlakozz hozzánk.  S hallottunk a Jób könyvéből, ez lesz az Istentől való elszakadás végállomása, azt mondja a gonosz ember teremtőjének, az élet forrásának, Istennek: távozz tőlem!

 

De nem teheti ezt a zsoltáros, hiszen Isten vele van, Isten közel van. Nagy nyomorúság ez a konfliktus, nagy próbatétel, nagy harc. S tudjuk, hogy az igazi nagy harcok mindig lelki és szellemi harcok. Így kezdi hát a zsoltáros: lásd meg, Uram, az én nyomorúságomat és szabadíts meg engem. Nagy próbatételben vagyok! Ézsaiás prófétát hadd idézzem, aki egy helyen azt mondja Isten szenvedő népének, hogy bevetettelek téged a nyomorúság kemencéjébe! (Ézsa 48,10)  De ez a kemence nem az a sparhert, ahova gyerekkoromban bedobáltuk a kukorica-csutkát, aztán nagymamám mindenféle jó ebédeket főzött rajta. Ez kohó. A nyomorúság kohójába vetettelek! És most ide kapcsolom Ezékiel próféta szavát: hogy kiégessem belőled még a maradék salakot is. (Ezék 22) Újra meg újra kohóba tesz bennünket az Isten! Bár már elég sokat megégtünk, elég sokat szenvedtünk, elég sok nyomorúságon mentünk keresztül, s már úgy gondolnánk tiszták vagyunk, de újra meg újra tisztogat bennünket az Isten:  a nyomorúság kohójába vetettelek. Igen, szabad kiáltanunk a nyomorúság kellős közepén: szabadíts meg, Uram, a nyomorúságból. Mert a keresztyén ember nem mazochista, nem arról szól a keresztyénség, hogy kezet adunk az Istennek, hogy aztán mostantól kezdve, amíg keresztyének vagyunk, csak szenvedni fogunk... Szabad kiáltani, s most a zsoltáros erre fog bennünket megtanítani.

 

Helyzetfelmérést kell mindjárt itt közölni. Azt mondja a zsoltáros: sokan vannak háborgatóim. Hadd idézzem még egyszer a múltkori képet: állok a várfokon, még sötétes van, kezd derengeni, és ekkor a dombok karéján fölbukkan az ellenség. Először csak egy, az előőrs, aztán a zászlók, aztán a hadigépezet. Mondogatja magának az ember: ennyivel még elbírok. Ketten vannak, öten, százan – ez még belefér.  De, sokan vannak. Sokan vannak – mondja a zsoltáros – az én háborgatóim, üldözőim. Uram, szabadíts meg engem! Isten irgalmasságához folyamodik: nagy a Te irgalmasságod, Uram, ítéleteid szerint eleveníts meg engem. Rá kell döbbennünk, hogy nem egy-két érv van itt, nem egy-két gondolat van itt, nem ilyen-olyan nyomás nehezedik ránk! Sokan vannak, roppan nagy a nyomás. S a céljuk cél – mondom még egyszer– hogy magam maradjak, elszakadva Istentől. Többnyire úgy adagolják ezt be, mint régen a gyógyszert. Cukormázzal vonják be. Emlékszem, gyerekkoromban, amikor kaptuk a sárga C-vitamin tablettát, szegény nagymama mindig dühös volt, mert lenyalogattuk azt a kis sárga édeset, a cukormázt, s magát a C-vitamin, amely jó savanyú, azt már kiköptük.  De ez itt nem gyógyszer, hanem méreg, amit cukormázzal vonnak be. Most hát le kéne nyelni valamit, amit a korszellem nagyon ízesre kent, nagyon színesre festett. Mi ez? Ez a korszellem: egyedül jó. Légy a magad ura. Az autonóm ember. Csak aztán nehogy a végén azt kelljen mondanunk, amit a panaszkodó Jób mond, hogy olyan lettem, mint a pusztában huhogó bagoly, egyedül maradtam... Nincsen senkim. Sikerült mindenkit elmarni önmagamtól, sikerült a nagy önállóságomat mások rovására biztosítani, sikerült mindenki segítségét, könyörületét, támogatását elutasítani, még Istent is elküldtem: távozz tőlem! Csak az ne legyen, amit az Úr mond Ádámnak Madách remekében, az Ember tragédiájában:  lássuk, mit érsz magadban? Jaj, de jó, hogy Ádám csak álmodja, hogy mit ér magában! S mégis, milyen szörnyű, hogy az ember korról-korra beveszi és lenyeli ezt a mérget, korról-korra próbálgatja, hogy mit ér önmagában! De mennyivel más, amit a zsoltáros kiált: Uram, sok az én háborgatóm és üldözöm, és körbekerítettek engem és egyedül vagyok, magamra maradtam. Lásd meg az én nyomorúságomat és szabadíts meg engem. Szabadításért kiált. Ebben a zsoltárszakaszban kapunk egy kis ízelítőt abból, hogy hányféle módon írja le Isten igéje azt, ahogyan Isten megszabadít bennünket. A Biblia mindig képes nyelven beszél, és ezt nekünk, magyaroknak nem esik nehezünkre megérteni, mi is képekben gondolkodunk. Most négy ilyen szabadító mozdulatot számoltam itt össze (ennél sokkal több van, természetesen!).

 

Amikor először így kiált fel, hogy: lásd meg, Uram, nyomorúságomat és szabadíts meg engem, ezt szóról-szóra úgy kellene fordítani, hogy húzz ki! Húzz ki! Mint amikor a fuldokló kiabál, hát ki kell húzni. Vagy mint amikor valaki a gödörbe esik, és nem tud onnan kikapaszkodni. Ilyesmit ír le, más szóval a Jeremiás könyve (Jer 38), amikor a prófétát, aki az Isten üzenetét hirdeti előbb félreállítják, majd félig-meddig megkegyelmeznek neki. A próféták olyakor beleszóltak a dolgokba. Szokott ugyanis az Isten politikai tanácsot adni, amit a politikusok nem szeretnek. Jeremiás korában sem szerette ezt a király. Ismerjük a jelenetet, behívatja a prófétát a téli palotába, ott összehasogatják a próféta iratait, tűzre vetik, elégetik, - nem kell a királynak a próféta tanácsa. Mert mit mond a próféta? Vegyétek a nyakatokba a babilóniai király igáját és akkor majd megszabadultok! Más szavakkal: menjetek be a kemencébe, a megpróbáltatás kemencéjébe, és ha majd Isten megtisztított benneteket, kihoz onnan titeket. De nem tetszik ez az üzenet királynak, kiküldi az embereit, megfogatja a prófétát, és bedobatja Jeruzsálemben az egyik latrinába. Nem tudom jobban mondani: a pöcegödörbe. Az jó mély. De megváltozik a helyzet, nem megy az ember szülte haditerv, nem távozik el az ellenség, nagy a baj. Közbenjárásra hozzájárul a király, hogy kihozzák a latrinából Jeremiást. Ekkor Ebed Melek, a király egyik főembere harminc emberével elmegy a latrinához, csíkokra tépett ruhadarabokból kötelet, kosarat készítenek, leeresztik és felhúzzák a prófétát. Kihúzzák. Tágas teret nyitnak neki. Hát most ezt kiáltja a zsoltár: Uram, sok az én háborgatóm, nagy az én nyomorúságom, körül vagyok véve. Hozz ki engem. Húzz ki a mélyből, húzz ki a gödörből, szabadíts ki a sárból. Olyan az, mint amikor azt mondjuk: mocsárba keveredtem. Egy határozott mozdulattal Isten kiránt és kihúz. Testvérek, hadd buzdítsak bátran mindenkit: ha valakinek Isten mentőövet dob, kapaszkodjon belé! Akinek Isten szabadító jobbját nyújtja, kapaszkodjon belé! Nem üsse el,  ne mondja, hogy jaj, hát fuldoklom itt, húzz ki Uram, de legelőször taníts meg úszni! Itt most nincs úszólecke, itt nincs ügyességi gyakorlat, egy fuldokló ember kiált: húzz ki! És ez Isten szabadításának egyik nagy megtapasztalása, hogy kihúz engem. Ahogy mondja egy szép helyen a zsoltár, a 40. zsoltár: várván vártam az Urat és hozzám hajolt és kihúzott a sáros fertőből. És lábamat szilárd talajra állította. Húzz ki Uram. És aki ezt megtapasztalta már, mert ezt sokszor meg tudjuk tapasztalni, hogy vergődünk, fuldoklunk, kínlódunk, nem is tudjuk, hogy mi lesz ebből, és reggelre ébredvén, nincs ellenség. Reggelre ébredvén, nincs már nyomorúság. Készülődünk a saját kivégzésünkre és elmarad. Miért maradt el? Mi történt? Isten aláhajolt és kihúzott, beszorítottak, de ő kieresztett.

 

Ugyanebben a szakaszban mond a zsoltáros egy másik szót is: Te perelj peremben és ments meg. Ez is szabadítás. Pereld meg Uram a peremet. Szeretjük mi, reformátusok énekelni a 35. zsoltárt: Perelj, Uram, perlőimmel, harcolj én ellenségimmel. Te pajzsodat ragadd elő, én segedelmemre áll elő! Perelj Uram, hozd elő a szavakat,  – mert ez per. Hozd elő erős igéidet, az én szavaim elfogytak. Aki állt bíróság előtt – remélem, senki – főleg panaszlottként vagy vádlottként, az tudja, hogy miről beszélek. De akit csak tanúként idéztek be bíróságra, az is átélhetett ilyent. Életemben egyetlen egyszer, egy polgári perben kellett tizedrendű tanúként bíróságra mennem. Megkérdezte a bíró, láttam-e az illető hátát, amikor átment az utcán? Láttam - mondtam. Felvették a jegyzőkönyvet, aláírtam. Az ám, testvérek, de amíg kinn ültem a bíróság folyosóján, tanúként, csak azon szorongtam mindegyre, hogy bemegyek, aztán hirtelen tanúból vádlottat csinálnak belőlem... Nem is tudom elmondani, de pingpong labda méretűre zsugorodott össze a gyomrom, s csak izzadtam kétségek között. Kinek jó bíró elé állni? Én most nem a bíróbúsítókról beszélek, azokról a perlő emberekről, akik fűért-fáért-mindenért bíróhoz szaladnak, mindenkit följelentenek, és élvezik, hogy a bíróságon tölthetik az életüket! Én most arról beszélek, amiről a zsoltáros: perbe fogtak, és nincsenek szavaim. Ahogy Jób, a nagy panaszkodó mondja: ó, ha Isten ítélőszéke elé állhatnék, elmondanék neki mindent, - feleljen rá, ha tud (Jób 23), aztán mikor Isten maga elé állítja, s mondja neki, nos, akkor add elő panaszodat, Jób csak a szájára teszi kezét, és hallgat! (Jób 39,37).  Hűtlenek lettek hozzám a szavak! Kiszáradt belőle minden gondolat, ahogy a nagy szárazságban kiszárad a patak és ott van a száraz meder. Igen, tudnak hozzánk ilyen hűtlenek lenni a legjobb szavaink is. Persze majd, amikor jövünk el a bírótól, akkor tudjuk már, mit kellett volna mondani. (Lépcsőházi emberek vagyunk mi mind.) Pereld meg, Uram, az én peremet – mondja a zsoltáros – és így folytatja, ez a nagy kérése: és ments meg engem, szabadíts meg engem, válts ki engem. Itt ez a szó szerepel: válts ki engem. Azt mondja Jób: tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára porom felett megáll (Jób 19,25). Ez a szó szerepel itt: valaki odaáll és kimondja azt a szót, amit egyedül csak ő mondhat ki, és ha ő mondja ki, akkor igaz és úgy van. Kimondja a szót: nem bűnös, vagy kimondja a szót, hogy bűnös, de fizetek érte (Ilyen értelemben jövendöl megváltónkról Ézsaiás próféta.) Letörleszti a váltságdíjat, a kárpótlást a büntetést. S van erre egy gyönyörű történetünk is a Ruth könyvéből. Ruth az özvegyasszony anyósával visszamegy Izrael területére, szűkölnek, cselédkednek, koldusboton vannak. De megszereti őt Boáz, egy távoli rokon. És a régi izraeli törvénytartás szerint, az özvegyet valakinek el kell venni a rokonságból. Boáz kiáll és megkérdezi, hogy ki lesz a gó’él, ki fogja ezt az özvegyet megváltani? Ki fogja feleségül venni, ki fogja felemelni? S miután senki, senki, senki nem vállalja ezt. Ő kerül sorra, és ő vállalja a megváltást. (Ruth 3) Ezért van ott Ruth az Úr Jézus Krisztus nemzetségtáblázatában, S ezért igaz, amit Jób mond: tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára porom fölött megáll. És ez az, akiről Pál apostol a Kolossé levélben beszél: kiszabadított bennünket Isten és átvitt az Ő szerelmes Fiának országába,  - kiváltott. Kiváltott a rabságból, kiváltott az adósságból, lefizette helyettem az árat.  Ezt mondja a zsoltáros, Te perelj az én peremben Uram és ments meg.

 

Majd nyomban hozzáteszi: eleveníts meg. Eleveníts, adj életet. Mondhatnánk, hogy ez nem hangzik annyira szabadítás-szerűen, én mégis azt hiszem, hogy ez az! Amikor a fuldoklót kihúzzák a vízből, nem úgy szokott az történni, hogy kirántják egy gyors mozdulattal, otthagyják a parton, tisztelegnek neki, köszönjük szépen, uram, hölgyem, hogy megmenthettük! Nem. A kihúzott embert életre kell lehelni. Lehet, hogy kiment belőle a szusz. S akkor szájból szájba belefújni a levegőt, pumpálni a mellkasát, oxigénmaszkot szerezni, - de éltetni, akármilyen módon életre hozni, ez a feladat! Ezért kiált így a zsoltár: Uram, eleveníts meg engem. Ez is szabadítás. Szabadítás a halálból, a betegségből, az elveszésből. Lehelj belém életet, Uram. Azt olvassuk a Teremtés történetben, hogy Isten kigyúrta a föld porából az embert. Ott van a biokémia, meg a fizika, ott vannak az elemek, össze van rakva az ember. De még nem él.  És ekkor Isten életnek leheletét lehelte bele. És akkor lett az első ember élő lélekké. És mondja Pál apostol a Korinthusi levélben: Krisztus, a második ember pedig lett megelevenítő szellemmé (1Kor 15). Az elveszett embert, a saját nyomorúságába, bűnébe – bocsánat, hogy így mondom – fene nagy autonómiájába belefulladt embert kihúzza Isten, – és megeleveníti. Ezt teszi az Úr Jézus Krisztus pünkösdkor, amikor rálehel tanítványaira, vegyetek lelket! (János 20), mert akkor élünk, ha Istennek élünk, és az az élet, amit Istennek élünk, amit Isten által élünk. Eleveníts meg, Uram. Kihúztál, kiszabadítottál, kimentettél, de még nem élek... Csak ha megelevenítesz, csak ha lelkedet adod belém.

 

És végül, még egy szót mond, ez indirekt jelzés. A 155. versben azt mondja, hogy: távol van a gonoszoktól a szabadítás, mert nem törődnek rendeléseiddel. Itt a szabadítás szó azt jelenti, hogy valaki – maradjunk az előző képnél – levegőhöz jut. Így kell tenni, amikor tömegrendezvény van, például iskolai évnyitó, s a nyári nagy lazaság után a gyerekek a jó forró szeptemberi vagy augusztusvégi napon kiállnak az iskola udvarára, nos, ilyenkor menetrendszerűen be szokott következni, egyik-másik gyermek kidől a sorból. Elemi szabály: azonnal teret kell nyitni, levegőhöz kell juttatni. De többet is jelent ez itt. Tágas teret kell nyitni. Ez az Isten szabadítása: tér nyílik körülöttem. Milyen érdekes, amit itt mond. A mi történetünk most az, hogy egy ostromlott várban vagyok, megüzenték a békefeltételeket,  - ez pedig az, hogy elhagyom Istent, s akkor békén hagynak. Látszólag nekik van terük, mert mindig az ostromlónak van tere, körül is vettek, szabadon is mozognak, már építik a hadigépezeteket... És mit mond mégis a zsoltáros? – Azt mondja, hogy a gonoszoktól van távol a szabadítás. A gonoszoknak nincsen tere. Akit Isten megszabadít – de sok zsoltárban olvassuk –, azt tágas térre állítja ki. Nemcsak kihúz, nemcsak életre lehel, hanem ki tudok jönni a sűrűjéből, ki tudok jönni a nyomás alól, tudok járni, tudok élni. Ez is az Isten szabadításának része.

 

Summa: a szabadítás olyan, mint amikor valamilyen szorongattatásból kihoz engem az Isten, mert kifizette szabadításom árát, kezességet adott, s nekem adta igazságát, újra megtanít lélegezni, levegőhöz juttat, és újra elindít az életben. De ez már egy másik élet, testvérek! Ahogy a Kolossé levél mondja: kiszabadított bennünket a sötétség hatalmából és átvitt bennünket az Ő szerelmes Fia országába. Mintegy ezt előlegezi meg nekünk itt a zsoltáros. És végül elmondja – mert elmondja ennek a módját is! –, hogyan értjük meg, hogyan ízleljük, hogyan tudunk ez után vágyakozni: a Te igédnek summája igazság, és a Te igazságos ítéleted mind örökkévaló. Tetszik nekem ez a szó, hogy summa; szó szerint így kellene fordítani: a Te igédnek feje, teteje..., de így is lehetne fordítani, hogy: a Te igédnek kezdete. Ez a szó áll a Biblia elején: kezdetben. Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet... Ez áll János evangéliuma elején: kezdetben volt az Ige... És amit most mond a zsoltáros, az e kettő között van: Uram, a Te igédnek, teremtő, cselekvő szótettednek a summája igazság; mégpedig egészen pontosan: szilárd, megtartó hűség. Az igaz valóban, amire lehet támaszkodni, az igaz valóban, ami nem hagy cserben, az igaz valóban, amire nem fogják holnap azt mondani: ja, kérem, tegnap azt mondtam, de megváltoztak a körülmények... Jaj, de sok ilyen helyzetünk van! Ezekbe szoktunk belefulladni, ezekben szoktunk tönkremenni, ezeken dől szét az emberi élet, ezek miatt veszítjük el a másik iránti bizalmunkat, és ezek miatt nem tudunk szeretni. De mit mond Pál apostol a Kolossé levélben? – Fohászkodom értetek, miután meghallottam, hogy befogadtátok az evangéliumot és Isten Szentlelke erejében megízleltétek az Isten jóságát és tudtok szeretni, –  és fohászkodom, hogy ebben növekedjetek. De csak úgy tudunk növekedni, ha az Isten hűségében gyökerezik bele ez a mi szeretetünk, mert egyébként a napról napra, pillanatról pillanatra, emberről emberre változó hálátlanságok világában mindegyre a legrosszabbat fogjuk átélni: nem tudok szeretni, mert becsaptak. Nem tudok szeretni, mert megcsaltak, nem tudok szeretni, mert becsaptam valakit, nem tudok szeretni, mert megcsaltam, s nem tudhatom, hogy szeret-e, nem tudok szeretni, mert amire tegnap azt mondták, hogy igaz, az ma nem igaz. Elnézést kérek mindenkitől, akinek köze van bármilyen bankhoz, pénzintézethez! Ma Magyarországon valószínűleg senki nem szereti a bankárokat, meg a szerény banki alkalmazottakat sem szeretik, pedig hát szegények, csak ügyet intéznek. S miért? – Mert pár éve még 2 százalék volt a kamat, most meg 43. Mert hat éve még azt sem tudtuk, mit jelent az, hogy apró-betűs szerződés-szöveg, most meg inkasszón van a bankszámlánk és oda lett az ingatlanunk. Tudunk mi ilyen körülmények között szeretni? Az állhatatlant ki szereti? De megfordítva is igaz!  Rólam is kiderül, ha tükörbe nézek, hogy én se tudok szeretni, mert állhatatlan voltam. Isten azonban hűséges, Isten szava megmarad, arra lehet támaszkodni és megbízható, és ha ebben gyökerezik az életünk, akkor tudunk szeretni.

 

Majd hozzáteszi: igazságosságodnak ítélete örökkévaló. Isten igazságossága nem múlik el. Amikor az ember igazságossági programokat állít fel, kezdhetünk rettegni! Jaj, de sok ilyen volt az elmúlt kétszáz évben, könyvtárakat lehetne teleírni az igazságosság programjaival, aztán elmúltak, semmivé lettek. Jöttek a körülmények... Mindig a körülményekre szoktunk hivatkozni, de nincs annál szörnyűbb, amikor az igazságosság múlandóság alá van rekesztve. Uram – mondja a zsoltáros –, láss meg engem, lásd meg nyomorúságomat, lásd meg, hogy szeretem határozataidat, húzz ki, válts ki, eleveníts meg, adj új életteret, adj új tágasságot az életemnek, mert én arra akarok támaszkodni, ami örökkévaló. Nem arra, ami most nagyon fontos, nem arra, ami annyira sürgető, nem arra, ami új vagy éppen nagyon régi, hanem csakis arra, ami örökkévaló. Krisztus gyermekének lenni ezt jelenti: Isten igazságát szeretni, Isten szentségén töprengeni. Ezt jelenti: új életben járni, és azt keresi, ami örökkévaló.
Ámen

119. zsoltár

« Vissza

Ez a weboldal az Ön kényelmes böngészésének érdekében cookie-kat használ. Elfogadom További információ