Száztizenkilencedik zsoltár XVII.

Ma emelkedőhöz érkeztünk abban a nagy hullámzásban, amit eddig a zsoltár olvasása során átélhettünk. Igen, hol felemel bennünket a zsoltár, és csodálatos magasságokig jutunk, hol pedig alászálltunk a zsoltárossal együtt lelki hányattatásokba, gyötrelmekbe, küzdelmekbe, megpróbáltatásokba. Most, úgy látom, ebben a szakaszban följebb emelkedve láthatunk mindent. Ez a szó emel ebbe a magasságba: csodálatos. Csodálatosak a Te bizonyságaid... De mielőtt e szavak magyarázatához kezdenénk, foglaljunk össze néhány gondolatot, amit a a korábbi szakaszok során hallottunk. Egészen pontosan, ezek nem gondolatok, hanem kulcsfogalmak. Nem tudom, hogy keveredek majd ki ebből a termunisból, de most nem találtam jobbat!  Igen, van néhány szó, amelyek újra meg újra előjönnek a zsoltárban, szinte mindegyik minden egyes szakaszban! Hét ilyen meghatározó szó vagy fogalom van itt: törvény, bizonyság, út, határozat, rendelés, parancsolat, ítélet. Kezdtem külön-külön megszámolni mindegyiket a zsoltárban, aki akarja, utána járhat, s ha pontatlan voltam, jelezze, ki fogom javítani a feljegyzéseimet. A törvény 23-szor, a bizonyság 13-szor, a határozat 21-szer, a rendelés 21-szer, a parancsolat 20-szor, az ítélet 23-szor, az út 18-szor, de az igés változatokba (törvénykezik, bizonyít, rendel, jár [az úton], stb.) bele sem kezdtem... A lényeget hadd olvassam még egyszer: Boldogok, akiknek útjuk feddhetetlen, akik az Úr törvényében járnak.  Így kezdődik a zsoltár. Ez a vezértétel.

De, hadd mondjam meg, azért kezdtem bele olyan nehézkesen a szavak dolgába, mert az a tapasztalatom, hogy amikor fogalmakról kezdünk beszélni, éspedig fogalmi precizitással, nagy alapossággal, akkor valahogy mégiscsak lesoványítjuk a dolgoknak az értelmét vagy a jelentőségét, hiszen az életből csinálunk valami elvonatkoztatást. A tapasztalatból kategória lesz, vagy éppen a nagy üzenetekből, amelyek megnyitnak számukra az isteni világban egy-egy nagy titkot, csak egy szó marad és semmi több. Ezzel szemben mély meggyőződésem, hogy amikor a zsoltáros szakaszról-szakaszra, rendről-rendre, betűről-betűre egy-egy meghatározó fogalmat (törvény, bizonyság, út, határozat, rendelés, parancsolat, ítélet – s ezek mind-mind Istenéi) belefoglal ebbe a szép szerelmes énekébe, újra meg újra kinyit egy-egy ajtót az Istennel való tapasztalathoz. És közben segít bennünket, mert nemcsak a magáét osztja meg, nemcsak a maga tapasztalatát mondja el, hanem segít minket, hogy mi magunk is rendezzük, soroljuk, kifejezzük az Istennel való dolgainkat, tapasztalatainkat: ahogy Isten útján járhatunk, ahogy Isten törvényének engedelmeskedünk, az Isten bizonyságait befogadjuk, az Isten határozatain gyönyörködünk, az Isten jó parancsolatait megízleljük és Isten ítéleteihez igazítjuk egész életünket. Ahogy soroltam a számokat, látható volt, hogy némelyik szó nem szerepel minden egyes szakaszban. (22 nagy szakasza van a zsoltárnak.), de folyton váltakoznak egymással, ahogy váltakoznak az Istennel való tapasztalataink is. Ezért mondom, hogy itt nem fogalom-együttesről van szó, vagy valamiféle rendszerbe foglalt szó-együttesről, hanem útról – fel és le, vagy, ha szabad ezt mondani: az életünkről, mélységeivel, emekedőivel, tempójával, pangásaival.

Ma tehát emelkedőhöz érkeztünk. S ennek az emelkedőnek ez a neve: a csodálkozás helye. Igen, amikor az ember sűrű erdőn hatol át, s érzi, hogy útja felfelé visz, emelkedik, majd megérkezik egy kilátóhelyre és  onnan visszatekint azokba a mélységekbe, amiket megjárt, és azokra az utakra, amelyeken járva feljutott a magaslatra, akkor legelőször és végig:  csodálkozik és ámul. Hogy például, milyen gyönyörű és szép mindaz, és milyen titokzatos értelme van mindannak, ami mögöttünk van! De most pontosítva azt kell mondanunk: a zsoltáros azon csodálkozik, hogy milyen csodálatosak az Isten bizonyságai, Isten megnyilatkozásai, Isten önmaga mellett való tanúságtételei és az isteni igazság megerősítései. Csodálja Isten bizonyságait, és ez az ámuldozás valójában lelki visszatükröződése annak, amit Mózes így mond énekében Istenről: Te csodatevő vagy. Akkor énekli Mózes ezt a csodálatos éneket (emlékszünk rá), amikor Isten népe az egyiptomi fogságból kijövén száraz lábon áthalad a megnyitott Veres-tengeren, s ahogy az utolsó szabadult rabszolga is átér a szabadság földjére, újra összecsap a víz, amelyben megsemmisülnek az őket üldöző egyiptomiak. Annyira meghatározó tapasztalat lett ez, hogy ezt a sajátos szót, hogy Isten csodát tesz vagy csodatevő (bár vannak erre más kifejezések is), ebben az alakban igen ritkán használja a Biblia, s ha igen, jórészt mindig erre utal vissza. Ez a csoda – ez a szabadítás. Ez a csoda a szabadítás ősmintája. A 77. zsoltárban (panaszének) Istent várva egyszercsak fölkiált a zsoltáros: megemlékezem hajdani csodáidról! – és fölidézi a Veres-tengeren való átkelést. A 78. zsoltár is Isten szabadításáért könyörög, de ez már nem egyéni szabadítás, hanem kollektív szabadítás lenne, s azt mondja a zsoltáros az Úrról: Atyáink előtt járva csodákat művelt. Átvitte őket a tengeren. Vagy a mi egyik kedves zsoltárunk, a 89. zsoltár ezt mondja: az egek beszélik és hirdetik a Te csodadolgodat. És ott is erről a nagy szabadításról beszél.

Olyan meghatározó lett Isten népe életében és ez csodálatos nagy szabadítás, hogy később Pál apostol ehhez hasonlítja a Római levélben a bűnből való szabadítást is. Ezzel példázza a megkereszteltetést, a bűnökből való megmosatást. Ahogyan a zsidók bementek a Veres-tengerbe, majd feljöttek belőle, vagyis  bementek a halálba – mert a tenger itt a halált jelenti! – és új életre jöttek föl belőle, ilyen a keresztség. Elmeríttetünk a keresztségbe, mintegy a halálba, és fölbukkanunk belőle az új életre. Aztán másutt azt mondja, hogy ahogyan Isten Mózes keze által kiszabadította népét Egyiptomból (Egyiptom mindig a bűnt, a halált jelenti az Ószövetség metaforikus nyelvén!), így szabadított ki bennünket Jézus Krisztus a bűnök halálából, a bűnök Egyiptomából, a régi élet Egyiptomából. Csodálatos ez, csoda, ez a csoda!

Nos, amikor a zsoltáros azt mondja, hogy csodálatosok a Te bizonyságaid, ezért az én lelkem megőrzi azokat, nem csak úgy általában beszél arról, hogy Isten így, vagy úgy, vagy amúgy bizonyságot tesz magáról (ámbár, erre is utal, hiszen tele a világ, tele az életünk, tele van minden Isten bizonyságaival), hanem eleve utal is erre a nagy szabadításra. Ez majd később a zsoltár ezen szakaszából ki is fog derülni.

Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy amikor az ember egy-egy magaslatra, kilátóhelyre fölérkezik, ott csodálkozva körülnéz, ámul, hogy mi mindenen ment át és hogyan került oda, – ott, abban a magasságban látja meg igazán a mélységet is. A szabadításban értjük meg igazán, micsoda borzalom volt az, hogy rabok voltunk. Megigazulván értjük meg – mondja Pál apostol –, hogy mit jelent az, hogy a bűnök foglyai voltunk. Megkegyelmezettként tapasztaljuk meg (mintgy vissza-élve magunkat), hogy mit jelentett valójában az, hogy hadifoglyai, rabszolgái voltunk a bűnnek. Jézus erre nézve egy meghatározó példázatot mond el, ismerjük mindannyian: az adós szolga példázatát. Történet szerint a királynak tízezer talentummal tartozik egy embere, de ő elvesztegette a rábízottakat, s mikor számadásra megy, nyomban könyörgőre fogja a dolgot, hogy megmeneküljön: légy hozzám Uram türelemmel, s mindent megfizetek néked! Persze, nem lehet  azt megfizetni, tudjuk. És az ura is tudja, - mégis  elengedi. Nem azért, hogy megfizessen, mert az lehetetlen, hanem amnesztiát ad neki. Kimenvén – szabadultan –  ez a szolga, találkozik szolgatársával, aki a történet száz dinárral tartozott neki, pár fillérrel. Nekiesik, fojtogatni kezdi, s követeli várományát. S mit mond a szolgatársa? – Ugyanazt, amit odabent mondott ő a királynak. Légy türelemmel hozzám, s mindent megfizetek néked. De nem engedett, hanem az adósok börtönébe vetette társát. S ezt meghallva, a király visszahívatta, gonosz szolgának nevezi, és megbünteti -, és azt mondja neki: úgy kellett volna cselekedned, ahogy én cselekedtem veled.... Ez lüktet itt, ebben a zsoltárversben is, hogy amikor Isten az Ő kegyelmével fölemel bennünket, amikor bizonyságát adja jóságának, szeretetének, irgalmának és ez átjár bennünket, akkor kezdjük valóban megérteni, hogy milyen mélységekből szabadított ki minket. A magasságból látni igazán a mélységet. A kegyelem állapotában látszik igazán elesettségünk és bűnünk, amiből Isten kiszabadított bennünket. Ahogyan Luther mondja az egyik asztali beszélgetésben, amikor beszámol a barátainak, hogy éjszaka megint eljött hozzá az ördög, a kísértő, és gyötörni kezdte őt és vádolni és duruzsolni a fülébe, hogy nem szabadulhat, nem menekülhet, sok a bűne, Isten nem fog megkegyelmezni neki. Tudjátok, folytatja Luther, azt mondtam az ördögnek, amikor kísértett engem: ha már ilyen jól ismersz engem és így belelátsz a lelkembe, nem járnál érettem közbe az Úr Jézus Krisztusnál? Testvérek, mondjátok ti is ezt a kísértőnek – elszalad. Sose vitázz az ördöggel a bűnről, abban nagymester ő. De szólj a kegyelemről, tégy bizonyságot Isten csodálatos szabadításáról -  és eltávozik tőled. A szeretet ellensége nem tud ott megmaradni, ahol kiáradhat az Isten szeretete. A nagy összeharagítónak nincs ott helye, ahol megbékélünk Teremtőnkkel.

Ilyen mélységek is megnyílnak itt, ebben a zsoltárban. Másutt is mondja, hogy gyönyörködik az Isten törvényében. Így mondja ezt a negyedik és még sok más egyéb versben is, gyönyörködöm az Isten törvényében, vagy: szálljon rám irgalmasságod, hogy éljek, mert törvényedben gyönyörködöm. Csodálkozik a csodán és gyönyörködik benne. Majd így kiált föl: vezéreld utam Igéd szerint és ne engedd, hogy valami hamisság uralkodjék rajtam. Ez így tartozik össze: ámulok, csodálkozom, gyönyörködöm az Isten bizonyságában, gyönyörködöm az Isten rendelkezésében, ítéletében és törvényében, – majd rögtön a kérés: vezéreld utamat, és ne engedd, hogy hamisság uralkodjon rajtam. Úgy tartozik ez a kettő össze, ahogy egy másik drámában olvashattuk ezt, Pál apostolnak a Római gyülekezethez írt levele 7. részében. Mert ha a 119. zsoltár drámák sorozata: az örömé és a csüggedésé, a gyönyörködésé és a keserűségé, az ámulaté Isten igazságán és a mély megrökönyödésé, hogy az emberek nem akarják ezt elfogadni, a szabadságé és a szorongattatásé; ha ilyen drámák húzódnak végig a zsoltáron, akkor azt kell mondjam, hogy mindent összefoglalva, tömören, legerőteljesebben Pál apostol mutatja meg ezt drámát számunkra. Szinte mondhatnám, hogy a Római levél 7. részének a vége nem más, mint a 119. zsoltár dióhéjban.

Miről beszél Pál? Ahogy a zsoltáros, ő is arról, hogy a törvény jó, gyönyörködik az Isten törvényében, és ugyanakkor azt mondja, hogy ezt a jót, az Isten törvényét a bűn orvul  használta fel. Tőrbe csalt engem a bűn – mondja az apostol - és hadifogoly lettem. Merthogy itt harc van. Felismeri, hogy miközben a belső embere (szíve szerint) szerint gyönyörködik az Isten törvényében – az zsoltárt idézi! –, aközben látnia kell önmagában egy másik akaratot (egy másik szívet), egy ellenakaratot, amelyik nem akarja, hogy akarja az Isten törvényét. Vagy ne akarja, hogy gyönyörködjön az Isten törvényében, ezért ellenvetéseket tesz, és azt súgja: ne akard.  S mit súg: jaj a törvény szolgaság, jaj, ha törvény van, akkor nincsen szabadság. Mit súg? Ezt: önendelkezés, autonómia! Isten rendje? Hát az önmegvalósítás? Mit súg? Jaj, elrendelés, út, Isten által való vezéreltetés – jaj, ez még kiskorúság, az embernek nagykorúnak kell lenni! Ne akard az Isten törvényét! Az apostol nagy drámát él hát át, és így kiált fel: óh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből? – mert ez a halál: nem akarni, amit egyedül lehet akarni, nem gyönyörködni abban, ami egyedül érdemes rá, akarni, amit nem akarok megtenni... Ahogyan másutt is mondja a Római levélben, meg az Efézusi levélben: ez az, amikor eluralkodik a halál. Mégpedig úgy és az által, hogy tőrbecsal engem a bűn. Hiszen egy megoldhatatlan, egész életemet felőrlő dilemmába lökött bele, mert belső emberem szerint, lelkem szerint, igazi énem szerint, Isten-képességem szerint csak azt tudom mondani, amit a zsoltáros mond: csodálatosak, Uram a Te bizonyságaid, csodálatosak a Te szabadításaid, csodálatos az az élet, amire meghívtad az embert, csodálatos az a törvény, ahogyan vezérled az életünket, és csodálatos az az út, amely az életből az élet forrásához vezet –,  de, jaj nekem, oh, én nyomorult ember, hadifogoly vagyok, rabszolga vagyok, és nem azt cselekszem, amit akarom, a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok, a rosszat. Mert kényszerítve vagyok rá. Kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből, kicsoda szabadít meg engem a bűnök eme Egyiptomából, kicsoda vezet át engem a Veres-tengeren? Ki visz át engem a halálnak e valóságán, engem, a rabszolgát, az egyiptomi rabszolgát, a bűn rabszolgáját a szabadságba és az életbe?

Nos, így kiált fel a zsoltáros: vezéreld az utamat a Te igéd szerint, ne engedd, hogy valami hamisság uralkodjon rajtam. A két kérést talán egybe is lehet hallani: vezéreld utamat és ne engedd..., hogy uralkodjék rajtam bármi hamisság. Vezetni, vezérelni, uralkodni ezek nagyjából egyforma tartalmú szavak, de a zsoltáros nagyon szépen érzékelteti velünk a különbséget. Vezéreld utamat, ez azt jelenti, amit másutt s mond a zsoltáros, ahogyan azért könyörög, hogy: Isten tanítsa, vigye, segítse az együgyűeket, oktassa őket. Mutass utat, vezérelj, támogass engem ezen az úton. Adj egyértelmű jelzéseket, hogy merre kell mennem, -  mert Isten így vezet. Igen, Isten nem ül a nyakunkba, nem vet gyeplőt a szánkba, nem rángatja a kantárt jobbra-balra, nem sarkantyúz bennünket – vezet, vezérel, tanácsol. Olykor súg. Máskor persze, föltartóztat, és dühöngünk, hogy nem mehetünk arra tovább! De bárcsak fölérnénk már egy-egy lelki magaslatra, hogy ott tudjunk hálát adni azért, hogy nem engedte meg! Máskor még imádságot sem hallgat meg Isten. De bárcsak jutnánk egy-egy lelki magaslatra, hogy tudjuk azt mondani. jaj de jó, Uram, hogy nem hallgattad meg azt az én idétlen kérésemet, mert most azért kéne könyörögnöm, hogy szabadíts ki már abból a nagy rosszból, amibe beleimádkoztam magamat! Csak vezérelj, csak tanácsolj, csak nevelj, csak juttasd érvényre az isteni pedagógiát, - nehogy valami hamisság eluralkodjon rajtam. Politikai terminus technikust mond a zsoltáros, a diktátorról beszél, aki uraskodik, basáskodik, aki parancsol és visszavonja a parancsot, majd újra parancsol és megint visszavonja a parancsot, tapsoltat magának és kétségbe ejt minket, akinek csak alattvalói, szolgái és rabszolgái vannak. Uram vezess, hogy ne uralkodhasson rajtam semmi hamisság.

Ezért mondja Pál apostol minteggy visszautalva erre: hálát adok az Istennek, magasztalom Őt a Krisztus szabadításáért, mert nincsen kárhoztató ítélet azok fölött, akik nem testben járnak, hanem Lélek szerint. Mert a Lélek törvénye megszabadított engem a test és halál törvényétől. Vezess Uram, hogy ne uralkodjék rajtam semmi hamisság. Mert csodálatosak a Te bizonyságaid és lelkem megőrzi azokat. Vezess minket is Urunk!
Ámen