Száztizenkilencedik zsoltár XII. B

Már karácsonykor is ezt az Igét olvastam, de csak az első két versét magyaráztam, vagyis némiképpen megszakítottam a zsoltárnak ezt a szakaszát. Mindazáltal, szeretném jelezni, hogy az egész szakasz, a 89. verstől a 96. versig, egybe tartozik, egy mondandója, egy üzente van. Viszont két részben is lehet üzenetéről hallani. Karácsonykor az angyali énekhez kapcsolódva azt láttuk meg a zsoltárból, ami örökre megmarad. Láttuk, hogy miképpen teljesítette be Isten dicsőségét és az embernek békességet hozó szeretetét. De ennek során ráláttunk arra is, ami múlandó, ami nem marad meg, aminek vége van, elmúlik, — ahogy a zsoltár mondja itt a szakasz utolsó versében: látom, minden tökéletes dolognak vége van, majd hozzáteszi: de a Te parancsolatodnak nincsen határa. Így van, amikor az örökkévalónak és a múlandónak a határvidékén állunk, e határvidéken keressük utunkat a múlandóból az örökkévaló felé. Jó erre figyelnünk ennek az esztendőnek az első napján is. Utat keresünk. Úgy, ahogyan Jób könyvében hallottuk a csodálatos buzdítást: még a mezők köveivel is frigyed lesz, ezt ígéri Isten az övéinek (Jób 5,23). Ez a kifejezés régi történetet idézett fel bennem. Öcsém mesélte, akinek van egy orvos barátja Ausztriában, hogy még kezdő orvosként autóstoppal elment egy tiroli faluba, fent a hegyek közé. Lent az országútnál várta a barátja, majd gyalog indultak fölfelé a hegyoldalon, — de nem volt út. Öcsém, aki afféle síksági ember, hozzá volt szokva ahhoz, hogy toronyiránt kellene menni, itt azt tapasztalta, hogy hol erre, hol arra kanyarodtak egy-egy kőnél, sziklánál, hasadéknál irányt váltva. Mikor megérkeztek, megkérdezte, honnan tudtad, hogy merre kell menni? A barátja azt felelte: aki jártas erre, az tudja, hogy melyik kő mit mutat, mert az ő vidékükön csak kőtől kőig kell menni. Így ami az idegenek számára járhatatlannak tűnik, az mégiscsak járható.

Hogyan találunk utat minden dolog végétől az Isten tökéletességéig, amelynek nincsen határa? Talán úgy, ahogy a zsoltáros ezt most feltárja számunkra. Leginkább idői értelemben kell használnunk ezt a szót, hogy vége. Igen, egy útnak is lehet vége, az igyekezeteknek is van vége, minden meghatározottságnak megvan a határa és a vége. Ám Isten igéje leginkább idői értelemben használja ezt a szót. Vége van egy évnek. Éjfélkor ezt mindenki hallhatta, elpetárdázták itt a fővárosban is. Vége van egy korszaknak, vagy vége van valami tervnek, elhatározottságnak, eltökéltségnek. De rögtön hozzáteszi a zsoltáros: Isten parancsolatainak nincsen határa. És ezen azt érti, hogy általában is végéremehetetlen mindaz, amit Isten az Ő parancsolataiban kinyilatkoztatott. Erről szól jórészt a 119. zsoltár. Megszámoltam, 23-szor mondja: parancsolataidon tűnődöm, parancsolataidban hiszek, parancsolataidon elmélkedem, parancsolataidat próbálom megérteni... Nem ér ki Isten parancsolataiból.

De egész konkréten is azt tapasztaljuk, hogy Isten újra meg újra tágasságot ad nekünk parancsaival. Aki felismeri Isten szavában, útmutatásában, igéjében, jeleiben, mondjuk ki bátran: Isten nekem szóló, személyesen szóló parancsában az ő útmutatását, tanácsát, annak Isten már meg is megmutatta az utat. Ott, ahol magunktól eltévedünk, vagy kezünket széttárva megállunk, és nem tudjuk, hogyan menjünk tovább, hogyan találjunk a múlandóból az örökkévalóhoz (márpedig oda kell találnunk, hiszen ez az élethívatásunk!), ott Isten új lehetőséget nyit, és új szakasz kezdődik. Lehet, hogy ebben az esztendőben, lehet, hogy egy napban, lehet, hogy egy órában. Továbbá, azt is látjuk, hogy a zsoltáros ezt tapasztalatból mondja, — mert sokat elmélkedett Isten parancsolatain, engedelmeskedett Isten parancsolatainak, és aki engedelmeskedik Isten parancsolatainak, bizonyságának, parancsának, annak az, ami emberi tapasztalat szerint lezáródott már, még sincs lezárva. Olyan helyzetet vázol itt fel a zsoltáros, ami valami sürgetősséget is kifejez, márpedig amikor sürgősséggel vagyunk, könnyen elvétjük az utat. Ez egyfajta feszültséget jelez. Azt mondja: ellenségeim feszülten várták-lesték, mikor lesz végem. Így mondja: vártak rám a gonoszok, hogy elveszítsenek, lesték a pillanatot, mikor tévesztem el az utat, lesték a pillanatot, mikor érek végére a lehetőségeimnek, lesték az alkalmat, mikor keríthetnek be körbe. De azt mondja: én mindeközben Isten bizonyságaira figyeltem, és abból értettem meg, hogy még ez a szorongató veszedelem is elmúlik.

Hiszen, amikor azt mondja, hogy minden tökéletes dolognak vége van, nehéz szót állít elénk: tökéletes. Úgy is lehetne ezt fordítani: elhatározás, eltökéltség, az, aminek látjuk az elejét és végét, terv, - de bárhogy is: mindennek vége van. Még az ellenem szőtt veszedelemnek is vége van. De nagy dolog ez, testvérek, ha az ember egyszer csak azt élheti észre, hogy szorongattak, bekerítettek, rám nehezedett a sürgetősség, kapkodni és hibázni kezdtem, eltévesztettem mindent, — és mégis, a nyomorúságnak is vége lett. De nem magától. Mert Isten az, aki újra meg újra új időt ad nekem. Ha Amerikában lennénk, akkor úgy mondanám, hogy adott egy új esélyt. De itt nem esélyről beszél, hanem útról. Mitöbb, fölfedezzük, hogy Isten ezt az utat már elrendezte, ezt az utat számunkra eltervezte, ennek az útnak az irányát már korábban kijelölte. Ezek azok az isteni határozatok és döntések, amelyek – ahogy mondja itt a zsoltáros – újra meg újra megelevenítettek engem.

És itt kiált fel a zsoltáros erős szóval, mély vallomással: Tied vagyok! Amikor Wojtyla krakkói érseket pápává választották, ő szokás szerint, válaszott egy jeligét. Az övé ez lett: Totus Tuus, teljesen a Tiéd. Úgy magyarázták ezt a pápa életének ismerői, hogy a német megszállás alatt, amikor még fiatal szeminarista volt, a szorongató helyzetben ő újra meg újra elővette egy középkori misztikus elmélkedéseit, amelyekben újra meg újra visszatér ez a mondat: a Tiéd vagyok, teljesen a Tied vagyok. Teljes önátadásról szóltak ezek a szavak, és ez olyan megerősítő volt a számára, hogy amikor nagy méltóságra emelkedett, ezt választotta jeligének. De az a középkori misztikus nyilván a 119. zsoltárból vette ezt az igét, itt halljuk: a Tiéd vagyok. Tuus sum ego, ments meg engem, tarts meg engem.

Ez a vallomás, Tied vagyok, igen erősen ellentmond a mai ember gondolatának, és kívánnám, hogy adjon Isten nekünk olyan új esztendőt, olyan új időt, olyan új lehetőséget, hogy ne kelljen majd soha többet mondani, hogy a mai ember. Ne kelljen azt mondani többé, hogy a mai ember másképpen gondolkodik. Bárcsak tudnánk azt mondani, hogy a régi ember valamikor másképpen gondolkodott, valahogy így: a magamé vagyok, az önmagamé vagyok, megcsinálom önmagamat, a magam életét... De jó lenne akár csak önmagunkról elmondani, hogy ez volt az én régi emberem, a régi énem, aki így gondolkozott: a magamé vagyok. Ám az új ember, akinek Isten utat nyitott, akinek Isten véghetetlen szabadságot adott, ezt mondja: a Tied vagyok.

Szinte egészen tárgyias az a viszony, amit a zsoltáros itt megjelöl, tulajdonviszony ez: Te teremtettél, Te formáltál, Te alkottál, Te tanítottál, Te hordoztál, Te tanácsoltál (ezek a szavak mind-mind a 119. zsoltárból valók!), Te adtad az új időt, – mentsd hát meg kezed alkotását. Én a Tied vagyok, ments meg engem. Ez a megmaradás Igéje.

És azt is kívánom, testvérek, hogy ebben az esztendőben, nehéz pillanatokban, nehéz órákon, amikor utat keresünk, és nem tudjuk, merre induljunk, vagy úgy érezzük, körbe vagyunk kerítve, amikor szorongtat a saját helyzetünk, akkor a megmaradás Igéje, ez: a Tied vagyok, szólaljon meg újra meg újra a szívünkben! Mert messiási Ige ez, szabadító Ige. Tied vagyok, ments meg engem. Hogy mondja az 50. zsoltár? Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítalak téged és te dicsőítesz engem. Objektív, szinte tárgyias, mintha azt mondaná: ne hagyd elveszni Uram azt, ami a Te tulajdonod, légy jó gazdája annak, ami a Tied. Márpedig én a Tied vagyok. Vannak a zsoltárokban olyan felkiáltások, amelyek egészen különleges helyzetet vagy érzületet fejeznek ki. Jób könyvében is megtaláljuk ezt, ezért is olvastam a lekciót onnan, hogy emlékeztessen bennünket. A tudósok ezt ártatlansági helyzetnek nevezik. De mondhatok mást is. Itt, a Budahegyvidéki gyülekezetben minden vasárnap elénekeljük a Himnuszt. Ez is ártatlansági helyzet. Másutt azonban sokan megütköznek, fölháborodnak, súlyos teológiai vitát indítanak, s jelzik, nem akarják a Himnuszt énekelni, mert van benne egy mondat: megbűnhődte már a nép a múltat s a jövendőt... Igen, a múltat, azt talán meg lehetett bűnhődni, de a jövendőt hogy lehet előre megbűnhődni? Csakhogy egyszerű ennek a sornak a magyarázata. Kölcsey Ferenc is olvasta eleget a Bibliát, jó református volt, és ismerte ezt az úgynevezett ártatlansági helyzetet, vagy érzetet. Olyan nagy a nyomorúság, olyan nagy a veszedelem, annyira ránehezedik Isten népére Isten haragja, ítélete, bűne ellen felgyulladt rettenetes indulata, hogy nem tud másként felkiáltani a zsoltáros, csak így: Uram, tekints rám, mert amivel sújtasz, az felette nagy és súlyos, már szinte a jövőt is megbűnhődtük, olyan nagy rajtunk Istennek az ítélete. Ritkák ezek a fölkiáltások. Emlékeztetek újra Jóbra, aki tiltakozik, amikor a barátai magyarázzák neki, hogy megérdemli, amit Istentől kapott. Nem volt bűnös? - akkor azért érdemli, mert büszke vol arra, hogy nem vol bűnös. Nem volt büszke? – akkor azért érdemli, mert eljátszotta, hogy milyen szerény és alázatos. De hányszor fölkiált Jób: hiszen ártatlan vagyok, nem érdemlem! Pedig, tudja ő, hogy bűnös, tudja, hogy eltévedt, tudja, hogy megérdemli, mégis, nem tud másképp fölkiáltani.

Most a zsoltáros egy másfajta helyzetet mutat meg, én ezt elneveztem: tulajdonosi helyzetnek. A Tied vagyok. Olyan nagy a szorongás, annyi a végesség, annyi minden a végére ér, egészen pontosan: minden a végére ér, még az is, ami tökéletes. S leginkább ez fáj, hogy ha valami tökéletes és a végére ér. Mert szeretnénk azt meghosszabbítani, szeretnénk benne megmaradni, és mégis elérkeztünk egy falhoz, egy bezárt ajtóhoz, egy határponthoz, ahonnan nincsen tovább és nem tudjuk, hová-merre menjünk. Fölkiált a zsoltáros: Uram, Te, aki örökkévaló vagy, Uram, akinek igéje örökké megmarad a mennyben, Uram, Te, aki hűségedre alapítottad a földet, lásd, én a Te tulajdonod vagyok, – ments meg engem! Mentsd meg a tulajdonodat. Idézzük a zsoltárokat. De sok esetben kiált fel a zsoltáros: miért vetsz el minket Urunk örökre, miért fordultál el tőlünk, meddig vagy még távol éntőlem, mikor térsz hozzám vissza? Uram, a Tied vagyok – sürget a zsoltáros – ments meg engem. De azért tudja ezt ilyen bátor szívvel mondani, mert azt is mondja: nem feledkezem el, vagyis emlékezem. Emlékszik valamire és ezért megfordítva is tudja az igét mondani. Emlékezik a zsoltáros Istennek a tanácsaira, parancsolataira, bizonyságaira, törvényére, emlékezik Isten határozataira, és emlékezik arra, hogy Isten ezekkel a határozataival elevenítette és újította meg őt.

Vagyis, ha lehet, akkor ebben az esztendőben mondjuk ki megfordítva is ezt a tulajdonosi viszonyt, élejük meg ezt az ártatlansági helyzetet, mégpedig ilyen módon: megszabadítottál, ezért a Tied vagyok. Még a szép Szenczi Molnár fordításban is így énekeltük a zsoltárban: ments meg engem, mert a Tied vagyok. De az teljesenz az evangélium, a hit igazi mélysége, az Isten abszolút jövőjének a megnyílása előttünk, ha fordítva tudnánk mondani: megmentettél, ezért a Tied vagyok. Vagy így: Tied vagyok, mert megmentettél. Hadd legyen, kedves testvérek, ez a mi mostani esztendőnk egy nagy belső történetté, egy belső történet az ebben való megerősödésben: megszabadított az Úr, tehát az Övé vagyok. S talán ez az oka, hogy a régiek így fordították a szakaszt: határozataidról meg nem feledkezem.., non obliviscar justificationes tuas, határozatok: justificationes, azaz igazságot adó isteni döntések. Uram, a Te kinyilatkoztatásaid, megigazító, kegyelmes döntéseid, Jézus Krisztusban elvégzett szabadításod szabadítottak meg engem, ezért vagyok a Tied.

Így buzdít erre bennünket Pál apostol a Korinthusi levélben: avagy nem tudjátok-e, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, melyet Istentől nyertetek? Avagy nem tudjátok-e, nem a magatoké-é vagytok, nem áron vétettek meg. Dicsőítsétek azért az Istent testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi. – Megszabadítottál, a Tied vagyok.

Kedves testvéreim, mint minden évvel, ezzel az esztendővel is úgy érezzük, hogy átléptünk egy határt, fordultunk egyet egy jelző kőnél, kinyitottunk egy ajtót. Boldog az az ember, aki Isten időt teremtő, szabadságot hozó, megmentő világába lép be, abba a világba, amelynek nincsen határa. Látom, minden tökéletes dolognak vége van, látom minden, amit az ember eltökélt, határos valamivel, látom, minden, minden, amit az ember elhatározott, eltervezett és végbevitt és a maga szemében tökéletesnek tart, annak vége van, de a Te parancsolataidnak nincsen határa. A Tied vagyok, ments meg engem. Megmentettél, ezért a Tied vagyok. Itt kezdődik Isten gyermekeinek boldog szabadsága. Boldog újat, boldog újesztendőt, boldog új életet, mindannyiunknak!
Ámen