Száztizenkilencedik zsoltár X.

Nézz már tükörbe! Gyakran hangzik ez a mondat, kedves testvérek, leginkább akkor, amikor valakit józanítani akarunk. Ma is tükörbe nézünk, hogy józanodjunk, ha már a múlt alkalommal a zsoltár szavai olyan sokszor mondották és hallottuk is (hatszor): jó. Jó-zanodjunk tehát. Csakhogy Isten igen érdekes módon józanít bennünket. Mindjárt, legelőször azt mondja a zsoltáros: a te kezeid teremtettek és erősítettek meg engem, oktass, hogy megtanuljam parancsolataidat. Itt bizony teremtésről van szó, s ezt most leginkább ez a szó fejezi ki, amit így mond a zsoltár, hogy: megerősítettél engem. Már a zsoltár 5. versében is olvassuk ezt a szót másféle fordításban, ott azt mondja, hogy bárcsak az én útjaim igazgatattának a Te rendeléseidre. Ugyanez a szó szerepel itt is. Amott erkölcsi értelemben, itt azonban már egyetemes értelemben. Ez a megerősítés, elrendezés, odaigazítás építészeti szakszó, a statikusok talán majd megtanácsolnak, hogy lehetne ezt igazán jól lefordítani. Azt olvassuk voltaképpen, hogy amikor Isten megteremtette az eget és a földet, azt szilárd alapokon megerősítette (Zsoltár 96,10). Vagy amikor arról olvasunk a Példabeszédek könyvében, hogy a bölcs ember úgy építi a házat, hogy oszlopokra helyezi rá, az oszlopokat összeköti és ezzel az egész épületet megerősíti, elrendezi, biztonságot, szilárdságot ad neki (Péld 9), és máris értjük, hogy mit mond itt a zsoltáros: Te teremtettél és megerősítettél. Az ember úgy van megteremtve, úgy van elrendezve, olyan csodálatos kozmosz, mikrokozmosz, hogy benne minden a helyén van, semmi meg nem ingathatja. Ezért mondják a régiek (a régi latinok), hogy amikor Isten az embert megteremtette, akkor tökéletesnek, jónak, és – magyarra így fordítjuk, hogy – igaznak, de a latinban ez van, hogy rectus-nak teremtette. A latin szó itt azt jelenti, hogy minden a helyén van, minden működik. Ugye, csak az egészséges ember nem érzi a szerveit? Ha minden működik az életünkben, akkor nem érezzük önmagunkat. De ha elkezd fájni a vese, a szív, a tüdő, a csontok, a fej, akkor már mindjárt tudjuk, hogy valami nagy baj van, s minek hogy kéne működnie, ha minden rendben lenne. Megerősítettél engem. Jób is ezt mondja (ajánlom mindenkinek Jób könyvének 10. részét), amikor bekövetkezik az életében a nagy próbatétel, rázúdulnak a szenvedések, a betegségek, a nyomorúságok. Isten elé megy és elmondja Istennek: Uram, olyan csodálatosan teremtettél engem, külön műgonddal, mint ahogy a kézműves előre megtervezve, nagyon odafigyelve elkészít valamit, és Te - kiált fel Jób - most ezt a helyes, csodálatos megerősített teremtményedet, ezt a rectumot tönkre akarod tenni (Jób 10,9). Így kiált a szenvedő ember. Vagyis, amikor belenézünk a teremtés tükrébe – nézz már tükörbe, hogy kijózanodj! –, akkor ezt mi, keresztyének, éppen ellenkező okkal tesszük, mint amiért általában mondani szoktuk. Általában azért mondjuk: nézz már tükörbe, édesem, nem vagy te szép, nézz már tükörbe, édesem, mit nőtteted itt magadat, semmi kis mitugrász vagy! Nézz már tükörbe, hogy mit akarsz csinálni, milyen nagy – bocsánat – rakás szerencsétlenség vagy te! De Isten nem így tart elénk tükröt. Nézz tükörbe és vedd észre, hogy Isten kifogástalan teremtménye volnál. Uram, Te alkottál és erősítettél meg engem.

Vagyis, testvérek, ha ebbe az isteni tükörbe belenézünk, akkor nem mondhatjuk azt, amit a modern ember nagyon szeret mondani hányaveti módon: na, de kérem, én már csak ilyen vagyok! Mit akarnak tőlem, hogy legyek jó, legyek igaz, legyek becsületes, legyek tisztességes, én már csak ilyen vagyok, így születtem! Az újabb kor nagy szövege ez, kedves testvérek. Shakespeare-nél még III. Richard király, a púpos szörnyszülött azért fogadja meg (hogy’ mondja? – hogy kitöltsem a fecsegő időt, elhatároztam...), hogy gazember leszek, mert szörnyszülöttnek született, és ha szörnyszülöttnek született, akkor szörnyeteg is lesz. De mit mond Jakab apostol? – Aki belenéz az Isten (teremtésének) a tükrébe - ez az első tükör, mert két tükör van, ez az első tükör! - , milyen méltatlan dolog, hogy belenézett, elmegy és elfelejti ábrázatát... Mi ez az ábrázat? Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk. Milyen hamar elfelejtjük saját ábrázatunkat, testvérek, miután belenéztünk Isten tökéletes teremtésébe! Így volt ez régen. A modern korban azonban egy újabb veszedelem támadt, mert ez lett a mi, 21. századunk nagy ideológiája: én már csak ilyen vagyok. Nagy divat ez, de meg kell mondjam, ez egyfajta visszahatás a 19., 20. század borzasztó történeteire. Egy német-amerikai bölcselő, Sir Isaiah Berlin mondotta húsz évvel ezelőtt, nem sokkal halála előtt, amikor a Torontói egyetemen díszdoktori címet kapott – meghívták, nem tudott elmenni, öreg ember volt, de írt egy kis esszét, azt küldte maga helyett, azt olvasták föl, érdemes elolvasni. Arról beszél ebben, hogy az egész 19-20. század, de különösen a huszadik század kiugrik a történelemből. Igen, azelőtt is volt rossz, régen is volt önzés, harag gyűlölet, irigység, háború, iszonyat, de azt mondja, a huszadik század valami egészen különös nyomorúságot hozott: a gondolat, az idea bűnét, az ideológiát, azt a révült önimádatát az embernek, hogy úgy vélte: megtalálta egy gondolatban, egy mondatban, egy eszmében, hogyan kell a világot egy csapásra megváltani. Egy eszme csupán, de nem tudott ahhoz az eszméhez igazodni, azt olykor átnevelő táborokba küldték, például Kambodzsában, ahol két és félmillió ember halt bele a nagy átformálásba, vagy elküldték megsemmisítő táborokba, gulágokra, Auschwitzba, koncentrációs táborokba, ahol több tíz millióan pusztultak el. Aki nem tudott az ideához igazodni, lett légyen a megváltó eszme az osztály, vagy a vér, vagy a faj, azt vagy át kellett nevelni, vagy meg kellett semmisíteni. Azt mondja ez a bölcselő, hogy minderre a 21. század gyermeke visszahatásként azt mondja: én ilyen és ilyen vagyok, hozzanak olyan törvényeket, hogy mindenki jó úgy, ahogy van, én így, amaz meg úgy. Erről szólna a 21. század törvényhozási révülete, csak kapkodjuk a fejünket. Mindenki úgy jó, ahogy van. Tényleg? – Nézzük, mit mond a zsoltár!

Azt mondja a zsoltáros: a Te kezeid teremtettek és erősítettek meg engem. Ez azt jelenti: teljesen jónak teremtettél, kis-világ, mikrokozmosz vagyok, ezért oktass, hogy megtanuljam parancsolataidat. Vagyis, ha belenézünk immár a másik tükörbe is, a tökéletes tükörbe, ahogy Jakab mondja, a szabadság tökéletes törvényébe (ami egy másik tükör, az Isten kinyilatkoztatásának a tükre!), rögtön egy életfeladat magasodik elénk, amit a zsoltáros kérésekben fogalmaz most meg. Mindjárt öt kérés van ebben a felolvasott szakaszban. Ha Isten keze ilyen tökéletest alkotott, akkor hadd tanítson Ő a tökéletességre. Isten keze formálta az embert, azért Istentől kell elkérni, hogy Ő formáljon, Ő tanítson, Ő vezessen bennünket. Nem maradhatok alatta annak, amivé Isten alkotott engem. Nincs nagyobb lét-tragédia, mint alatta maradni annak, amire Isten teremtett bennünket. Így a tanulás, a tanulásra való készség – megint egy latin szót mondok: a docilitas - igazából véve a hitre jutott ember egyik ismérve. Egyszer megkérdezték Kálvint, miből tudja ő megmondani, hogy ki a hívő és ki a nem hívő? A 16. században is úgy volt ez, mint mindig: jöttek a rajongók, zümmögtek, szárnyaltak, repdestek, ők voltak a hívők, a megkérdőjelezhetetlenek, a megfellebbezhetetlenek, nekik külön bemenetük volt az Istenhez. De valójában álhívők, képmutatók voltak. (Olvassuk csak el a mai újszövetségi igét, Jézus jajszavait a farizeusokról, akik szintén nagy hívőnek tették magukat.) Nos, honnan lehet azt megítélni, hogy valaki hitre jutott és tényleg bízik Istenben? Azt mondja Kálvin: egyszerű a mérték: tanulni akar. Aki – úgymond – hitre jutott és ezzel be is csukott minden könyvet, becsukta a természet könyvét, becsukta a történelem könyvét, becsukta a lelkiismeret könyvét, és becsukta a Bibliát is, és azt mondja: én már hitre jutottam, engem megáldott az Isten, nekem már nem kell betű, tudomány, törvény, tanulás, az ilyenre – mondja Kálvin – tessék csak nagyon vigyázni. Mert az ilyen nem tért meg, legalább is Istenhez nem. Legfeljebb önmagához tért és önmagát imádja. A hit igazi jele a docilitas – a tanulékonyság.

Öt dolgot kér a zsoltáros, mindegyiket fölsorolom, és egy-egy megjegyzést fűzök hozzájuk. Így kezdi: akik Téged félnek, látnak engem és örvendeznek, mivel Igédben van reménységem. Más fordításban: mivel Igéd által tanulok meg reménykedni. Vagyis, az az ember, aki belenézett a szabadság tökéletes törvényébe és megértette és óhajtja, hogy Isten tanítsa őt, az először is reménykedni tanul. Isten igéjéből tanulja a reményt, a várakozást, a virrasztást, a váradalmat az igazság felragyogtatára. Az Istenben reménykedő embernek nem kell szárnyra kelnie, - ezt most mondom, ádventünkben is, mert Isten országa jön! Ahogy a 20. század nagy teológusa, Karl Barth mondta, éppen az őrült eszmék korában, amikor mindenki szárnyra kapott, nagy menetelésekbe kezdtek az emberek, birodalmakat építettek, először kettő, három, ötéves tervekbe, nem tudom én mikbe, s ripp-roppsz akarták a világot megváltani. Azt mondta Barth: nem kell szárnyra kelned, Isten országa jön, reménykedni tanulj meg, Isten ígéretére rátámaszkodni, Isten szavában bizakodni, mert amit Isten mond, az az Ige és ez az Ige teremtette a világot, teremtett engem is, ez az Ige az, aki testté lett a mi Urunk Jézus Krisztusunkban.

Aztán azt mondja a zsoltáros: tudom, Uram, hogy ítéletid igazak és igazságosan aláztál meg engem. Erről a múlt alkalommal volt szó, itt most egy mondatban úgy tudom ezt összefoglalni: belátást tanul. A múltkori szakasz alapján azt mondtuk, hogy megkülönböztető képességet tanul, ízlést, tapasztalást. Azt is meg kell tanulni: tapasztalni, azt sincs csak úgy, magától. Itt most belátást tanul, és a korábbi tapasztalatát újítja meg: Isten igazságos és méltányos. Még – mondja a zsoltáros – megaláztatásomban is hűséges volt. De nagy titok ez, kedves testvérek! Még szülő-gyermek viszonyban sem könnyű lecke ezt nekünk megtanulni, hogy amikor a szüleink esetleg kemény kézzel nevelnek bennünket, amikor megszorítanak, amikor fölkantároznak minket, azt – mert hűségesek és jók a szülők – szeretetükben teszik, hűségesek hozzánk. Nehéz lecke ez, de, azt hiszem, mindenkinek van legalább egy jó tanító nénije vagy tanár bácsija, akire úgy emlékszik vissza, hogy neki köszönheti, hogy megtanult tanulni, neki köszönheti, hogy nem szaladt ki az iskolából, neki köszönheti, hogy nem lett belőle világcsavargó gazember. Neki köszönheti a hivatását, pedig, lehet, hogy az a tanítónő vagy az a tanár a legkeményebb volt, de hűséges volt. Hűséges a saját hivatásához és hűséges azokhoz, akik rábízattak. Azt mondja a zsoltáros: Uram, hűséges voltál, amikor megaláztál engem, igazságos voltál és méltányos voltál. Tudom ezt Uram, taníts engem a belátásra, hogy én is hűséges, igazságos és méltányos lehessek.

Harmadjára ezt mondja: legyen velem a Te kegyelmed, hogy megvigasztalódjam a Te szolgádnak adott ígéreted szerint. Vigasztalást tanul. Jaj, testvérek, ez a legnehezebb művészet: átengedni magunkat Isten hűségének és mély és személyes kapcsolatot keresni Istennel. Amikor azt mondom, hogy vigasztalást tanul, jobb lenne így mondani, megengedi a magyar nyelv: vigasztalódni tanul. Nem annyi a vigasztalás művészete, hogy megtalálom az utat a másik szívéhez, tudok neki balzsamot vinni, meg tudom őt erősíteni, fényt tudok gyújtani a depressziós sötétségében, rá tudom nyitni az ajtót a bezárkózott emberre – igen, ez is nagy művészet. Múltkor mesélte nekem valaki: gyász ütött be a családba, jöttek a rokonok, a barátok, jött mindenki, jött a lelkész, hogy vigasztalják az özvegyet. De be volt zárva az ajtó. Bizony a gyászunkban sokszor csak úgy érezzük magunkat biztonságban – bocsánat, hogy ilyen paradox szót mondok –, ha mindenkit kirekesztünk. De ebben a bezárkózásban össze is omlik az ember. Aztán, folytatta: egy távoli barát valami egészen különös furfanggal megtalálta a kulcsot az ajtóhoz. Megtalálta a szót. Nagy dolog a vigasztalás művészete, de még nagyobb a vigasztalódásé. És most a zsoltáros arról beszél, hogy, Uram, legyen velem a Te kegyelmed, hogy megvigasztalódjam szolgádnak tett ígéreted szerint. Ez pedig személyes kapcsolatot jelent. Eddig szóltam az Igéről: Ige által teremtette Isten a világot, mert szavára álltak elő mindenek, mitöbb, az Ige testté lett és közöttünk lakozott, s mi láttuk az Ő dicsőségét, mint Isten egyszülöttjének dicsőségét, aki telve volt igazsággal és kegyelemmel. De most azt mondja a zsoltáros: a nekem adott Igéd szerint. Nem általában az Igével, nem általában az igazsággal, nem általában a szép szavakkal vigasztalódunk, hanem mindig csak azzal, ami nekem szól, s mindig csak úgy, hogy Isten azt nekem mondja. Milyen különös, elindultunk a világteremtő Istentől, nagy igazságoktól, az embervilágtól, az igaz világtól, az Igétől, a kinyilatkoztatástól, és egyszerre csak azt mondja a zsoltáros: nekem adott ígéreteid szerint vigasztalj Uram. A személyesen nekem adott ígéreteid szerint hadd vigasztalódjam meg. Ezért hát, testvérek emlékezzetek: van Igétek. Emlékezzetek: kaptatok Istentől üzenetet. Emlékezzetek: van ígéretetek Istentől nektek, személyesen. Uram, taníts engem ebben az igédben és általa vigasztalódni.

Aztán azt mondja: szálljon reám irgalmasságod, hogy éljek. Élni is tanulni kell, kedves testvérek. Ha már teremtésünk tükrébe belenéztünk, és ha látjuk a másik tükörben, mert abba is belenéztünk, tehát a kettős tükörben látjuk, hogyan rontja el mindig az ember a dolgot, - akkor tanulni kell élni is. Mert itt látjuk meg, hogyan csinál az ember az igazságból kegyetlenséget, a munkából rabszolgaságot, hogyan lesz a becsületből bürokrácia, hogyan lesz a tiszteletből önimádat, a jóságból korrupció és az életből lejtmenet. Mert akik buknak, és távolodnak, azok elmaradnak Istentől. Akik elfelejtik, hogy Isten tanította őket élni, azok lejtmenetben vannak. Csakis az irgalmat hívhatjuk támogatásul, mert Isten szeretete mindig az Ő irgalmasságán keresztül ér el hozzánk.

És végül azt mondja kedves testvérek a zsoltáros: legyen az én szívem feddhetetlen. Tökéletességet is tanulnunk kell. Ezzel érkezünk oda, amit az elején mondtam: ha a tökéletes isteni tükörbe belenézünk, s látjuk, hogy Isten megerősített bennünket, hogy voltaképpen az életünkben mindennek a helyén kellene lennie Isten teremtése által, vagyis van az életünknek egy bizonyos isteni statikája, elrendezettsége, szilárdsága, arányossága, rectuma, akkor a tökéletességet is tanulni kell.

Reménység, belátás, vigasztalás, élet, tökéletesség. - Hogy hadd örvendezzenek mindazok, akik Téged félnek, ha reám néznek. Forduljanak hozzám, akik Téged félnek – mondja a zsoltáros. És hadd gyönyörködjem velük együtt én is a Te szent élettörvényedben. Kedves testvérek, Krisztus iskolájában ugyan nincsen osztálynapló, számbavétel, nem jelent a hetes, - de Ő mégis számon tart bennünket. S hogy mi a garancia arra, hogy nem felejt el bennünket így oktatni, ha mi erre készek vagyunk, ha megvan bennünk a tanulékonyság, a tanulás vágya? Hadd idézzem ehhez Ézsaiás próféta könyvéből a buzdító, vigasztaló szót. Ezt mondja a prófétán keresztül az Úr nekünk is: hát elfelejtkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfelejtkeznének is ezek, én terólad el nem feledkezem. Imé, a markaimba metszettelek téged – mondja a próféta (Ézsaiás 49,15-16). Mi pedig e felől, testvérek egészen bizonyosak lehetünk, mert Krisztus tenyerén ott vannak a szögek helyei. Markaimba metszettelek téged.
Ámen