Száztizenkilencedik zsoltár VIII.

Nemrégiben jelent meg Luther Márton asztali beszélgetéseinek gyűjteménye. Ajánlom mindenki figyelmébe, azért is, mert kiderül belőle, hogy az a Luther, akit mi sziklaszilárd jellemű, megingathatatlan figurának tartunk, valójában küszködő és reménykedő, vergődő és sokat esdeklő ember volt. A ma felolvasott zsoltár-szakaszhoz egyik asztali mondását szeretném idézni, ámbár ez is rövid magyarázatot igényel. Luther, akik sokat birkózott az ördöggel, a kísértővel, nagy és mély gondolatokat oszt meg velünk arról, mit jelent a megrázattatás, a megkísértés, a gyötörtetés. A kísértő újra meg újra megjelent neki, és arról győzködte Luthert, hogy elveszett, vége van, mert bűnös és Isten a bűnös emberen nem könyörül meg. Hiába igyekszik, tele az élete mindenféle szörnyű folttal, bűnnel. Luther egy alkalommal, amikor beszámolt barátainak, hogy éjszaka fölriadt, és kezdődött újra a perlekedés a kísértővel, így foglalta össze küzdelmét: Ne vitatkozz az ördöggel a bűnökről, mert azokban nagymester ő és le fog győzni. A kegyelmet mondd neki, mert ahhoz nem ért, és azt nem ismeri.

Erről szól a mi szerelmes énekünk, a 119. zsoltár nyolcadik szakasza is. A zsoltáros, ahogy eddig hallottuk, szinte tolulva, túláradva, rajongva kapaszkodik Istenbe, hűséget fogad Istennek, keresi Istent, vágyakozik utána, hívogatja. Valóban, úgy, ahogy a szerelmes vágyakozik azután, akit szeret. Azt is láttuk már, hogy folyton alkalmaz egyfajta megfordítást, kölcsönösséget. Ezekből most csak kettőt-hármat hadd idézzek. Emlékezteti Istent hűségére, és nyomban, a következő mondatban ő is emlékezik. Magasztalja Isten hűségét és aztán ő is hűséget fogad. Elmondja, hogy megtapasztalta Isten megtartó kegyelmét, majd megígéri, hogy ő is megtartja Isten szent törvényét. Azonban most, a megfordítások hosszú sorozatában hirtelen egy oldal hajó nyílik (ha szabad építészeti hasonlattal élni), ahonnan mindent másképpen lehet látni, és az is feltárul, amit nem vehetünk észre, ha csak a templom fő hajójában állnánk. Azt mondja a zsoltáros: meggondoltam az én útaimat.

Azért különleges ez, mert a szerelmes ember mindent szokott, csak gondolkozni nem. Aki szerelmes, az szerelmes. Még Isten kapcsán is át szoktuk ezt élni. Ha valaki beleszeret Istenbe, akkor beleszeret Istenbe, akkor nincs sok józan megfontolás, hanem rajongás van. Éppen a mi idézett Lutherünk óvott sokszor a rajongóktól, akikben felforrósodott a lélek meg a szív (a saját lelkük, a saját szívük), aztán nem lehetett nekik se bölcsességet, se tapasztalatot, se tanácsot mondani. Most azonban a zsoltáros azt mondja: meggondoltam útjaimat. Úgy vezet el ide bennünket, hogy az előző nagy szakasz végéből indul (erről a múltkor szóltam): ez jutott nekem, hogy határozataidat megőriztem. S talán emlékeztek, elmondtam, mennyire nehéz ezt a mondatrészt lefordítani (ez jutott nekem...), mert amolyan lemondó szónak tűnik, mintha valakit sarokba állítanak, félreszorítanak, csak valami kevéske hullik neki a maradékból, erre szoktuk mondani: ez jutott nekem. De elmondottam, hogy éppen fordítva, a zsoltáros ujjongással mondja ezt: ez (!) jutott nekem, ez (!) az én örökségem. Idéztem a 16. zsoltárt: az én örökségem kies helyre esett. Ujjongva mondja hát a zsoltáros, és mindjárt így is folytatja az 57. versben: azt mondtam Uram, hogy az én részem beszédeidnek megtartása. És aztán ebből indulva mondja: meggondoltam az én útjaimat és lábaimat bizonyosságaidhoz fordítom.

Meggondoltam. Hadd szóljak ma erről az igéről. Ez a kifejezés az egész zsoltárban (pedig 172 verse van), egyetlen egyszer fordul elő. Vajon mit jelent ez a szó? Igen elgondolkodtató, hogy a Biblia első fordítói hogyan értelmezték. Munkájukat Szeptuagintá-nak, hetvenes fordításnak nevezzük, mert a legenda szerint az órkori Alexandriában, Krisztus előtt 200 évvel, hetven tudós atyafit választottak erre a munkára, és ők hetven nap alatt le is fordították az egész Ószövetséget görög nyelvre. Érdekesen fordították a zsoltáros szavát, és az általuk választott görög szót mi is ismerjük és használjuk is, igaz, sajátos értelemben: dialógus. Azt mondja a zsoltáros: beszélgettem, - magammal. Vagyis az ember bátorkodik önmagával beszédbe elegyedni. Nem bolond attól az ember. Ugyan látunk néha embereket, akik magukban hangosan beszélnek és gesztikulálnak. Valakivel beszélgetnek. De attól nem bolondok. És az sem, aki időnként a szép örökséget akarja számba venni, és ezért bocsátkozik beszélgetésbe önmagával. Mi több, ha olvassuk a nagy misztikusokat, ilyen címeket találunk: a lélek beszélgetése. Meggondoltam...

De sokkal több van ebben, mert azt is jelenti a szó: elejétől a végéig mindent számba venni. Mint amikor építkezésen szétválogatták a köveket: melyik alkalmas az építésre és melyik nem. Vagy egy tanácskozás során lajstromba vették a lehetőségeket és ezzel együtt megkülönböztették őket. Szétválogatás, széthordás, megkülönböztetés - és itt már a héber szóra is hivatkoznom kell: a helyzet, az állapot felmérése. Ebből pedig valamiféle hozzáértés alakul ki. Sőt, tervezést is jelent az ige. Amikor József, aki immár Egyiptomban, a fáraó után a második ember, mikor leleplezi magát testvérei előtt, akik meg akarták ölni, azt mondja nekik: ami rosszat ti gondoltatok ellenem, azt az Isten javamra gondolta fordítani (1Mózes 50,20). És ott ugyanez a szó áll: amit ti elterveztetek ellenem (amit ti meggondoltatok, magyarul: meghánytatok-vetettetek, megfontoltatok), azt az Isten meghányta-vetette és áttervezte jóra fordítani. Vagy, amikor arról hallunk, hogy Isten parancsot ad Mózesnek, hogy építsék meg a szent sátrat, azt is kiköti, hogy hozzáértő emberekkel végeztesse el (2Mózes 26,1). Például, rendes ácsokkal, akik kétszer mérnek, egyszer vágnak. A szent sátor csakis mestermunka lehet! De arról is hallunk a mózesi törvényekben, hogy miként és miért kell kiszámítani az elengedés idejét (3Mózes 25,8). Ámos prófétánál pedig egy egészen különös vonatkozás tárul fel, ezt az irodalmároknak és a versíróknak mondom. A próféta kora álkegyesein gúnyolódik (álkegyesek mindig voltak), akikről azt mondja, azt hiszik magukról, hogy olyan verseket írnak, mint Dávid (Ámós 6,5). És itt éppen ezt a kifejezést használja: kiszámolják a verset. Mint ahogy gimnazista korunkban írtuk az első hexameterünket, hát persze, az ujjunkon kiszámoltuk a verslábakat. Igen, az epigon így írja a verset, számolgatja a verslábat. Ezen gúnyolódik Ámos próféta: azt hiszitek, hogy úgy tudtok verset írni, mint Dávid, de csak számolgatjátok az ujjatokon az időmértéket. Még költőnek sem értek fabatkát sem!

Talán érezzük már, hogy amikor azt mondja a zsoltáros, hogy: meggondoltam utamat, ebbe beleérti azt is, hogy beszélgetni kezdett önmagával, és azt is, hogy mindent felmért, felbecsült. Az értékest az értéktelentől szétválasztja, elkülönbözteti, és ebből terve, elhatározása születik. Ezért értjük is rögtön a következő szót: meggondoltam útjaimat és lábaimat bizonyságaidhoz fordítom. Figyeljünk erre. Mi magyarok könnyen elsiklunk az egyes szám, és többes szám fölött, az alany-állítmány egyeztetés sem szokott mindig sikerülni. Itt többes számban mondja a zsoltáros, hogy meggondoltam útjaimat, vagyis jártam én erre, jártam én arra, csináltam én ezt, gondoltam én azt, és miután mindezt meggondoltam, mérlegre tettem, lábaimat a Te bizonyságaid felé fordítottam. Mert csak egy út van. Csak egy lehetőség van, s ez a lehetőség, mint kiderül a zsoltáros szavából, emberileg szólva: lehetetlen lehetőség. Minden más út nyitva van. Ami Isten kegyelmétől, irgalmától, szeretetétől, az üdvösségtől elvezet, ami levezet az egyetlen útról, az mind nyitva van, az mind szabad. Idézzük csak fel mit mond Jézus a széles útról. Ott mindig zöld lámpa ég, arra az útra hívogatnak is. De csak egy út van az üdvösséghez. Jézus tud a keskeny útról is (Máté evangéliuma 7,13-14). Ám annyira sok út nyílik az ember számára, hogy ez az egy, az egyetlen már-már lehetetlen lehetőségnek tűnik. Auztán, azt is vegyük figyelembe, hogy a zsoltáros most nem a másik ember útját gondolta meg, mint a 73. zsoltárban (Zsolt 73,16), hanem a magáét. Életét nem a másikhoz hasonlítja, hanem egyedül Isten igazságán méri. Ebből fakadnak a nagy dolgok.

Először is a szándékáról szól. Sietek, mondja, most már sietek, mert már meggondoltam. A meggondolt ember sietsége eltökéltség. Nem azért sietek, mert kiszagoltam valamit, nem azért sietek, mert odakényszerülök, hanem mert meggondoltam. Az siet igazán, aki meggondolta, az igyekszik igazán Istenhez, aki mindent végiggondolt, meglatolgatott és megfontolt és fölmért, az aztán igyekszik. Sietek, mert Isten a segítségemre sietett. Siess Uram, ne késsél – hány zsoltárban halljuk ezt. És mert segítségemre siettél, Uram, én is sietek Hozzád.

De azt is meghalljuk, miért lehetetlen lehetőség ez. Azt mondja: az istentelenek kötelei körülkerítettek engem, de a Te törvényedről el nem feledkezem. Nem bonyolult ez, mi magyarok értjük a képes beszédet. Az angolok, például, kicsit bajban vannak ezzel, elfelejtették már Shakespeare-t, túlságosan absztrakt nyelven beszélnek, ezért ezt a képet (az istentelenek kötelei körülkerítettek engem) mindenféle értelmezéssel fordítják. Például így: az istentelenek arra csábítanak, hogy bűnbe menjek, vagy: az istentelenek fenyegető jeleket helyeztek el körém. De mi értjük a szót. Körbe vagyok kerítve, és szorul a hurok. És szorongatnak. És mindig akkor szorul a hurok, amikor Isten felé igyekszik az ember. Hát nem azt éljük át naponként, hogy éppen akkor nehezül meg mindent, éppen akkor szorítanak meg, amikor eltökéltük: Isten útján fogunk járni?! Jaj, hát, amikor vétkezünk, amikor hitetlenkedünk, amikor a szeretetlenség terveit fonjuk-szőjük, akkor lapogatják a hátunkat és dicsérnek minket, akkor haver vagyunk. Csak ne Isten felé! – így a gonoszok.

Azonban van itt egy szó, ezt is meg kell röviden említeni; azt mondja: az istentelenek kötelei körülkerítettek engem, de a Te törvényedről el nem feledkezem. Más fordítások ezt úgy adják vissza: és a Te törvényedről el nem feledkezem. Az a titokzatos héber betű áll itt, a váv, amit sokféle módon lehet használni. Jelentheti csak ezt: az istentelenek kötelei körülkerítettek engem, bekerítettek, szorongatnak engem és én a Te törvényedről el nem feledkezem. Ha ekként értjük, akkor ez egy történet. Körülkerítettek, bekerítettek, szorongattak, és én az Isten törvényeiről nem feledkeztem el. Lehet úgy is fordítani, ahogy a revideált Károli-ban olvassuk: de én nem felejtettem el Isten törvényét. Ez talán jobban érzékelteti, hogy itt is van egy nagy megfordítás. Mint ahogy olykor mi magunk kerítjük körül magunkat (nem más kerít körbe!), önmagunkat körbe rakjuk hitetlenséggel, csüggedéssel, kétségbeeséssel, lemondással, de Isten rólunk nem feledkezett meg. Ha elmúlik az ég és a föld – mondja a mi Urunk a prófétánál -, ha minden el is múlik, én terólad nem feledkezem meg. Ebből a kis szóból (és/de) egy ellenkező történet kezd kibontakozni. Körülkerítettek és lehúztak, körülkerítettek és már egy tapodtat sem tudok tenni, - mégis egy másik történet bontakozik ki. Folytatás következik, ellenkező értelemben, folytatás, ami nem konzekvencia, hanem kegyelem. Azt kívánom tiszta szívemből, kedves testvéreim, mindenki szívében legyen itt az ez és/de.

És végül, már csak egy szót szeretnék idehozni. Múltkor magános helyzeteket soroltam föl: milyen nehéz Istent szeretni, Isten útját járni, amikor az ember magános. A magánynál nincsen borzasztóbb. Az egyedül-lét egészen más. Egyedül lennünk tudni kell. Az egyedül-lét hasznos. Nem baj, ha néha egyedül maradunk. De magányosnak, magára maradottnak lenni, puszta önmagunkra maradni, annál rettenetesebb nincs. És talán úgy is tűnt mindeddig (ahogy a zsoltár előző hét szakasza mutatta, amikor fejedelmekről, csúfolódókról, ellenségről, istentelenekről, hazugokról, gonoszokról szólt, akik őt körbe veszik, akadályozzák, föltartóztatják, fölgáncsolják), hogy egy, csak egy legény van talpon a vidéken. Talán nem is Dávid, hanem magyar ember írta a zsoltárt: én bírok csak versemnek hőse lenni – mondja a költő. Egy, csak egy legény van talpon a vidéken – mondja a másik költő. Én bírok csak versem hőse lenni, egyedül én vagyok talpon a vidéken, nincsen Uram itten senki más. Jaj, mennyi mindent lehet ebbe belegondolni! Az egész életünket, mindenünket. Én vagyok, meg Isten van. Vagy már Isten sincs? És milyen csodálatos, hogy amikor a zsoltáros meggondolja útjait, eszébe jut, és most kimondja (és ezt is csak egyszer mondja ki a zsoltárban!), hogy: társa vagyok mindazoknak, akik félnek Téged. Hát vannak társak! Nahát! Pedig mennyire beleéltem magam, hogy egyedül vagyok. Pedig hogy elgondoltam, hogy nem szeret engem senki, pedig hogy eltöltött az az édesbús érzet, hogy magam vagyok az Isten útján, de lám: társa vagyok mindazoknak, akik igazság szerint járnak.

Lám, csodálatos az Isten szerelmesének kihúzódni ebbe a mellékhajóba: meggondoltam, megbeszéltem magammal, még éjszaka is fölébredek rá.  De megbeszéltem magammal, a szívemmel, a tapasztalataimmal, hogy bár körülvettek és bekerítettek engem ellenségeim, de felragyogott az Isten igazsága (Sőt, mindig is ragyogott!). Ez a de - ez a kegyelem szava, ez az evangélium. Nem kellett otthagynom Isten igazságát, sőt, nem is vagyok egyedül. Krisztus azt mondja a keresztelés igéjében, a misszió-parancsban: ímé, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig, és azt ígéri tanítványainak, hogy nem hagylak titeket árvákul. Krisztus társakat ad. Meggondoltam. Csak ezt a szót vigyétek el ma, testvérek, és ha magányban, magára maradottságban, bekerítettségben, botladozásban, csüggedésben, éjszakai fölriadásban meghalljátok szívetekben visszhangzani: meggondoltam, hát bátran beszéljetek a szívetekkel, a lelketekkel. Hűséges az Isten és megmutatja, hogy velünk van, és még társakat is ad, akik velünk együtt jönnek az úton.
Ámen