Száztizenkilencedik zsoltár VII.

Amikor hozzáfogtunk a 119. zsoltár olvasásához és magyarázásához, elmondottam a bevezetőben, hogy a Biblia-tudósok nem ok nélkül vitatkoznak arról, hogy vajon Dávid írta-e ezt a zsoltárt, vagy talán maga Salamon, vagy éppen egy bölcs ember vagy egy templomi énekes. Mindazonáltal azt megállapítottuk, hogy még így, a magyar fordításban is elérkezik hozzánk a zsoltár nagy művészete, költőisége, emelkedettsége, és talán sokakat ez vezet arra, hogy minden bizonnyal Dávid írta. De van egy másik ok is, amiért sokan hajlanak arra, hogy Dávid volna a zsoltár szerzője, és ez az ok most itt egészen élesen és határozottan szemünk előtt van: ez a zsoltár úgynevezett emlékeztető szakasza. És ha föllapozzuk a Zsoltárok könyvét, bizony, sok helyen és éppen a Dávid zsoltáraiban, Dávid egy-egy élethelyzetében, egy-egy fölfohászkodásában, egy-egy könyörgésében ezzel a kifejezéssel: emlékezzél meg Uram..., emlékezzél meg ígéreteidről, emlékezzél meg jóvoltodról, emlékezzél meg hűségedről, emlékezzél meg szolgádról! Igen, Dávid újra és újra mondja ezeket a szavakat. Érdemes tehát erre külön is odafigyelni, mert mint egy magba, itt most hirtelen összesűrűsödik sok minden.

Először arról szeretnék szólni, hogy legalább háromféle élethelyzet sűrűsödik itt össze, de önmagában egy-egy is elég volna, sőt, merem mondani, hogy  akár egyet is szívesen elharmadolnánk, ahogy a büntetés-végrehajtásban mondják, amikor valaki amnesztiát kap: harmadolták, vagyis a büntetése harmadát nem kell már leülnie. Nos, ezeknek az élethelyzeteknek nemhogy a kétharmadát, egyharmadát, egytizedét sem tudnánk igazán elviselni, annyira nehezek.

Az első élethelyzet, amelyről a zsoltáros szól mindjárt a szakasz kellős közepén áll, az 54. versben. Azt mondja: ének volt reám nézve minden parancsolatod bujdosásomnak hajlékában. S a kifejezés, hogy „bujdosásomnak hajlékában” el is találja az eredeti gondolatot, de el is viszi tőle a figyelmünket. A hajlék szót ugyanis – mivel eredeti alakja nagyon ritkán fordul elő a Bibliában – én inkább így fordítanám, hogy bujdosásomnak tanyázó helyén. A hajlék szót is értjük, de a tanyát még jobban. A tanya valami alkalmatosság. Az alföldi ember télidőben benn lakott a faluban vagy a városban, aztán nyáron kiment tanyázni, s nem volt valami nagy építmény a tanya. Tanyás ember az is, akinek hétvégi telke van és fölütött rajta egy bódét, egy szerszámos kamrát, aztán kimegy hét végén kapálgatni, metszegetni, s ha rásötétedik, nem megy haza, van ott egy dikó, lefekszik, ott alszik, az is tanya. Tanya az is, ha visz az ember egy botot, köré terít valami kis vászondarabot és bebújik alá. De egy nagy fa alatt, annak az árnyékában is le lehet tanyázni. Értjük már a szót, a tanya valami ideiglenesség, odaszorultság, valami átmeneti hely. Bujdosásomnak tanyázó helye,  - de sok magános pillanata volt Dávid életének, amikor menekülnie, bujdosnia kellett, amikor félre kellet húzódnia, éppen talán Saul haragja elől, amikor üldözte őt, éppen akkor, amikor megszorongatta az ellenség és valahova behúzódott a rengetegbe. Dávid ismerte jól a tanyázó helyeket, pásztorgyerek volt, töltött elég időt az Úr szabad ege alatt. A kifejezés tehát nem idilli helyzetet fejez ki, amikor munka végeztén lepihenünk, hogy aztán tudjuk folytatni a munkát, hanem a magányosságot. Bujdosásomnak hajlékán ének volt rám nézve minden parancsolatod – mondja Dávid. A magányos órán, a magány pillanataiban, az elhagyottságban lett ez így, ráadásul a magánynak abban a helyzetében, ahogyan Dávid ezt egy másik zsoltárában úgy jellemzi magát, mint egy árva madarat, aki ellen odagyűltek a nagy és erős madarak és elcsipkedik és elmarják. Gyerekkoromban tartottunk csirkét és nagyon ritkán, mert ez egy ritka genetikai helyzet, volt úgynevezett kopasznyakú csirkénk is, Sárbogárdon csúzi csirkének hívták, kopasz volt a nyaka. Amikor aztán a kiscsibék kezdtek nőni, tollasodni, azt vettük észre, hogy a többi kiscsirke elcsipkedte, elmarta, kiverte maga közül. Szegénykém, magánosan bóklászott az udvaron, mígnem jött édesanyám, megfogta, oda vitte az itatóhoz, az etetőhöz, megfogta, odanyomta a kotlós alá, szinte be kellett nyomni a többi közé. Ez az a bujdosó helyzet. A bujdosó ember itt-ott letanyázik, magában van, magányos. Nem nagyon bírjuk a magányt, valljuk meg. De most a zsoltáros azt mondja, hogy magányában fölszakadt a szívéből egy ének, ahogy sokszor este, a sötétben az ember egyedül dúdolgat és énekel. Talán nem is félelméből, hanem, mert az ének által kapaszkodik bele az Isten világába és jó rendjébe. Azt mondja: magányos voltam, de fölidéztem magamban Isten törvényeit, Isten rendeleteit, Isten ígéreteit,  - ének lett belőle.

A másik élethelyzet, ami arra enged következtetni, hogy Dávid írhatta ezt a zsoltárt, a megalázottság helyzete. Azt mondja az 51. versben: a kevélyek szerfelett gúnyoltak engem, nem hajlottam el törvényedtől. A héber verselés szabályai szerint ezt kétféleképpen lehet érteni. Lehet úgy érteni, ahogyan Szenczi Molnár Albert is megverseli: a kevélyek gúnyoltak és megaláztak engem, de én nem hajoltam el törvényedtől. Magyarán, a gúny, a csúfolódás, a megalázás arra irányul, hogy elhagyjuk Isten világát. Az a célja, hogy megtagadjuk hitünket és reményünket, hogy elhajoljunk Isten törvényétől. Emlékszünk, korábban egy szakaszban a zsoltáros vallomást tesz, és arra kéri Istent: hajlítsd Uram az én szívemet a Te törvényedhez... Akinek a szíve már odahajolt Isten törvényéhez, Isten igazságához, az még fájdalmasabban, rendültebben éli át a megalázottságot. Hiszen, ha Isten megkegyelmez rajtunk, igazságához hajlítja a szívünket, akkor megtelik a szívünk Isten jóságával, megízleljük Isten nagyszerűségét, akkor nem akarjuk az Isten igazságát elhagyni. Szerettem az igazságot – mondja egy más helyen a zsoltáros –, jó az Isten igazsága, szép az Isten igazsága, örömmel tölt meg bennünket. Ebben a helyzetben megalázottságot átélni, s tudni, hogy ennek az a célja, hogy elszakadjunk Istentől, nos, ez rettenetesen állapot. De lehet így is érteni a zsoltárosnak ezt a vallomását: a kevélyek szerfölött gúnyoltak engem, mert nem hajoltam el törvényedtől. Vagyis a gúnyolódás nem céloz valamit, hanem következmény. Isten törvényéhez hajlította szívét, gyermekévé formált, és ezért éri a gúnyolódás: na lám, miből lesz a cserebogár?! Egyszer a börtön-látogató lelkészként, félig-meddig bizalmas viszonyba keveredtem az egyik elítélttel, aki készült a szabadulására. Megkért arra, hogy látogassam meg tőle elidegenedett családját, készítgessem az útját, mert szabadulni fog. Elmentem a családhoz, próbáltam követségben járni,  - mire az egyik családtag legyintett: kutyából nem lesz szalonna! Hát kutyából nem is, de emberből még lesz ember, emberből még lehet ember. Amikor valaki elindul Isten útján, azonnal látni fog  egy-egy felvont szemöldököt, csodálkozó tekintetet, a gúnyt, kevély lenézést, s hallja a kérdést: na, te is csatlakoztál a hívők közé, te is hívő lettél? Ki sem néztem belőled, mi bajod lett, mi történt veled, megháborodtál, megbolondultál? Az csak a vénasszonyoknak való! És a többi, és a többi.... Nem folytatom, testvérek, érezzük jól a zsoltár szavából, hogy ez a megaláztatás nem az egyébként is ismerős alá- és fölérendeltségi viszonyokból fakad, amikor az ember hajlama szerint a másik nyakán, hátán, fején, életén nőteti magát, nem  is abból adódik, ami szinte „természetes”, de pontosabban szólva megromlott természetünk folyamánya. Ez a gúny, ez a megaláztatás, a kevélyek gőgje itt Isten igazságára, az élet forrására irányul. Hiszen mit mond a zsoltáros? – Így kezdi a szakaszt: vigasztalásom nyomorúságomban az, hogy Isten szólt hozzám, mert az Ő beszéde megelevenít engem. Élek, és megaláznak érte. Megtaláltam az élet forrását, ahogy Ézsaiás próféta mondja, élő kútfejből ástak ki, kősziklából metszettek ki, szeretem és keresem, eltaláltam az élet forrásához - és orrba vertek érte. Megtaláltam azt, ami megteremti és megmenti az embert - és gúny tárgyává lettem.

A harmadik helyzet, ami szintén arra enged következtetni, hogy Dávid volt a zsoltár szerzője. Azt mondja az 53. versben: harag vett erőt rajtam az istentelenek miatt, akik elhagyták a Te törvényedet. Düh. Jézusunk azt mondja, tanuljátok meg tőlem, hogy én alázatos és szelíd vagyok. És mégis, Isten gyermekeiben föllobban a harag.  Düh vesz rajtam erőt – mondja a zsoltáros –, szó szerint fordítva: föllobogott bennem, fölgyulladt bennem égő, heves és megemésztő tűzzel a harag azok miatt, akik elhagyták az Isten törvényét. Ők a társak, akik már megízlelték, a barátok, akik már megkóstolták, a hívők, akik már ittak belőle, ők az egykori holtak, akik már megelevenedtek és éltek, - de most visszatértek a halálhoz. Ők az igazak, akiknek Isten igazságot ajándékozott  - és most visszatérnek a hazugsághoz és a hamissághoz. Éktelen düh támad bennem – mondja a zsoltáros.

 Magány, megalázottság, düh. Eggyel-eggyel sem boldogulunk el, testvérek, mi több, egyiknek, másiknak a harmadával, negyedével, tizedével sem, és lám, most egyetlenegy helyen hirtelen ez a három, a magány, a megalázottság és a düh ott van a zsoltáros életében. Ezért kiált így a szakasz elején: emlékezzél meg szolgádnak adott Igédről, melyhez nékem reménységet adtál.

Emlékezés. Az emlékezés nagy és titokzatos dolog. A memória nagy uraság. Épp olyan, mint a lelkiismeret. A lelkiismeretről mondottam már, hogy furcsa jószág, mert amikor saját elvesztésünkbe rohanunk, akkor a lelkiismeret alszik, amikor meg mi szeretnénk aludni, akkor nem hagy minket aludni. Bizony, sokszor a saját lelkiismeretünk ellen is panasszal fordulunk, hogy miért nem ütött a kezemre, miért nem figyelmeztetett, miért nem csengetett, miért nem riadóztatott, amikor indultam a rosszba, és ha már elkövettem a rosszat, akkor meg miért nem hagy békén? Akkor már ne emlékeztessen! Itt jön az emlékezet, de nemcsak ebben a morális értelemben, hanem mindenféle értelemben is. Egyszer semmi sem jut eszünkbe -, pedig mennyi mindent megtanultunk. Máskor meg tolul, dűl, szakad minden, nem tudjuk elhessegetni. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a zsoltáros azt mondja: emlékezzél meg a Te szolgádnak adott Igédről,  - és itt meghökkenünk. Mi nem ezt tanuljuk Istenről, nem így nyilatkoztatja ki magát, hiszen csodálatos ígéreteket mond, például Ézsaiással: a markomban metszettelek téged. Isten fölemeli a kezét, ránéz és engem lát, Isten rólunk meg nem feledkezik, fölvett bennünket örökkévaló emlékezetébe! Kell-e Istent emlékeztetni, hogy megfeledkezne rólunk? Augustinus egyházatya úgy magyarázza ezt a helyet, hogy itt egy kölcsönvett szó áll a moralitás világából. Aztán Kálvin vitázva tovább viszi ezt, és azt mondja: nem kell ezt elkenni, Isten parancsolja, hogy emlékeztessük Őt. Mert parancsolja, hogy imádkozzunk. Nem azért, minthogyha Istennek szüksége lenne a szavainkra, vagy mintha Istennek szüksége lenne arra, hogy emlékeztessük Őt. Ellenkezőleg, az imádság az az ásó, amivel kiássuk az Isten számunkra elkészített és letett kincseit. Az imádság az a kulcs, amivel felnyitjuk Isten kincsestárát, ahova elrejtette és elkészítette számunkra ígéreteit. Nekünk van rá szükségünk. Nekünk kell imádkozni, nekünk kell a bujdosó tanyán az Isten igazságát és törvényeit énekbe foglalni és nekünk kell Őt emlékeztetni.

A keresztyén gondolkodást igen erősen meghatározza az, amit a nagy görög filozófus, Platón az emlékezésről mondott. Azt mondják a teológusok, hogy ha valaki igazán közel volt az isteni titkokhoz, az Platón volt. Ámbár, hozzáteszik gyorsan, csak megsejtette azokat, de amit megsejtett, azt maradandó módon mondta el. S azt mondja Platón, hogy miután az ember kiesett az isteniből, vágyakozik utána, és ezt a vágyát az emlékezés ébreszti fel. Az emlékezés nyitja az ember előtt isteni világot. A filozófus szerint ideákra emlékszünk, örök isteni valóságra, , a jónak, a szépnek, a boldogságnak, az örökkévalóságnak, a tökéletességnek az ősmintáira, ezeket  valamilyen emlék-nyúlványként hordozza magában az ember, s mindaddig boldogtalan is, amíg ezeket el nem éri. De legyünk óvatosak, a zsoltáros nem azt mondja, hogy Uram, juttasd azt eszembe az ősmintákat, hanem: emlékezzél meg a Te szolgádnak adott Igédről, amelyhez nékem reménységet adtál. Korábban is hallottuk már, hogy micsoda vigasztalást, erőt vesz abból a zsoltáros, hogy Isten szól hozzá, hogy élő kapcsolata van Urával és Istenével, és Istennek van szava. Isten beszélő Isten. Ebből támadt a reményem, ebben elevenedtem meg, ebben újultam meg, hogy a magányomban, a megalázottságomban, a dühömben, amikor önmagamban tipródtam, amikor mindenkitől elzárva és ellökve a bujdosásom idejét töltöttem, Isten szólt hozzám, és ez megelevenített. Az isteni szóban, az Igében van a remény.

 Továbbá azt mondja a filozófus, hogy ha az ember visszaemlékezik az ősmintára, az ideális állapotra, nyomban reményterveket kezd szőni. Csakhogy ha a remény nem konkrét, nem megfogható, nem megragadható, akkor csupán spekulációk születnek. Ha egyszer valaki nekiszánná magát, hogy összegyűjtse az emberiség maga-alkotta reményeit és vágyálmait, ki nem érne a szóból. És ha emellé hozzávenné azt is, hogy mennyi jaj és mennyi baj lett az ideákból és utópiákból, előttünk állna máris az emberiség egész szomorú története.

 De azt mondja a zsoltáros: szolgádnak adtál Igét, és így folytatja: amelyhez nékem reménységet adtál. Először van az Ige, és aztán a remény. És ez nem megfordítható.

Ez az emlékeztetés elvezet bennünket egészen odáig, amit ma Ézsaiás próféta könyvéből olvastam. Ezt mondja Isten: közel igazságom, kijő szabadításom, karjaim népeket ítélnek, engem várnak a szigetek és karomba vetik reménységüket. Milyen gyönyörű ez a kép: karomba vetik reménységüket. Amikor fölragyog Isten igazsága, az ember Isten karjaiba veti reménységét, vagyis reá bízza. Vajon azt bizzuk Istenre, amit összeraktunk magunknak a világ folyásából? Talán azt is, de még inkább – és én ezt így értem – önmagukat. Mert reménység nélkül nincsen élet, reménység nélkül nem is vagyunk, és fordítva: mindig azok vagyunk, akiben és amiben reménykedünk. Azt ígéri Isten a prófétán keresztül, hogy amikor elhozza szabadítását, amit Ő nem felejt el, felragyog igazsága, melyről szüntelen emlékezik, akkor eljönnek a népek és önmagukat Isten karjaiba vetik. De erről beszél már itt a zsoltáros is. Azt mondja: emlékezzél meg Uram szolgádnak adott Igédről. Igédről, vagyis igéretedről, amelyhez nekem reménységet is adtál. Az Ige nem valami elvonatkoztatott igazság, hanem szent meghívás. Vesd Isten karjaiba magadat, bízd rá Istenre reménykedő önmagadat, vesd Isten karjaiba reménységedet.

És máris értjük a megfordítást, amit oly sokszor látunk itt a zsoltár szakaszaiban. Ezt mondja az 52. versben: megemlékezem a Te öröktől való ítéletedről Uram, és vigasztalódom. Miért kell hát Istent emlékeztetnünk, miért kell Istenhez imádságban fordulnunk? Itt derül ki, kedves testvérek. Azt mondja a zsoltáros: emlékezzél meg szolgádnak adott Igédről. Majd utána: megemlékezem – mondja a zsoltáros – öröktől fogva való ítéleteidről, Uram, és vigasztalódom. Emlékeztetem Istent és emlékezem. Isten ígéreteire emlékeztetem, és máris ott van előttem Istennek minden igéje és ígérete. Összekulcsolom a kezem és megyek Istenhez reszkető térdekkel, borzasztó érzésekkel. Ki vagyok én, hogy zörgessek Istennél? De Ő mondja: zörgessetek, mert a zörgetőnek nyittatik meg. Keressetek, mert a kereső talál. Kérjetek, mert aki kér, az kap. Emlékeztessétek Istent, mert csak akkor tudtok emlékezni. (Máté 7,7-8)

S végül, az utolsó két versben ezt mondja: Uram, a Te nevedről emlékezem, éjjel és megtartom törvényedet.  Emlékezni azt is jelenti, hogy megtartani valamit: ez jutott nékem, hogy határozataidat megőriztem. Ha Biblia-fordító lennék, nem is tudom, hogyan fordítsam ezt: ez jutott nekem?! Nehézkes itt a szó. De valahogy így fordítanám: ez lett nekem, ez az osztályrészem, ez az örökségem, ez adatott nekem. De, ha valaki nem érzi nehézkesnek, buzdítom, mondja csak bátran azt: ez jutott nekem, az Isten igazsága – ez az én jutalmam. Ez jutott nekem: az Isten szentsége. Ez jutott nekem: az Isten ígéretei. Ez jutott nekem: emlékeztethetem Istent és Ő emlékszik rám és én is megemlékezem Róla. Ez jutott nekem: magányomban, megalázottságomban, dühömben, emberek közül való kizártságomban, lenyomottságomban ujjongó énekké lett bennem Isten igazsága. Ha így,  akkor lehet mondani. Így mondja ezt a 16. zsoltár: kies örökség jutott nekem, az Úr az én osztályos részem és örökségem. Ő jutott nekem. (Zsoltár 16,6)

Nehéz a magány, még nehezebb a megalázottság, elviselhetetlen a düh. De akik bátor szívvel jönnek Istenhez s emlékeztetik Őt igéjére, ígéretére, azokat Isten is emlékezteti mindarra, amit neki adott: vigasztalására, szent beszédére, örök igazságára, megtartó törvényére, igaz ítéletére, erőire, megszentelő magasztosságára, emlékezteti őket önmagára. Ne félj, mert én rólad meg nem feledkezem, ne félj, enyém vagy. Ámen