Száztizenkilencedik zsoltár V.

Nemrégiben egy ismerősömnek szóba hoztam, hogy a gyülekezetünkben hozzákezdtünk a 119. zsoltár olvasásához és magyarázásához. Ő erre nem a megszokott mozdulatot tette, nem kapott a fejéhez, mondván: borzasztó hosszú lesz az, egy fél év is eltelik vele! Hanem rám nézett huncutul, és azt mondta: nehéz fába vágtad a fejszéd, majd a közepén meglátod! Nos, testvérek, még nem vagyunk a közepén, de most aztán valóban nehéz fában van a fejsze. Azt hiszem, azért is fogalmaz a zsoltáros olyan szépen és mívesen, mert szépen beszélni nehéz csak dolgokról lehet igazán, vagy megfordítva: a nehéz dolgokról szépen kell beszélni. Két okban látom a nehézséget, ámbár ezek nem magában a zsoltárban vannak, hiszen a zsoltár világos,  és értjük jól, hogy a felolvasott kérések, sóhajtások, kívánságok miről szólnak. A két okot magunkban látom, és értem is már az ismerősöm huncut szavát: majd meglátod a közepén...! Olyan ez, mint amikor az ember betéved valami ritka szép helyre, aztán betelve a szépséggel, valami máson kezd el a szíve meg az esze járni, és már nem is nagyon tudja, hogy hol van. A két ok pedig úgy kerül elénk, hogy itt a zsoltár ötödik szakaszában egyfajta pihenőhelyre érkezünk. Mindazt, amit a zsoltáros korábban mondott az Isten utáni vágyakozásáról, az állapotáról, mindaz, amit megígért Isten iráni szeretetében, szerelmében, hogy ti. Isten útján fog járni, - nos, most mindezt kérésekben is összefoglalja. És ennek során olyan dolgokat fogalmaz meg, amelyekkel a mai embernek – sajnálom, hogy így kell mondani! – nagyon nagy baja van. Az egyik a tanítás, vagy inkább passzív szerkezetben: a taníttatás, a másik pedig a törvény (vagy: bizonyság, parancs, elrendelés, határozat, ahogy mondja ebben a szakaszban).

A tanítás a zsoltár szava szerint (ha szó szerint fordítanánk) itt mindjárt a nyitó versben nem annyi, hogy: taníts, Uram, hanem így áll: taníts meg. Ez egészen más, mint csak annyi: taníts. Sok tanító van a mai világban, akik tanítanak tücsköt-bogarat is, szépet is, jót is, de csak tanítanak, tanítgatnak - a kérdés azonban az, hogy megtanítanak-e? A zsoltár eredeti szava itt egy hadászati kifejezés, lehet úgy is fordítani: irányíts engem közvetlenül rendeléseid útjára. Ugyanaz a szó szerepel itt, mint amikor a krónikás leírja, hogy Jonathán szándékosan jó messze lőtte el nyilát, hogy amíg a fegyverhordó gyermek visszaér vele, szabadon beszélgethessen Dáviddal (1Sám 20,26). Vagyis azt kéri a zsoltáros, hogy irányítsd rá, Uram, egyenesen rendeléseidnek, határozataidnak útjára. Ha bátor lennék, így adnám vissza: lőj rá engem, Uram, egyenesen határozataid útjára. Egyszerűbben: állíts rá utadra, hogy egyenesen megérkezzem hozzád. Még egyszerűbben: rántsd vissza a szekeret a kerékvágásba. Lökj fel az útra. Taszíts oda, arra az útra, amin járnom kell. Ezt jelenti itt a tanítás.

A rendelés szó pedig előírást jelent (latinul praescriptio), olyan együttese a  meghatározottságoknak, amelynek korlátai vannak. Tehát, akit Isten rendelései útjára állít, annak erővel és akarattal, nagy bőszülettel kell lejönnie erről az útról, ha le akar róla térni. Tegnap Tolna megyében voltam egy gyülekezeti szolgálaton. Akik sokat autóznak, tudják, Magyarországon van egy rendkívül néptelen autósztráda, az M6-os út, azon nem nagyon járnak. Nem is előztünk meg senkit, minket sem előzött senki, és a túloldalon sem nagyon láttunk autót. Így kényelmesen el tudtam szemlélődni és azt a megfigyelést tettem, amit autóúton ritkán teszünk a nagy rohanásban-figyelésben: mennyi tábla, mennyi korlát, mennyi merev szabályozó van tulajdonképpen egy autóúton! Végig korlátok szegélyezik, hogy ne lehessen róla lemenni, vagy csak úgy átfordulni a szembejövő sávba. Számtalan tábla, regula, szabály, egyszóval: az egész út egy nagy korlátozás-halmaz. Hozzáteszem, minderre szükség van, mert ha nem lennének korlátok és szabályok, az autóút olyan lenne, mint egy nagy sík terep, ahol mindenki úgy megy, ahogy akar, s bizony, úgy járnánk, mint sokszor a bevásárlóközpontok parkolóiban, ott van a legtöbb koccanás – képzeljük el mindezt tízszeres sebességnél! Ami út, és jó út, az eleve szabályokat, az előírásokat, a korlátokat jelent, másképp az út nem őt, hanem csak halálos terepe az önkényességnek. Nos, ez az az út, amire nézve így kiált a zsoltáros: taníts meg engem rendeléseid útjára!

Csakhogy itt a bökkenő, kedves testvéreim, mert a mai ember nem szeret taníttatni. Csak tanulgatni szeret. Igen, a szó általános értelmében szeretünk tanulni, ha azt értjük a tanuláson, hogy böngészgetünk, keresgélünk, odalapozunk, belenézünk, belecsípünk, megkóstolunk valamit, s megyünk tovább. A világ olyanná lett, mint valami tudományok svédasztala, lehet csipkedni, kóstolgatni, ízlelgetni. Így szeretünk tanulni (ha ez tanulás?!), amíg az intellektusunk, a kíváncsiságunk, a tudásvágyunk nem ütközik akadályba, nem ütközik nehézségbe, amíg nem kell erőfeszítést tenni és nem kell magunkat odaadni tanítók kezére, - igen, addig megy ez a dolog. A közoktatásnak, nemcsak Magyarországon, hanem az egész nyugati civilizációban ez az egyik nagy drámája, hogy a mai ember nem szereti tanítók kezére adni magát. Vagy ha adja, akkor azt várja, hogy mire leérettségizik, addig legyen legalább egy kamionsofőri jogosítványa, négy felsőfokú nyelvvizsgája, három díszdoktorátusa és azonnal őt űzze az ENSZ, hogy a legjobb állásba alkalmazzák. Ha nem ilyen az iskola, nem ér semmit az iskola – mondja a mai ember. És, ha még tanulni is kell igazán, rendesen, poroszosan (tanár tanít, diák tanul, tanár számon kér), akkor vége a világnak. Akkor kivesszük a gyereket az iskolából, akkor átvisszük egy másik iskolába, akkor külön órákat tartattunk, más tanárt fogadunk föl a gyereknek, aki szellemes, okos, bűbájos – csak, mert nem szeretünk taníttatni.

A másik probléma pedig az, hogy nem szeretjük, ha utat szabnak nekünk. Turisták szeretnénk lenni egy egész életen át. Valami útikönyvből kinézzük, mit akarunk megnézni, aztán kellemesen ellötyögjük az életünket, ide-oda megyünk, letelepedünk, ha érdekes, felkerekedünk, ha nem érdekes vagy meguntuk. De nem szeretünk vezettetni. Kíváncsiak vagyunk, kóstolgatjuk a világot. Nagy eszmény lett a 21. századra: keresővé lenni. A mai ember kereső, harsogják mindenütt, ez a legérdemesebb emberi magatartás. De vezettetni és taníttatni nem szeretünk. S látom is magam előtt az ismerősöm tekintetét, a huncut pillantását, na, akkor tessék a fejszét kihúzni ebből a nehéz fából...

Egyszóval, testvérek, a nehézség itt az, hogy a zsoltárosnak az itt felsorolt kéréseiben van valami idegesítő - mondjuk ki őszintén. Taníts meg, vezess engem, őrizz meg engem,  - s ehhez még többet fogjuk hallani, hogy: rendeléseidet, törvényeidet, határozataidat. Hát ez idegesítő. Ugyanakkor, hadd mondjam meg, hogy van ebben valami boldogító is! És ha mindvégig figyelmesen olvassuk ezt a szakaszt, az idegesítő érzéstől el is juthatunk a boldogító tudatig. Igen, lehet, hogy előbb óhatatlanul azt mondjuk: ilyen volt a régi ember, s talán Dávid, talán Salamon vagy az ismeretlen zsoltáros így fejezte ki, a régi ember nagy szükségét -, de ma már másképpen van. De ne álljunk meg itt!  Ha ugyanis jól értjük a zsoltár szavát, megértjük a kérés boldogító vonatkozását is, főleg, ha az előző nagy szakasz utolsó versét idézem (amelyről a múltkor volt szó): a Te parancsolataidnak útján járok, ha megvigasztalod az én szívemet. Ímé, egy nagy isteni titok bontakozik ki: először van a vigasztalás, aztán jön a tanítás. Azt mondja: a parancsolataid útján járok, ha megvigasztalod az én szívemet, majd rögtön fölkiált, taníts meg Uram rendeléseidnek útjára. Akit Isten megvigasztal, azt rögtön jó útra is állítja.

Isten először mindig egy nagy vigasztaló áramlattal érkezik hozzánk, az életünk elrendezésének ígéretével és jó ízével: nem is tudjuk, hogyan és mimódon, de bekötözi a szívünk sebét, lecsillapítja a nyugtalankodó értelmünket, világosságot ad a lelkünkbe. És mit tud ilyenkor már tenni az ember, fölkiált, mert megízlelte az Isten jóságát, mert beleszeretett az Istenbe: akkor hát Uram, taníts meg engem a Te útjaidra, hogy parancsolataid szerint járhassak. Akkor hát állíts rá egyenesen erre az útra, ne kelljen tovább keresgélnem, ne kelljen tovább próbálgatnom az élet ezernyi hiábavaló dolgát! Nemrégiben olvastam valahol, hogy Kaliforniában, ahol 150 éve a nagy aranyláz végbement, még mindig vannak sokak által elmeháborodottnak tartott fanatikusok, akik csak járják a folyóvölgyeket és keresik az aranyat. Ma már vannak ehhez komoly eszközök is, de nem nagyon találnak semmit. Csakhogy a múltkoriban egy atyafi ráakadt a harmadik legnagyobb aranyrögre, amit eddig valaha találtak a világon. 6, 2 kg-ot nyom, tenyérnyi nagy aranyrög. Hogy találta meg? Három centiméterre a talaj alatt. Pedig. Most dúl a vita Erdélyben, ahol egy ciános eljárású aranybányát akarnak nyitni, három hegyet is el kell hordani, szét kell szedni, porrá kell őrölni, hogy egy gramm aranyat találjanak. S lám, ennek az atyafinak ott a lába előtt a hat kilós aranyrög! Véletlen, szerencse? Most mindegy, minek nevezzük ezt, nem ezért hozom fel. Hanem ha megtalálta a zsoltáros az Isten szeretetét, szentségét, vigasztalását (mint ez az atyafi az aranyrögöt), akkor vajon elmegy és kezdi széthordani a hegyeket? Hiszen ott van a kezében. Már megkapta a vigasztalást. Ezért mondja: taníts engem Uram utadon járni, állíts rá egyenesen erre az útra.

Kéréseket sorol, ezeket én is idehozom röviden. Taníts – mondja a zsoltáros. Ennek láttuk a jelentését és az értelmét, egyenesen irányíts oda. Aztán a következő versben azt mondja, hogy oktass, hogy megőrizzem törvényedet. Még a magyar szóban is benne van az értelme: taníts meg a különbségtevésre, engedd látnom az okokat. Taníts meg törvényed szerint a jó és a rossz megkülönböztetésére, a tiszta és a hamis szétválasztására, az igaz és a becstelen elkülönítésére, hogy aztán majd, ahogyan egy másik zsoltár mondja: „szereted az igazságot, gyűlölöd a gonoszságot, azért kent fel Isten, a te Istened öröm olajával társaid fölé.” (Zsolt 45,8) Aztán folytatja, és azt mondja: vezérelj a Te parancsolataidnak útján, ez pedig szó szerint azt jelenti, hogy terelj rá arra az útra,  - mintha az előbbi versben foglaltakat ismételné meg, mikor azt mondja, taníts meg Uram rendeléseidnek útjára, most pedig azt mondja, vezérelj parancsolataidnak útjára, állíts fel arra az útra. Fogj kézen és határozottan és egyértelműen vezess engem oda arra az útra. Terelj engem arra az útra.

Aztán különöset mond a következő két versben, s ezt csak együtt tudom magyarázni:  hajlítsd szívemet a Te bizonyosságaidra és ne a telhetetlenségre, fordítsd el szemeimet, hogy ne lássanak hiábavalóságot, a Te utadon éltess engem. Hajlítsd oda szívemet bizonyosságaidhoz. Ez itt az első szó, és tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy nagy ívvel, egy nagy kiterjesztéssel megérkezik az ember valahova. Hajlítsd az én szívemet... Jaj, mi mindenre hajlik a szívünk, mi mindennél elidőzik a szívünk, mi mindenre van vágyakozásunk, mi mindenhez hajlunk át szívesen minden mást mellőzve! Úgy is lehet ezt érteni: terjeszd ki a szívem hajlandóságát úgy, hogy semmi mellett ne álljon meg, hanem egyenesen, nyílegyenesen megérkezzen bizonyosságaidhoz, Uram. Mintha azt kérné: Uram, cselekedd meg velem azt a csodát – mert ez csoda! –, hogy kapjak szimatot, és mint a kutya, amelyik szimatot fogott, s már nem bóklászik ide-oda, nem áll meg itt-ott, amott, farkát csóválva, hanem szimatot fogva árkon-bokron, pocsolyán, tövisen, mindenen keresztül egyenesen arra tart. Hajlítsd az én szívemet... Erre felel a másik kérés: fordítsd el az én szemeimet, hogy ne lássak hiábavalóságot. Hallatlanul modernek érzem ezt, testvérek, önmagában a megjegyzést is. Mennyi hiábavalóság mellett elüldögélünk! Ma már arról beszélnek az agykutatók, hogy a modernkori depresszió, különösen a fiatalkorúak depressziója súlyos agyi elváltozások következtében áll be, mert olyan hihetetlen mennyiségű információ éri az embert a szemén keresztül, hogy belerokkanunk. Igen, Isten úgy alkotta meg az embert, hogy amikor szemünk elé tárul a világ csodálatos látványa, az nyomban helyet keres magának az elménkben. Így vagyunk megalkotva. De mi van, ha nem ezt a gyönyörű világot nézzük és szemléljük, hanem milliárdnyi virtuális világ zúdul ránk egyetlen pillanat alatt?! Jó lenne valami belső szűrő, valami képesség, hogy amikor az ál-világokat vonzzák a tekintetünket, egy szempillantással máris csak a valóságosra figyelnénk. De jó lenne valami szűrő! És itt van a zsoltárban a szűrő és a sorrend is: először a szív, utána a szem. Amire a szíved hajlik, arra fog tekinteni a szemed. Ezért kéri a zsoltár: Uram, hajlítsd a szívemet bizonyosságaidhoz, az üdvtényekhez, szeretetedhez és kegyelmedhez,  - óvj meg a telhetetlenségtől; és akkor már nem lesz nehéz kérnem, hogy fordítsd el szemeimet, hogy ne lássanak hiábavalóságot. A Te utadon éltess engem.

Még két kérés van hátra, nagy kérések ezek. Azt kéri: teljesítsd ígéretedet a Te szolgádnak, aki fél Téged. De sok imádságot mondunk, testvérek, és de nagyon vágyunk arra, hogy ezek az nekünk adott isteni ígéretek egészen szilárdan és bizonyosan előttünk legyenek, hogy Isten teljesítse azokat. Ebben a szóban (teljesítsd, tulajdonképpen: szilárdítsd meg, állítsd fel megingathatatlanul) mély és nagy titok van. Egy Biblia-tudós úgy magyarázza, hogy voltaképpen Isten korábbi ígéreteinek újbóli megerősítését jelenti, ám éppen úgy, ahogy olvastam a Károli-féle fordításból: teljesítéssel. Mert nem kérdés, melyik az igaz: újra megerősíteni az ígéretet vagy teljesíteni. Ez itt Isten titka, mert azzal, hogy beteljesíti egy ígéretét, azzal egy újabb ígéretet ad. Amikor teljesedik az életünkön Istennek egy ígérete, egy ígérete a gyógyításra, egy ígérete a vigasztalásra, egy ígérete a dolgok elrendezésére, egy ígérete a megbocsátásra, egy ígérete a megengesztelődésre, egy ígérete a kegyelemre, abba egy-egy újabb ígérete foglaltatik bele. Így van ez az egész Bibliában, a proto-evangéliumtól, az Ádámnak és Évának tett első ígérettől kezdve (az asszony magva a kígyó fejét tapossa, az pedig annak sarkát mardosni fogja) egészen a Jézus Krisztusra vonatkozó az utolsó ígéretig (ímé eljövök!) a Jelenések könyvében. Ígéretből ígéret támad, és amikor az ígéretek koncentráltan beteljesednek az Úr Jézus Krisztusban, akkor sarjad ki Istennek életünkre vonatkoztatva minden végső ígérete. Teljesítsd a Te ígéreteidet, erősítsd meg a Te ígéreteidet, adj új ígéreteket,  - ez az Istennel való életünknek a csodálatos ritmusa. Nem annyi a dolgunk az Istennel, hogy ha megígért valamit, teljesítette, mi pedig lekönyveljük, lemeóztatjuk, lenyugtázzuk, slussz, köszönjük szépen... s majd ha lesz még valami, akkor jövünk és kopogtatunk. Ellenkezőleg. Isten egy-egy beteljesítésben még közelebb von minket magához, és új ígéretre hív, és annak a beteljesítésében is még közelebb von magához. Ezért kiált így a zsoltáros: teljesítsd ígéreteidet a Te szolgádnak, aki fél Téged, aki szeret Téged, aki vonzódik Hozzád, aki tudja, hogy egész életének egyetlen értelme van: Istenben lenni és mozogni.

S az utolsó kérés itt:  Fordítsd el tőlem a gyalázatot, amitől félek, hiszen jók a Te ítéleteid. Jó ezt a szívünkben forgatni, mert Isten ítéleteivel szokott nekünk bajunk lenni. De lám, tudja már a zsoltáros, hogy Isten ítéletei jók. És most azt kérdi, hogy fordítsa el róla a gyalázatot. Ahogyan kérte, hogy ne kelljen hiábavalóságot látnia, ahogyan kérte, hogy ne kelljen könnyelmű dolgok után mennie, ahogyan kérte, hogy ne olyan legyen az élete, hogy mindig a könnyebbik végét fogja meg, most úgy kéri, hogy Isten fordítsa el tőle a gyalázatot. Mintha Jób szava csengene a fülünkbe. Azt mondja Jób a nagy próbatételben: amitől féltem, amitől rettegtem, az következett be rajtam (Jób 3,25). Szabad kérnünk, nekünk, Isten szerelmeseinek, hogy fordítsa el rólunk a gyalázatot. Ugyanaz a szó van itt, mint amikor azt mondja, hogy fordítsd el a szememet a hiábavalóságokról. És ez azt jelenti, hogy add meg Uram, hogy a rossz és a gyalázat úgy menjen el a fejem fölött, hogy észre se vegyem. Olyan gyorsan távolíttasd el rólam, mint ahogy az ember el tudja kapni a tekintetét rettentő dolgokról, mint ahogyan egy pillantás alatt meg tud fordulni az ember szíve is, gondolata is a hamisról a jóra. Ezt kérem most Tőled.

Látjuk tehát, hogy amikor a zsoltáros, azt kéri, hogy Isten tanítsa őt, mennyire kiterjeszti ezt, mert vezérlést, megóvást, életátadást, ígéreterősítést, szívformálást kér, - az egész élet benne van. S miért kéri? Azért kéri, először is, mert tudja, hogy ezeket magától nem tudja megtanulni. Azért kéri, másodszor, mert nem akar bolond lenni. A Példabeszédek könyve azt mondja, aki nem gyönyörködik az igazságban, az a bolond (Péld 18,2), ő pedig azt kéri Istentől, hogy tanítsa meg igazságában gyönyörködni. Harmadszor azért kéri, mert nem tud magától ezekben megmaradni. Idézzük fel a Kolossé levél felolvasott szakaszát, milyen erővel mondja Pál apostol, hogy ugyan nem vagyok veletek testileg,  de lelkileg veletek vagyok, és tudom és ismerem a hiteteket, és arra buzdítalak benneteket, hogy gyökerezzetek meg és erősödjetek meg a hitetekben az Úr Jézus Krisztus által, - mert magától az ember nem tud abban megmaradni. Csak lemegyünk az útról, nem a lényegre figyelünk, befogjuk a fülünket. A szívünk másfelé röppen. Uram, Te taníts, Te állíts az útra, Te irányíts oda, Te oktass, Te vezess, Te hajlítsd a szívemet, mert magamtól abban, amiben gyönyörködöm, a jóban nem tudnék megmaradni.

És végül azért kéri ezeket a zsoltáros, mert így meg tud fogalmazni egy kölcsönösséget. Azt kéri Istentől, tanítsa őt, hogy teljes szívéből megtarthassa Isten rendelését, törvényeit. És tudjuk, hogy Isten ígéretet ad is törvényéhez, mert azt mondja, hogy Ő hűséges megtartója mindazoknak, akik rendelkezéseit és törvényeit megtartják (Zsolt 31,23). Isten, ahogyan olvassuk Mózes könyveiben, megtartja az Ő igazságát, igazságosságát, hűségét mindazok iránt, akik az Ő útján járnak. Aki pedig az Isten útján elindult, az már boldogan és biztos szívvel tudja, hogy csak Isten tudja Őt megtartani. Isten ezer íziglen megőrzi hűségét, olvassuk a törvényhez fűzött ígéretében, a zsoltáros pedig azért könyörög, hogy mindvégiglen, amíg él, amíg jár, amíg Istent keresi megtarthassa Isten szent parancsolatát. A Szentlélek segítsen ebben.

Ámen