Száztizenkilencedik zsoltár IV.

Az előző alkalommal a zsoltár harmadik nagy szakaszánál láttuk, hogy az Isten után sóhajtozó, epekedő ember tudja, hogy csak úgy lehetséges elérkeznie Istenhez, ha Isten útján jár, mert ha nem Isten az utunk, akkor Isten mindig az utunkban lesz. Ha Isten az utunk, akkor eljutunk Istenhez. Ezért is  zsoltáros úgy mutatta be magát, mint aki teljes mértékben Isten pártfogására szorul reá. A régiek kifejezésével: teljes Isten-függésben van, mindenestől fogva. Most csak egy-egy szó erejéig hadd idézzem fel az előző szakaszból ezeket az önbemutatásokat. Szolgának nevezi magát, aztán jövevénynek, aztán olyannak, akit megtaposnak a kevélyek, szidalmaznak és gyaláznak, aztán újra megismétli azt, hogy ő Isten szolgája volna. Elmondottam a „jövevény” kifejezéssel kapcsolatban, hogy a régi prófétai iratokban, de Jézus feddőzésében is ez az egyik kulcs szó. Amikor Isten kiszabadítja az Ő népét, bevezeti az Ígéret földjére, életrendet ad, és elrendeli, hogy újra meg újra olvassák fel a szent törvényt, hozzákapcsolja azt is: az árvát, az özvegyet, a jövevényt fogadd be, útját ne fordítsd el, légy hozzá méltányos, mert te is jövevény voltál valamikor. Ebből értjük, miért mondja  a Zsidókhoz írt levél, hogy jövevények és zarándokok vagyunk ezen a földön, míg majd Isten a mennyben nyit kaput.

Mondhatnánk, hogy ez egy teljesen természetes emberi megnyilatkozás. Amikor a nagyobbtól kérünk valamit és el is ismerjük, hogy a nagyobb nagyobb, a nagyobb erősebb, a több több, a fenséges fenségesebb, jól is tesszük, hogy szerényen még talán csökkentjük is magunkat. Csak álljunk a küszöb elé és tébláboljunk, mutassuk magunkat annak, akik vagyunk, s talán remélhetünk megkegyelmezést, hozzánk hajlást, irgalmat. Mondhatni, az előző szakaszban a zsoltáros ezen az úton jár, s ez egyszerű retorikai megoldás, hiszen az ember kicsi is. Én kicsi vagyok, Isten nagy, én kicsi vagyok az emberek között, van fölöttem sok nagy ember. Gyaláznak, eltaposnak, méltatlanul bánnak velem, Istenhez folyamodom pártfogásért, mert ahogy egy másik zsoltár mondja: Isten a kevélyet csak messziről nézi, az alázatost viszont meglátja és lehajol hozzá.

Az újabb szakaszban kiderül, hogy a zsoltáros részéről valóban nem retorikai fogás volt az iménti jelző, nem a mindenható Úristen kedvezését akarta megnyerni azzal, hogy a társadalmi emberi viszonyaiba is kicsinek, kevésnek, gyengének, alul-levőnek mutatta magát. Tovább megy és így folytatja: lelkem a porhoz tapad. Lelkem a porhoz tapad, vagyis teljes teremtményi mivoltában állok most ott Isten előtt, porból vétettünk és porba is térünk vissza. Azt olvassuk a prófétáknál: megszárad a fű, elhull annak virága. Bizony, fű a nép (Ézs 40). Porból vétettünk, porrá leszünk (Préd 3.20),  - lelkem a porhoz tapad. Vagyis itt nem pusztán arról van szó, hogy a zsoltáros már olyannyira gyakorolja az alázatát Isten előtt, hogy porba hull, és azt mondja, hogy mintegy egész életemben fekszem a porban Isten előtt, - lelkem a porhoz tapad. Inkább megfogalmazza az ember valóságos helyzetét Isten előtt. Lelkem a porhoz tapad. Azt olvassuk a teremtés-történetben, hogy Isten a föld porából formálta meg az embert és élő lelket lehelt belé. Az ember por is és lélek is. Lelkem a porhoz tapad. Az a bőrzsák, amiben vagyunk, hordozza a lelkünket, az a gyönyörű mezei virág, ami kinyílik tavasszal és olyan gyönyörű és ámulatos, az hordozza az életünket. Porban vagyunk, porból vétettünk. A teljes állapotát fogalmazza meg a zsoltáros. És ezzel arra buzdít minket is, hogy amikor Isten elé visszük ügyünket, bajunkat, akkor ne érjük be annyival, hogy: Uram, nagyon meg vagyok alázva, Uram, nagyon megvertek, Uram, szélre szorítottak, Uram, kivették a kezemből az életlehetőségeket. Igen, ezeket is el lehet és el is kell mondani. Vigyünk Isten elé mindent. De éppen ezért, amikor Isten elé állunk igazán és őszintén, akkor emberi státuszunkat is ki kell mondanunk: lelkem a porhoz tapad. Por vagyok, semmi vagyok. Ahogyan Ábrahám mondja a szövetségkötéskor, amikor Isten megjelenik neki és ígéretet tesz: én csak por és hamu vagyok (1Móz 18,27).

Így sorolja a zsoltáros a kéréseit: lelkem a porhoz tapad, eleveníts meg engem ígéreteid szerint, utaimat elbeszéltem előtted és Te meghallgattál engem. Ez az egyik legcsodálatosabb Ige, kedves testvérek az egész Szentírásban, bízvást mondhatom: utaimat elbeszéltem Neked, szó szerint visszaadva: előszámláltam, számot adtam utaimról és Te meghallgattál engem. Azért csodálatos ez, mert, belefoglalja az ember sokféle igyekezetét, próbálkozását, eltévelyedését, és hogyha ezeket igazán őszintén elmondjuk és végig gondoljuk, előbb-utóbb arra jutunk, hogy legjobb lenne ezeket el sem mondani. Még önmagunknak sem. Általában egy utat szeretnénk elmondani. Mikor fiatalok udvarolnak egymásnak, ők is tudják, nem igazán lehet az egész életüket egy szuszra elmondani. Így mindenki elbeszélésbe foglalja élet-történetét, lesz egy sztorija: ez vagyok én. S igyekszünk magunkat a lehető legszebb módon bemutatni. S ha a kapcsolatból házasság lesz, akkor jön a nagy életpróba, annak bizonyulok-e, aminek elmondtam magamat? Valóban az vagyok-e, aki másiknak elmondtam magamat: itt vagyok, ez vagyok, támaszkodhatsz rám, bízhatsz bennem!?

Ezért a zsoltáros bölcsen és alázatosan nem azt mondja, hogy elmondtam Istennek az utamat, mondjuk például elmondtam Istennek azt az én utamat, hogy zsákutcába tévedtem, és most már kellene a mennyei újratervezés. Vagy: elmondtam Istennek utamat, hogy mibe ragadtak el ragadtak engem a körülmények és most nem is igazán tudom, hol vagyok, és nem látom, merre tovább, de elmondtam Istennek utamat. Vagy: elérkeztem egy elágazáshoz, dönteni kellene, merre felé induljak el, elmondtam Istennek. A zsoltáros nem ezeket mondja, hanem ezt: elmondtam utaimat. Ki vagyok én? – Én, akinek lelke a porhoz tapad. Lám, hányféle úton próbálkoztam, mennyi mindenbe kaptam bele, mi minden felé igyekeztem! Előszámláltam, összeszedtem mindent, számadást készítettem. Egy barátomat hadd idézzem, azt hiszem már említettem. Neki az a szokása, hogy minden este leül és számadást csinál, van egy füzete – sok füzetet teleírt már! -  kettéosztja a benne a lapot, s az egyik oldalon írja a fekete pontot, a másikon a pirosat, és pontozza magát esténként. Ha nagyon jó volt a hete, akkor azt mondja: kihoztam magamat egálba. Lehet így is, persze, nagy lelkigyakorlat ez. De most, amikor a zsoltáros poremberként, teremtményként, a teljes Isten-függésben oda áll Isten elé s azt mondja: elmondtam Neked, nem rejtettem el, nem titkoltam, számot adtam – valami másra figyelünk, mint arra, hogyan értékeljük magunkat.

 De nem ezért olyan csodálatos ez az ige, hanem azért mert a legnagyszerűbb bizonyság van benne: Isten meghallgatta a zsoltárost! Nem azt tette Isten, amit mi szoktunk, amikor valaki életgyónásba kezd és mindent el akar mondani, hogy: jól van, jól van, értem én, ne is folytasd. Isten meghallgatta őt ától cettig. Így ovassuk a zsoltárt is ától cettig. Meghallgattál engem, mondja Istenének, meghallgattad, hogy ki vagyok, minden utammal együtt - és ez csodálatos. Isten meghallgat bennünket. Nem futólag, nem azzal, hogy úgy is tudom ám..., nem azzal, hogy: hát nem megmondtam gyermekem!

Vonjuk le  ennek konzekvenciáit! A meghallgatás szóba a teljes befogadás is beleértendő, - tudjuk jól mindannyian, olvassuk eleget a zsoltárokat, a prófétákat, az apostolokat. Isten meghallgat bennünket - vagyis befogad. Valahogy úgy, ahogy a hazatérő tékozló fiú is eltökélte magában, hogy hazaérve elmondja majd: Atyám, vétkeztem ellened és az ég ellen! (Ebben minden benne van.) Nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem, most azért fogadj föl engem és tégy olyanná, mint egyet a cselédeid közül – eltökélte, ezt fogja mondani. Mi meg úgy szeretnénk ezt a történetet tovább olvasni, hogy elindul haza a fiú, az apja meglátja messziről, elébefutott, magához ölelte, megcsókolgatta és... nem kellett egy szót se szólni. Hát, ha Isten befogad, nem kell, nem kell szembesülni, nem kell elmondani, nem kell számot adni, nem kell mérlegre tenni, nem kell könyvbe írni. Meghallgatott? – Isten meg se hallgatott, befogadott.

Ez a mindenkori ember nagy álma, ez lenne az igazi lelki gondozás. Bekopogtat valaki: Áldás, békesség Tiszteletes Úr, szeretnék magával beszélgetni, nagy baj van. S mondani máris: nem vagyok rá kiváncsi, elbocsátalak Isten békességével, áldással! Úgy-e, de jó lenne! Jó lenne? Hiszen ezt már e-mailon is meg tudnánk oldani, sms-en, -  sms-ben áldást küldeni. Ez a legegyszerűbb, nem szembesülni.

De hogyan folytatódik a tékozló fiú története? Mikor átölelte az apja, mikor megcsókolgatta, elmondja a fiú, elmondja mégis: Atyám, vétkeztem ellened és az ég ellen, és nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem. Lelkem a porhoz tapad. Por vagyok. Elmondtam neked utaimat és te meghallgattál engem. Ez a csoda – elmondtam, s érdekelt Téged. Istent érdekli az életünk. A minden meghallgatja a semmit!

Sok mást is mond még itt a zsoltáros, kéréseket: taníts meg rendeléseidre, add értelem határozataidnak útját, hadd gondolkodjam csoda-dolgaidról, vigasztalj meg Igéd szerint, törvényeddel ajándékozz meg engem; állításokat: az igazság útját választottam, ítéleteid forognak előttem. És ez mind egyre néz. Érzi és érti, hogy most itt egy csodálatos csere történik. Én elmondom Istennek útjaimat és Isten elmondja az Ő útját - számomra. Én föltárok Isten előtt mindent, mindent, amerre jártam, ahol voltam, amivel próbálkoztam többnyire, leginkább és döntő módon nélküle, és cserébe Isten, aki meghallgatott, elmondja az Ő útját. Ahogy a prófétánál olvassuk, itt Ézsaiás prófétánál, a ti gondolataitok nem az én gondolataim és nem a ti utaitok az én utaim (Ézs 55,8).

Mert van Krisztusban egy csodálatos csere. A régiek ezt szinte üzletes nyelven írták le, kommerciónak nevezték: Kálvin így ír róla: Krisztus ember fiává lett velünk, hogy mi Isten fiaivá legyünk ővele; alászállt a földre, hogy megnyissa az utat mennybe emeltetésünk előtt; magára vette halandóságunkat, hogy közölje velünk halhatatlanságát; felvette erőtlenségünket, hogy erejével megerősítsen minket; osztozott szegénységünkben, hogy gazdagságát át- ruházza ránk; magára vette hamisságunk gyötrelmes terhét, hogy minket igazságába öltöztessen.” De talán Luther írja le a legszebben „A keresztyén ember szabadságában”, amikor azt mondja, olyan ez mint a jegyességkor a gyűrűcsere. Elbeszéltem utaimat, és Isten, aki meghallgat, elmondja a maga útját - számomra. Még egyszer olvasom: taníts meg rendeléseidre, add értelem határozataidnak útját, hadd gondolkozzam csodálatos dolgaidról, vigasztalj meg Igéd szerint, törvényeddel ajándékozz meg engem.

Majd a végén azt mondja: parancsolataidnak útján járok, ha megvigasztalod az én szívemet. Azért olvastam nyomatékkal ezt a szót, hogy ha, mert Szenczi Molnár Albert a genfi zsoltárokban alapján úgy fordítja, hogy mivel, és a feltételes szót a legtöbb Biblia-fordítás így is hozza: mivel; tehát lehetne ezt úgy is fordítani a 32. versben: parancsolataid útján járok, mivel megvigasztalod az én szívemet. Csakhogy ez a szó, hogy:  megvigasztalod az én szívemet igen talányos kifejezés és nem olyan egyszerű a megszokott módon érteni mindent. A megvert, szomorú, lesújtott ember szava ez, így lehetne fordítani: kinyitottad a szívemet, vagy még inkább: kitágítottad a szívemet. A szűkölködésből és beszorítottságból kilépő ember szava ez, hiszen az előző versben még azt kéri: ne hagyj engem Uram megszégyenülni. Utaidon járok, vágyódom parancsolataid után, vágyakozom utánad, nagy boldog reménység és hit tölt el, mert meghallgattál és befogadtál engem, most már ne hagyj megszégyenülni... Majd ígéretet told hozzá: taníts meg Uram a Te rendeléseidre, a Te parancsolataidnak útján járok, mivel megvigasztalod az én szívemet. Most mégis hadd fordítsam úgy, ahogy a Károli fordításban áll: ha. Ha megvigasztalod az én szívemet. Ez nem alku, hanem nagy, mély, bölcs és mindent eldöntő belátás. Állítás, nem is ígéret. A Te parancsolataidnak útján fogok járni, a Te parancsolataidnak útján járok, járhatok, ha megvigasztalod az én szívemet. Ha kitágítod, kinyitod, tágassá teszed. Ugyanez az Ige – nem ebben az összefüggésben – nagyon sok helyen előfordul, főleg a zsoltárokban, mikor azt mondja a zsoltáros, hogy Isten tágas teret készített nekem. Isten kiszélesítette az utat, kinyitott egy teret, a szűkösségből ki tudtam lépni, a beszorítottságból, a por-létből valódi életre léptem. S most mégis, a kép kedvéért, olvassuk így: ha kinyitottad az én szívem útját, ha megnyitottad szívem számára a teret, tudhatok parancsaid szerint élni. Ahogyan Pál apostol mondja egy vallomásában: szorongattatunk, de meg nem szoríttatunk (2Kor 4). Erről beszél a zsoltáros. Előszámláltam minden utamat és minden utam zsákutca volt. Előszámláltam minden utamat, és minden utam a halálba vezetett. Előszámláltam az egész életemet, és ez lett az életem summája: lelkem a porhoz tapad, és nem tud fölemelkedni. Nyisd meg, Uram, a tágas tért lelkemnek és szívemnek, és akkor rendeléseid útján tudok járni, nyisd meg nekem az utat, és akkor törvényed szerint tudok járni. Nyisd meg nekem az utat és tudok nagyságos dolgaidon elmélkedni. Milyen csodálatos, ha Isten kinyitja (megvigasztalja) az én szívemet, akkor nyomban az életről kezdünk elmélkedni. Amíg a magunk útjain megyünk, mindegyre ez a summa: lelkem a porhoz tapad, akkor csak a memento mori marad! Istenben van elrejtve a memento vitae! Ezért olyan bátor az apostol az Efézusi levélben, amikor azt mondja, hogy titeket is, akiket az Úr Jézus Krisztusban Ővele együtt megfeszített, titeket is, akiket az Úr Jézus Krisztusban Ővele együtt föltámasztott, és titeket is, akiket Ővele együtt ültetett a mennyben... Még nem támadtunk föl, még nem ültünk a mennyben, de az Isten Jézus Krisztusban Őáltala a csodálatos csere révén megoldoz, föloldoz, meghallgat, befogad. Akkor immár nem a halálról, hanem az életről, az eljövendőről fogunk elmélkedni. Nem arról szólunk, hogy lelkünk hozzá tapad a porhoz, s nem is arról, hogy lett az első ember, Ádám, élő lélekké, hanem arról szólunk, hogy lett a második Ádám Krisztus megelevenítő szellemmé (1Kor 15).

Lelkem a porhoz tapad, utaimat elbeszéltem előtted és Te meghallgattál engem. A Te parancsolataid útján járok, ha megvigasztalod az én szívemet.
Ámen