Száztizenkilencedik zsoltár II.

Folytatjuk a szerelmes verset. Mint múltkor elmondtam, ha igazán szeretünk valakit és ki akarjuk nyilvánítani szeretetünket, és van némi költői hajlamunk is, hosszúra tud szaladni a szavunk. Láttam sokszor szerelmes fiatalokat kollégista koromban, a túloldalon volt a leányinternátus, mi csak merengtünk át az ablakon. De volt olyan szerelmes diáktársunk, aki egy hét alatt Ady Endre, Kosztolányi Dezső és Petőfi Sándor összes szerelmes versét oda-vissza elolvasta, mert, aki szeret és el akarja mondani, az nem fogy ki a szóból. Itt még el kell mondanom (és ez a zsoltár bevezető szakaszához tartozik), hogy aki szerelmes, az a boldog ember. Még akkor is boldog, ha amúgy szerencsétlen (ámbár ezt most bízzuk a drámaírókra, mert ahhoz egy Shakespeare kellene, hogy bemutassa nekünk, milyen az, amikor valaki nagyon szeret, és amiatt boldog, vagy mellesleg szerencsétlen, és mégis nagyon boldog). De szerelem okán beszél a zsoltár arról, hogy kik a boldogok. Úgy énekel, hogy egyszerre hálálkodik, aztán kér, aztán esd, aztán rebeg, aztán fogadalmat és elkötelezést tesz, - igen, egy ilyen érzületvilágban ezekre van szükség. Úgy beszél, mint aki nem tud Istenen kívül más forrást a boldogsághoz. Isten az útja és ezért Isten nem áll az útjában, csak Isten által juthat el Istenhez, és ha ezen az úton megy: boldog.

Ma, a második szakaszban voltaképpen a múltkor felolvasottak, az első szakasz nyolc versének a megfordítását olvastuk. Ezért aztán némelyek szerint az első részt nem is kellene magához a költeményhez hozzá számítani, hanem általános bevezetőként, előre bocsátott gondolatként kellene venni. Erről én nem akarok vitába bonyolódni a bölcs és tudós Biblia-magyarázókkal, csupán azt jelzem, hogy mégsem egyszerű bevezetésről van szó, hanem egy nagyon szoros összefüggésről. Az első rész így ért véget (a 8. versben): ne hagyj el engem! Fölkiált a zsoltáros, miután fölismerte, hogy Istenben van a boldogsága, csak Istenben van boldogság, csak Őt kell keresni, csak az Ő útján kell járni, Ő az egyetlen út. Fölkiált Istenhez: ne hagyj el engemet! Mély, megrendítő, megindító és örökös kérés ez.

Aztán a kérés után, a második szakaszban elején (9. vers) mindjárt kérdés következik. Mert kérdeznünk is tudni kell, és bizony, jól kell kérdezni. Azt kérdezi: mi módon őrizheti meg tisztán az ifjú az ő útját, hogy sem szívében, sem életében ne legyen semmi, amivel Istent megbánthatja? Úgy-e, mégiscsak valami szerelemről van itt szó, mert ha szeretünk valakit, mindent elkövetünk, hogy ne bántsuk meg. Odafigyelünk, érdeklődünk, megpróbáljuk kilesni, mi a kedvére való. És az életünket is úgy igazítjuk, hogy a kedvére való legyen. Emlékszem egy osztálytársunkra, aki csapnivalóan tanult, folyton ki akarták rúgni az iskolából, mindig külön szülői könyörgés, letérdepelés kellett, hogy maradhasson. Egyes-kettesekkel bukdácsolt, pótvizsgázott. Bizony, Debrecenben, a Református Gimnáziumban nem nagyon tűrték a hanyag diákokat, elég hamar elcsaptak onnan a lustákat. Harminchatan kezdtük, huszonegyen fejeztük be, nagy volt a kihullás. Harmadikos korában aztán ez a fiú szerelmes lett, és mikor rájött arra, hogy szóba sem áll vele a lány, ha ő másnap matematikából egyest kap, megtáltosodott, és ő, aki korábban pótvizsgázgatott matematikából, most országos matematikai rejtvényfejtő versenyen bekerült az első kilencvenbe. Mire képes a szerelem! Vagy inkább a másik, aki ilyen hatással van arra, aki szereti őt?! Mit cselekedjen az ifjú? – kérdezi a zsoltáros –, milyen módon őrizheti meg útját, ha nem a Te beszédednek megtartása által?! Világos és egyértelmű a kérdés és a válasz is.

Miután az Isten iránti szeretetünk mindig a szív beszéde, a következő szakaszokban a szív beszédét fogjuk hallani. Azt mondja a 11. versben, felelve a kérdésre: szívembe rejtettem a Te beszédedet. Tehát valóban a szív beszédét fogjuk hallani. Eddig, figyeljük meg, általános kijelentéseket hallottunk: boldog az az ember, boldogok azok az emberek..., és sorolja: akik nem cselekszenek hamisságot, így tesznek, úgy tesznek, amúgy tesznek. Mindez eddig általános megállapítás. Most azonban személyesre fordul a szó. Az előző strófánál is elmondtam: boldogok azok, akik keresik az Istent. Most azt mondja, hogy: én kereslek Téged. Szívből kerestelek Téged én – mondja a 10. versben, majd: szívembe rejtettem a Te beszédedet (11. vers). S mindjárt mond hét dolgot (hét a szent szám), hogy mi történik akkor, amikor valaki az Isten beszédét, kinyilatkoztatását, hozzánk szóló szent üzenetét a szívébe rejti.

Először is azt mondja: hirdetem ítéleteidet. Amikor Isten kinyilatkoztatása, üdvakarata, életigéje a szívünkbe kerül, nyomban megnyílik a szánk és hirdetőivé leszünk Isten ítéleteinek. Itt az ítéleten nem a bíró ítéletét kell érteni (azt másképp fejezi ki a Biblia). Isten ítélete itt: tiszta és világos megkülönböztetés jó és rossz között, igazság és hamisság között. Máris utalhatunk egy másik zsoltárra, amit Pál apostol is idéz: szerettem az igazságot, gyűlöltem a hamisságot (Zsoltár 45,8; Zsidikhóz írt levél 1,9). Hirdetem az Isten ítéleteit, mert odapártoltam az Istenhez, és Istennél nem fér meg igazság és hamisság, világosság és sötétség, ahogy tegnap olvastuk János apostol levelében is: Isten világosság és nincs Őbenne semmi sötétség (1János 1,5). Odapártolunk és megszólalunk és szívből szólunk, mert Jézus azt mondja, hogy a szív teljességéből szól a száj (Máté 12,34), és úgyis mindig csak azt fogjuk mondani, ami szívünkben van. Isten világos megkülönböztetését, ítéletét hirdetjük.

 Majd azt mondja, hogy: gyönyörködöm. Gyönyörködöm a Te bizonyságaidban. Ez a fajta gyönyörködés az ujjongó, megindult, ámuló, tapsoló gyönyörködés, amikor összecsapja az ember a kezét lenyűgözöttségében. Gyönyörködöm – mondja a zsoltáros – az Isten bizonyságaiban. Ha ugyanis föltesszük az Ige szemüvegét (ahogy Kálvin mondja), megszűnik homályos látásunk, s egyszerre csak csodálatos, kristálytiszta világossággal kezdjük látni, milyen fantasztikus bizonyságokat helyezett el Isten ebbe a világba. Utaltam már a múlt alkalommal is arra, hogy  a régieknek volt erre egy nagyszerű hasonlatuk. Amikor a reneszánsz korában újra indult a színház  intézménye, nagy élmény lett mindenki számára a látvány, és ebből vették a hasonlatot (Erasmus, Luther és Kálvin is), hogy Isten az Ő világszínházában a legjobb páholyt tartja föl az ember számára, ugyanis a világegyetem – mondja Kálvin – teátrum. Nos, Isten a legjobb páholyba ültet bennünket. Mindent látunk és mindent a legjobban látunk, Isten bizonyságait látjuk, bölcsességét, szeretetét, végtelen hatalmát, örök irgalmát, lényéből fakadó, áradó jóságát, és azt, hogy Isten nem tud, és nem akar mást, mint adni és áldani bennünket. Most azt mondja a zsoltáros, hogy szívembe zártam az Igét; másképpen szólva, föltettem a szemüveget az én vaksi homályos szememre. (Vagy modern moziképet idézve: föltettem azt a kis papírcsíkot, amely révén három dimenzióban lehet látni filmet, és szinte meghőköltem, mert szinte fizikailag átérzem, ahogy rám hajolnak a lombok, vagy odalép hozzám a filmvászonról valaki.) Ilyesmit él át a zsoltáros, és mi is, amikor az Igén keresztül nézzük a világot. A világ Isten fantasztikus bizonyságaival van tele. Gyönyörködöm, mondja, ujjongva gyönyörködöm: ez tényleg ilyen, tényleg ilyen szép!!? Ilyen szép az Isten? Tényleg ilyen jó az Isten?! Tényleg tele van a világ áldással, hogy akármerre fordulok, Isten csodálatos keze nyoma van rajta mindenen!?

Aztán folytatja, és azt mondja (most két tételt hadd vonjak össze!): határozataidról gondolkodom, ösvényeidre nézek. Ezzel azt a pillanatot jelöli, amiről más zsoltárok is gyakran beszélnek. Például az első zsoltár, amikor azt mondja, hogy boldog az az ember, aki Isten igazságáról és útjáról gondolkodik éjjel és nappal. Arról meditál. A meditáció szó mostanában (nem tudom, mi okán) veszélyes szóvá lett a keresztyének körében. Valószínű azért, mert megjelentek az ezoterikus vallások és a különböző vallásos pszichotechnikák, és sokan visszaélnek ezekkel. Húsz évvel ezelőtt divatozott nálunk az agykontrollnak nevezett ezoterikus butító mozgalom, ennek kapcsán terjedt el a szlogen: le kell menni alfába (ti. az agyhasználat alapszakaszába!). Kőbányán laktunk akkoriban, s mondtam sokszor a feleségemnek, hogy most lemegyek alfába! Volt ugyanis egy Alfa nevű bolt a szomszédban, oda mentem vásárolni. De félretéve az iróniát, az igazi, Isten szerint való elmélkedés, meditálás, tűnődés hallatlanul fontos dolog. Az Isten útjainak a szemlélése nem pusztán azt jelenti, hogy szemmel tartom az Isten ösvényét, hanem szemlélem is. Hogyan tanulunk meg Isten útján járni? Szemléljük és figyeljük, hogy mások, akik előttünk voltak, hogyan jártak az ösvényen.

Lám, Jézus milyen nagyvonalú és olyan bölcs ebben a tekintetben! Szolgálata során ezer ütközése volt a farizeusokkal, mégis azt mondja korának eme nagy szenteskedőiről, hogy amit mondanak nektek, azt megtartsátok! Mert a farizeus is hirdette az Isten útját, betűről-betűre felmondta a törvényt, beszélte az Isten ítéletét, és kijelentette, hogy mi az Isten útja. Az már más dolog, hogy nem járt rajta! De mi minden jó és rossz példából egyaránt megtanulhatunk figyelni, szemmel tartani és az Isten útját szemlélni. Csodálatos és titokzatos út ez. És emiatt ezen gondolkodni, elmélkedni, töprengeni kell. Nagyon sokszor utólag látjuk meg, hogy miért kellett nekünk azon az úton menni. Sokszor pedig rángatózunk, mint az önfejű gyermek, amikor mennie kell a szülőkkel valahova, szinte kitépi magát édesanyja kezéből, mert nem akar menni, - de majd egyszer megérti, hogy arra kellett mennie. Olykor az egész életünk ilyen rúgkapálás: miért arra vezet engem az Isten? -, nem lesz az jó, nincs ott semmi, csak baj vár rám, ott nyomorúságok, pofonok jönnek, megaláztatás ront rám, töredelmeken kell átmennem! Mi valami szép, rózsaszirommal fölhintett úton szeretnénk járni, nyílegyenesen, vagy éppen lankán, és persze, lefelé, mert fölfelé bizony fáradságos. Aztán utólag – erre utal a szó: elmélkedem - , utólag értjük meg Isten útját, ámbár Ő sosem titkolja célját. Ahogy Ezékiás király mondja, akit Ézsaiás próféta megintett, hogy készüljön, mert meg fog halni, majd mégis kegyelmet és életet kap: áldásul volt (javamra vált) a nagy keserűség (Ézsaiás 38,17). Nézem az Isten útját és gondolkodom rajta: ez miért ilyen út? -, ennek miért kellett így vagy úgy lenni? Sokszor leginkább azt érezzük, hogy nincs is velünk Isten, otthagyott bennünket, föltett bennünket az útra: aztán eredj. De ezt csak Madách Istene mondja, a Biblia Istene nem. Madách Istene mondta Ádámnak: lásd, mit érsz magadban! -, eredj, menj végig a történelmen. S ki van ott végig szegény Ádámmal és Évával, Madách szerint? A hamis súgó, Lucifer, aki még a világtörténelem rendes szövegkönyvét sem tudja rendesen odasúgni nekik, csak bajba, jajba viszi őket. Isten azonban velünk van, ha az Ő útján járunk, ha számunkra Ő az út. Ezért írd szívedbe beszédét!

És aztán azt mondja a következő versben: gyönyörködöm a Te rendeléseidben. De ez most nem ugyanaz a gyönyörködés, amit az imént hallottunk. Az előbb azt mondta, hogy gyönyörködöm az Isten valóságában, ujjongok az Istennek, ahogy az Isten megmutatja magát, itt viszont egészen konkrétan az Isten rendeléseiben gyönyörködik. Különös szó ez. Önfeledtséget jelent, amit minden szülő – de még inkább nagyszülő – átél, amikor a kicsi gyermek először felül, vagy kezébe adunk valamit és bíbelődik vele. Játszik. Játszik, és közben tanulja a világot. Ugyanazt a szót használja Ézsaiás próféta is, amikor messiási jövendölést tesz, és azt mondja, hogy az üdv-idő olyan lesz, hogy: gyönyörködik a csecsszopó a viperák lyukánál, és a csecstől elválasztott a baziliskus lyuka felett terjengeti kezét (Ézs 11.8)  - nem kell félnie. Tapogathatja a világot, gyönyörködik a világban, megfogja, tapogatja, magához vonja, elsajátítja, az neki gyönyörűség. Élvezi. Azt mondja a zsoltáros: élvezem az Isten rendeléseit, mert ezek jó rendelések. Élvezem az Isten döntéseit.

És végül azt mondja a zsoltáros szívből fakadó kéréssel: beszédedről nem feledkezem meg. Emlékszünk, a múlt alkalommal kéréssel fordult Istenéhez, ezt hallottuk a nyolcadik versben: soha ne hagyj el engem. Most azt mondja: beszédedről el nem feledkezem. Fogadalmat tesz, ígéretet tesz. A kérésre elkötelezéssel válaszol.

De, van itt bökkenő, és ezért kérek mindenkit, hogy a 17. verstől a következő szakaszt jövő vasárnapra ki-ki olvassa el, nézze meg, gondolkodjon rajta, meditáljon rajta, figyelje az Isten útjait, - mert van itt egy bökkenő. A lekcióban a gazdag ifjú történetét olvastam. Ez a fiatalember bizton énekelte ezt a zsoltárt, nyilván gyermekségétől fejből tudta. Most odalép Jézushoz: jó Mester, mit cselekedjem, hogy elnyerjem az üdvösséget? Akkor azt mondja Jézus: tudod a parancsokat (melyekről a zsoltár is beszél). Számba is veszik a parancsolatokat, és ekkor azt mondja az ifjú: én ezeket kora gyermekségemtől megtartottam. Jézus ránéz – mondja a szűkszavú Márk evangélista – és megkedveli. Ez igen! Kora gyermekségétől, mindig, éjjel és nappal... Ám Jézus a megkedvelésen túl a kérdést összekapcsolja egy diagnózissal és azt mondja: egy fogyatkozásod van. Menj, add el minden vagyonodat, jer és kövess engem. Nem azt mondja Jézus a gazdag ifjúnak, hogy ne füllentgess itt nekem, hogy mindent megtartottal, mert sok parancsolata van az Istennek, és ha csak egyet elrontottál, semmit nem tartottál meg. Ne áltass itt engem, csak kiöltöztél a randevúra csodaszépre, megfésülted magad, fölvetted a legjobb cipődet, ami nem is a tiéd, hanem a barátiadtól kérted el a találkára, mutatod itt magad szépnek. Dehogyis. Jézus ránéz, megkedveli, és mégis jelzi: van egy fogyatkozása. Nos, azért kell a szívünkbe venni a zsoltárt, és zsoltárral együtt a szívünkben elrejteni Isten rendeléseit, mert óriási különbség van aközött, hogy valamit a szívünkre veszünk, meg aközött, hogy a szívünkbe bevesszük és elrejtjük.

Nemrégiben láttam egy filmet, szerepelt benne egy szent asszony, egy apáca, aki odaadó életet él, segíti a szegényeket, menhelyet tart fenn, ingyen konyhát működtet, jár a gazdagokhoz, kunyerálja tőlük az elesettek számára a támogatást. Aztán jön az életébe egy nagy drámai fordulat, megrendül, kivetkőzik az apáca ruhából és azt mondja ismerőseinek: most jöttem rá, hogy nekem eddig azért volt szükségem Istenre, hogy ne kelljen soha önmagammal szembenézni. De nekünk, testvérek, nem ezért van szükségünk Istenre, hanem éppen azért hogy belelássunk igazán önmagunkba; ahogy Kálvin mondja: Isten-ismeret nélkül nincsen önismeret, és ez a sorrend megfordíthatatlan. Szívembe írom a Te beszédedet... Nem a szívemre veszem, mert amit a szívünkre veszünk, azt ledobjuk, mert nem bírjuk el. Isten nem azért nyilatkoztatja ki igazságát, szentségét, tökéletes akaratát, életútját, hogy a szívünkre vegyük, hanem hogy elrejtsük a szívünkben.

A múlt alkalommal azt mondtam, aki az Isten útján jár, akinek Isten az útja, annak Isten sose kerül az útjába, az sose fogja úgy érezni, hogy útjába állt az Isten, - hiszen maga Isten az útja. Aki pedig Istennek a beszédét a szívében elrejti, és aztán – mert a szív teljességéből szól a száj – hirdeti, gyönyörködik benne, gondolkodik rajta, nézi, élvezi, nem felejti el, az nem a szívére veszi Isten beszédét, hanem boldogan tudni fogja, hogy aki Istennél van, aki Istenben van, az a boldog ember. Gyönyörködöm rendeléseidben, beszédeidről soha nem feledkezem meg. 
Ámen