Száztizenkilencedik zsoltár I.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ismeretem egy idős pap bácsit, - és ha Móricznak Zsigmondnak lehetett ilyen regény-címe: Galamb papné, nos akkor - ő volt a Galamb pap, de nem a turbékoló, tollászkodó, hanem a szelíd galamb; drága, szent ember volt. Az a legenda járta róla, hogy ifjúkorában, még lelkészhallgatóként a teológián megverték a szobatársai. Kinyomoztam a történetet. Ez a fiatalember szerelmes lett, és a leányzót, akibe szerelmes lett, Ilonkának hívták. Az ifjú jól  bemagolta Kosztolányi Dezső versét, az „Ilonát”, s aztán reggelre kelvén, estére nyugodván, folyosón sétálván, óraközi szünetben, ebédnél, mindenkinek csak mondta, mondta az Ilonát. Megfenyegették, hogy hagyja már abba, eleget mondta. De nem bírt magával, s egy alkalommal, mikor annál a strófánál tartott, hogy: „Ilona, csupa i, csupa ó, csupa a” -  elkapták, bevitték a zuhanyozóba, s jól helybenhagyták. Azért mondom el ezt a történetet, mert némi félelem van most bennem  bejelenteni: a következő vasárnapokon a 119. zsoltárról fog szólni az igehirdetés. Csakhogy 22 strófája és 176 verse van! Ha gondosan odafigyelünk, némelyik Biblia-kiadásban láthatjuk, olyan vers ez, mely á-tól z-ig, vagyis a héber alef-től táv-ig tart. A héber abc-ben pedig 22 betű van, vagyis itt minden betűhöz nyolc sor tartozik, így jön ki a 22 strófa, 176 sor. Mi lesz ebből? 22 vasárnap 22 prédikáció!? Már előre elgondolom, hogy vagy a presbiterek – remélem, nem a soron következő presbiteri gyűlésen - vagy majd néhány gyülekezeti tag beránt engem valami félhomályos helyre és jól helybenhagy, hogy hagyjam már abba!

Azért is mondom ezt némi öniróniával is, mert a mi évszázadunk fastfood kultúra lett. Ha megnézzük, hol nincs a világon McDonalds étterem, alig akad olyan boldog ország, ahol ne volna. De nemcsak a gyorséttermek terjedtek el (ez egyébként, meghagyom, praktikus dolog is lehet az éhes embernek, ha vasúton átszállásra vár, vagy siet valahova), hanem ennek a folyománya lett az is, hogy sok boldogtalan ember abba a hiszembe esett, hogy mindent – ebédet, tudást, karriert, életet – meg lehet csinálni pár perc alatt. Ám milyen különös: éppen ezért nem érünk rá semmire, nem tudunk elidőzni a dolgoknál. Hol vannak már Homérosz eposzai! A legmodernebb, legdivatosabb és legnépszerűbb versforma a haiku lett, három kicsi sor 17 szótaggal.

Igen, a 119. zsoltár időt igényel tőlünk. A zsoltárnak amúgy is különös története van. Először is olyan leleménnyel van megírva, hogy egy Szenczi Molnár Albert és egy Arany János is csak bajosan tudná fordítani – versként (egy-egy strófa minden egyes sora ugyanazzal a betűvel kezdődik). De a kegyessége gyakorolt hatása sokkal fontosabb. A régi zsidó hagyományban elő volt írva, hogy a kegyes ember melyik nap melyik szakaszt idézze ebből a zsoltárból. A keleti ortodox egyház hagyományában, a nagy liturgiában végig éneklik a 119. zsoltárt  - nem egyben, szakaszonként. A nyugati kereszténység szerzetesi hagyományában is komoly hatása volt, a reggeli elmélkedésben, az esti csendességben, az éjszakai zsolozsmákban, sok szerzetesrend regulájában mind ott szerepel a 119. zsoltár. Mi, reformátusok sem maradunk ki, Medgyesi Pál, a nagy puritán prédikátor, a Praxis pietatis írója, úgynevezett arany abc-be foglalta a zsoltárt. Annak idején ugyanis, a 17-18. században a református népiskolákban a gyerekek úgy tanulták az abc-t, hogy közben az "arany abc-t" fújták -  az arany abc pedig a 119. zsoltár.

Mindazáltal, amikor a bevezetőben felidéztem a szerelmes diák esetét, ezt nemcsak azért tettem, mert némi félelem van bejelenteni egy hosszú igefolyamot, amit itt majd vasárnapról vasárnapra hallgatni fogunk, hanem főleg azért mondottam el, mert a 119. zsoltár (ahogy egy tudós Augustinus egyházatya nyomán megjegyzi) voltaképpen: szerelmes ének. Bizonnyal igaza van a régieknek, miszerint Dávid király írta a zsoltárt, hogy ezzel tanítsa az ifjú Salamont Isten igazságára. Bizonnyal igaz, hogy ez a zsoltár döntő szerepet játszik Isten igazságának megismerésében, és az is igaz, hogy versben mindig könnyebb valamit megtanulni, mint egyszerű prózában. Igen, mindez igaz, és mégis látni fogjuk, hogy ezt a zsoltár egy szerelmes ember írta. Egy ember, aki szerelmes az Istenbe, egy ember, aki Isten után sóhajtozik: Istennek írja, küldi, énekli szerelmes versét, de közben elkiabálja a világba is, hogy szerelmes Istenbe, - mert az az igazi szerelmes vers, amit másnak is el lehet mondani, valahogy így: én nagyon szeretek valakit, és ezt úgy mondom el másoknak, hogy közben neki mondom, és fordítva, hadd dobogjon másnak a szíve is, hogy én ennyire szeretem őt. Nos, ez a zsoltár szerelmes vers, amelyben kikürtöli a zsoltáros, hogy mennyire szereti Istent, és Istennek is megvallja, hogy mennyire szereti Őt.

Kezdjük hát, A-tól Z-ig! Ma az első betűt vesszük, amit mindjárt nem tudunk "A" betűvel magyarra fordítani, csak "B" betűvel, mert az itt szereplő héber szó azt jelenti, hogy: boldog. Boldog az az ember – kezdi a zsoltár – akiknek útja feddhetetlen, aki Isten törvényében jár, boldogok, akik megőrzik bizonyságait és teljes szívből keresik Őt. Összefoglalva, röviden: boldogok, akik jó úton járnak. Ennyit mond a zsoltár. Nem kezd bele filozófiai töprengésekbe, Platón módjára,  arról, hogy mi a boldogság. Javaslom is, ezúttal hagyjuk meg ezt mi is a filozófusoknak. Meghallgathatjuk őket, igen, hiszen sok és érdekes dolgot mondanak a legfőbb jóról, az örök jóról, az abszolút jóról, az ember boldogságvágyáról, és a titokról, hogy akárhogy is vagyunk itt a világban, az ősemlékezetünk az örök isteni jót keresi, és akármire tekintünk előre, a végső törekvésünk is a boldogságra irányul. Aki a legfőbb jóra törekszik, mondja a filozófia, az boldogságra törekszik. Igen, igazuk van a filozófusoknak.

Mégis, javaslom, ne olvassunk most szótárcikkeket a boldogságról. A zsoltáros sem fog ilyenekről értekezni. Nem avat be sejtelmesen abba, hogy a boldogságnak talán kék a színe, és szárnya is volna, mint a boldogság kék madarának. Azt sem jelöli meg, hogy a boldogság miféle jóérzés volna, sőt, egyáltalán nem mondja meg, hogy a boldogság ez vagy az volna-lenne. Azt mondja... – nos, nem is mondja ki ezt a szót, hogy boldogság. Azt mondja: boldogok... Boldogok, akik jó úton vannak. Majd a zsoltár során kifejti, hogy mi ez a jó út. Itt most így mondja: boldogok, akiknek útjuk feddhetetlen, akik az isten törvényében járnak. Akiknek a lépteik, a gondolataik, az életvezetésük, az élettörekvésük azon az úton van, amit Isten fektetett le az ember számára,  azok boldogok, mert ez az isteni út a jó út. És ez az út, amelyre sokféle elnevezést használ majd a zsoltáros (Isten törvénye, bizonysága, határozata, rendelése, parancsa, ítéletei!) éppen ebben a sokféle megnevezésben tárul fel. Az a boldog ember, aki Istennek ebben sokféle, de egyre-mutató akarat-nyilvánításában jár.

Majd azzal folytatja: boldogok, akik nem cselekszenek hamisságot, hanem teljes szívből keresik Istent. Itt érkezünk el a zsoltár első nagy költői titkához. Azt mondja az első szakaszban, boldog, aki az Isten útján jár, majd nyomban hozzáteszi: aki keresi az Istent. Én ezt most így tudom leegyszerűsíteni: aki Isten útján jár, az keresi az Istent. Még egyszerűbben: boldog az, aki úton van Isten felé. Hadd fűzzem hozzá, és ezt nem szójátéknak szánom, hanem meggondolkodtató belátásnak: boldog az az ember, aki úton van Isten felé, és boldogtalan az az ember, aki úgy érzi, hogy éppen Isten van az útjában a boldogsága felé igyekezvén. Ebben fogalmazható meg az a mély ellentét és drámai feszülés, amit a zsoltáros szava sejtet: ha az ember elhanyatlik az Istentől, boldogtalan lesz; mi több, ha az ember nem az Isten útján keresi a boldogságot (és  ilyenképen magát az Istent), előbb-utóbb azt fogja érezni, hogy Isten állja el az útját.

Csak egy példát hadd idézzek. Isten népe az ígéret földje felé vándorol a pusztán keresztül, ahol mindenféle népek, törzsek laknak. A moábi király teljes rémületben magához hívatja Bálámot, aki afféle próféta, megmondó ember, jósnok, varázsló. Jó nagy pénzért felfogadja: átkozza meg az izraelitákat. Bálám nagy boldogan igyekszik vállalt feladatára, kitüntető lehetőséghez jutott, most megmutathatja, kicsoda ő; egyszóval: boldog ember. Megy a szamarán, hogy megátkozza Isten népét. Aztán odaáll az útba Isten angyala, és nincs tovább, a szamár megáll, nem megy tovább. A szamár ugyanis látja az angyalt, akit Bálám nem lát. Ő csak a szamarát veri, hogy vigye tovább, mígnem az kínjában megszólal: nem látod, hogy nem tudunk tovább menni? Ha nem az Isten útján járunk, akár így, ironikus, humoros módon, de inkább fájdalmasan és keményen azt tapasztaljuk, hogy útunkban van az Isten. Ám azon az úton, amit Ő fektetett le, azon az úton, amelynek boldog végcélja Ő maga, azon az úton, amin Ő indított el és Ő várja a hazaérkezőt, ott Isten nincs útban, sőt, Ő maga az út. Jézus Krisztus azt mondja: én vagyok az út, az igazság és az élet! Bizony, minden más úton, előbb-utóbb azt fogja tapasztalni az ember, hogy útjában van az Isten. És ha Isten útban van, nem tudsz boldog lenni. Boldogság-morzsákhoz hozzájuthatsz, mert boldogság-utánzatok vannak, és van számos lehetséges boldogság-igyekezet is, de nem tudsz boldog lenni, mert az a boldog ember, aki a jó úton jár, aki a feddhetetlen úton jár, aki az Isten útján jár. És, ha azon az úton jár: keresi is az Istent!

Milyen boldog az ember, aki keresi az Istent! - szemben azzal, aki menekül Istentől, vagy kerüli Istent. Augustinus azt mondja a Vallomásaiban: nem keresnélek, Uram, ha Te már meg nem találtál volna engem, nem szeretnélek, ha Te már nem szerettél volna engem, nem tudnék Rólad semmit, ha nem léptél volna be az életembe és nem mutattad volna meg erődet és hatalmadat. Boldog ember, akit Isten megtalált - ezért keresheti az ember Istent. Boldog ember, akivel Isten megkóstoltatta jóságát - ezért nem vágyakozik más után az istenkereső, csak az Isten jósága után. Boldog ember, akit szeret Isten -  az ilyen ember szerelmes az Istenbe. Csak az Isten szerelmesei igazán boldogok.

A zsoltár első szakaszának végén egyszerű tételt áll. Eddig a zsoltáros, szerelmesek módjára, kinyilvánította szeretetét, mert a szerelmességhez mindenképpen hozzátartozik az is, hogy ki kell nyilvánítani. Kedves férjurak, kedves vőlegények, kedves udvarlók, tessék kinyilvánítani a szív forró érzelmét! És kedves asszonyok, kedves menyasszonyok, kedves udvarlottak, tessék kimondani, szeretlek! Mert ki kell nyilvánítani, deklarálni kell, ki kell hirdetni azt. De van itt még valami, és ez is nagyon fontos.

Hallunk itt egy sóhajt, aztán egy hálaszót, majd ígéretet és végül egy könyörgést. A sóhaj így hangzik: vajha igazgattatnának az én utaim a Te rendeléseid megőrzésére. Ez a sóhaj, olyan kívánalom vagy vágyakozás, amely majd később, a zsoltár folyamán a maga teljes egészében ki fog előttünk bontakozni. Jó dolog a jó úton lenni, boldogság az Isten útján járni, boldog ember, aki keresheti az Istent, nincs nagyobb öröm annál, mint tudni, hogy Isten nincs az utamban, mi több, Ő az út,  - de azért (éppen ezért!) fölsóhajtunk: Oh, vajha megtaníttatnék erre, oh, vajha az én utam eszerint igazgatatna mindig, minden esetben. Itt divinum passzivumról van szó, így is lehetne fordítani: bárha Isten úgy igazítaná mindig a lépésemet, hogy soha egy pillanatra le ne térjek, soha kitérőt ne kelljen tennem, soha zsákutcába ne jussak, soha ne kelljen vesztegelnem, hanem mindig, mindig közelebb legyek az Istenhez. Ebben vágyakozásban megszólal gyengeségünk elismerése is, annak a belátása, hogy ha Isten nem támogat, ha Isten nem szólal meg, ha nem zendül meg a szívemben Igéje, s nem tölti el létemet az Ő valóságának a jó íze, akkor, jaj, de hamar letévedek az útról. Oh, mondja a zsoltáros, bárha úgy igazgattatnának az én útjaim, hogy meg tudjam őrizni rendeléseidet!

Aztán gyorsan hálát is mond (a 7. versben): hálát adok tiszta szívből, hogy megtanítottál engem igazságod ítéleteire. Milyen döbbenetes ezt hallani, itt most, egy zűrzavaros, mindent összevegyítő, összekeverő világban, amikor mindent lehet, csak ítéletet mondani nem. Mennyire meg vagyunk zavarodva, már nem tudjuk, mi igaz, mi jó, mi tiszta, mi szent, mi szép, mi számít, mi fontos egyáltalán!  Lám, azt mondja a zsoltáros: hálát adok Uram, hogy Te engem erre megtanítottál! Persze, ahogy kimondja a hálaszót, azonnal hozzá kell fűznie az ígéretet is, ahogy a szerelmes hűségnyilatkozatot tesz, mert ez hozzátartozik a szerelemhez. Azt mondja a 8. versben: a Te rendeléseidet megőrzöm! Ez a magyar és a héber nyelvben csodálatosan össze tud csengeni, mert mindkét nyelv egymódon fejezi ki jelen és jövő időt. Meg fogom őrizni, de már most őrzöm! Nem halogatom, nem tolom át a holnapi napra, mert már úton vagyok. Őrzöm az Isten rendeléseit, aki megtanított engem az Ő helyes ítéleteire.

És a végén egy fohász áll: soha ne hagyj el engem! Így kerekedik be az első strófa: az a boldog ember, aki Isten útján jár. Boldog, akinek nincs az útjában Isten, boldog, akivel Isten megismertette igazságát, rendjét, csodálatos világát. Boldog ember, akit Isten megtanított bölcsen és igazán dönteni, ítéletet tenni. És boldog, aki úgy kiált, ahogy itt a végén a zsoltáros: soha ne hagyj el engem! Mert az Istennel való kapcsolatunk nem egy tudás megszerzésére irányul, nem is valaminek a tudomásul vételére irányul, legyen az ismeret, tanítás, bölcsesség, vagy igazság. Az Istennel való kapcsolatunk Istenre irányul. Én még nem láttam olyan szerelmest, aki miután elujjongta, hogy szerelmes, befejezettnek vette a dolgot. Az Istennel való kapcsolatunk ugyanígy nem lehet puszta szeretet-állítás. Aki megkóstolta az eljövendő világ erőit, aki megtapasztalta az Isten jóságát, aki átadta magát Isten csodálatos vezetésének, aki világosságot kapott és tudja, Isten vigyázza az ő lépteit, az nem akar mást, csak Istennél lenni. Ahogy Kálvin János mondja, ha a legfőbb boldogság, az hogy Isten velünk van, akkor a legnagyobb nyomorúság, ha nincsen velünk. Ha a legfőbb jó az, hogy tudhatjuk, hogy Istenhez tart az utunk, akkor nincs annál nagyobb nyomorúság, mint amikor nem Őt látjuk az út végén. Ezért kiált itt az első strófa (betű) végén a zsoltáros: soha ne hagyj el engem!

A szerelmes ember, lám, megtette első vallomását az ő Istenének, abban a boldog bizodalomban, hogy az ő Istene is szereti őt. Arra kérek mindenkit, hogy a következő vasárnapra a 9-16-ig terjedő verseket tanulmányozgassa, és olvassa el Jézus Krisztus szavait a Hegyi beszédben (Boldogok...!), és utolsó szavát is az evangéliumban: veletek vagyok! Ez felel arra, amit itt a zsoltárban hallunk: boldogok azok, akik az Isten útján járnak..., soha ne hagyj el engem! Isten, aki szeret bennünket, ezt is ígéri: soha tőlünk el nem távozik, velünk van minden napon a világ végezetéig, míg meg nem érkezünk utunk végcéljához.
Ámen