Százötvenhárom

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! A felolvasott szakasz, mely János evangéliuma 21. részéből való, a Biblia-tudósok függeléknek nevezik. Arra hivatkoznak, hogy János evangéliuma 20. része már ezekkel a szavakkal ér véget: ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és hogy ezt hívén, az életetek legyen az Ő nevében. Egyszóval, ha szabad ezt mondani, szerkezetileg János evangélista már a 20. rész végén zárósorokat írt az evangéliumához: ezek azért írattak meg, hogy higgyetek az Úr Jézus Krisztus nevében. Aztán mégis jön egy újabb fejezet. Aki tehát ragaszkodik az irodalmi műfajokhoz, az nem tud mást mondani, mint, hogy a 21. fejezet afféle függelék. Én nem akarok a Biblia-tudósokkal vitázni, s meghagyom, lehet ezt a részt függeléknek is nevezni.  De az biztos, hogy mégsem olyan függelék ez, mint a levelek végéről ismert post scriptum, utóirat. Mert az valami olyasmi, hogy már megírtuk a levelet, aláírtuk, ráírtuk a dátumot, s talán már a borítékba is beletettük, mikor, eszünkbe jut valami, kivesszük hát, és gyorsan a levél alá még odaírjuk.  Amit ebben a függelékben olvasunk, itt a 21. fejezetben, az nem mellékes, lényegtelen valami, amit még gyorsan elmond az evangélista. Ez itt rendkívül fontos, és teljes egészében hozzá tartozik az evangéliumhoz. Hozzátartozik a feltámadott Jézus hatalmához, a tanítványi élethez. Így kell mondanunk:  arról olvasunk itt, hogy mit jelent a feltámadott Jézus tanítványának lenni! Hiszen, ahogy olvassuk az evangéliumban Jézus életét, szolgálatát, tanítását, megfeszíttetését, halálát és feltámadását, azzal együtt  egyre mélyülve olvassuk a tanítványok történetét is. Jézus nyilvános szolgálata azzal kezdődik, hogy tanítványokat választ, őket maga köré gyűjti őket, mindig velük van. De ez még a feltámadás előtt volt így, ez még az a korszak, amikor a tanítványok sem értették Jézust. Lukács evangélista jelzi ezt:  sok mindent észleltek, sok mindent tapasztaltak, láttak, magukba szívtak, sok dologra elkötelezték magukat, sok-sok változás ment végbe az életükben, mégis a Feltámadott Jézusnak kellett megnyitnia az értelmüket, hogy teljesen értsék a nagy isteni titkot. S bizony, ebben a mély tapasztalatban kezdődik az igazi tanítványság. János ennek a körülményeit mondja el. 

Hogy megértsük a körülményeket (és a magunk tanítványságát is), most egyetlen megjegyzést szeretnék kiemelni.  A 11. versben ezt olvassuk: „Felállt Simon Péter és kivonta a hálót a partra, mely tele volt nagy halakkal, 153-mal, és noha ennyi volt, nem szakadozott a háló.” Hadd szóljak néhány szót erről a talányos számról: 153. Ez a 153 igen régóta foglalkoztatja a Biblia-magyarázókat. Vannak, akik szerint ez egy sajátos szó-betű játék, vagyis gemátria, tehát a szám tulajdonképpen valami betűalakot rejt. Olyasmi (mondják sokan), mint a Jelenésekről írott könyvben szereplő titokzatos szám, a 666, az Antikrisztus száma. Ha azt arám betűkre visszük, ki lehet számolni Néró császárra. Persze, másféle betűkkel ki lehet számítani másra is. Tolsztoj nagy regényében, a Háború és Béké-ben egy mámoros orosz misztikus Napóleonra számította ki. Visszatérve a halakra, sokan arra gondolnak, hogy ez a három szám három betűt ad ki, s attól függően, hogy latin, vagy görög vagy éppen arám betűket veszünk, valamiféle jelentést kell találnunk. De azt hiszem, ez nyakatekert megoldást lenne. Mások azt mondják, hogy a 153-ban a 3-as szám a döntő. Maga János evangélista mondja a történet végén: ezzel már harmadszor jelent meg Jézus az Ő tanítványainak feltámadása után. De, hogy a 153-ból meg a 3-ból hányféle kombinációt lehet fölállítani, azt bizony holnap reggelig sorolhatnám, egész könyveket írtak már erről. Mégis, azt hiszem, nem erről van itt szó. Igen, tudom, az emberi értelem nem nyugszik, mert valami titkot sejt itt. Ugyanis, bármire jussunk, folyton fönnáll a kérdés (és tulajdonképpen ez a történet lényegét érinti már), hogy egyáltalán, miért számolták meg a halakat a tanítványok, mikor volt nekik erre idejük? És miért tartja fontosnak János evangélista pusztán ezt a tény följegyezni, hogy megszámolták a halakat? Hiszen azt olvassuk a történetben, hogy épp csak partra érnek, épp csak kihúzzák a hálót, épp csak engedelmeskednek Jézus parancsának, hogy hozzanak még halat, hogy süssenek a parázson..., mikor számolták hát meg a halakat? 

S ha mostmár ezeket a kérdéseket tesszük föl, máris kevésbé lesz izgató, hogy miért éppen 153 volt a halak száma. Inkább egy szempillantás alatt belátjuk, hogy éppen ilyen az életünk. Mert mi is megszámoljuk, számon tartjuk a dolgainkat: a zsákmányt, a sikert, a kudarcot, a veszteséget, az eredményt – mindent: mennyi jutott, mennyi maradt. Ne felejtsük, a tanítványok csapata halászemberekről áll. Ez a hét ember, aki most együtt van, eredetileg halászember volt, munkából hívta el őket Jézus. Emlékszünk a korábbi halfogásra, emlékezzünk csak, hogyan hagyták ott a hajót, a hálót, és indultak el Jézus után. Halászatból éltek, és ami életszükség, ami fontos, azt mi mindig számon tartjuk. Hanyag embernek tartjuk azt, aki nem tudja, hogy mennyi a havi javadalma, hanyag háziasszony az, aki nem tudja, hogy van-e cukor a kamrában, van-e a gyerekeknek reggelre zsömle, hanem csak él úgy bele a világba. Egyszóval, a 153 hal nem misztikát, gemátriát, elvonatkoztatott misztériumot jelöl, hanem azt, hogy a feltámadt Jézus ereje és hatalma itt és most, a mi mindennapi életünkben mutatkozik meg. És milyen a mi mindennapi életünk? Ilyen: tudom, hogy mennyi a fizetésünk, tudom, hogy mennyi kenyér van otthon, tudom, hogy hány kiló barackot főztem be télire, tudom, mennyi a benzin ára. Tudom, hogy mennyi az adósságom, s mennyi a kintlévőségem, tudom, hogy hány pár zoknim van, - egyszerű dolgokat mondok itt. De ezek azok a mutatók, számok, tények, amelyektől élet az élet. Így élünk. 

S íme, a feltámadott Jézus ott, munka közben szólítja meg a tanítványokat. Persze, milyen munka közben? Azt írja az evangélista, aki maga is átélője volt ennek: „egész éjszaka halásztak, de nem fogtak semmit.” Megint egy hiábavaló nap, megint egy hiábavaló fáradtsággal betöltött éjszaka, megint csak eredménytelenség, - és megint Jézus csodája és Isten áldása, ha az Ő szavának engedelmeskedünk! Mert has Reá hallgatunk, akkor nem azt kell mondanunk, hogy hiába volt a fáradtság, hiába volt a küszködés, hiába volt az erőfeszítés! Akkor azt mondjuk, hogy áldást kaptunk! Ahogyan a felolvasott zsoltár  mondja a régi Izraelről, a szabadításról, sőt, fölidézi, és nem is a zsoltáros mondja, hanem maga, a szabadító Isten kiált így: „bárha az én népem hallgatna rám, s meghallaná szavamat, - nyisd fel szád, és eleget adok neked. Bárha az én népem hallgatna rám, ellensége térdre rogyna előtte, s szinte öröklétűvé tenném, ha az én népem hallgatna rám!”

A történet kapcsán azt is el kell mondani, hogy különös megszólítás van itt. A tanítványok úgy döntenek, hogy halászni mennek, munkára kapnak, egész éjszaka nem fogtak semmit, már reggeledik, és megáll valaki a parton, kétszáz könyöknyire van bent a vízen a hajó, ami nem nagy távolság, s bekiabál nekik: Fiaim, van-e valami ennivalótok? Persze, visszakiáltanak, hogy nincs, mert nem fogtak semmit. De most nem ezt emelem ki, hanem a megszólítást. Mert el kell itt tűnődnünk azon is, hogy miért nem ismerték meg rögtön és azonnal Jézust? Hiszen már megjelent nekik, már megmutatta kezén és oldalán a sebek helyét, már fölragyogtatta számukra a feltámadás dicsőségét, már hallották a Feltámadott hangját, - és itt az az ötven-hatvan méter nem volt nagy távolság. Ötven-hatvan méterről már a testtartásból, a mozgásból, de legfőképpen a hangról mi is megismerjük azt, aki fontos a számunkra. Azt hiszem, az a kifejezés tartóztatja vissza a tanítványok felismerő képességét, amivel most Jézus megszólítja őket. Azt mondja: fiaim. Nem így szokta tanítványait szólítani. Amikor búcsúzott tőlük, azt mondja nekik: barátaimnak mondalak benneteket. Vagy tanítványainak nevezi őket, vagy nevükön szólítja őket. Nagyon ritka, szinte páratlan ez a megszólítás: fiaim, mégpedig kedveskedő értelemben (s nem jogi vagy vérségi tekintetben). Csak miután megtelik a háló, csak miután szinte elsüllyed a hajó a zsákmány súlyától, és János felismeri az Urat a csodáról, és odasúgja Péternek: az Úr az, és miután Péter vízbe veti magát, és előre úszik a hajó előtt, csak akkor nyílik meg a tanítványok értelme és szeme. S hogy mennyire drámai mindez, azt éppen abból tudjuk meg, hogy mikor kiérnek a partra, odakuporodnak a tűz mellé, esznek a halakból, senki közülük nem merte Jézustól megkérdezni: ki vagy te, - mert tudták, hogy az Úr ő.

Sokféleképpen magyarázzák a fel nem ismerésnek, a felismerésnek, aztán a különös, pironkodó tartózkodásnak, vagy szégyennek a motívumait, ahogy ott ülnek a tanítványok, és nem merik Jézustól megkérdezni: ki vagy Te? - mert tudták, hogy Ő az. És ez bizony, mélyebb kérdés és nagyobb titok, mint az hogy miért éppen 153 halat fogtak. Valaki úgy magyarázza ezt, és azt én lélektanilag el is tudom fogadni, hogy a tanítványok szégyellték magukat. Szégyenkeztek, mert amikor elindultak halászni, akkor újból beálltak a polgári foglalkozásba. Megtagadták a missziói parancsot is, hiszen az első csodálatos halfogáskor azt ígérte nekik Jézus, hogy emberek halászai lesznek. S most amikor Péter azt mondja: menjünk el halászni, - akkor bizony nem embert halászni mennek, nem boldog bizonyságtételre mennek, hanem visszamennek a mindennapos polgári foglalatosságba. Volt ugyan egy Jézus-sztorijuk, volt egy nagy megérintettségük, volt egy vallásos élményük, valami isteni dolog hatott az életükre, - de hát élni kell! A 153, nos, ez azt jelenti, hogy élni kell. Ki kell vetni a hálót, meg kell keresni a mindennapira valót, össze kell szedni újra a halászbrigádot, elő kell venni a csónakot, ki kell bogozni a hálót, ki kell menni a vízre, és ha ma nincs fogás, lesz majd a következő éjszaka. De mikor kiérnek a partra, és csodával tele a hajójuk, hát elröstellik ezt a dezertálást, és nem is merik az Urat megszólítani. Igen, van, aki így magyarázza ezt a történetet.

Még egyszer mondom, kedves testvéreim, én ezt  a magyarázatot lélektani szempontból el tudom fogadni, meg tudom érteni. Lehetünk ezzel mi is így, - Isten áldását kapjuk, kéretlenül is (mert sokszor kapunk kéretlenül áldást), és kaphatunk áldást sok hiábavaló fáradozás után is, - mert nem egy éjszaka, nem egy nap, nem egy hét vagy hónap, hanem sokszor évek telnek el úgy, hogy semmi, semmi nem sikerül! És akkor jön az áldás. És amikor áldást kap az ember, megszeppen, megijed, és megérti a zsoltár szavát, hogy nem kellett volna ennek így lennie sem egy fél életen át, sem hónapokig, hetekig, de  még egy éjszakán át sem, ha hallgattunk volna az Ő szavára. Én ezt el tudom fogadni, de azt hiszem, mégsem közelíti meg teljesen azt, amiről itt szó van. Hiszen hallgattak az Ő szavára. Hiszen, amikor bekiált: Fiaim, van-e ennivalótok, és visszakiabálnak neki, mint valami ismeretlennek, aki ott a parton áll és a halászoktól akar valami ennivalót kérni, tehát visszakiáltanak: hogy nincs, mert nem fogtunk semmit, akkor azt mondja: vessétek ki a hálót jobboldalra,  - és kivetik, tehát engedelmeskednek. Vagyis nem az a történet veleje, hogy az engedetlen és hűtlen tanítványoknak most oda kell sompolyogniuk a mester mellé, s jól teszik, ha meg se pisszennek, mert teljesen engedetlenek voltak! Éppenséggel engedelmeskedtek! Csak nem tudták, hogy Jézusnak engedelmeskednek. És ebből van ez a nagy megszeppenés, ahogy János mondja: nem merték megkérdezni. Áldást kaptak, csoda történt! Sőt, lehet ezt fokozni! Micsoda paradoxon: bekiabál valaki a partról, hogy van-e ennivalótok, és mire kiérnek a partra, már ott a parázson a sült hal és mellé a kenyér. Vagyis ez az ismeretlen, aki bekiabált a partról, hogy van-e ennivalótok, egyáltalán nem szorult rá az ő ennivalójura, s nem ezért kérdezte ezt a tanítványoktól. Nem korog a gyomra és nem az ő kegyüktől remél valamit. Van-e ennivalótok? Nem azért kérdezi, hogy tudnak-e másik is adni (ez is lehetne nagy kérdés, mert ha van ennivalónk, akkor tudunk kell a másiknak is adni, akármilyen kevés is az). Ti tudtok-e enni valamit, jutott-e nektek, van-e az áldás az életetekben? – ez a kérdés. Ezért szól úgy, mint édesapa, vagy atyai barát, vagy szent vezető: fiaim! 

Vagyis az nagy kérdés, hogy milyen minősége van a Feltámadottal való életünknek.  Ezért mondja János evangélista ennek a szakasznak a végén: hogy sok egyéb van, amiket Jézus cselekedett, amelyeket hogyha egyenként megírnának, maga a világ sem foghatná be a könyveket, amelyeket tele lehetne ezekkel írni. S ezzel arra utal az evangélista, hogy a mi életünk is tele van a feltámadott Úr áldásaival, szavaival, kérdéseivel, utasításaival, parancsaival, a mi életünkben is ott visszhangzik magának a szabadító Úr óhaja: Óh, bárha hallgatna rám, óh, bárha engedelmeskedne nekem...

Mit jelent tehát mindez? Azt, hogy csak a feltámadott Úr az, aki megáld, a feltámadott Úr az, aki bőséget ad, a feltámadott Úr az, aki megmutatja, hova vesd ki a hálót, a feltámadott Úr az, aki magához hív, - és az Ő tábortüze mellett mindig van kenyér és mindig van hal. S a feltámadott Úr azt is megmondotta nekünk, hogy inkognitóban teszi mindezt. Oh, de könnyű lenne, testvéreim, Isten parancsának engedelmeskedni, ha elénk állna a Szentháromság Isten a maga örök és teljes fényességében és dicsőségében, vagy akár ha csak úgy látnánk, ahogy Ézsaiás próféta látta őt a szentek szentjében, amikor felragyogott az Úr dicsősége a szeráfok között. Oh, hát azonnal mennénk és kérdeznénk, hogy mi a teendőnk.

De Isten útja mivelünk az, hogy a mi Jézusunk inkognitóban jár közöttünk akkor is, amikor úgy lép hozzánk, mint rászoruló. Mert sokszor így lép hozzánk: van-e kenyered, s adjál. Emlékszünk, mit mond Jézus a tanítványainak az utolsó ítéletről? Valaki úgy képzeli, hogy az utolsó ítéletkor megnyomnak egy számítógépet, elindítanak egy hipermemóriát, és megkezdődik az abszolút múltfeltárás, és Szabó István lelkipásztor egész élete pontról-pontra, percről-percre legöngyölödik a számítógép monitorán, ott lesz minden kitörülhetetlenül. Van, aki úgy gondolja el az utolsó ítéletet, hogy a jó és rossz cselekedetek mind mérlegbe kerülnek, és hogyha egy milligrammal több a jó, akkor megnyertük az üdvösség nagy csatáját. Jézus csak annyit mond: maga elé állít bennünket, és azt mondja: éhes voltam, ennem adtatok, szomjas voltam, innom adtatok, gyertek, Atyámnak áldottjai. És akkor az üdvösségre meghívottak megdöbbenve azt fogják kérdezni: mikor láttuk, hogy éhes lettél volna, mikor láttuk, hogy szomjas lettél volna? Jézus inkognitóban jár közöttünk. Máskor gyermekekkel példálózik, és azt mondja, ha e kicsikkel megtettétek a jót, velem tettétek meg. És ez így van itt is, áll a vízparton egy ismeretlen, aki bekiabál: Fiaim – nem is értjük ezt a megszólítást. Fiaim? Ha mégis így szólítana az Úr, hogy barátom, tanítványom, felhatalmazottam, kedves református testvérem, akkor arra talán rezonálnánk, azt még érteném! De fiaim, csak úgy általában, ahogy egy idős ember megszólítja a fiatalt?

 Testvéreim! Engedjetek az Úr szavának, s ebben segít minket a Krisztus iskolája! Aki találkozott a feltámadott Úrral, akit megérintett a feltámadott Úr hatalma, aki elindult azon az úton, amelyre a feltámadott Krisztus meghívta, az szüntelen a Krisztus iskolájába fog járni. És ebben az iskolában nemcsak bölcs emberek gondolatából, nemcsak életpéldákból, nemcsak Isten igéjéből – elsősorban mindig abból! – hanem egész életéből, szent életfolytatásából azt fogja tanulni: hogyan hallhatja meg az Úr szavát, és hogyan engedelmeskedjen neki. Ma hallottunk a régi zsoltárt, s benne Isten óhaját, és óhajában ígéretét: óh, bárha az én népem engedelmeskedne nékem! Milyen érdekes, a régi Izraelben, mikor holdtöltekor énekelték ezt az éneket, nem mondta senki Dávidnak, a szerzőnek: jaj, könnyű volt régen Egyiptomban, amikor hallották az Úr szavát és mehettek utána. Inkább a szívükbe vették a zsoltáros szavát, és keresni kezdték ezt az isteni szót. Ezért mi sem mondhatjuk, hogy könnyű volt kétezer évvel ezelőtt a Genezáreti tónál Péternek, Jánosnak, Tamásnak, Náthánelnek és a többieknek, könnyű volt nekik az Urat felismerni. Hiszen nem ismerték fel! Nem mondhatjuk, hogy nekünk mennyire nehéz az Urat felismerni. Ha halljátok az Ő kérdését: van-e valami ennivalótok, s ha ez rá a válaszotok, bárki kérdezi: nincs, bár egész éjjel halásztunk, de nem fogtunk semmit; ha ez a válaszotok, hogy nincs, mert üres az életünk, ha ez a válaszotok, hogy nincs, mert amit megszereztünk, az már nem ér semmit, akkor már megtettétek az első lépést, hogy meghalljátok a következő szót: vessétek ki a hálót! Mert a feltámadott Úr akkor is válaszol, amikor kérdez, akkor is számon tart, amikor számonkér, és akkor is ad, amikor kérdez - ezt csak a Feltámadott Úr teheti, ez Isten végtelen titka! Engedelmeskedjetek hát az Úrnak, és életetek áldássá lesz, áldások bőségévé, megtelik a háló, és lesz benne 153 hal. S hogy mit jelent ez a 153, nem tudom, de akármit is jelent, a háló nem szakad el. Ámen

Imádkozzunk! Köszönjük Urunk Krisztusunk, ahol Te vagy, ott van a part, és akiket Te megszólítasz és Feléd elindulnak, azok bizton partot és révet érnek. Köszönjük, hogy meg akarod áldani életünket, s köszönjük, hogy újra meg újra megszólítasz bennünket, meg is kérdezed, van-e áldás az életünkben. S ha nem volna, kész vagy bennünket megáldani, hogyha Neked engedelmeskedünk, szavadra hallgatunk, Feléd igyekszünk. Adj hát Szentlelkedből nekünk erőt, bölcsességet, megnyílt szemet, alázatos szívet, hogy mindig Téged keressünk. Adj Szentlelkedből vigasztalást a gyászolóknak, gyógyulást a betegeknek, erőt az erőtleneknek, életet a szűkölködőknek, biztos partot a küszködőnek. Adj Szentlelkedből nekünk is bölcs és boldog belátást, hogy szavadat, Igédet megtartsuk, gyümölcsét megteremjük, hűséges tanítványaid lehessünk. Adj Szentlelkedből, hogy készségünk legyen szavadat és igazságodat meghallani, és az életet és igazságot követni. Kérünk, hallgasd meg könyörgésünket.
Ámen