Szabó Andor temetése

Gyászoló Család! Kedves Szeretteim! Végtisztességet tévő Gyülekezet!

Pál apostol szavait olvastam, amelyeket Lukács evangélista jegyzett fel az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben. Milétoszban, a tengerparton hangzottak el ezek a beszédek, egy rendkívüli találkozáskor, egy olyan órán, amikor megérkeztek azok a kedves testvérek is Efézusból, akikhez az apostol nem ment el, mert sürgetős volt az útja, hanem üzent nekik, hogy ők jöjjenek le inkább a tengerpartra. Éspedig azért, mondja Lukács evangélista, mert pünkösdre már Jeruzsálembe akart érkezni. Igyekezett, pedig – ahogy maga az apostol mondja – akármerre ment, a Lélek városonként bizonyságot tett, hogy fogság és nyomorúság következik rá.  Mégis sietett. Oda akart érni, pedig nem tudta mi vár rá, nem tudta mi következik. Azok, akik ott tőle a tengerparton búcsúzkodtak, jegyzi meg Lukács evangélista, szomorúak voltak, és sírtak, főleg amiatt, mert azt mondta nekik az apostol: most látlak benneteket utoljára, mert nem tudom, mi következik rám. Ám a Lélek városról-városra jelenti, álomban, üzenetben, jövendölésben, hogy nyomorúság vár reám. Ahogy az apostol búcsúzkodik, a szavaiba belefoglalja az egész életét. Nemcsak ezt a helyzetet, a bizonytalanságot és az igyekezetet, hanem az egész életét, amit egy egyszerű szóval pályafutásnak nevez. Istentől kapta a célt, Istentől jelölte ki a pályát, és mindaddig nem nyugodhat, amíg ezt a pályát meg nem futja, másként fordítva: amíg célba nem ér, amíg a feladatot nem teljesíti. És világosan látja maga előtt a célt, mert ez nemcsak előtte van, hanem mögötte is. Ez az alfa és az omega az életében.

Az elhívást akkor kapta, amikor Krisztus megállította, ellenségéből barátjává tette, és önmagának élő emberből, becsvágyóból Krisztus alázatos szolgája lett, az örömhír követe és tanúja. De nem olyan követ, akire rábízzák az üzenetet, továbbadja, és ezzel elvégezte dolgát. Különös szóval azt mondja: addig nem nyughatom, amíg el nem végezem futásomat, hogy bizonyságot tegyek  az Isten kegyelmének evangéliumáról. És ez a szó - bizonyságot tegyek -, ezt nem is tudjuk magyarra lefordítani, úgy ahogy kellene. Úgy lehetne talán, hogy: egészen bizonyságot tegyek. Mindenkinek bizonyságot tegyek. Mindaddig tegyem a bizonyságot, amíg tehetem. Mindenütt, ahova küld, és ahova visz engem Isten. Ez az ő szolgálatának kezdete, és ez a célja, ezt igyekszik teljesíteni.

De ebben a pályafutásban nemcsak az apostol sorsa foglaltatik benne, hanem minden keresztyén sorsa is, még talán az egész keresztyénség sorsa is – és benne foglaltatik Szabó Andoré is. Szolgálatról beszél az apostol, görögül diakoniá-ról. Krisztus szolgájának nevezi magát. Nem rabszolga, hanem szabad szolga, aki önátadásban, engedelmességben végzi, amit reá bíztak. Aztán mártírnak nevezi magát, bizonyságtevőnek, tanúnak, aki, ha kell, vértanú lesz. De csak az lehet vértanú, aki előbb tanú volt. És evangélistának nevezi magát, a jó hírt kell továbbadnia. Ennyi az egész keresztyénség. Szolgálat, tanúságtétel, evangélium hirdetés. Ez a három.  Ez a három elég. Ha ebből a háromból egy hiányzik, már nincs keresztyénség. Ehhez a háromhoz nem kell semmit hozzátenni, mert ebben minden benne foglaltatik. Benne foglaltatik a keresztyén anyaszentegyház egész története, a keresztyén anyaszentegyház magas és csodálatos állapota, mélysége és megvetettsége, és benne foglaltatik Krisztus minden szolgájának minden tevékenysége, sorsa, feladata, dolga: Krisztus szolgálattevőjének lenni, tanúnak lenni, evangéliumot hirdetni.

Az evangélium, a szolgálat és a tanúság pedig – ez  Pál apostol boldog tapasztalata – az Isten kegyelméről szól. Ez az evangélium. A kegyelem. Nincsen más, csak kegyelem. Ahogyan Ézsaiás próféta vigasztalásából hallottuk, és ahogyan ezekhez a vigasztalásokhoz maga Szabó Andor ezt írja:  „a fogságban ülő, s immár érkező Úr fogadására felserkentett nép egyetlen vigasztalása az ige. Tűrőképességében, életerejében Isten népe nem bizakodhat. Hamar elszárad, mint a fű, s virágként gyorsan hervad. Ilyen a fű-sorsú nép. De az ige örök. Bennünk annyi a maradandó, ami az el nem múló igéből veszi erejét. Mintha azt mondaná a prófétai szó: az ige megmarad, s heroldként jár a hatalommal érkező Úr előtt. S ha nektek nincs is egyebetek, neki van szerzeménye, hozza magával, és ehhez nektek elég.”

Szabó Andornak kevese volt. Mondjuk inkább azt: nem volt semmije. Árva gyermek volt.  És a háború végén hadifogoly lett. Semmi nélkül érkezett haza. Aztán néhány esztendei segédlelkészség után Hencidán kezdte szolgálatát, ahol 46 évig szolgált. És semmije sem volt. Mert az volt a 20. század magyar történetének legrettenetesebb négy évtizede. Akkor már nem enyhely volt a falu egy tudóskodni, búvárkodni vágyó fiatal lelkész számára, hanem a magyar élet szétverésének rettenetes színtere, a magyar református egyház sarokba szoríttatásának rettenetes terepe. A tehetség elvesztegetésének világa, a süllyedés kora, vagy Szolzsenyicinnel szólva: a mindent elragadó forgószél korszaka. A forgószélé, amit olyan sokszor látunk az alföldi pusztán nyáridőben, ahogy fölkapja a pelyvát, viszi, sodorja maga előtt, aztán leteszi valahol - és nyoma, híre sincs már. Szabó Andornak nem volt semmije. De azt mondja éppen ő maga, sok könnyes napon, órán, évtizeden át megharcolt hitével: Istennek van szerzeménye. Ez a kegyelem. Istennek van szerzeménye, – ez a Krisztusban való elhívottságunk. Istennek van szerzeménye, ez a Krisztus-gyermekség. És aki hallgat az igére, az megtapasztalja ezt, ezt hozza Isten a harccal együtt.

És aztán az a hely, Hencida, nemcsak a mese végéből lett híres, hanem Szabó Andortól is. A családtagok, a gyermekek, az unokák, a dédunokák, pályatársak, a tudós kollegák, a külföldről érkezők, ha Hencidára mentek, tudós papot találtak, és  patriarchát, aki ott, abban a kis bihari faluban is olyan tudományt művelt, aminek csodájára járt az egész világ. Publikált németül, angolul. Az akkori hatalom nem engedte, hogy külföldre menjen konferenciára, hát jöttek őhozzá. Ha magyarul nem jelentethette meg tanulmányait, megjelentek angolul és németül. De nemcsak tudós volt, hanem patriarcha is, akinek és kedves hitvesének otthona, parókiája mindig mindenki előtt nyitva állt. Csak idézzük fel mi, gyakran odajárók, mikor volt Hencidán bezárva a parókia kapuja? S volt-e olyan idő, ha érkezvén reggel, délben vagy este, ne került volna az asztalra eledel, s ne került volna a szívünkbe jó szó és buzdítás? Nekünk semmink nincs, Istennek van szerzeménye, – ez a kegyelem. Ennek a szolgálatába szegődött el Szabó Andor szabad szívvel, lelkesen, Krisztus ügyét szolgálva, hogy elvégezze a dia-martyriat, a mindenhol való bizonyságtételt, otthon a gyülekezetben, a családja körében, a tudós társadalomban, konferenciákon, vendég-szolgálatokon, mindenütt, ahova mehetett, ahova mennie kellett, - hogy elhirdesse, elmondja, tudtul adja: Istennek van szerzeménye, kegyelme.

Az apostol így foglalja össze az életét: semmivel sem gondolok, még az életem sem drága nekem, csak hogy elvégezhessem futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amelyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.  Semmivel sem gondolok, csak azzal az eggyel. Még az életem sem drága, mert magamnál drágább az, hogy elvégezhessem az én futásomat. Ez a „csak hogy”– ezen fordul meg minden. Ezen a kis viszonyító szón. Ezen fordul a mondat, ezen fordul az életünk, ennek a fényében értjük meg önmagunkat, értjük Szabó Andort, értjük keresztyéni mivoltunkat. Ennek az erejében értjük, hogy miért olyan bátor az apostol mondani, hogy: az életem sem drága. Mert az élete bele van foglalva a Krisztus kegyelmébe. Szabó Andor nem azért volt megvigasztalt ember, mert kikeresett volna valami vigasztaló igét a Szentírásból, hanem azért, mert ezt olvasta az igében: az Embernek Fia azért jött, hogy megkeresse és megtalálja, ami elveszett. Szabó Andor vigasztalását nem a saját tudós szavaiban találjuk meg, ahova belefoglalta az üzenetét. Az ő vigasztalása az volt, hogy Jézus Krisztus belefoglalta őt és életét üdvözítő történetébe. Ez a volt a vigasztalása.

Ezért tudunk érette boldog szívvel hálát adni, megköszönni a kilenc földi évtizedét, és látni, hogy a sok nyomorúság, a sok küzdelem, a sok elszakadás, a sok – emberileg szólok – reménytelenség, kilátástalanság, vergődés csak egy része volt pályafutásának. Szabó Andort soha semmi nem tartóztathatta fel, hogy egyenest fusson a kitűzött célig. Soha semmi nem akadályozhatta, hogy boldogan bizonyságot tegyen a kegyelem evangéliumáról. Ha hátráltatták, nem hátrált meg. Ha meg kellett élnie a 20. századi református pap sorsát, megélte – és ezért élte meg. És ebben boldog ember volt. Boldog és még boldogabb abban, hogy tudta:  Krisztus az Atya jobbján ülve vár bennünket a mennyei hajlékba, melyre nekünk Szentlelke és igéje által kezességet adott.

Gyászoló Családtagok, végtisztességet tevő gyülekezet! Most, amikor elbúcsúzunk Szabó Andortól, a hitvestől, az édesapától, nagyapától, a dédpapától, a tudós kollegától, a baráttól, az evangélium hirdetőtől, a legméltóbb szavunk – a fájdalommal, a gyásszal, az értetlenkedéssel, az emberi élet múlandósága fölött érzett keserűségünkkel együtt, és mindezen túl, mindezeket félretéve – , a hála, hogy nekünk semmink nincs, de Istennek van szerzeménye: Isten beszéde örökre megmarad. Bizony mi senkik vagyunk és elveszettek, de Krisztus azért jött, hogy megkeressen és megtaláljon bennünket, – és ez túlmutat az életünkön.  Túlmutat a 80-90 esztendőnkön, túlmutat a korunkon, túlmutat a földi valóságokon, egészen Istenig mutat. Ő nála van a cél.

Boldog, aki hűséggel, kitartással, állhatatossággal – és ahogy Pál apostol mondja – örömmel futja meg  ezt a pályát. Így búcsúzunk dr. Szabó Andortól, így adunk hálát életéért, így legyünk készek a drága örökséget átvenni, s így mondjuk önmagunkra nézve mi is: semmivel nem gondolok, az életem sem drága, csak hogy elvégezhessem futásomat, és a szolgálatot, amelyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról.
 Ámen

Imásdkozzunk: Urunk! A halál árnyéka völgyében járunk, körülvettek bennünket a halál kötelei. Reszket a szívünk, és félelem tölt el bennünket, de a TE igéd megvigasztal  és megbátorít. Urunk, valóban fű a nép, még a legszebbek is, a legerősebbek is; sem az erőnk, sem a tűrőképességünk, sem a terveink, sem az élet-stratégiáink nem érnek tovább, csak addig, amíg befejezzük a földi pályafutást. De a Te Igéd, amely örökkévaló, megmutatja nekünk az örökkévalót. A Te igéd, amely életet teremt és újjáteremt, megígéri nekünk minden mulandóságunk után a feltámadást, a boldog színről-színre látást, az örök életet Benned. Ez a mi vigasztalásunk. Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy boldog bizonyságot tehetünk közülünk most elment testvérünkről, hogy neki is ez volt a vigasztalása, az élete és a szolgálata. Add, hogy a vigasztalást elnyerve meggyógyuljon szívünk minden fájdalma, begyógyuljon lelkünk sebe, hogy mi magunk is bátran és örömmel fussuk tovább az előttünk levő küzdőtért, tudva, hogy a mi munkánk Tebenned nem hiábavaló, tudva, hogy Krisztus a mi  hűséges kezesünk, tudva, hogy beteljesíted rajtunk örökéletre vonatkozó ígéretedet. Vigasztald az özvegyet, a gyermekeket, az unokákat, a dédunokákat, az egész gyászoló közösséget kegyelmeddel és kimondhatatlan vigasztalásaiddal. S add, hogy amikor felidézzük szerettünk alakját, szívünkben élő, boldog reménységgel, szüntelenül hálát tudjunk adni őérette, és tudjunk Téged dicsőíteni, a mi Urunk Jézus Krisztusunk bűnből szabadító, halált törlő, feltámasztó kegyelméért. Krisztusért, aki az első és az utolsó, az alfa és az omega, aki megszerezte számunkra a kegyelmet, aki jobbodon ül, és ezt a mi kérésünket és fohászkodásunkat is jó illatúvá teszi Előtted. Kérünk, Őérette, az Egyszülött Fiúért, hallgasd meg könyörgésünket.
Ámen