Szabadulás a mélységekből

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, korábban János evangéliuma magyarázata kapcsán, az ötezer ember megvendégelésének történetekor arról szóltam, hogy az evangélium sajátos kifejezése szerint Jézus csodája mindig jel is egyben. A szémeion görög szót használja az evangélista. Eszerint amikor Jézus csodát tesz, azt sohasem önmagában kell látnunk, értékelnünk, felfognunk, hanem valójában úgy, ahogy általában minden jellel van a dolog. A jel azért jel, mert túlmutat önmagán. Önmagában is valami, kétségtelenül sokszor nagyon fontos dolog, esemény, mozzanat, de attól jel valami, hogy túlmutat önmagán. Múltkor így mondtam, hogy túlmutat önmagán. Ma pedig ennek a csoda-történetnek és az azt követő eseményeknek a kapcsán azt kell mondanunk, hogy a csodák, mint jelek, nemcsak fölfelé, azaz túl mutatnak önmagukon, nemcsak transzcendens dolgokra utalnak, mintegy meghaladván önmaguk egyszerű jelentését, hanem a csodák egyfajta mélységre is rámutatnak – ha szabad ezt a kifejezést használni -, maguk alá is mutatnak. A csodák, mint jele azt is megmutatják, hogy micsoda mélységek felett járunk, és ezek a mélységek elnyeléssel fenyegetnek. Jézus csodái, Jézus személye, üdvösséget szerző munkája, egyszóval Isten közöttünk megnyert szeretete ezektől a mélységektől akar bennünket megszabadítani. A történetnek a kapcsán ennek a mélységnek legalább három dimenziójáról kell szólni. Sokkal több is van, de most csak háromra lesz idő, ennyire telik.

Először is arról kell szólnom, hogy a sötétség mélységei felett járunk, és ez a sötétség bennünket elnyeléssel fenyeget. Erről konkrétan is szól a történet, erről beszél Jézus a végén. Megvallom őszintén, testvérek, hogy Isten engem csodálatos felejtő-képességgel, felejtő-tehetséggel ajándékozott meg, ezért ezt a részt is úgy tudtam végigolvasni, mint aki soha életében még nem olvasta, pedig tudom, hogy olvastam, mert a teológus koromban újszövetségi bibliai teológia tárgyból ebből a részből vizsgáztam. Mindazáltal megajándékozott Isten azzal, hogy tudjak felejteni, s úgy olvastam el ezt a részt – egyébként ajánlom mindenkinek az egész kilencedik rész folyamatos végigolvasását – mint egy krimit. Mert ez valósággal krimi. Egy vakon született embert gyógyít meg Jézus, s mindjárt a gyógyulás, a csoda-esemény nyomán óriási feszültség támad. Először is a vak ember szomszédai, ismerősei vetik fel a kérdést – talán okkal is, joggal is –hogy ez lenne az, aki vakon született s ki tudja, hány esztendeje itt ül és koldul? Némelyek azt mondják, hogy ő az, persze, hogy ő az, nem látjátok? Mások azt mondják, hogy ez csak a hasonmása. Akkor a vak ember kijelenti: én vagyok az. De hogy gyógyultál meg és ki gyógyított meg téged? Aztán folytatódik a történet, azzal, hogy a főemberek és a farizeusok azonnal beidézik, hithatósági inkvizíciós vizsgálatot foganatosítanak, mert szombat napon történt a gyógyítás. S kérdik tőle: hogyan gyógyultál meg? Egy ember sarat gyúrt a nyálából, bekente a szememet, elküldött a Siloám tavához, megparancsolta, hogy fürödjek meg, s mire visszaindultam, már láttam is. És ki ez az ember? Én nem tudom, hogy ki az az ember. De már ott van a farizeusoknak és a főembereknek a szívében, hogy ez az ember az a Jézus, akit az imént meg akartak kövezni. És ekkor, s ez valóban krimi, azt olvassuk: köveket ragadtak, hogy megkövezzék Jézust, de Jézus elrejtőzött és kiment a templomból. Ez is szombat napon történt. A Jézus megkövezni akaró főembereknek és farizeusoknak eszébe se jutott, hogy szombat van. Eszükbe se jutott! Megölni szombat nap is lehet. Kivégezni, likvidálni, félretenni –ez a legnagyobb ünnepnap, nem? Megszabadulunk az ellenségtől, lehet bontani a pezsgőt, lehet fújni a fanfárokat. Amikor Jézus meggyógyít egy vakon született embert, azonnal eszükbe jut, hogy szombat van. Ez rettenetes! Először is, Jézus dolgozott, mert a nyálából valami sarat gyúrt, „felcserkedett” egy kicsit. És dolgozott a meggyógyított ember is: elment és megfürdött a Siloám tavában, mely rituális fürdőhely volt, vagyis ez a fürdés szent munka volt, de munka volt. Azon kívül jött-ment és járt-kelt ez a meggyógyított ember. Azonnal elindult az inkvizíció: ki ez az ember? Az előzményekből tudjuk, hogy rendkívül kínosan érinti a főembereket ez a gyógyítás. Ki is mondják aztán a vitatkozás során: az a Jézus nem lehet, hiszen már kimondtuk rá, hogy bűnös, és bűnös ember ilyen csodát nem tud tenni, bűnös emberrel nincs ott az Isten ereje és az Isten áldása. S mivel ez az atyafi nem tud mondani semmit, illetve, vélekednek,  lehet, hogy csak egy hasonmás, a gyógyítás nem is történt, ez csak egy trükk, Jézus elküldte, s visszajött az unokatestvére vagy a hasonmása vagy az ikertestvére, aki mindig is látott, úgy döntenek behívatják a szüleit! Behívatják hát a szülőket, szembesítés történik, azonosítás – majd elkezdik a szülőket firtatni: ki volt az, aki meggyógyította a fiatokat? János feljegyzi a szülők meghökkentő feleletét: nagykorú már a gyerekünk, kérdezzétek meg őt, majd ő elmondja nektek. Hozzáteszi az evangélista: azért mondták ezt, mert féltek. Féltek, hogy kiközösítik őket, kizárják őket a közösségből, megfosztják őket állampolgárságuktól, ki tudja, mi következhet? A főnökökkel beszélünk most. Kinek a lába nem cidrizne, kinek a lába nem remegne, hogyha a főhatalmassághoz kell menni? Aztán visszahívatják az atyafit, és másodszorra is kifaggatják. Ő már nem is érti miért. Itt a történet, a krimi humoros fordulatot vesz, mert visszakérdez a meggyógyított vak: miért faggatok engem ennyire, miért izgat ez benneteket, hogy ki gyógyított meg engem, ti is a követői akartok lenni? Erre megfogják a szerencsétlent és kidobják maguk közül.

Kedves testvérek, a történet így, ebben a bemutatásban azt mondja, hogy lát a vak és a látók vakok. Valami feneketlen mélység örvénylik az ember alatt, a sötétségnek a mélysége, és ez a sötétség megrendítő módon, de nagy dráma ez, akkor fogja meg igazán az embert, amikor az ember azt hiszi, hogy lát. Továbbá azon a jogon, hogy lát, ő akarja a dolgokat tisztába tenni. Hiszen itten is erről lenne szó. Ezek a főemberek, a farizeusok, a mindent tudók, mindent ismerők, mindent látók most igazságot akarnak tenni. Egy nagy dogmatikai tét körül forog a faggatózás, de látjátok, a dogmatika mégsem elvonatkoztatott száraz tudomány, életbevágó dolgok forognak itt. Ha Jézus bűnös, mert mi annak nyilvánítottuk, akkor nem gyógyíthatta meg ezt az embert. H viszont Jézus gyógyította meg, akkor nem lehet bűnös. Ez egy egyszerű szillogizmus. A régi időben is ismerték és alkalmazták a tételt: a bűnössel nincs ott Isten kegyelme, vagyis ha Jézus bűnös, nem gyógyíthatott. Ha Jézus gyógyított, akkor vele van Isten kegyelme, de akkor nekünk végünk, mert mi Őt bűnösnek mondottuk, nem láttuk Benne meg a világ világosságát. Láttuk őt, de nem hittünk benne.

Máris visszacseng Jézus korábban mondott szava: Isten dolgait cselekedni az, hogy hisznek abban, akit Isten küldött. S, jaj, mi nem hittünk benne! Kedves testvéreim, ez ennek a történetnek a második mélysége, amire a csodajel mutat. Megmutatkozik, hogy milyen nagy mélység a hitetlenség, vagy még pontosabban, milyen nagy mélység a hitnélküliség. S ez is elnyeléssel, halálos veszedelemmel fenyegeti az embert. Óh, nem arról van szó, kedves testvéreim, ezt ti is nagyon jól tudjátok, hogy vakon kellene hinni! Éppenséggel ez a történet arról szól, hogy nem vakon kell hinni! Ha vakon kellene hinni, akkor Siloám tavánál más történt volna. A tanítványok azt firtatják, hogy ki vétkezett, Uram, mondd meg nekünk! Ő vétkezett vagy a szülei vétkeztek, mert születésétől fogva vak? A tanítványok is így tanulták a régi izraeli dogmatikát, hogy a bűn nem marad büntetés nélkül, előbb-utóbb utoléri az embert, vagy ha nem őt, akkor a gyerekét, vagy ha nem őt és nem a gyerekét, akkor az unokáját. Mély gondolat ez, kedves testvéreim. Mély emberi gondolat. Valami olyasmi ez, mint a vénák a szervezetben, nagyon mélyen áramlik bennünk ez a gondolat. Ha valakinek az életében bekövetkezik egy betegség, biztos vagyok benne, hogy azonnal átsuhan a szívén: utolért az Isten büntetése, vagy ellenkezőleg, megszólal benne a méltatlankodás: hát mit vétkeztem én, miért nem hagy engem békén az Isten? Valakire rászakad a családban egy elhordozhatatlan teher, egy beteg családtag, egy családi tragédia, valami nagyon rossz, amire senki sem számított – és azonnal megindul a bűnbak-keresés. Nagyon mély, bennünk is nagyon mély gondolat ez. A tanítványok nem kertelnek, ők már hosszú idő óta Jézus tanítványai, az Ő iskolájába járnak, nekik is szabad teológizálni – miért ne lenne szabad –, s mindjárt meg is kérdezik a Mestert: ki vétkezett, ő vagy szülei?  Nos, kedves testvéreim, ha ez a történet a vakhit története lenne, akkor Jézus azt mondaná: senki, így is mondja. Majd így folytatja: azért van ez így, hogy nyilvánvalók legyenek az Isten dolgai. Talányos ez a felelet, de erről később. Ha a vakhit története lenne, Jézus nem azt mondta volna, hanem azt: azért született vakon, hogy számotokra is kiábrázolja, hogy így kell hinni. Majd odament volna, megsimogatta volna az atyafi buksiját, és azt mondta volna neki: hiszel-e Istenben? Hiszek. Rendben van - ez a jó dolog! De ez a történet ennek éppen a fordítottja. A szemek megnyílásának a története ez, s Jézus nyomatékkal mondja: amíg a világon vagyok, a világ világossága vagyok. És cselekednünk kell annak dolgait, aki engem elküldött, mert cselekedni csak addig lehet, amíg nappal van, aztán majd eljön az éjszaka, amikor senki semmit nem tehet. Amíg nappal van, amíg a világ világossága veletek van, - nos, addig kell hinni, kedves testvéreim. Mert az Atya dolgait cselekedni azt jelenti: hinni abban, akit Ő elküldött. Megdöbbentő mozzanat, hogy beleláthatunk, át is láthatjuk és bele is szédülhetünk, hogy milyen zárt és mechanikus világban élnek a Jézus kortársai. A tanítványok is, igen, az ő kérdésük is mechanikus. Olyan kérdés ez, amelyből kiderül, hogy szerintük a világ igenis mechanikusan működik. Aztán a főemberek firtatásai, a szillogizmusaik mind-mind egy mechanikus világképre utalnak, egy bezárt világot tükröznek. És ez azt is jelenti, hogy egy ilyen világban nincs szükség hitre. Ahol minden magától működik, ahol minden mechanikusan bekattan, ahol minden rendjében úgy következik, ahogy következnie kell, ott nincs szükség hitre. Ott nem kell a világot felnyitni, ott nem szükséges távlatokat keresni, ott nem érdemes azon gondolkozni, hogy Isten esetleg meglep bennünket valamivel, ott nem kell azon törni a fejünket, azon rágni a lelkünket, azon gyötörni a szívünket, hogy talán mégsem úgy van, ahogy látjuk, talán mégsem úgy van, ahogy a logikából következne, talán mégsem úgy van, ahogy egyébként az eszünk is diktálná. Talán Isten mégis több, több mint a mi szívünk, több mint ez a világ, több mint a világ minden történése és törvényszerűsége, Isten ennek a világnak teremtője és szuverén Ura.

Hit nélkül élni azt jelenti: ezt soha meg nem látni. Hit nélkül élni azt jelenti, hogy látás nélkül élni. Nyugodtan ki merem jelenteni ezt, még akkor is, ha a felvilágosodás óta éppen azt magyarázzák az európai embernek, hogy majd mikor látni fogsz, majd mikor megvilágosodsz, majd mikor beleragyognak az emberi elme fényei a legelrejtettebb titkokba, akkor nem lesz szükséged a babonás, papos, klerikális hitre. Ma is halljuk ezt, sikoltozzák itt-ott: megint előretört a klerikális reakció, és  sötét babonába akarja taszítani a népet. Kedves testvéreim, hinni azt jelenti, hogy látni. Látni az Isten nagyságos dolgait. Mert ki látja ebben a történetben az Isten nagyságos dolgait? Az atyák, a profi írástudók, a főfarizeusok, a szent emberek? Az Isten törvényein, a próféták beszédein rágódók? Látják a hivatásos istenimádók? Nem látják. Ők törvénysértést látnak. Nem látnak. Ők azt látják, hogy bajban vannak. Nem látják. Ők azt látják, hogy Jézusnak ez az egy cselekedete cáfolja minden feltevésüket. Ők a hatalmuk összedőlését látják, az Isten nagyságos dolgait nem látják. Pedig azt mondja Jézus: azért van ez így, hogy ez az ember vakon született, és most meggyógyul, hogy nyilvánvalókká legyenek az Isten dolgai. Más szóval: hogy felragyogjanak. Hogy lehulljon róluk a sötétség, vagy még inkább: hogy felragyogjon a  fény a sötétségre és elűzze azt. Kedves testvéreim, Jézus csodájának nagy üzenete és nagy jele, hogy Ő ebből a hitnélküliségből akar bennünket kiszabadítani.

És végezetül azt is el kell mondani, hogy a jel természetesen a gyógyulásnak a jele, hiszen gyógyításról van szó. De nemcsak egy egyszeri, váratlan és talán utánozhatatlan gyógyításról van itt szó. A legizgalmasabb és legérdekesebb az, hogy ez a csoda mint a gyógyulás jele és ígérete arról beszél, hogy ott van alattunk, és elragadással fenyeget bennünket a puszta létezésnek a mélysége is. Az is mélység, a puszta létezés mélysége, ahol az ember biológiai géppé lesüllyedve létezik, eszik, iszik, ölel, alszik – ahogy József Attila mondja versében – és kész. Ennyi a világ, ennyi az élet: ehess, ihass, ölelhess, alhass.. Biológiai működés, fajfenntartás, ösztönlét, pusztalét. Jaj, de nagy erővel húz ez bennünket, kedves testvéreim, és, jaj, de sok hang hallatszik a mai világban, mely mindenféle barokkos és rokokó módon tárja ezt elénk. Ez az életprogram. Haverok, buli, Fanta – nos, ez nem az? Enni, inni, ölelni, aludni – kész, pont – ez az élet, egy jó buli, nagy zaba, végtelen piálás, , nagyszerű ölelések csodálatos sorozata örökös szundikálás. Mámorból nirvánába. S aki ezt elhiszi, azt elragadja a puszta létezés feneketlen mélysége, ősállati valósága, és nem tudja már, hogy miért boldogtalan. Nos, ezért boldogtalan, mert az ember csak akkor boldog,  ha látja a szellemi életet és eljut ebben a látásban a szellemi életre. Jézus nagyon egyszerűen mondja most ezt, megrendítők a szavai: ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek. Ez a szó-szoros értelmében ítélet, vagyis ketté-választás: aki nem lát, lásson, szabaduljon, jusson el a lelki szellemi élet, az isteni élet bőségére. Aki pedig lát és úgy él, mintha nem látna, tehát nem hisz, nem dicsőíti az Istent, az legyen vakká. Prófétai ítélet teljesedik be itt: hallván hallnak, de nem értenek, és nézvén néznek, de nem látnak. Isten nagyságos dolgait látni azt jelenti: hinni. Isten csodálatos világát, szabadításának jeleit látni azt jelenti: hálás életet élni. Igen azt jelenti, hogy alázattal élünk Isten előtt és dicsőítjük Őt. Olyan megrendítő,  hogy miután kiközösítik ezt a meggyógyult embert, - gondoljatok ebbe bele, a meggyógyultat közösítik ki, az egészségre jutottat közösítik ki, a megnyílott szeműt közösítik ki, a látót! - ő visszatér Jézushoz, s Jézus megkérdezi tőle, hiszel-e az Embernek Fiában, ő így szól: ki az Uram, hogy higgyek benne? Jézus pedig magára mutatva azt mondja: látod Őt, és aki veled beszél, Ő az. Erre ez az ember így szól: hiszek Uram, és leborulva imádta Őt. Hinni és imádni Őt! Ez a történt, kedves testvéreim, mint jel, mely magán túlmutat, nagy mélységekre is rámutat, és arra hív, arra buzdít bennünket, hogy bízzuk rá magunkat erre a szabadító, gyógyító Úrra, Krisztusra, aki a világ világossága. Aki Ővele van, Ővele jár, aki a világosságban van, nem járhat a sötétségben.
Ámen