Szabadságlevél

Kedves testvérek, a futballt nem kedvelőket kivéve, azt hiszem, a mostani napokban mindenki a televíziók előtt tölti az estéjét. Egy gyakran megismétlődő jelenetre hívom fel a figyelmet, ami önmagában is igen tanulságos. Ha az egyik csapat játékosa gólt lő, kiszalad a pálya szélére, a nézők felé, és önmagára mutogat, pukedlit vág, meghajol majd visszafordul és hívja a többi játékost is, hogy ünnepeljék őt. Dicsekszik. Ez bizony, dicsekedés, mi más is lenne. De ez a mozdulat, amikor az ember önmaga felé mutat és mintegy táv-öleléssel hív másokat is, hogy őt dicsérjék, vagyis általában a dicsekedés az emberi életnek és a másik emberhez való viszonyunknak alapvető eleme. Sokszor látok embereket – különösen olyanokat, akik kudarcokon mentek keresztül, hogy túl a sikertelenségen, még az is nyomasztja őket, hogy nem maradt nekik semmi egyéb, amivel dicsekedhetnének. Sőt, nemcsak az egyéni életben van ez így, hanem sokszor családoknál is látható, különösen, ha úgy alakul, hogy valaki a családban – ahogy mondani szoktuk – fekete bárány lesz. Ekkor a családnak sincs kivel vagy mivel dicsekedni, hanem inkább azon igyekeznek, hogy hát valamiképpen elhordozzák ezt a szégyent, vagy elleplezzék azt. És a nagyobb közösségek életében is így van ez, például egy nemzet életében. A 20. században egyértelmű volt, hogy vagy gazdasági teljesítményhez, vagy kulturális-szellemi teljesítményhez, vagy sport-teljesítményhez kapcsolták egy-egy nemzetnek az öntudatát. Akárhova megyünk, dicsőségtáblákat látunk: legkiválóbb sportolóink, nagyszerű művészeink, kitűnő tudósaink! Mintha nem tudnánk e nélkül meglenni, sőt nyugodtan ki merem jelenteni, valóban nem is nagyon tudunk e nélkül meglenni. A másik megbecsülése, felém áradó tisztelete hihetetlenül fontos. Ha csak azt a kérdést tesszük föl, hogy ki vagyok én,  elég hamar eljuthatunk elmélkedésünkben arra, hogy ez lényegében véve egyenlő azzal, hogy mit gondolnak, vagy mit gondolhatnak rólam.

Az apostol is tökéletesen tisztában van ezzel, és amikor a Galaták nehéz helyzetében érvel, olyannyira nehéznek látja ezt a helyzetet, hogy – ha szabad ezt mondani – önmagát veti bele a vitába, és olyan erőteljesen próbálja a Galata-gyülekezet hitét, evangéliumi szabadságát, keresztyén életének boldog örömét megmenteni, hogy mindezért mintegy önmagát teszi oda tétként. Ez egyébként is jellemző Pál apostol vita-stílusára. Mindig csak egy adott ponton érvel intellektuálisan, aztán teológiailag, majd a hagyomány különböző elemeire hivatkozva, tekintélyeket idézve érve, de végül igen gyakran beleviszi önmagát is a vitába, mintegy önmagára hegyezi ki a döntést.. Nagyon-nagy kockázat ez, kedves testvérek. Ugyanis nem jó dolog és nem is bölcs két fél vitájába úgy beavatkozni, hogy a végén azt kell mondjuk: nézzétek, hogyha nem tudtok megegyezni, engem vágjatok pofon, vagy ha nem juttok dűlőre, akkor én veszítettem el a vitát. Az ilyenektől tartózkodni szoktunk, megtanít bennünket az élet, hogy ilyenekbe ne keveredjünk be. S mégis az apostol most  önmagát viszi bele a vitába – de ugyanezt találjuk a Korinthusi levélben és az Efézusi levélben is. Önmagát teszi oda tétként, önmagán kívánja demonstrálni azt a nagy igazságot, amiért harcol, amit biztosítani szeretne a keresztyének számára. Mindezt azért kellett olyan bő lére eresztve elmondanom, mert a Galata levél 6. részének elejét olvasva, egy ellentmondást észlelhettünk. A 6. rész első négy versében erre int: „testvérek, hogyha elő is fogja az embert valami bűn, ti lelkiek igazítsátok útba a szelídség lelkével és ügyeljetek magatokra, hogy ti magatok is meg ne kísértessetek attól a bűntől. Egymás terhét hordozzátok, így töltsétek be a Krisztus törvényét. Mert ha valaki úgy véli, hogy ő valami, holott semmi, az önmagát csalja meg, minden ember pedig a maga cselekedetét vizsgálja meg, és csakis önmagára nézve lesz dicsekedése és nem másra nézve.” Ez, testvérek, így van! Mindenki tartson önvizsgálatot, mindenki nézzen az igazság tökéletes tükrébe, nézze csak meg, hogy mi van az életében, megáll-e a hit útján, megáll-e az igazságban, tisztán és szentül élt-e, és azzal dicsekedjen – mondja az apostol –, ha dicsekedni akar. Ne másra nézve dicsekedjen. Ne dicsekedjen mással, ne dicsekedjen azzal, hogy valaki más a saját életében mit ért el, ne hivatkozzon arra, hogy „hát én ugyan nem, de mások igen!”, hanem ki-ki – mondja az apostol – vizsgálja meg a saját cselekedetét, és akkor csak önmagára nézve lesz dicsekedése, másra nézve nem.

Azt hiszem, ezt mindnyájan azonnal alá tudjuk írni. Ez nagy bölcsesség. Nagy alázatra tanít bennünket. Sok rossztól megszabadít minket. Sok veszekedéstől, sok huza-vonától. Ám, amikor a 14. versben azt mondja az apostol: „nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem…” akkor – az előző szakasz értelmében - azt kéne írnia, és talán mi is így folytatnánk: önmagamban, önmagammal dicsekszem, mert mással nem dicsekedhetek, ahogy az előbb is, kedves Galácia-beliek -  kedves Buda-hegyvidékiek! -, mondottam nektek. De nem így folytatja, hanem azt mondja: „nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, a ki által nékem megfeszített a világ, és én is a világnak.” A különös ellentmondás az, hogy az apostol ebben a nagyon helyzetben, melyben személyesen kockáztat, mégsem helyezi előtérbe a saját személyét, vagy sorsát, pedig hogy egyáltalán meghallgassák, az is nagyon fontos lenne! Elmondhatná erényei katalógusát, érdemeinek hosszú listáját – és valóban előállhatna ilyenekkel –,de nem. Hanem azt mondja: nem dicsekszem másban, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében.

Ha még azt is hozzátesszük, hogy más helyeken is szól a dicsekedésről az apostol még különösebbé válik a tanácsa. Mivel dicsekszünk? Az előbb elmondottam, hogy milyen magától értetődő, hogy mással dicsekedjünk. Nekünk, magyaroknak igen nagy szükségünk van arra, hogy dicsekedhessünk valami nagy nemzeti teljesítménnyel, mert kevés sikerünk volt a történelemben. Egy családnak is szüksége van arra, hogy legyen egy olyan családtag, akire büszkék lehetnek, akiről örömmel és dicsekedéssel beszélhetnek. És, természetesen, itt visszajutunk önmagunkhoz is. Dicsekedni szoktunk cáfolhatatlan és egyértelmű eredményeinkkel. Sok iskolában tegnap volt az évzáró, én is láttam az utcán boldog arccal hazasiető gyerekeket, szüleik, családtagjaik karéjában, - de nem is jutottak haza, mert mindjárt betértek egy fagylaltozóba. És míg az édesapa elégedetten lapozgatta a bizonyítványt, a kis brávó a tíz gombóc fagylaltot nyalhatott, és nézett körbe: volt mivel dicsekedni. S persze lehetett látni tegnap is gyermeket, aki lógó orral igyekezett hazafelé, a szülők előre is engedték két-három lépéssel, hogy menjen csak az a fránya kölyök, nem is a mi gyerekünk, mert olyan bizonyítványt visz haza, hogy azt csak szégyellni lehet. Dicsekszünk az eredménnyel. Már egészen kicsi korban megtanuljuk ezt, és gyakoroljuk életünk végéig. Nemrégiben beszéltem egy idős úriemberrel, néhány esztendeje érte el a  nyugdíjas kort, a szakmája meg a tehetsége révén mindig fontos posztokat töltött be, emberek életét befolyásolta, döntései meghatározók voltak, de végül vitatkozásokba keveredett a munkahelyén, és a cégtől nem nagy dicsőséggel ment el – hanem ahogy a pártállamban szokták mondani: érdemei elismerése mellett nyugdíjazták, vagyis kirúgták. Nos, ez a nyugdíjba menesztett atyafi keseregve szólt minderről, mert még szeretett volna hosszabbítani, s azt mondta: Nem baj, Tiszteletes Úr, mert én naplóíró ember voltam, és nekiülök, és megírom az életemet, és abban majd minden benne lesz. Nem fenyegetésként mondta, mert van, aki fenyegetésként mondja: - majd, ha öreg leszek, megírok majd mindenkiről mindent. Hú, lehet reszketni! A mi emberünk célja más volt: megírni, hogy ki volt ő, mert ő nem tud úgy sírba dőlni, hogy föl ne állítsa saját dicsőségtábláját. Dicsekednünk kell!

Még inkább dicsekszünk az erővel, és ebbe már nagyon sok mindent bele lehet érteni. Az erő ma hihetetlenül sok élethelyzetnek lett a szinonimája, legáltalánosabban az egészségé. Aki erős, az egészséges, aki egészséges, az erős. Nem is tudom elképzelni, hogy a mai ember tudatában ez másképpen állana: hogy aki egészséges, az nem billeghet az egészség meg a betegség peremén. Aki egészséges, 200 kilót azonnal ki tud nyomni, aki egészséges, fitness szalonokban tölti az élete java részét, aki egészséges, az nem mondhatja azt, hogy nem bírom a 200 kilót fölemelni, csak a 25-öt. Aki egészséges, az minimum maratoni versenyeket tud lefutni, és nem mondhatja, hogy nagyon jól érzem magamat, de csak 2 kilométerre vagyok kalibrálva. Az erővel, a fizikai, a biológiai erővel, a szellemi erővel, a tekintély erejével mindent áthat az ember. Egyetlenegy példát hozzak csak a lelki erőre! A 1970-es években az Amerikai Egyesült Államokban elnökjelölési kampány folyt. A demokraták több fő embere is vetekedett, hogy ki legyen közülük az elnökjelölt. Egy nagyon frissnek, egészségesnek, határozottnak tűnő szenátor is vetekedett ezért, ám egy választói gyűlésen föltettek neki egy kellemetlen, megalázó kérdést egy régi hibájával kapcsolatban. Ez annyira szíven találta, hogy elsírta magát. Másnap az őt támogató grémium úgy döntött, hogy kihátrálnak mögüle. Aki elsírja magát, gyenge ember, s aki gyenge, az semmire sem alkalmas.

Az apostol azonban azt mondja a Korinthusi levélben: ha dicsekedem, a gyengeségemmel dicsekedem, nem az erőmmel,  - noha tudjuk, hogy sok-sok erő mutatkozott az életében. Ha dicsekedem – mondja – nem az eredményekkel dicsekedem, hanem azzal, hogy háborúságban vagyok, hogy félbe-szerbe vannak a dolgaim, és küszködök azért, hogy valamivel előbbre jussak. Ha dicsekedem – mondja a Korinthusiaknak –, nézzétek, Korinthusiak, nem azt hozom elétek, hogy hány kilométert tettem meg, hány városba jutottam el, hány helyen hirdettem az evangéliumot, hanem a bajaimmal dicsekedem, hogy hányszor ültem tömlöcben, hányszor szenvedtem hajótörést, hányszor köveztek meg, hányszor kellett menekülnöm, hányszor kellett az életemért reszketnem. Természetesen, mindenki mondhatná, hogy, igen, Pál apostol egy furcsa ember, különös csavar van az ő életében, s talán nem is tartozik az egészséges emberek kategóriájába. A nagy filozófus Nietzsche szerint semmiképpen sem. Ő nagyon nem szerette Pál apostolnak ezt a magatartását, dühítette. Nietzsche az Übermensch-t akarta látni, az emberfölötti embert akarta,  Pál apostolban viszont ennek ellenkezőjét látta, nem szerette. S nekünk is jogunk lenne ezt gondolni, s mondani. S még sincs jogunk, mert azt mondja itt – és ez a döntő –: nekem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nékem megfeszíttetett a világ és én is a világnak. Jézus Krisztus keresztjében dicsekszik, az elvégzett váltságműben, Jézus Krisztus alázatában, szenvedésében és hűségében. De nem úgy, hogy: nézzétek, Jézus Krisztus milyen állhatatosan, milyen szelíden, milyen alázatosan hordozta a keresztet, nem ütött vissza, nem köpött vissza, nem vádolt vissza! Mi több, megáldotta azokat, akik Őt üldözik, könyörgött értük a kereszten: - Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek! Ez ám a valami, ez az igazi humanitás! Most nem, mint valami nagy humanistára hivatkozik Krisztusra és keresztjére, – egészen pontosan figyeljük meg – nem is Jézus Krisztusra hivatkozik, hanem a keresztre hivatkozik! A megaláztatásnak, a gyengeségnek, a megsemmisítésnek a szimbólumára. És miért? Azért, mert az apostol életének döntő fordulata, szemléletmódja, irányultsága mindenféle viszonyában a keresztnél található meg, és ezt most így fogalmazza meg: a kereszt által megfeszíttetett nekem a világ és én is a világnak. Minden megváltozik itt. Számomra – mondja az apostol – a kereszt által meghalt a világ. Azok az érvényességek, normák, preferenciák, hogy divatos szóval mondjam, melyek mentén az ember rendezi az életét, vagyis ez a világ, ahogy ez fönnáll, ahogy működik, ahogy benne el kell igazodni, ahogy benne helyt kell állni, a világ és a világ által fölállított „értékrendek”: az erős, az eredményes, a sikeres, nos, ez meghalt. Meghalt számomra a világ, mert mindebben megmutatkozik, a világban igen jól látható az ember ősbűne. Mert éppen az ősbűn mozgatja ezt a világot: elsőnek lenni, legerősebbnek lenni, legsikeresebbnek lenni, legfölül lenni, vagyis olyannak lenni, mint Isten. Istennek lenni. Akármi áron. Bármilyen áldozat árán. Most azt mondja az apostol: Krisztus keresztjében láttam meg, értettem meg, fogadtam el, hatotta át a szívemet, hogy ez a magatartás, ez a beállítás vezet a kereszthez. Hogy hangzik Jézus elítélésének egyik döntő indoka? Mit mond a főpap, aki nem is tudja pontosan, mit mond, de mondja: Jobb, ha egy ember hal meg, mintsem hogy az egész nép elvesszen – ami azt jelenti, jobb, ha meghal Jézus, mintsem hogy mi elveszítsük a hatalmunkat. Jobb, ha őt félretesszük, és minden marad úgy, ahogy van. Mindenki marad a helyén, mindenki megtartja a pozícióját, a sikerét, a befolyását, az erejét.  Vajon, hány áldozata van az emberiség sikertörténetének? Hány áldozata van az emberiség erőtörténetének? Meg sem tudjuk számolni. Azt mondja az apostol: ez megfeszíttetett, ez meghalt a számomra. Én már nem ennek élek, engem ez már nem határoz meg, az én számomra ennek semmiféle jelentősége nincs. Ez halott. Majd így folytatja, mert ez is hozzátartozik: és én is megfeszíttettem a világnak.

Ez nemcsak megfordítása az előzőnek, hogy körbeérjen a mondat, meghalt számomra a világ, meg én is a világnak. Nem, az apostol itt egy új dimenziót nyit meg, amikor önmagát úgy mutatja be, mint szabad embert. Ez a kifejezése ugyanis, hogy én meghaltam a világnak, azt jelenti, hogy szabad vagyok. Ajánlom mindenkinek, hogy próbálja ki. Gondolatban is csak most. S majd, ma koradélután, vagy este, vagy holnap, amikor ez az ige újra elébe ötlik, gondolja végig, mennyi minden köt bennünket! Vagy inkább így kérdezem: miről tudnánk most lemondani? És aztán mondani, az nem érdekes, nem számít. Le tudnánk mondani a sikerről, mikor éppen most érkeztünk a kapujába, és talán holnapután fogunk átlépni rajta? Le tudnánk mondani mindarról, ami minket hírnévvel, megbecsüléssel, tisztességgel kecsegtet? Most itt, egy pillanat alatt? És tudnánk azt mondani: nem megyek többé utána, nem parancsol nekem, nem hívhat engem!? Le tudnánk mondani egyetlenegy szempillantás alatt az eredményeinkről, amikre eljutottunk, és annyi állana holnaptól az önéletrajzunkban, hogy megszülettünk – és kész? Megtenné-e ezt valaki, aki elmegy a fejvadász céghez, ahol állást keres, hogy ne a legjobbnak mutassa magát? De nem is ilyen vonzatban, hanem a családunkban megtehetnénk, hogy többet nem számítana, hogy én ki vagyok és mire jutottam? Gondoljuk mindezt végig.

Azt mondja az apostol: én is meghaltam a világ számára. Ezzel jelenti be döntő módon azt, amiért harcol, a Galata-gyülekezetben. Azt kiáltja a Galaták fülébe, hogy balgatag Galácia-beliek, kicsoda igézett meg benneteket, ki babonázott meg benneteket, hogy amit lélekben kezdtetek el, testben fejezzétek be? Kicsoda vezetett benneteket félre, hogy azt a jó szabadságot, amit Krisztusban megkaptatok, rabságra cseréljétek? Egy másik helyen azt kérdi: kicsoda gátolt meg titeket, hogy engedelmeskedjetek az igazságnak?  S tudjuk, hogy egyes egyedül az igazság tesz bennünket szabadokká.  Galaták, ki tette ezt veletek? Hát Krisztus megszabadított benneteket, Krisztus meghalt érettetek! Krisztus keresztjében látjuk, hogy elmúlik és megszűnik a világnak minden kényszerítő ereje, ahogy a Római levélben mondja: sem mélység, sem magasság, sem levegőbeli fejedelemség, sem jelenvaló, sem elkövetkezendő, semmilyen teremtmény nem szakít el az Isten szerelmétől. És fordítva is mondjuk: én pedig meghaltam a világnak, vagyis szabad vagyok, szabad vagyok arra, hogy Krisztusban éljek, szabad vagyok, hogy az Ő igazságának engedelmeskedjek, szabad vagyok – és ez talán az apostol döntő érve – hogy szeressek. Így hangzik a 6. rész 2. versének nagy-nagy igéje: „egymás terhét hordozzátok, úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” Milyen megrendítő, hogy az erős ember nem bírja a másik terhét hordozni, a sikeres ember nem tudja a másik embert sikerre juttatni, az eredményes ember nem ad oda az eredményéből senkinek semmit, mert nem tudja, nem akarja. Nem képes rá, hogy a Krisztus törvényét betöltse. Az pedig nem más, minthogy egymást szeressétek. Szeretni csak a szabad ember tud, -  igazán és teljesen. És most azt mondja: ahhoz, hogy ez így legyen, meg kell halni. Meg kell halnia a világnak és nekem is meg kell halnom a világ számára. Így lehetek szabad. Vegyük a szívünkbe, fontoljuk meg ezt a mély evangéliumi igazságot, s engedjük, hogy Isten Szentlelke munkálja bennünk: nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nékem megfeszíttetett a világ és én is a világnak, aki által érzem, hogy mi az Istennek a szeretete, és aki által én is megkaphatom, mit jelent szabadon, igaz, teljes szívvel Isten szeretet-törvényét betölteni.

Ámen