Szabadítót támasztott

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A múltkor elhangzott történet után ismét nehéz korszakba érkezünk. Az előző történet azzal ért véget, hogy megnyugodott a föld negyven esztendeig, majd meghalt Othniel, a bíró és szabadító. Majd rögtön így folytatódik az elbeszélés: ”De az Izrael fiai ismét gonoszul cselekedtek az Úr szemei előtt.” Régen az iskolában azt tanultuk, hogy mondatot nem kezdünk úgy, hogy „de”. Ma már ez a stilisztikai szabály sem érvényes, noha valóban a régi klasszikus korban nem illett mondatot így kezdeni. Most mégis így, mondjuk, „hibásan” kezdődik a mondat. Eltelt negyven esztendő és Isten gyermekei, Izrael fiai újra gonoszul cselekedtek az Úr előtt. Azért kezdi a történetíró így: „de…”, - mert kezdhetné úgy is, hogy és… -, ám kezdi így: „de…”, hogy most is lássuk azt, amit megértettük az előző részben. A nehézségek, hányattatások, nehéz korszakok oka ugyanis ebben éppen a hibás kezdetben van: de! Isten kihozta népét Egyiptomból, csodálatosan vezette őket a pusztában, ígéretét valóra váltotta és nekik adta az Ígéret Földjét, de… Isten gyermekei gonoszul éltek. Isten szerette őket, Isten hordozta őket, de… ők föllázadtak. Így ez a szó nem mondatkezdet jelöl, hanem nemzedékeket, korszakokat fog át, egy nép története bontakozik ki belőle, az áldások és átkok ideje, a bőség, a békesség, a nyugodalom és a háborúság ideje. Ez a kis szó köt össze mindent! Mint ahogy a mi életünkben is sokszor ezen múlik minden. Isten szeretetében hordoz, de… nekem nem kell az Ő szeretete, Isten világosságot ragyogtat rám, de… én jobban kedvelem a sötétséget. Isten újra meg újra fölragyogtatja rám hűségét, de… én hűtlen vagyok. Isten világos életrendet szab meg nekem csodálatos törvényében, de…én önmagam istene akarok lenni. S ezen minden megváltozik, minden megfordul, mint amikor átállítják a váltót, s a vonat nem arra megy, amerre mennie kellene, hanem másfelé fut.

Nem szó az, hogy „de”, s mégis ebben az új időben immár nem nyolc esztendőt, hanem tizennyolc esztendőt tölt majd Isten népe hányattatások között. Gonoszul cselekedtek, elhagyták a szövetséget és elfeledték az Urat. Egy emberöltővel korábban csak nyolc évig tartott a hányattatás, nyolc évig élt Isten népe kiszolgáltatottságban, egy észak-keletről érkezett arámi kiskirály uralma alatt, aki alól aztán Othniel fölszabadította őket. Most Eglon király érkezik Moábból, ő tizennyolc évig zsarnokoskodik Isten népén.

 A történetből azonban sok minden más is kibontakozik. Először is azt halljuk, hogy a szabadító, akit Isten támaszt, benjáminita volt, vagyis immár nem a Jordán keleti oldalán támad a baj, a problémák nem a pusztaság felőli oldalon keletkeznek, hanem a Jordántól nyugatra, az ország közepén. Azt halljuk, hogy ez az Eglon összeszövetkezett Ammonnal (egy másik kis országgal) és az amálekitákkal, a Jordántól nyugatra élő, félnomád népekkel és rabló törzsekkel, aztán együtt átkeltek a Jordánon és elfoglalták a pálmák városát. Izrael fiainak eddig csak arra volt szükségük, hogy összeszedve erejüket a folyó keleti partján élő három törzset segítsék. A szövetségi rend, a törzsi hűség megkövetelte, hogy átkeljenek a gázlókon, harcba szálljanak, és felszabadítsák testvéreiket. A Jordánon innen azonban biztonságban voltak. Eddig.  Most azonban Moáb királya, Eglon a szövetséges hadnépekkel átkel a Jordánon és elfoglalja a pálmák városát, ott székel, onnan uralkodik, ott tartja rabigában Isten népét. A pálmák városa Jerikó.

Milyen megrendítő látni, hogy amit Isten egykor ingyen kegyelméből, csodálatos módon Izrael gyermekeinek ajándékozott, azt most bűneik miatt elveszítik. Emlékszünk a honfoglalás történetére, a bevehetetlen városra, Jerikóra! Maradványait feltárták a régészek, és megállapították, hogy a korbeli világban az egyik legnagyobb katonai erődítmény volt. Bizony, lehetetlen volt ezt a várost egy sivatagból érkező zarándok-népnek elfoglalnia. De nem is kellett mást tenniük, mint hétszer körbejárniuk, hét nap kürtölve, és ledőltek a város falai. Ajándékba kapták, Isten szeretetéből ingyen. De… de most bűneik miatt elveszítik. A történet tengelyében az a nagy üzenet áll, ami talán elérkezik hozzánk, mai igeolvasókhoz, Krisztus-követőkhöz is, hogy amit Isten ingyen szeretetéből nekünk ajándékozott, azt elveszíthetjük bűneink miatt. Jaj, bizony. Amit csaknem ugyanúgy kaptunk – kitárnám a kezem, s mutatnám – potyán, ahogy mondani szoktuk, csak a kezed kell érte kinyújtani, s a tiéd, Isten azt néked elkészítette, neked ajándékozta, s nincs is rá magyarázatod, történeted, hogy miképpen lett a tiéd, jaj, arra viszont van magyarázatod és szomorú történeted, hogy miért veszítetted el! Isten népe most azt éli át, hogy a Jordántól nyugatra, Jerikóban, mondhatni, az ország stratégiai központján trónol az ellenség. Mert akié Jerikó, az birtokolja a Jordán réveit, az birtokolja az országon keresztül-kasul északra, délre, keletre és nyugatra futó utakat, akié Jerikó, azé a kontroll - és Jerikó immár nem Isten gyermekeié. A saját országukban, a saját birtokukon, a saját életük kellős közepén más az úr. Így mondja kérlelhetetlen egyszerűséggel az ige: de… az Izrael fiai gonoszul cselekedtek az Úr szemei előtt, megerősítette az Úr Eglont, Moáb királyát Izrael ellen, azért, mert gonoszul cselekedtek az Úr szemei előtt!

Megerősítette az Úr Eglont! Milyen fájdalmas pofon ez is, hogy nem is úgy veszítik el a pálmák városát, hogy az összedőlne, tűzvész perzselné, esetleg a benjáminiták, akiké ez a terület és akik közül a mi hősünk, Ehud előlép, összevesztek volna egy másik törzzsel, és ők átjöttek volna ide, és elfoglalták volna. Ez nem polgárháborús állapot, s nem is természeti katasztrófa. Isten megerősít egy pogány királyt. Hatalmat ad a kezébe. Isten forgatja a történelem kerekét, s most Eglonnak pörgeti ki a szerencsét. S milyen fájdalmas ez Isten gyermekei számára! Ők Ábrahám óta abban éltek, hogy ők a kivételezettek. Ők a kedvezett nép. Ebben éltek még az egyiptomi fogságban is, hogy eljön majd a szabadító. Abban éltek a pusztai vándorláskor is, hogy amit Isten megígért az atyáknak, az övék lesz bizonyosan, és kizárólagosan lesz az övék. Isten így is kötötte velük a szövetséget: ti vagytok a szent nép, ti vagytok a kiválasztottak. Viszont Isten megvet és gyűlöl minden bálványimádást, utálatosságot, mindent, ami környező népek körében dívik. Olykor az Ószövetségben szívszorító, rettenetes, keserű és borzasztó történeteket olvasunk arról, hogyan sújt le Isten a környező népekre, a bálványimádókra. És lám, most egy bálványimádóé minden! Hát hogy lehet ez? Most egy bálványimádót segít fel az Úr arra, hogy erős legyen és uralkodjon az Ő népén. Hogy lehet ez?

Történt ilyesmi a mi egyházunk életében is. Nem is olyan rég. Mennyit csodálkoztunk mi, hívők és Isten-követők, hogyan lehet az, hogy az egyház életében a kommunisták mondják meg, hogy mi legyen?! Az ateisták! Ők választottak püspököt, ők mondták meg, hogy miről kell prédikálni, ők adtak engedélyt, hogy lehet-e templomot építeni vagy nem. Emlékszem, fiatal segédlelkész koromban Székesfehérvárra kellett utaznom az Állami Egyházügyi Hivatal titkárához. Nagyhasú, borissza ember volt – nem kötöttem a tomporomra tőrt, testvérek, engem az Úr nem jelölt bírának! Ám ott kellett pitizni, hogy járuljon már hozzá, hogy a sáregresi általános iskolában lehessen hittant tartani. Csak ült velem szemben ez a foxi-maxis cipészmester, aki kitanult valami gyorstalpalót és okoskodott velem. Hogy lehet ez? Hogy nemcsak megengedi ezt az Úr, hanem fölsegíti, hatalmat ad neki. Ezt olvassuk ugyanis: és megerősítette az Úr. A bűneinkért lehet ez, mert Isten népe – halljuk még egyszer az egyszerű mondatot – gonoszuk cselekedett az Úr szemei előtt. Íme, ez a de! S mi minden következik belőle. Egy töredék másodperc alatt kimondjuk: de! - egy töredék másodperc alatt más irányba forgatjuk magunkat, s tizennyolc esztendeig tartó rabiga a következménye.

Azonban azt halljuk a 15. versben: ekkor megint az Úrhoz kiáltottak, és az Úr szabadítót támasztott nekik. Merthogy az ítélet nem örökre szól, a terheket nem kell végtelenségig hordozni! Ez Istennek kemény ostora, szent pedagógiája, hogy a népét újra magához térítse! Ezt pedig ebből értjük meg: szabadítót támasztott. A moábita, pogány királyt, aki keletről érkezett és beült az ország szíve közepébe, Isten csak megerősítette, viszont a jobbra-fordításkor szabadítót támasztott. A kifejezés a Bírák könyvében rendre ismétlődik, s ahogy a múltkor elmondottam, csodát fejez ki! Hiszen mit tudunk ezekről a szabadító hősöktől? Nem tudtuk Othnielről sem, nem tudjuk Ehudról sem, nem fogjuk a következő alkalommal Deboráról sem tudni, hogy kik voltak, mi volt a képességük. Isten támasztja őket, Isten Lelke nyugszik rajtuk. Isten rendeli és küldi el őket erre a szolgálatra, a szabadításra.

A szabadítás itt két szakaszban megy végbe. Előbb maga Ehud végzi el – mondjuk ki! – a piszkos munkát, a rettenetes munkát. Cselekkel eljut a király elé, mégpedig úgy, hogy négyszemközt maradhat vele. S éppen erre készült. A jobb oldalára egy könyöknyi – körülbelül 45-50 centiméternyi - tőrt kötöz, ezt nem veszik észre, nem tudják, hogy suta, vagyis balkezes – szokás szerint a jobbkezes emberek a baloldalon hordják a fegyvert, onnan rántják elő, ott van a pisztolytáska, a kardhüvely. Eglon emberei nem tudták, hogy Ehud balkezes, tehát balkézzel nyúl jobbra, s ha meg is motozták, nem vették észre az elrejtett fegyvert. Ez volt az egyik csel. A másik csel az volt, hogy magánkihallgatást kért a királytól. Miután átadta az adó-ajándékot, és emberei útnak indultak, egymaga visszatért, s azt mondja a királynak, hogy titkos beszéde volna vele. Mire a király azt mondta neki: hallgass, hallgass, kiküldte az embereit, négyszemközt maradtak, és ekkor Ehud gyilkos merényletben végzett a királlyal. De nem a cselekről akarok szólni, testvérek, hanem arról, hogy egyáltalán miképpen került ő oda. Izrael fiai ajándékot küldtek Eglonnak, és Ehud vezette a deputációt. Mi ez az ajándék? Természetesen, az uralkodónak illett ajándékot adni. Ha volt kérés, vagy a királynak jubileuma, névnapja volt, ajándékot kellett vinni. A zsarnok talán éppen akkor ünnepeltette Izrael „felszabadításának” tizennyolcadik évfordulóját, mondjuk, április 4.-én. S amikor Ehud magánkihallgatást kért, a király azt hitte, valami extra jön még. A király korrupt ember volt, s azt hitte, egy korrupt alattvaló akar vele titokban megbeszélni valamit. Ahogy a politikában szokták. Ezért mondja neki: hallgass, ne hallja senki, menjen ki mindenki, négyszemközt beszéljük meg. Mások szerint a király arra gondolt, hogy Ehud jóslatot, isteni üzenetet akar neki átadni, tehát metafizikai erő érkezik.

Azért taglalom ezt, mert az ajándék szó itt csak a magyar fülnek hangzik úgy, hogy ajándék. Az eredeti nyelvben speciális szakrális ajándékról van szó. Igen ritkán jelenik meg más vonatkozásban. A kifejezés tehát kötött. Néhány példát mondok, mindenki fogja érteni. A Magyar Nemzetben néhány évvel ezelőtt arról írtak, hogy X.Y. református püspök istentiszteletet celebrált, Mi, reformátusok hátrahőkölünk. Misét szoktak celebrálni, istentiszteletet nem szoktak celebrálni. Elvétette az újságíró. Mert az, hogy celebrál, sajátos kifejezés. Vagy, ha azt mondjuk: Úrasztala, tudjuk, nem arról az asztalról beszélünk, amin a malacot trancsírozzák disznóvágáskor. Amikor kimondták a héber szót: minchah, ajándék,  szakrális ajándékról beszéltek. Most ilyet vittek Eglonnak, Moáb királyának. Vajon, Istennek vitték? Én megengedem ezt a következtetést. Eglon istenkirály volt, vagyis inkább istennek gondolta magát. Egyszer elmeséltem már életem egyik megrendítő történetét. Korábbi gyülekezetemben volt egy szomszédunk, kedves, de rettentő hitetlen, istentelen ember. Ha találkoztunk mindig bosszantott. Főleg azt mondogatta: tiszteletes úr, én vagyok Isten fia, maguknak van Jézusuk, de én vagyok Isten fia. Egyik délután is ez történt, átmentem hozzá, s így istenkedett. Hazamentem, de húsz perc múlva szaladtak át, mert Bandi bácsi úgy, ahogy volt, egy szál klott-gatyában hevert az udvaron holtan. Talán értitek, ez az Eglon, aki sikerember volt - sikerült elfoglalnia a Jordán réveit, sikerült megszereznie a pálmák városát, sikerrel felülmúlta az előző nemzedékek kiskirályait, akiknek csak nyolc év jutott, hogy Izraelen uralkodjanak, ő már tizennyolc éve uralkodott –, talán döngette a mellét, s mondta: isten vagyok én. S Izrael gyermekei úgy vittek neki ajándékot, mintha oltárra vitték volna.

Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről. Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem. Ez az első parancsolat. Emlékeztetek újra mindenkit arra, amit múlt vasárnap hallottunk, az igére, hogy elfelejtkeztek Izrael fiai az Úrról. Elfelejtették a parancsolatot, elfelejtették a szabadítót, elfelejtették, hogy kinek jár az ajándék, és az egykor szabad nép, mely kizárólag az örökkévaló, láthatatlan, mindent betöltő és dicsőséges Istennek szolgált, most egy pufi-királynak, egy pogánynak hordja, amit csak Isten oltárára lehet vinni. Megrendítő üzenet ez. Kinek szolgálsz? Annak, aki istenkedik előtted? S oda kell adnod neki, ami egyedül az Úré, és senki másé? Minősített ajándék ez. Én az Úr vagyok, a te Istened, - ne feledd ezt. Ő a szabadító Isten. És Isten elvégzi a szabadítást Ehud által. Ehud nemcsak Eglont, a hamis istent öli meg, hanem ügyesen elmenekül az erődből, hadba szólítja népét, s kihasználva az ellenség zavarodottságát, lerohannak a hegyekből, elfoglalják a Jordán réveit, bekerítik és megsemmisítik őket.

S aztán azt olvassuk: megnyugodott a föld nyolcvan esztendeig. Nemzedékekre tartó békekorszak következik be. De miért ad Isten békét? Erről is mondhatunk befejezésül néhány szót. Először is, csodálatosan szavak állnak az utolsó versben. Azt mondja: így aláztatott meg Moáb abban az időben Izrael keze alatt. Így aláztatott meg. Nem Ehud alázta meg, nem Efraim és Benjamin alázta meg, nem a felszabadító harcosok alázták meg. Így aláztatott meg. Miután Isten gyermekei belátták a bűnüket, fölkiáltottak az Úrhoz, újra fölajánlották az életüket a szabadság Istenének, Ő szabadítót rendelt. Ez a passzív ige – megaláztatott - fejezi ki, hogy Isten visszavonta az átkot. Megaláztatott Moáb. Nekünk is elég ennyi.

Aztán látjuk, hogy ez a békekorszak arra szolgálhatott volna, és bizonnyal azért tartott nyolcvan esztendeig, hogy a hála korszaka legyen. A múltkor elmondottam, hogy az Isten-felejtés legnyilvánvalóbb jele az, amikor az ember hálátlanul él, csak mormog, nyöszörög, pedig nincs miért panaszkodnia. Tehát a békekorszak a hála korszaka. Ha most arra a tizennyolc-húsz évre visszatekintek, mely mögöttünk van, bizony, mennyi mindenért adhattunk volna hálát. Megaláztatott az orosz! Nem mi kergettük el, elment. Adtunk érte hálát? Csak nyöszörgünk és panaszkodunk. Aztán a békekorszak a tanulásé is. Minden nemzedéknek, a gyermekeinknek, az unokáinknak lehetett volna tanulni, kellett volna tanulni az Isten útjait. Mennyi a mulasztásunk, a vétkünk, milyen hamar elintézzük mi az Isten útjait, pedig azzal nem lehet betelni, ahogy a zsoltáros mondja: éjjel és nappal azon gondolkozom! Én meg azt hallom egyre mindenhonnan, mikor prédikálni kezdenék, hogy csak röviden… Csak röviden, egy kis intstant-prédikációt kérünk, a Nescafé mintájára, egy kis ness-prédikációt! Egy kanál ness, egy kis forró víz, fölkavarjuk, meg van oldva. A legnépszerűbbek ma az egyperces prédikációk. Kegyelem néktek és békesség – Ámen. Az ilyet szeretjük. Pedig az életünk ki nem telhetne az örökkévaló Isten dolgainak a tanulásában.

 És végezetre a béke-korszak a dicsőítés kora is. Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítalak téged, és te dicsőítesz engem – mondja az ige. Isten gyermekei megaláztatásuk legnagyobb mélységében az Isten-dicsőítés erejét, szimbólumait, ajándékait egy pogány uralkodó, egy istentelen kiskirály, egy senki lábaihoz hordták. Te engem hívj segítségül, - mondja az Úr - én megszabadítalak téged, és engem fogsz dicsőíteni. Ez a keresztyén élet titka. Minden békekorszakban, szabadítás után, miután Isten visszaajándékozza nekünk, amit eltékozoltunk, időt kapunk, hogy időnk és életünk a háláé, a tanulásé és a dicsőítésé legyen.

Ámen