Szabadító, megtartó, üdvözítő

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Minden nagy ünnepen illik közhelyeket mondani – engedje meg a gyülekezet, hogy én is közhellyel kezdjem az igehirdetést. A közhely így hangzik: karácsony az utazások ideje. Az ünnepben, karácsonyban útra kelünk, testvér a testvérhez, gyermek a szülőhöz, szülő a gyermekhez, barát a baráthoz megy. Nekem személyesen is sok utazási élményem kötődik karácsonyhoz, kollegista voltam, karácsonykor utaztunk haza, aztán teológus lettem, karácsonykor a teológusok legációba mennek, egy szóval karácsony nagy jövés-menés volt nekem. De még azok is útnak erednek ilyenkor, akik egyébként egy tapodtat sem szoktak sehova sem menni. Megmozdít és elindít bennünket karácsony – így is jött ez szokásba, de azt hiszem, nemcsak az emberi szokások kedvéért, hanem inkább azért, mert karácsonykor látjuk legtisztábban Isten útját az emberhez, és az ember útját Istenhez. És jó lenne – erre is hívok ma mindenkit! –, ha ezen az úton mi is elindulnánk, - azon az úton, amelyen Isten érkezik, és amelyen mi érkezhetünk Istenhez.

Hadd hívjalak hát meg benneteket ma erre a karácsonyi útra a pásztorok történetével. Tehát a pásztorokról szeretnék néhány szót szólni. Persze Krisztusról mindig, karácsonykor mindig Krisztusról szólunk – de a pásztorok történetén keresztül néhány nagyszerű lehetőséget látunk, például azt, hogyan jutunk el Krisztushoz. Aztán azt, hogy kit találunk valóban, hogyha eljutunk Krisztushoz, és ebből adódóan azt is, hogy miért is kell nekünk Krisztushoz elindulni és hozzá eljutni.

Én nem tudom megmondani, hogy vajon romantikus hajlamunk-e az , hogy sok szép karácsony-történetben, novellában, betlehemes játékban, közbeszédben – én magam is szoktam mondani! – úgy állítjuk magunk elé a karácsonyi történetet, hogy abban az angyal alvó pásztorokat ébresztett. Ismerek olyan betlehemest, melyben minden pásztor alszik, csak a kisbojtár van fönn, ő bökdösi az öreg pásztort, de hát ki figyel oda a kisbojtárra? Angyalnak kell jönni, mennyei sokaságnak kell zengeni, hogy fölserkenjenek a pásztorok. Szinte természetesnek is vettük ezt a gondolatot, aztán beleköltjük, hogy hát igen, így van Isten dolga az emberrel: fáradtak vagyunk, törődöttek vagyunk, ha leülhetünk, máris lecsukódik a szemünk, akármi történik a világban, elszenderedünk, - milyen jó, hogy Isten eljön hozzánk, elgyűrődött emberekhez! Van aztán – meghagyom – némi emberi gyanakvás is a feltevésben, hogy aludtak a pásztorok karácsony éjjelén. Isten rájuk nyitja az égbolt ajtaját, és angyalok sokasága érkezik, hogy lássák a csodát: Isten emberré lett, Krisztus megérkezett  - s mikor alszik a pásztor, ha nem éppen ekkor!? – mert ilyen az ember. Ha csoda történik, nagyszerű dolgok történnek, az ember átalussza mind, és úgy mennek végbe, mintha végbe se mentek volna. De akárhogy is van a dolog, akár azért gondoljuk, hogy aludtak a pásztorok, mert fáradt és eltörődött emberek voltak, akár azért tételezzük, hogy aludtak, mert bennük jelenik meg az ember közönyössége, csak azt mondhatom, hogy mind a két feltételezés hibás. A pásztorok nem aludtak, a pásztorok virrasztottak. Lukács evangélista így mondja: vigyáztak – vagyis őrködtek, kötelesség-teljesítésben voltak – kinn a mezőn tanyáztak, és vigyázva őrködtek a nyájuk mellett.

Az evangélista ezt az őrködést, ezt a vigyázást olyan szóval írja le, görögül így hangzik: fülakész, amit a filozófiából és az államelméletekből nagyon jól ismerünk. Hadd utaljak Platon híres munkájára, az Államra és sok más elméletre, teóriára, magyarázatra. Mindenik azt mondja, hogy az őrködés, az őrzés az ember közösségi létének meghatározó feladata, funkciója. E nélkül nincsen emberi élet, nincsen közösség. És máris magyarázhatnám, hogy mi az őrző tisztek dolga, meg nekünk is mi a tisztünk, dolgunk, miképpen hárul ránk, hogy megannyi gondban, törődésben hűséggel megálljunk, és ha kell, virrasszunk is. De azt hiszem, ez most nagyon messzire vezetne, nekünk pedig a nagyon közel levő Krisztushoz kell most eljutni. Az a lényeg tehát, hogy ezek a pásztoremberek ott, azon az éjszakán nem aludtak, hanem virrasztottak. Miért is? Vigyáztak a nyájukra – mondja az evangélista. Vigyáztak a magukéra. Figyeltek, hogy ha kell, szükséges, elhárítsanak minden lehetséges veszedelmet. Mindent, ami fenyegetheti azt, ami az övék. Merthogy ez a világunk egyik vastörvénye, és ezt aligha tudjuk félretenni. Régen, amikor még a tűzgyújtás nehéz és titkos művészet volt, történt volt bármi egy közösség életében, temetés, istentisztelet, király koronázása, valakinek otthon kellett maradnia és őriznie kellett a tűzet. Védeni és óvni kellett azt, ami a miénk. Kemény törvény az, hogy ami a miénk, azt meg kell őrizni. Mint a kisgyerek. Mindannyian voltunk így. Megkaptuk a karácsonyi ajándékot, este lefekvéskor bedugtuk a párna alá, a párnát magunkhoz szorítva őriztük azt, ami a miénk. Élettörvény ez. Sőt, így kell mondanom, életfoglaló törvény. Őrzöm a magamét, de jaj, amit őrzök, fogva tart engem. Egy tapodtat sem mehetek el mellőle. És nem úgy őrizzük, futó pillantással, néha oda tekintve – megvan még! –, hanem sokkal inkább, mint a demenciás öregek, akik százszor is megtapogatják az zsebüket, megvan-e a kulcs, és ezerszer visszamennek a bezárt ajtóhoz, megrázzák a kilincset, bezárták-e az ajtót. Így őrizzük azt, ami a miénk, így őrizzük az életünket, ilyen virrasztással, oda tanyázunk mellé, ami a miénk. Pásztorok ezért tanyáztak. Erősen őrzöm, virrasztva őrzöm, ami az enyém. Igen, testvérek, a birtokló ember – mondjuk latinul: homo possessor – régebbi és ősibb kategória, mint a homo sapiens. A birtoklás és a vele összefüggő vigyázás létparancs. Habeo ergo sum - birtoklok, tehát vagyok - ez sokkal régibb, igazabb, megalapozottabb, mint az, hogy cogito ergo sum – gondolkodom, tehát vagyok. Van valamim, tehát vagyok. És így a pásztorok vigyáztak nyájukra kinn a mezőn éjszaka, virrasztva.

De akkor mitől riadtak meg? – tegyük fel a kérdést, kedves testvérek. Mitől töltötte el őket nagy félelem? Az evangélista kettőzve (hebraizmussal), de még azon túlmenően, megháromszorozva adja ezt vissza. Azt mondja, hogy nagy félelemmel megfélemlettek. Hát mitől ijedtek ők meg, mitől kellett nekik megijedniük és kitől, hiszen éppen a veszedelemre várva vigyáztak ott!? Éppen azt a tisztet látták el, hogyha bármi jelét látják közelgő bajnak, veszedelemnek, azonnal lépni tudjanak. Ám most, karácsony éjjelén valami isteni rájuk tör, fénycsóvába kerülnek, vagy még inkább bekeríti őket az isteni dicsőség, mely ott felfénylett azon az éjszakán. Ha mai képekkel vagy képletekkel szeretnénk ezt visszaadni, egy döbbenetes paradoxont találunk itt, és ez az oka az ő megfélemlésüknek. Mi ez a paradoxon? A pásztorok égetik a pásztortüzet, ők azonnal fáklyát tudnak emelni, hogyha valahol mozdul valami, hogy lássák, ki az, mi az, ami jön. S mi történik?  Modernizálom: elmegyünk egy ház előtt, bekapcsol a mozgásérzékelő, hirtelen reflektorok fénye zúdul ránk. Így őrizzük a magunkét, de most ez éppen fordítva történik. Őrzik a nyájat, vigyázva virrasztanak, és hirtelen valami nagy fény támad, ők kerülnek a fényesség kellős közepébe, ők, akik őrködnek. Ez a fényesség nem ezernyi gyertyafény fényessége, ez a fényesség nem ezer csillag fénye, jól érzik ezt, ez nem a szemüket kápráztatja, hanem a szívüket rendíti, ez a fényesség: dicsőség, Isten dicsőségének a fénye.

De vajon honnan tudják ők ezt? Ha az előbb azt mondottam, hogy a pásztornépség ott kinn a mezőn és velük együtt mi mind homo possessor vagyunk, akik a magukén őrködnek, akkor most azt kell mondanom, hogy ez az őket beragyogó isteni dicsőség-fény olyan mélyreható kérdéseket vet fel, melyeket nekik kimondhatatlanul tudniuk kell. Embert meghaladó hatalom öleli őket körbe, az isteni belép az ember életébe, s ha csak félútig is érkezik, máris előtör minden elhallgatott régi érzésünk szívünk és lelkünk bajáról. Néhány ilyen kérdés. Ki támaszthat a sötétségben világosságot, ki küldhet hozzád angyalt igaz szóval: ne féljetek! Mondhatjuk-e mi ennek az angyali szónak a nyomán, hogy nem félünk? De leginkább az a kérdés izgatja mindig az embert: itt ülök a magamé mellett, és védelmezem a magamét, hiszen életparancsot teljesítek, de én ki én vagyok. De kimondva is érkezik a pásztorokhoz szó, ám ebből a kimondott szóból is – milyen érdekes! – ugyanezek a kérdések támadnak, amiket az egész életen keresztül kimondatlanul hordhatunk magunkban. Mert ahol nagy mennyei dicsőség ragyog fel, ott mi hirtelen – nincs rá jobb szó – profánok leszünk. Ez azt jelenti, hogy felragyog az isteni fény és meghív bennünket az isteni világba, de mi csak a dicsőség küszöbéig jutunk el, - ez jelenti, hogy profánok vagyunk: küszöb előtt állók vagyunk. De mi ebben a ránk ragyogó isteni világosságban, az isteni világ küszöbén, immár elveszítve összes magunk dicsőségét, összes magunk érdemét, összes magunk dolgát, újra csak azt kérdezzük: ki az, aki hozzám jön, és én ki vagyok? De leginkább újra meg újra azt kérdezzük: kié vagyok én? Jézus így mondja: mit használ az embernek, ha az egész világot is megnyeri, de a lelkében kárt vall. Mit használ az embernek, ha minden az övé, de ő senkié? Ezért kell Krisztushoz eljutni. Ezért szól az angyal, minden időt, minden sorsot, minden életet magába foglaló módon, a mi időnket, életünket, sorsunkat is magába foglaló módon szól: született nektek ma a Megtartó.

 Aki nem a Károli Biblia-fordítású Bibliát olvassa, hanem új fordítást, az így fogja benne olvasni: született néktek egy szabadító, aki pedig a filológus Bibliáját olvassa, az így fogja olvasni: született néktek üdvözítő. Tehát megtartó, szabadító üdvözítő. Lám, ki sem lehet mondani, egyszerre, egy szóval, egy gondolattal Isten szeretetének a nagy titkát! Ha tehát azt mondom, hogy született szabadító (hirdeti az angyal), akkor arra is gondolok, gondolnom kell, ami fogva tart engem: a múltam, a sorsom, a bűneim, az adósságaim, a rendezetlen dolgok, amire most ráborítottunk egy kis karácsonyi sztaniolt, de holnap, holnapután kezdődik minden elölről. Fogva tart engem mintegy háló, és ebben a hálóban minden csomó egy-egy oldhatatlan, rám feszülő életgond és életprobléma, odaköt múltamhoz, tegnapomhoz. De azt hirdeti az angyal: született szabadító, valósággal, aki hozzánk jön, szabadulásunkra. Buzdítalak az angyal szavával, bízd rá magad erre a Krisztusra, mert Ő bizton megszabadít téged.

Ha azt mondom, az angyal szavát fordítva: született megtartó, akkor arra is gondolok, mert gondolnom kell, hogy itt és most mennyi minden hiányzik a teljes életemhez, hogy hány felől hordozzuk össze darabonként az életünket. Olyanok vagyunk, mint a város szélén tanyázó hajléktalanok, akik innen-onnan, kukából, limből, lomból, lomtalanításból hordanak össze maguknak hajlékot darabonként. Az, amit mi életnek gondolunk, nincs egybefogva, nincs az életemnek kötőanyaga, csak úgy, egymás mellett vannak a dolgaink. Ki tartja ezt össze, ki fogja ezt össze, és miért nem borul szét az egész, és miért nem esik ripityomra az én egész életem? Ki őriz meg attól, hogy szétdűljön minden, hogy elsüllyedjen akár az egész város, mint most Erdélyben Marosújváron, ki őriz, hogy ne szakadjon a gát? Ki őriz meg engem? Nálunk nagyobb erők zúgnak itt, és tépnek darabokra mindent. Ezt már tudjuk. Engedjük hát szívünkhöz az örömhírt is: született Megtartó. Bízd rá magad, Ő bizton megtart téged.

És ha azt mondom, testvérek, az angyal szavával, hogy született üdvözítőnk, akkor arra is gondolok, mert gondolnom kell, hogy mennyi kétség és céltalanság vesz bennünket körbe. Akárhova nézek, csak nézek, de nem látom a célt, nem látom a létem értelmét, nincs hova elindulnom, mert nincs hova megérkeznem. Milyen áldott a karácsony, ilyenkor van hova megérkezzem, - de úgy, egyébként? Hiszen a halál feneketlen örvénye ragad el engem! Hát most az angyal szavával mondom a boldog szót, és a boldog angyalokkal visszhangzom: üdvhozó érkezett, megszületett az üdvözítő Krisztus, aki a halálon is győzelmet aratott, és én majd egykor átléphetem azt a küszöböt, amely előtt állva nem tudom, kié vagyok, de ha átlépem, akkor a  halálon győzedelmes Krisztusé leszek, ott megtudom teljesen, ki vagyok és kié vagyok: az én halálon győzedelmes Krisztusomé.

Hadd hasonlítsam hát magunkat a mai napon a pásztorokhoz, akik ott künn a mezőn virrasztva őrizték a nyájat. Virrasztva kell nekünk is őrizni magunkat, családunkat, közösségünket, valakinek még egy országot is. Fáradtsággal, sok kétséggel, sok aggodalommal, mert hol a múltunk ront ránk és nem ereszt bennünket, mint a lábunk köré tekeredő háló, hol a mai nap dönt le bennünket s összetákolt dolgaink alatt maradunk, hol pedig a jövendő rejtőzik és ejt bennünket kétségbe, mert nem látunk belőle semmit. Hagyjuk hát a mai napon mesekönyvekre, betlehemesekre, szólás-mondásra a bóbiskoló, nagyot halló öreg pásztort, meg az ugráló kisbojtárt, - ilyenek nem voltak ott Betlehemben. Virrasztók voltak ott, mert virrasztaniuk kellett az éjszakában, mert az éjszaka a veszedelmek ideje. Virrasztanunk kell nekünk is, testvérek mert minden idő veszedelmek ideje. Ezt bizony jól tudjuk. Ezért hadd hirdessem, hogy Isten világossága áthatóbb minden emberi igyekezet fényénél, és messzebb ragyog még a betlehemi éjszaka fényességénél is. Messzebb ragyog, mint minden őrláng. Isten hatalma meghatározóbb erő, mint bármilyen emberi erő, szülessen bármilyen jó akaratból, összefogásból, tettrekészségből a mi erőnk, Isten ereje minden erőnél meghatározóbb, és minden igyekezetnél érvényesebb. Ez a világosság és ez az erő ugyanakkor nem áll a rendelkezésünkre. Ez az életünk igazi boldogtalansága. Ám az az életünk igazi boldogsága, hogy karácsonykor angyallal jelenik, és mutatja egyrészt, hogy amíg nem tudom a választ arra, hogy kié vagyok, addig csak a költővel sóhajtozhatok: Szeretném, ha szeretnének/ S lennék valakié,/ lennék valakié. Addig csak szüntelen életszorongás és halálvirrasztás között telik az élet. Ám mutatja másrészt az angyal, hogy boldog lehetek, ha az leszek, ami vagyok, egészen pontosan valakié. Ha az leszek, aki vagyok, akkor valakié is leszek. Azé kell lennem, akié voltam mindig is. Istené voltam, Isten tulajdonában kell lennem - és ezért kell most Krisztushoz eljutni, mert én Őbenne látom meg teljesen, hogy milyen az ember. Krisztusban látom meg igazán, milyen az ember, ha teljesen Istené. És azért kell Krisztushoz eljutnunk, mert azt is csak Krisztusban látjuk meg, hogy milyen Isten, ha teljesen az emberé lehet, ha teljesen betöltheti az ember életét. Milyen az ember, ha teljesen Istené? Legelőbb is énekel, s mondja a zsoltárral: Isten álmában is ád eleget annak, akit szeret. Milyen Isten, ha Istene lehet az embernek teljesen? Így mondja a zsoltár: ímé, nem szunnyad, és nem aluszik a te őriződ. Milyen hát az ember, ha teljesen Istené? Egy szóval mondom: boldog. És milyen Isten, ha Istene lehet az embernek? Egy szóval mondom: boldog. Boldog - ember iránt való beteljesedett nagy szerelmében, egyszülött Fiában. Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet – mondja az angyal –, mely az egész népnek öröme lesz, mert született néktek ma megtartó-szabadító-üdvözítő, aki az Úr Krisztusa Dávid városában. Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. Induljunk útnak, testvérek, mi is a pásztorokkal. És ha nem tudunk megindulni? Kérjük rá Isten megsegítő kegyelmét Michelangelo szép versével:

Az ég útját felezd meg

 nékem áldott Istenem, s ahhoz,

hogy megtehessem másik felét,

Te segíts kegyelmesen.

Imádkozunk: Mennyei Atyánk, sok utat bejártunk már ebben a karácsonyban is, sokfelé mentünk, indultunk, sok helyre érkeztünk és sok helyre készülünk még menni. De köszönjük, hogy Igéd most megmutatta, ha ezt az egy utat nem tesszük meg, hiába mentünk és voltunk bárhol is, hiába készülünk menni és érkezni bárhova, ha ezt az egy utat a mi Krisztusunkig nem tesszük meg, nem indulunk Őhozzá, hogy benne lássuk jelét szabadító, megváltó és üdvözítő szeretetednek, nem tettünk semmit. Szeretnénk elindulni, és kérjük Lelked segítségét. Szeretnénk megérkezni, kérjük Lelked pártfogását. Szeretnénk Krisztusunknak hódolni, hogy Neki, a mi kezesünknek és közbenjárónknak, szabadítónknak és üdvözítőnknek hódolva, az Ő nevében hozhassuk elő minden kérésünket. Könyörgünk most Urunk e világ békességéért. Békítsd meg az embert önmagával is, Te már Krisztusban megbékéltél vele. Szüntesd a háborút, a pusztítást, a haragot, az ember szívének rosszindulatát. Hozz nekünk szabadságot, békességet igaz szeretetedben. Könyörgünk Urunk a nincstelenekért, Te látogasd meg őket örök szereteteddel, ajándékozd meg őket mindazzal, ami szükséges az életre, hogy jóságodat, megtartó szeretetedet ők is megtapasztalhassák. Könyörgünk az elesettekért, a betegekért, különösen azokért, akik ezeket a mai napokat is kórházakban töltik gyógyulásra várva. Angyalod szavával, mennyei seregek sokaságával siess hozzájuk, gyógyítsd őket, hozd őket közénk vissza, hogy velük együtt magasztalhassunk és dicsérhessünk Téged. Könyörgünk Urunk azokért, akik a halál árnyéka völgyében várnak, virrasztanak, félve és rettegve a haláltól, gyászolnak és keresik helyét annak, aki elment közülük. Jóságod és üdvösséged dicsőségét ragyogtasd rájuk, kötözd be szívük sebeit, erősíts őket és hívd meg őket látni Krisztust, aki nemcsak született és meghalt, hanem harmadnapon feltámadt, és ült a Te jobbodra, és elsőszülött lett mindazok közül, akik elaludtak. Mennyei Atyánk, könyörgünk e világon minden keresztyénért, minden pásztorért, kiknek híresztelni kell, hogy született megtartó, aki Úr Krisztus a Dávid városában. Áldd meg a Te népedet, a Krisztus nevét vallót. Könyörgünk minden népért és nemzetért, e világ békességéért, közte a mi népünkért, mi országunkért, ezért a szegény kicsi magyar nemzetért! Áldd meg békességgel, neved igaz ismeretével, vezesd Krisztushoz, hogy neki hódoljon, benne szabadulást, megtartatást, üdvösséget szerezzen. Őérette hallgass meg minket.
Ámen