Szabadítás

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A Miatyánk hatodik kérésének magyarázatakor még egyszer szólnom kell sorrendről. Nem azért mintha sorrend-mániás lennék, hanem mert láttuk a kérések magyarázatakor, hogy bizony van jelentősége annak, hogy Jézus milyen rendben sorakoztatja a kéréseket, hogyan vezet be bennünket az imádkozás titkába és nagy csodájába, hogyan kell végig mennünk azon a rövid úton, melyen Istenhez eljutunk. Sok mindent mondottunk már arról, hogy a keresztyén Biblia-magyarázók miképpen mutatják meg a jelentőségét kérések sorrendjének, és néha arra is utaltam, hogy aztán ebből rossz következtetéseket is szoktak levonni. Most annyit jegyzek meg, hogy legalább Augustinus egyházatya óta divatozik az a magyarázat, hogy ennél a három kérésnél, melyek ránk vonatkoznak, mireánk irányulnak, melyekkel mi állunk Isten előtt szükségeinkkel, bajainkkal, kéréseinkkel, talán az élet időrendjét is meglátjuk. Mert amikor a kenyérért könyörgünk, éspedig a mai kenyérért, akkor azonnal itt vagyunk a jelenben, a most-nak a nagy szükségével megyünk Isten elé, aztán amikor bocsánatért könyörgünk, voltaképpen a fölhalmozott adósságunk elengedését kérjük, vagyis visszatekintünk a múltra, a tegnapra, arra, ami elérkezik velünk együtt a jelenbe. És most, a hatodik kérésnél, vagyis a kérések második táblájában a harmadik kérésnél a jövő felé tekintünk, azt kérjük, szó szerint: ne vezess bennünket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Hogy ez valóban így van, hogy ilyen szépen időrendbe lehet szedni a kéréseinket, nem tudom. Azt tudom, hogy Augustinus egyházatya nagyon szeretett mindenben hármat felfedezni, a múltat, a jelent, a jövőt, mindenben a Szentháromságot látta, és így ezt is tudta a Szentháromságra magyarázni. Én nem vagyok ennyire mélylátású és bölcs, inkább csak azt jegyzem meg, hogy eddig is láttuk minden kérésnél, hogyan függ össze egyik a másikkal, hogyan tartoznak össze. Láttuk tehát azt is, hogy miközben Jézus imádkozni tanít bennünket és megmutatja az imádság nagy csodáját, aközben valóban elhelyez bennünket Isten csodálatos országának a távlatába, amely ország eljövendő. Megtanít bennünket arra is, hogy amikor kimondjuk Isten nevét, Mennyei Atyánk, akkor szentség árad ránk és tökéletes isteni jóakarat. Így tehát most nem sok értelme van annak, hogy kiporciózzuk az imádság további kéréseit, hogy ugyanis ma mondom a kenyér kérését, mert azt minden nap mondani kell, vagy ha nagyon feltódul bennünk az elrendezetlen múltunk, akkor elővesszük a bocsánatnak a kérését is, és ha arra gondolunk, hogy lépni kell valamerre, mert a jövő felé nézve él az ember, akkor pedig elővesszük ezt a mai kérést, ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts a gonosztól. Jézus ugyanis nem húzza szét időbe a kéréseket, hanem  arra tanít, hogy az imádság rövid út, általa azonnal Istennél vagyunk, és ha Istennél vagyunk, akkor mindent oda kell vinni. Akkor imádkozunk igazán, amikor mindent odaviszünk Istenhez, és nem úgy imádkozunk, hogy: Mennyei Atyám, ma elmondtam a mai napra valót, elmondtam, hol szorít a cipő, légy szíves, segíts rajtam, a többit majd holnap megbeszéljük, az még ráér. Érezzük mindenik kérésnél, hogy ezek nem ráérős kérdések. Nem ráérős kérdés az éhes ember számára: van-e eledele. Nem ráérős kérdés  a vétkekben, a bűn-adósságokban gyötrődő ember számára, hogy fölszabadul-e, kioldódik-e. És a kísértés sem ráérős kérés, nem beszélve a gonosztól való megszabadulásról.

Azt azonban bizonnyal mondhatjuk, és ebbe beleértem a többi kérést is, hogy ez itt a Miatyánknak a legalázatosabb kérése. Ne vígy minket kísértésbe. Nagyon-nagyon alázatos kérés ez. Részben azért, mert már folyamatosan és szüntelenül küszködünk és harcolunk a kísértésekkel, mégsem vagyunk hősök. Ezt fejezi ki ez a kérés. A keresztyén ember is arra hivattatik el, hogy a keresztyén iskolában megtanuljon harcolni. Pál apostol nem egy levelében buzdít bennünket arra, hogy öltözzük föl a hit fegyvereit, azokat a csodálatos kegyelmi eszközöket, melyekkel megolthatjuk a gonosz minden tűzét, elháríthatjuk az ellenünk irányuló csapásokat,  ellen állhatunk a gonosznak. Ezek a lelki fegyverek biztosítanak minket, és ha velünk vannak, nem nekünk kell futni, hanem majd a gonosz fut el előlünk. Ne vígy minket kísértésbe – mondjuk mégis –, mert nem vagyunk hősök. Leginkább és talán legjobb esetben úgy van ez, hogy inkább megfutamodunk. Talán átéltük ezt valósággal is, hogy szorult helyzetből, bizonytalanságból, kétségből, mikor az szorított, hogy megtegyünk, vagy ne tegyünk valamit, rálépjünk-e egy rossz útra vagy sem, kinyújtsuk-e a kezünk valamiért vagy ne, nos, ilyenkor, megfutamodtunk, mert ahogy mi magyarok szoktuk mondani: szégyen a futás, de hasznos. Bizony, sok-sok kísértésünkből menekedünk így ki. Megfutamodunk. Nem vagyunk hősök, nem vagyunk erősek, nem vagyunk állhatatosak, mégis van ez az egy eszközünk. Elszaladunk, s a kísértő legfeljebb csak a hátunk közepét látja. De, ha már Pál apostolra hivatkoztam, aki fölsorolja a hit fegyvereit, ha azokat számba vesszük, a sisakot, pajzsot, mellvértet, kardot, sarut, csak egy fegyvert nem találunk ott, mégpedig azt, ami a hátunkat védené. Nem lehet tehát megfordulni és elfutni, ugyanis az életünknek iránya van, tart valamerre, és a kísértéseknek éppen az az egyik nagy csele, hogy letérjünk arról az útról, amelyik Istenhez vezet. A kísértés föltartóztat bennünket. Mert a kísértő is tudja - ha nem érti félre senki, így mondom – ebben tökéletesen egyetért Jézussal, hogy keskeny az az út, amely az életre vezet, és sok nehézség van azon az úton, amelyen eljutunk Istenhez. Sok ott próbatétel és a küzdelem. Ha csak nagy léptékekben idézzük fel azokat az eseményeket, amikor Isten kiszabadította népét Egyiptomból és elindultak az Ígéret Földje felé, és ez jelképe az Isten országára meghívott életeknek, azt látjuk, hogy bizony sokszor akartak megfordulni. Vissza a húsos fazekakhoz, Egyiptomban jobb. Megtámadják Istent, aztán Isten szent emberét, és megvádolják: miért hoztál bennünket ide szép ígéretekkel, itt fogunk elpusztulni mind, mert itt nincsen semmi. Dávidnak is ezt mondják jóakarói: a gonoszok kifeszítették az íjat, rátették az idegre a nyilat és lövöldöznek rád a sötétben, lézerszemük van, lövöldöznek, hogy az igazat agyonlőjék. Fuss, menekülj ki innen, hagyd abba, add föl! Milyen nagy alázat szükséges, hogy tudjuk mondani: ne vígy minket kísértésbe! Mert harcolnunk kell, de nem vagyunk hősök. Mert nemet kell mondani, de milyen nehezen tud nemet mondani az ember. Mert ellen kell állni – mégpedig jézusi módon, alázattal, csapásokat elhordozva, mindent, de mindent kibírva, de mi már meg is fordultunk.

Ne vígy minket kísértésbe. Ezzel azt is kimondjuk, ez is hozzátartozik az alázathoz, hogy megkísérthetők is vagyunk. Elemi kezdők vagyunk mi még a Krisztus iskolájában, gyenge diákok, folyamatosan korrepetálásra szorulunk, fejlesztő osztályba kell beiratkozzunk, mert amit tegnap, meg ma reggel megtanultunk, azt a következő pillanatban nem tudjuk, elfelejtettük.Kísérthetők vagyunk. Nemcsak hősök nem vagyunk, hanem bölcsek sem, mert a bölcs a más kárán is tanul, mi meg még a magunkén sem tanulnunk. A kísértés olyasmi – így tudnám ezt elmondani –, mint valami megpróbáltatás, merthogy ördög őfelsége újra meg újra próbálkozik velünk. A görög eredetiben egyébként a peiraszmosz szó, a kísértés pontosan ezt is jelenti, az újbóli próbálkozást. Nem hagy békén. Mondtál már nemet kísértésre? Biztos. És békét hagy most már, megértette, hogy veled nem próbálkozhat? Elfutottál már rossz elől? Bizonnyal. És nem liheg mégis a sarkadban? Elhárítottál már nagy-nagy veszedelmet magad feje felöl, magad szívéből, magad életéből vagy másokéból? És nem elpattant a győzelem, mint a Május elsejei lufi, és nincs tovább? Bizony, ott van újra meg újra, kísérletezik veled. Milyen találó a magyar szó is. Megpróbál, kipróbál. És ahogy egy régi magyar prédikátor mondja: a kísértés kémlelő szere mindig a rossz, mégpedig az a rossz, ami a kísértés idején jónak mutatja magát. Ez a kísértő kémlelő szere. Simon-Simon – mondja Jézus -, a Sátán kikért benneteket, hogy megrostáljon, mint a búzát. De én imádkozom éretted. Nagy rázatás ez.

Mint amikor kémcsőbe tesznek valamit, ráeresztenek egy másik anyagot, aztán rázzák, lötykölik, méregetik, hevítik, párolják – kísérleteznek vele. Milyen véghetetlenül kiszolgáltatott az ember, milyen véghetetlenül gyengék is vagyunk, amellett, hogy nem vagyunk hősök. Kísérletezgetnek velünk, ahogyan Jób életében látjuk. És itt aztán még nagyobb mélységbe megyünk. Mi történik Jóbbal? Kísérletezik vele az ördög. Előbb elveszi a vagyonát. Nagy próbatétel az. Aztán elveszi a gyermekeit. Iszonyatos tragédia. Aztán lenyúzza a bőrét, rühes lesz. Majd ráküldi a feleségét, aki azt mondja neki: átkozd meg az Istent és halj meg. Aztán jönnek a barátok, akik vigasztalás örvén csodálatos teológiai eszmefuttatásokat tartanak, de miről – a maguk pökhendi igazáról? Ne vígy minket kísértésbe, ne engedd, Mennyei Atyánk, hogy a kísértő kémcsőbe rakjon bennünket, ránk eressze a rosszat, ami jónak látszik! Kérve kérünk, óvj meg ettől. Mert hogy is szoktunk visszatekinteni bűnbánattal, töredelemmel azokra az élethelyzeteinkre, pillanatainkra, amelyekbe belebuktunk, amikor nem tudtunk nemet mondani, nem tudtunk megállni, amikor elcsúsztunk és engedtünk a kísértésnek? Ilyen egyszerűen hangzik ez, visszatekintve: „pedig azt hittem, hogy jó lesz!” Ennyi az egész. Pedig azt hittem, hogy jó lesz, pedig azt gondoltuk, hogy az a jó, pedig úgy véltük, hogy azt kell tenni. De akkor már a rossz vigyorog az arcunkba, pedig akkor már veszítettünk, pedig akkor már ránk ég az életünk, s mit ér azt utólag visszatekintve mondogatni, pedig jónak tűnt? Pedig jót akartam? Milyen sokszor védekezünk ezzel is, hogy jót akartunk! S aztán magyarázzuk magunknak saját ítélőszékünkön, s mentegetjük magunkat, mert jót akartunk. A szándékot azért – dünnyögjük - mégis méltányolhatná valaki, Isten is méltányolni fogja a jó szándékot. De most az imádság rövid útján menekülünk Istenhez, vagyis előre menekülünk – és bevalljuk, hogy nem vagyunk hősök, nem vagyunk bölcsek, bevalljuk, hogy megkísérthetők vagyunk, bevalljuk, hogy a kísértő okosabb, mint mi, bevalljuk, hogy újra meg újra próbálkozik velünk, és hogy győzelmet ne vehessen rajtunk, kérjük: ne vígy minket a kísértésbe.

A múlt alkalommal József Attilát idéztem és vitába szálltam vele. Nem volt nehéz. Szegény József Attila. Idéztem: „tudod, nincs bocsánat, hiába hát a bánat” - aztán mondtam, amit prédikátornak kell ilyenkor mondania, hogy dehogyis nincs, dehogyis nincs bocsánat, hiszen van. Most azért, hogy némi igazságot tegyünk ennek a zseniális költőnek, hadd olvassak fel egy-két sort egy másik verséből, ami a mai kéréshez vág. Azt mondja József Attila egy versében, gyermekkorára visszaemlékezve, az egyik filológus szerint, talán éppen arra, amikor kis ferencvárosi proli-gyerekként a Kálvin-téri gyerek-istentiszteleten hallott tanítást, és erre emlékszik vissza, hogy tanítják neki, mi a rossz és hogyan kell a rossztól szabadulni. Így mondja versében: „bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva.” Majd így folytatja: „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség barlangja szívem… Most már tudom, s e rebbentő igazság nagy fényében az eredendő gazság szívemben, mint ravatal feketül!” Imádkoznunk kell, kérnünk kell, ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Mert amilyen alázatos és mindent megvalló ez a kérés, annyira reménykedő is. Ebben pedig Augustinus egyházatyának mindenképpen igazat kell adnunk, hogy jövendőbe is elvisz bennünket ez a kérés.

Éppen ezért is mondjuk, hogy eljussunk a jövendőbe, éppen azért mondjuk, hogy ne forduljunk meg az istenhez vezető úton, éppen azért kell ezt kérnünk, hogy ne hátráljunk meg, ne meneküljünk el, ne restelljünk meg Isten felé igyekezni. Szabadíts meg a gonosztól! József Attila versének fényében kell ezt mondanunk – s azért is idézem őt, hogy ne mondhassa senki, hogy mi, szigorú kálvinista teológusok mindig mindenütt csak bűnt látunk, és mindig feketének látjuk a világot. Hogy mondja a költő? – hadd olvassam még egyszer: „az eredendő gazság szívemben, mint ravatal feketül” – ezt a költő mondja. Mélységes belátás van ebben, s erről egyébként Isten Igéjében mindenütt olvasunk. Sokszor mondja az Ige, hogy gonosz a jelen való világ, meg arról is beszél az Ige, hogy gonoszak az emberek, meg arról is, hogy a szemünk is tud gonosz lenni, sőt Jézus azt is mondja: gonosz a szív is, mert onnan jön ki minden gonosz. Szabadíts meg a gonosztól! Igen, szabadítást kell kérnünk, nemcsak a kísértésektől való megóvatást és megtartatást, hanem szabadítást is. Itt Jézus egy igen erős szót használ, így lehetne talán a legegyszerűbben visszaadni: ránts ki minket a gonoszból. Mint amikor elmegyünk valahova kirándulni. és a gyerek kiül a sziklaperemre, neki ez játék, vagánykodás, és már billenne is, és ekkor valaki utána kap és visszarántja az aláhullástól. Mint amikor valaki bukna át egy korláton, és odakapunk, visszahúzzuk. Mint amikor valaki tűzzel játszik, és kiverik a kezéből egy gyors mozdulattal. Félre rántjuk, eszméltetjük, rákiáltunk valakire, aki nyakig ül a bajban, de nem veszi észre, és mi nem tudunk mást tenni, ráordítunk, hogy térjen már magához. Szabadíts meg a gonosztól, ránts ki bennünket a gonosznak ebből a rettenetes valóságából. Gyakori kérés ez, mert gyakori helyzet ez, hogy elborít bennünket, elborít minket a gonosz, és akárhova fordulunk, mindenütt azt látjuk. Szoktam példálózni a mai Magyarországgal. Valóban, nincs olyan reggel, amikor kivesszük a postaládából az újságot vagy bekapcsoljuk az internetet, hogy megnézzük a híreket, hogy ne azt olvasnánk: letartóztatták, elvitték, lecsukták, előzetesben van, nincs már hely a börtönökben… – miféle gonoszság uralkodik itt? Hogy már akiket mégis úgy valakinek tartottunk volna, már azokról is ezt halljuk, már azok kezén burjánzik a korrupció, akik eminens helyen a felelősei, hogy ez ne legyen így. De hát kifelé könnyű mutogatni, meg legyintgetni, meg totózni, hogy ki lesz a következő. Menjünk most befelé, magunkhoz! Mennyi mindennel van rakva az ember lelke!

A múlt alkalommal feljegyeztem a vázlataim közé, de aztán elhagytam: az egyik egyházatya mondja, hogy amikor azt kérjük, bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátjuk azokat a vétkeket, amelyeket ellenünk követtek, mi is elengedjük – ahogy Lukács mondja – azokat a bűnadósságokat, amelyeket velünk szemben halmoztak fel, akkor - mondja ez az egyházatya – jaj de nagy bajt idéz a fejére az, aki ezt úgy kéri, hogy közben a szívében bosszúvágy ég, nagy jajt idéz a fejére, aki úgy mondja ezt a kérést, hogy közben ő nem akar megbocsátani. Mert ez is rossz, ez is gonosz. Milyen borzasztó, ha az ember, aki gyötrődik a mások bűnétől, szenved a kísértések között, jajong, hogy hova menjen ebben a világban, mert itt már egy talpalatnyi hely nincs, ahol az igaz ember megállhatna, csak éppen önmagát nem látja úgy, hogy ott valami baj lenne. Ezért mondottam a múlt alkalommal, hogy a bűnnek az egyik nagy trükkje, hogy a végén elhisszük magunkról, hogy nem vagyunk bűnösök. Szabadíts meg a gonosztól! A tudósok sokat vitatkoznak, hogy ezt most a gonoszra kell érteni, Sátán őfelségére, ahogy Kálvin mondja: Isten majmára, vagy a gonoszra általában, ugyanis az a főnévrag, ami itt áll, mind a két lehetőséget magában hordozza. Én nem dönteném ezt el, inkább azt mondom: mind a kettőtől, a kísértőtől is, aki embergyilkos volt kezdettől fogva, ahogy János apostol mondja levelében, és a rossztól is, ami itt van, ami körülvesz, ami olyan talányos és megfoghatatlan, amire – ahogy egy filozófus mondja – csak azt tudjuk mondani, hogy már ott van, mindig ott van, szinte mindent megelőz. Szabadíts meg a gonosztól. Csodálatos ígéreteink vannak! Amikor Jézus így tanít imádkozni, és amikor az Ő szava nyomán ezt a kérésünket a csodálatos fenségű, örökké szent és jót akaró Mennyei Atya elé visszük ígéret alapján tesszük. Péter apostol a gyötrődő keresztyéneknek azt írja, hogy amikor szenvednek, és sok rosszat látnak, idézzék fel Lót példáját. Ahogyan Lótot kiszabadította Isten a pusztulásra ítélt Sodomából, akképpen szabadít meg minket is, mert meg tudja szabadítani az Úr az igazakat. Meg tudja szabadítani az Úr az igazakat. Nem lehetetlent kérünk, hanem Isten akarata szerint valót kérünk. Amikor Kálvin azon tűnődik, hogy kell-e nekünk egyáltalán imádkoznunk, hiszen Jézus is azt mondja, tudja Isten, mire van szükségünk, és meg is adja nekünk azt, és már akkor megcselekszi, amikor mi ki se mondtuk a szót, miért imádkozunk hát? – mos, azért,  mondja Kálvin, hogy Isten akaratához hozzákössük magunkat. Szabadíts meg a gonosztól – ezt akarja Isten.

És legvégül hadd mutassam meg ennek a legnagyobb drámáját, azt a drámát, melyben egyszer s mindenkorra, mindent eldöntő módon elvégezte Isten, hogy akik Hozzá igyekeznek, akik nem hátrálnak meg az úton, akik nem fordulnak meg a kísértések közepette, és nem szaladnak a kísértés elől, hanem Istenhez folyamodnak, azokat megtartja. Isten Jézus Krisztus keresztjénél végezte ezt el. Mit hallunk a keresztnél? Ezt kiáltozzák Jézusnak: szabadítsa meg magát, ha tudja! Így gúnyolták, kísértvén Őt – mondja az evangélista. Kísértették Krisztust, hogy szabadítsa meg magát. Hiszen ez mindent összeporlaszt! Arra kísértik, hogy szabadítsa meg magát a rossztól? Ilyen nincs! Nincs is, és mégis, itt a keresztnél mégis van. Egyetlen egyszer. Itt most nem vétetik el a keserű pohár. De ez az egyszer egyszersmindenkorra szól! Csak ott akkor és egyszer Krisztus nem szabadította meg magát, csak ott és akkor és egyszer Krisztus nem engedett sem valóságosan sem elvontan annak a kísértésnek, hogy kioldódja magát a rosszból. És így végezte el, így szerezte meg, így hozta el számunkra a szabadítás igazi és szilárd alapját. Azt olvassuk a zsoltárban, ahol Dávid jövendöl: mert az Úr igaz, igazságot szeret, és az igazak látják az Ő orcáját! Azt az igazságot hozza itt Isten, ami nem a miénk, azt az igazságot közli újra, amit mi elvesztegettünk, azt az igazságot kapjuk, amelynek a helyére bevonult a gonosz, ahogy a régiek mondták a rosszról, hogy semmi más, mint privatio boni, a jónak a hiánya, ezt most Krisztus megszerezte számunkra - mindhalálig való engedelmességével, még a szabadításra buzdító kísértésnek is ellenállva, önmagát nem szabadítva, hanem a szabadító Isten kezébe letéve elvégezte. Ha tehát, testvérek, az imádságnak ezt a kérését mondjátok: ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, csatoljuk hozzá a szívünkben mindég azt a csodálatos bíztatást, amit az apostol mond: meg tudja szabadítani az Úr az igazakat. S csatoljuk hozzá a Krisztus győzelmét, őérette bizton meghallgat minket a Mindenható Atya! Övé a dicsőség örökkön örökké!

Ámen

Mennyei Atyánk, a szenvedésében engedelmes, kísértésekben győzedelmes Krisztus által jövünk hozzád s megvalljuk, sem erő, sem készség nincs bennünk, hogy ellenálljunk a rossznak, hogy megfutamítsuk, hanem inkább mi lábunk inog, s feladjuk a hit szép harcát, megfordulunk azon a csodálatos, bár nehéz úton, mely a Te országodba vezet. Siess segítségünkre, óvj bennünket kísértésektől, szabadíts bennünket minden gonosztól! Segíts Lelked erejével, az igazságnak Lelkével, aki bátorságot önt szívünkbe, aki megfeddi a világot bűn, igazság és élet tekintetében, aki munkálja bennünk, hogy lássuk, nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak. Taníts bennünket, Atyánk, lélek szerint járni, lélek szerint harcolni, lélek szerint ítélni, lélek szerint megküzdeni minden kísértéssel. S kérünk, cselekedd életünkben azt, amit a magunk erejéből nem végezhetünk, s amire látásunk, és igazságunk nincsen: távoztasd és tartóztasd fel a gonoszt, óvj bennünket minden rossztól, bajtól, bűntől és nyomorúságtól.

Így kiáltunk Hozzád egész népünkért, amely annyi bajban és rosszban vergődik. Jaj nekünk, hogy mindenki azt teszi, amit jónak lát, mert csak nyomorúságot szerzünk vele. Vezess bennünket igazságod szerint igazságra, szentségre, tökéletességre. Kérünk, légy velünk, mikor harcainkat vívjuk sok-sok kísértéssel szemben. Légy velünk, amikor alázatosan el kell hordoznunk azt, amin nem tudunk változtatni, de könyörgünk a betegeink gyógyulásáért, könyörgünk a szomorkodókért, a gyászolókért - és vigasztalásukért. És könyörgünk mindazokért, akik riadtan rezzennek arra, hogy szívükben feketül az ős gazság, mint valami ravatal, támassz ott életet, hozz újjászületést, lelked által való új valóságot, hogy Hozzád igyekezzünk, Benned a szent élet jó ízét és örömét megtaláljuk. Hisszük is, mikor ezt kérjük Tőled, Te azt az Krisztusért, aki minden kísértést legyőzött, és helyettünk minden rosszat magára vett, hogy váltságot szerezzen nékünk, Őérette Te meghallgatod ezt a mi kérésünket.

Ámen