Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Vasárnaponként hosszú heteken keresztül próféciákat hallottunk: Ámós próféta jövendöléseit, jórészt és döntő módon a próféta dörgedelmeit, intéseit, feddéseit, panaszait egy elkerülhetetlen ítéletről, amit Isten jó előre meghirdet és népének tudtára ad. Ám azt is hallottuk az ítéletes jövendölések és látomások végén, hogy Istennél mégis el van rejtve egy nagy titok, a könyörületnek, a kegyelemnek a titka. A világban minden magától értetődően következik egymásra –magától értetődő, hogy amikor az ember tévútra megy, akkor eltéved, ha az ember leszakítja magáról a teremtés rendjének köteleit, bizony elvész – s ha nem Isten törvénye szerint él, az élete zűrzavarba fullad. Mindez egyértelmű, evidens, és mégis… van kegyelem! Csodálatos, hogy bár ez a kegyelem nem evidens, mindazáltal érvényre jut. Igen, a kegyelem meg nem érdemlett valóság, hanem Isten szeretetéből való. Az elmúlt napokban az evangelizáción is egy próféta állt előttünk, Illés, aki Jézus Krisztusnak az előképe, mert a próféta abszolút módon Istenre koncentrál. Istenen kívül nincs más, és azért nincsen, mert ha Istent kizárjuk az életünkből, akkor hiába van sok-sok lehetőségünk, melyek közül válogathatunk, az egyet, a döntőt elvétettük.

Ma is egy próféta szólt hozzánk a lekcióban: Ézsaiás vigasztaló beszédeiből olvastam fel egy szakaszt, és ez Istennek kegyelmét jelentette be. Isten szenvedő szolgáját állítja elénk, aki csodálatos mégis, mert bár szolga, a teremtésben Isten teremtő társa,  bár szolga, de Istennek Fia. Ennek a jövendölésnek a fényében értjük meg azt is, amit Pál apostol a Római levélben mond buzdításul a Krisztus követeinek, Isten gyermekeinek. E kettőt összekapcsolva szeretnék szólni arról, hogy mi az igazi ádventi várakozás, melyben az ember lelkének feszült előretekintése  találkozik Isten ígéretet betöltő hűségével.

Legelőbb arról kell szólnunk, hogy, amikor Istennek szolgájáról, hűségéről és szabadításáról szól, a próféta három élethelyzetet mutat be, mikor természetesen módon támad az emberben várakozás,  sóvárgás. Mindegyik egzisztenciális helyzet, mindegyikben előre-tekintünk valamire, vagy más szóval, ki-tekintünk valamire az életünkből, s mivel még nincs ott, a hiánya szent vágyakozást teremt. Az első így szól: „Ímé az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akit szívem kedvel, lelkemet adtam ő belé, törvényt beszél a népeknek”, majd még egyszer halljuk: „a törvényt igazán jeleníti meg”. Az igazságosságról van szó, kedves testvérek. Ha nincs életünkben igazságosság, akkor – ahogyan azt a magyar kifejezés szépen mondja – csak jussolás van. Gyerekkoromban, mikor még a Magyar Államvasutak nem olyan helyzetben volt, mint ma, s nem azon törték a fejüket a hatalmasok, hogy bezárjanak-e vonalakat, elzárjanak-e falvakat az élettől, megnehezítsék a közlekedést számukra – sőt, a Magyar Államvasutak kultúrát is hirdetett, emlékszünk, a vonatokon festményillusztrációk voltak elhelyezve, Szinyei-Merse, Munkácsy képei. Az utasok, ha nem volt jobb dolguk, képzőművészeti oktatásban részesedtek. Jól emlékszem, a Sárbogárd-Székesfehérvár vonalon járó vonaton egy kép-illusztráció, nem jegyeztem meg, hogy ki festette (Tornyai János! – köszönet a gyülekezet tagjainak!): ez volt a címe: „Juss”. Ezen egy tanya látható, előtte egy szekér, a szekérre fölbatyuzva párna, ciha, bútordarab, és két ember áll a szekér előtt és egy párnadarabon huzakodnak. Juss, - jussoltak. Az örökségen veszekedtek. Bizony, sok szomorú történet beszél arról, hogy milyen az, amikor a magyar ember jussol, a jussáért harcol. Életek bomlanak meg, családok szakadnak szét, testvérek válnak egész életre haragossá, és ezek a jussolások csak egyre szomorúbbak, keserűbbek, és a végén talán úgy járunk mi is, mint szegény Bánk bán a dráma végén: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én”, - mert nincs igazságosság. Az igazságosság hiányát két szemléletes képpel fejezi ki a próféta. Isten ígéretet ad az eljövendő Messiásról, s ezt mondja: „Nem kiált, és nem lármáz, nem hallatja szavát az utcán” - és nem jussol – „megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki.”

Milyen könnyű a megrepedt nádat kettétörni! Semmire sem jó. Vagy félredobni. Nem nagy mozdulat. De milyen nagy erő, milyen nagy kegyelem, milyen nagy odafigyelés a megrepedt nádat megtartani. Ezékiel prófétának van egy jövendölése egy szőlővesszőről, mely mind a két végén megégett már, semmire se jó, elrongálódott, megrepedezett. Ezzel mutatja be népének sanyarú állapotát. S mire jó a megrepedt nád? Aztán mire jó a pislogó gyertyabél? Nem világít, csak pislog és kormozza a levegőt. Emlékszem, gyermekoromban karácsony után külön műsorunk volt, szülői felügyelettel, újra meg újra meggyújtani a gyertyát, amíg tartottak. Mikor eljött a gyertyaoltás ideje, édesapám megnyálazta az ujjait és két ujjal eloltotta a gyertyabelet. Hát mi is, oktondi gyerekek, megpróbáltuk utánozni. Nem tudtuk, hogy nem is kell megnyálazni az ujjunkat, az csak bűvészmozdulat. Az igazság az, hogy gyorsan kell a lángot elnyomni. Nos, odamentünk, nyálaztuk az ujjunkat, aztán jól meg is égettük! Úgyhogy édesapánk iránti csodálatunk nagyra nőtt, hogy nemcsak lelkész, hanem tűzoltó is, és kézzel el tudja oltani a gyertyát, mintha Mucius Scaevola lenne, aki tűzbe tartotta a kezét. Milyen egyszerű egy pislogó gyertyabelet eloltani! De milyen nagy dolog újra lángra lobbantani, eleven, égő fényre hívni! Milyen egyszerű, a Biblia kifejezésével élve, az oka-fogyottat és az együgyűt igazságából kiforgatni! Hiszen erről beszél a próféta. Nem mindenki olyan, testvéreim, mint a hamis bíró példázatában a rámenős özvegyasszony, ki addig jár a bíró nyakára, addig mondja, addig zaklatja, addig üldözi, addig kopogtatja, addig hívogatja éjfélkor is telefonon, mígnem azt mondja a bíró: - Csak békén hagyjon már, megadom neki! Nem ilyenek vagyunk, kedves testvéreim, megrepedt nádszál az életünk, pislogó gyertyafény az életünk!  Hát meddig tart a hatalmasnak elroppantani végképp, egy mozdulattal eloltani? Volt és nincs! Milyen csodálatos Istennek az ígérete, hogy akit Ő elküld, akit az Ő Lelke kedvel, aki az Ő választott szolgája, az nem azért jön, hogy a megrepedt nádszálat eltörje, nem azért jön, hogy a pislogó gyertyabelet kioltsa, hanem azért, hogy törvényt beszéljen és hogy a törvényt, az igazságosságot igazán jelentse meg.

Másodszor a próféta képei fölidézik azt is, hogy egy új rendre várunk. Mindannyian. Ha arra gondolunk, hogy csak az elmúlt 15-16 évben, de beszélhetünk az elmúlt ötvenről, hetvenről, az egész mögöttünk levő keserves 20. századról is, meg a 21. elejéről, és – ha már Bánk bánt idéztem -  beszélhetnénk Tiborcról, és mehetnénk vissza a történelembe, ki tudja, meddig, akkor láthatjuk, hogy az emberben mindig ott feszült a jó rendre, az új rendre való várakozás. Ezt – ha felidéztük a történelmet, meg a magunk történetét – fordított módon éppen ez igazolja. Óh, hányszor adtuk a vótumunkat, de inkább a szívünket, a lelkünket, az időnket, a jókedvünket, a reménységeinket, az álmainkat olyanok szavára, akik azt mondták: lesz új rend, lesz új világ, lesz jobb világ?! Pedig hogy óv bennünket Krisztus, mikor a tanítványainak azt mondja, hogy majd lesznek olyanok, akik azt mondják, hogy itt az Isten országa, meg ott az Isten országa – és hozzáteszi –: ne higgyetek nekik! Hiszékenyek vagyunk, testvéreim. Ha azt halljuk: új világ, ha azt halljuk: új rend, minden új alapokra kerül, hát hogyne hinnénk, hiszen a sóvárgás és a vágyakozás éppen azért támad bennünk, mert a mi világunk nem jó rendben van. Nincsenek rendben a dolgok. Jól emlékszem az egyik testvéremet gyerekkorunkban gúnyoltuk is meg ugrattuk is azzal, hogy rendmániás volna – most már bocsánatot kérhetek tőle ezekért a gyerekkori csipkelődésekért. Hazajött az iskolából, s nem úgy, mint mi, kik bevágtuk a táskát a sarokba, s mentünk mindjárt ebédelni, ő szépen letette a táskáját, végigjárta az udvart és rendet csinált. Bevitte a kapákat a kamrába, ha egy tyúk kiment az udvarra, azt visszakergette, ha nem volt víz az itatóban, öntött bele vizet, mindezt elvégezte, s utána ment ebédelni. Rendnek kell lenni! De az a helyzet, hogy az ember jobbára olyan, mint a futtában hazaérkező rendetlen kisiskolás, bevágja a táskát a sarokba, elkölti az ebédjét, s nem végzi a dolgát. Nincs rendben a világ. Ezért is sóvárgás van bennünk. Vágyakozás van bennünk a rend után. Milyen találó a magyar fordítása a Pál apostolnál szereplő görög szónak: sóvárgás. Igen, ahogyan a sót nem nélkülözheti az ember, ahogy nem tud meglenni nélküle, úgy vágyjuk ezt a rendet. Azt mondja a próféta: „Így szól az Úristen, aki az eget teremtette és kifeszítette és kiterjesztette termésével a földet, aki lelket ád a rajta lakó népnek és leheletet a rajta járóknak. Én, az Úr hívtalak el!” Ez az Isten rendje. Halottuk Ámós prófétánál is: az Úr az, aki az eget és a földet alkotta, aki kifeszítette a boltozatot, aki megfundálta a földet, és aki életet, leheletet, lelket ad a rajta járóknak, a rajta élőnek. Isten rendje az élet rendje. Hogy mennyire így van ez, és milyen nagy az emberben a sóvárgás, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az életünk elveszéssel határos. Miért sóvárgunk Isten után? Miért sóvárgunk az új ég és az új föld után? Miért sóvárgunk az élet teremtője után? Mert az életünk elmúlással határos. Halállal fejeződik be, és igen, igaza van a filozófusnak, hogy minden élőlénytől döntő módon az különbözteti meg az embert, hogy az ember előrevételezi a saját  halálát, tudunk a halálunkról. De tegyük hozzá azt is, amit a filozófus nem mond, mert dolga, ezt már a prófétának, az apostolnak, a prédikátornak kell mondania: hogy az ember ugyanakkor előrevételezi az új életet is, amit a világot teremtő, a világot életben tartó Isten készít a számukra. Ádvent szent sóvárgása és nagy vágyakozása arra az Istenre irányul, aki tartja bennünk a lelket. Mert mi tartja bennünk a lelket? Miért lélegzünk még, miért élünk még? És, ha átvitt értelemben, szellemi, lelki értelemben is föltesszük ezt a kérdést, mi tartja még bennünk a lelket? Talán ördög csalta bús szívünk? – ahogy az ének mondja. Vagy a saját kudarcaink? Vagy volna bennünk valami muszály-herkulesség? Isten tartja bennünk a lelket! És – ahogyan az apostol mondja – akiket Isten lelke vezérel, azok az Istennek fiai. És ez a Lélek tanúskodik velünk együtt. Együtt tanúskodik velünk, hogy Isten gyermekei vagyunk. Nem hagy el bennünket. Nem tesz félre minket.

Pedig, ha hozzátennénk az emberiség minden csalódásához, ahogy mi csalódtunk a másik emberben, vagy ahogy mi csalódtunk önmagunkban, az ígéreteinkben, az álmainkban, ha mindehhez hozzá tennénk, hogy Isten hányszor csalódott bennünk, akkor ezt a jövendölést nem olvashatnánk. Nemrégiben egy idős emberrel Istenről beszélgettem, megbocsátásról, életről, eljövendőről. Ez az idős ember – aki sokat látott, tapasztalt, szenvedett, és sokszor újította meg Isten az életét – azt mondta nekem: - tiszteletes úr, tudja, lehet hogy furcsa, amit mondok és lehet, hogy félreérthető is, de Isten nem tud más lenni, mint szerető Atya! Egyből elővettem magamból a kálvinista szuverén isten-tudatot és azt mondtam – Hát persze, persze,  de úgy-e a szuverén Isten az, aki nem tud más lenni, mint az Atya? Mire ő azt mondta: - tiszteletes úr, most ne teológizálgassunk, persze, szuverén az Isten, mindenható az Isten, világegyetemet alkotó az Isten – de késő vénségemre annyi szenvedés és hányattatás után, az újrakezdésnek annyi lehetősége után, és mint apa és mint nagyapa és mint dédpapa megértettem, hogy az Isten nem tud más lenni, mint szerető Atya, és az Isten nem tud mást tenni, mint szeretni. Ő tarja bennünk a lelket. És az Ő Lelke, a teremtő Szentlélek tanúskodik velünk együtt. Nem önáltatás, nem becsapás, nem valamiféle képzelgés az, hogy Istennek gyermekei vagyunk.

Legvégül, kedves testvérek, a próféta jövendölése egy mindennapi képet idéz elénk, és ezt így lehet röviden összefoglalni: azért is sóvárgunk és várakozunk, mert szabadulást várunk. Ezt mondja az Úr szolgájának: „Én az Úr hívtalak el igazságban, fogom kezedet, megőrizlek, népek szövetségesévé teszlek, pogányoknak világosságává, hogy megnyisd a vakoknak szemeit, hogy a foglyod a tömlöcből kihozzad és a fogházból a sötétben ülőket.” Szabadulást várunk. Az ember lelke sóvárgásának nemcsak az oka, hogy a világban nincsen igazságosság, vagy hogy halállal korlátos az életünk és élethiányban szenvedünk, hanem az is, hogy foglyok vagyunk, rabok. Persze, mi sokszor kiáltjuk Petőfivel: „Rabok legyünk vagy szabadok/ Ez a kérdés, válasszatok.” Költői a kérdés, tudjuk mindannyian, már el van döntve, hogy szabadok akarunk lenni, - de azok vagyunk-e? Nagyon jól emlékszem, a rendszerváltás idején a televízióban játszottak egy lengyel rajzfilmet. Három-négy perces volt a rajzfilm, következőt lehetett látni: egy figura ül, jól felismerhető börtön-szerűségben, kis cellában, néhány lépést járkál föl-alá, egyszer csak gondol egyet és puszta kézzel döngetni kezdi a börtönfala, és megreped a börtön fala. Ő kilép rajta. Felhangzik a a Marseillaise „Előre ország-népe”, - itt a nagy szabadulás. Emberünk boldogan kihúzza magát és ujjong, majd tesz néhány lépést és – a kamera közeli képből átvált totál-plánba - és azt lehet látni, hogy csak egy nagyobb börtönbe jutott. A mi emberünk megint nekiáll, megint verni kezdi a börtönfalat, megreped a börtön, ujjongás, Marseillaise, megint vált a kamera - zoom-ol egyet, ahogy mai nyelven mondjuk - , és látjuk: megint csak egy börtönben van. Egy kicsit nagyobban. Tömlöc az ember élete, néha-néha nagy szabadságharcokat vív, ledönti a börtönfalat, aztán azt találja, hogy egy nagyobb börtönbe jutott, mely nagyobb, kényelmesebb, komfortosabb, már vízcsap is van benne, aztán televízió, majd kábel-TV, sőt, Internet, lebomlottak a schengeni határok, most már itt van a végtelen szabadság! De valójában: börtönből börtönbe. Olyannyira így van ez, hogy sokan – és ezt talán a mi rendszerváltásunk története igazolja –, alighogy kiléptek a kidőlt börtönkapun, körülnéztek a szabad világban s önként visszamentek és visszaültek – mert ott jobb! És mégis sóvárgunk. És szabadulásra várunk. Azért, mert a sorsunkat nem tudjuk belülről felnyitni. Azt sem tudjuk, hogy kezdjünk hozzá. A próféta két képet kapcsol egybe: tömlöcről beszél és sötétségben ülőkről. A börtönök általában is sötét helyek, de most össze is köti a kettőt, és azt jelenti, ha akarnánk is szabadulni, nem tudjuk, hogy miképpen kezdjünk hozzá. A sötétben ülünk, és a sötétben ülő ember ezer százalékban kiszolgáltatott. Hát a saját kezét sem látja. Ahogy mondani szoktuk, olyan sötét van, hogy az orromig nem látok el. Hol nyissam, hol fogjam, hol kezdjem el? Merre lépjek? Az egész teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését – mondja az apostol, mert az Isten fiai szabadok és az Isten fiai azok, akikre rá van bízva a szabadítás nagy szolgálata. Igen, kedves testvérek, a sorsunkat nem tudjuk belülről fölnyitni, Isten az, aki ránk nyitja a sorsunkat. Mintegy kívülről.

Ezt is fejezi ki a nagy zsenialitással fordított szó: sóvárgás. A várakozás itt nem azt jelenti, hogy előrevetítünk valamit, és reméljük, hogy eljutunk odáig:  kitűztünk egy célt, és el kell jutnunk a célig. Nem! Itt valami érkezik. Ahogyan várjuk a pályaudvaron a beérkező vonatot. Valami érkezik az életembe. Várni azt jelenti, hogy fölnyíltam, szabad és kész vagyok fogadni. Csodálatos ígéretet mond a próféta, és csodálatos dologra buzdít az apostol: a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. Még az itt szereplő apokalipszis szó is azt jelenti, hogy kilép valaki a homályból és belép valakinek az életébe. Csak most így kell mondani: kilép valaki a fényből és belép a sötétbe, hogy ott fény támadjon.

Isten Szentlelke azzal buzdít bennünket mostani ádventünkben, mikor a sorsunkkal, a föl nem törhető, föl nem nyitható sorsunkkal, az életünk korlátozottságával, a világban oly gyakran, szinte minden nap elsikkasztott, elvesztegetett igazságossággal szembenézünk, hogy legyünk bátrak – immár hadd fordítsam meg az Igét –, bátrak Isten Lelkével együtt mi is tanúskodni. Az ige a megingott, gyenge keresztyéneket bíztatja, buzdítja: látjátok, Isten Lelke veletek együtt tanúskodik. Isten gyermekei vagytok. És ha a Lélek mondja ezt, akkor ezt tőletek senki nem veheti el. Ne higgyetek azoknak, ma sem kell hinni azoknak, akik legyintenek ránk, és azt mondják: - A keresztyének?! Köszönjük az ádventet – mondják a kereskedelmi egységek –, meg a karácsonyt, most 35%-kal nő a kereskedelem forgalma! Na, ennyi haszna volt a keresztyénségnek! Egyébként? Ne rendüljetek meg, ha Isten világosságának a fényében saját nyomorúságotokkal szembesültök. Ez gyógyító fény. Ezt a méltóságot nem veheti el tőletek senki, Isten lelke veletek együtt tanúskodik, Isten tartja bennetek a Lelket. S hálából tanúskodjatok ti is a Lélekkel együtt! A Lélek azt mondja: Isten gyermeke vagy, mondd te is: Isten gyermeke vagyok. Megtehetjük ezt szabad szívvel, mert akit Isten megígért, valóban el is küldötte. Nem szép szavakat mondott ötszáz, hatszáz esztendővel Krisztus születése előtt, hanem ígéretet adott, és ez az ígéret beteljesedett. Eljött az, aki nem törte el a megrepedt nádat, aki nem oltotta ki a pislogó mécsest, aki nem lármázott, de a törvényt igazán tanította, aki rabszolgahalált halt, de mint az ég és a föld királya halta a halált s látott feltámadást. Isten Benne bizonyította, hogy minden ígérete igaz és ámen. Legyen a mi ámenünk a mi boldog bizonyságtételünk: Isten gyermeke vagyok, én sem oltom ki a pislogó gyertyabelet, én is igazán szólom a törvényt, én is tartom másikban a lelket, és én is segítek fölnyitni másnak sorsát, életét, mert megszabadított, és ezért szabadításra hívott gyermek vagyok.

Ámen