Sötétség

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Nagyhétben Jézus szenvedés-történetét végigkövetve újra olvastuk az evangélisták leírását. Azt láttuk, hogy az evangélisták az evangélium többi részéhez képest, Jézus egész földi élettörténetéhez viszonyítva igen terjedelmesen és aprólékosan írják le a passiót. Egyetlen mozzanat sem maradhat ki, egyetlen, csekély, a nagyvonalú elbeszélő számára talán lényegtelen esemény sem marad el az elbeszélésükből, valóban, mindent, mindent fontosnak tartanak. S ahogyan igaz egy régi bibliatudós megjegyzése Márk evangéliumáról – nevezetesen, hogy az passió-történet rövid bevezetéssel – ezt gyakorlatilag a többi evangéliumról is elmondhatjuk. Mégis, milyen különös, hogy Jézus nagypénteki szenvedése, agóniája, halála körülményei között van egy igen terjedelmes időszak, mely a megfeszítés pillanatától az utolsó percekig tart, mintegy három óra, melyről egyik evangélista sem mond semmit más, csak annyit, amit felolvastam Mátétól. A tényről Márk és Lukács is egyöntetűen beszámol. Mikor Jézust megfeszítették, s vele együtt a két latrot jobb és balkéz felől, mintegy hat óra volt (mai időszámítás szerint tizenkét óra), és támadt nagy sötétség az egész tartományban, és tartott mintegy kilenc óráig (a mi időszámításunk szerint délután háromig), azaz három órán keresztül. Erről a három óráról, Jézus agóniájának lényeges tartalmáról, miközben a megfeszített vívja a haláltusát, nem szólnak az evangélisták, nem részletezik, nem mutatják be, hogy ez a szenvedése hogyan ment végbe, egyetlen mozzanatát nem tudatják.  Pedig aki szenvedett akár csak három percig, annak emlékezetébe olyan mélyen az, hogy szenvedése minden részletéről később is be tud számolni, újra és újra fel tudja idézni ezt. A fizikai kín, a fájdalom a lélekben szenvedéssé válik, és a szenvedés felidézhető.

János evangélista viszont nem említi, hogy beállott ez a három óráig tartó sötétség. Ő már korábban, az Utolsó Vacsoráról idézi Jézus szavait, - ezeket a szavakat egyébként Lukács evangélista is közli: íme eljött az óra, mondja Jézus, és ez az óra most van, amikor az ember fia a főtanács kezére adatik, amikor ítéletet mondanak felette, halálra ítélik, megfeszíttetik, meghal, és majd harmadnapon feltámad. Lukács még markánsabban adja vissza Jézus szavait: ez az az óra – mondja Jézus a Gecsemáni kert felé tartva tanítványaival – és ez a sötétség hatalmáé. Egyszóval, kedves testvéreim, nem valamiféle szellemi értelmezést adnak itt az evangélisták, miszerint Jézus megfeszítése az emberiség történetének a legnagyobb mélypontja – noha ezt is mondhatjuk –, a legsötétebb ideje, lelki éjsötétje, vagyis az egész emberi történelem legmélyebb sötétsége, hanem éppen megfordítva: ők Jézus szavait látják itt beteljesedni: ez az az óra és a sötétség hatalma. Ez áll be, és ezt egyetlen mondatban adják tudtunkra az evangélisták.  És ha ez a sötétség beállott, akkor ezzel együtt némaság is beállott. A katonák, akik a kivégzést végrehajtják, miután a zsákmányon megosztoztak – így mondja az evangélista: leültek és őrizték őt, várva halála bekövetkeztét. Erről a három óráról, a sötétségről és a sötétség értelméről – ha ugyan van a sötétségnek értelme -, a beálló napfogyatkozás üzenetéről – ha ugyan van annak üzenete – szeretnék szólni most közöttetek Isten lelke segítségül hívásával ezen a mai estén.

Lukács evangélista – mint említettem –Jézus szavait idézi: ez az az óra és ez a sötétség hatalma. A Megváltó agóniájában egy döntő óra áll be, amikor – ahogyan a régiek mondták - maga a természet is sötétbe borul. Egyik nagypénteki énekünk is így kezdődik: mély gyászba borult a természet. Mintha az Isten által teremtett világ is megrettenne most, és egy olyan különös természeti jelenség állana be, mely abban a korban valóban megtörtént, mert egy alexandriai történetíró, Dionüsziosz erre az időszakra utalva feljegyez egy hosszú ideig tartó napfogyatkozást, és azt a megjegyzést fűzte hozzá, hogy vagy a természet istene szenved, vagy a világ gépezete omlik össze. A régiek, akik nem látták a szellemet, a természetet, a történelmet és a natúrát oly módon elkülönültnek, mint ahogy mi látjuk, bátran azt mondták: gyászol a természet. Vagy még inkább mondhatnánk, hogy valami olyasmi történik itt, amit a nagy orosz ikonfestő, Andrej Rubljov az egyik ikonján ábrázol: a megfeszített Jézust látjuk középen, és felette a Mennyei Atya mintegy eltakarja a szemét. Ha Isten eltakarja a tekintetét, akkor sötétség támad, mert akkor van világosság az életünkben, ha Isten az Ő tekintetét nem fordítja el rólunk. Így hangzik az áldás is: fordítsa ránk Isten az Ő tekintetét. Így könyörög sok helyen a zsoltáros is: ne fordítsd el rólam tekintetedet. Akkor vagyunk világosságban, akkor van az életünknek fénye, biztonsága, távlata, perspektívája, ha Isten világosságában, tekintetének világosságában járhatunk. De ahogy ez a régi, orosz festő ábrázolja, mintha Isten eltakarná most tekintetét, hogy ne lássa szenvedni az Egyszülöttet. S aztán, ahogy az evangéliumokban is olvassuk, mikor újra felkél a világosság, oszlik a sötétség, kiált Jézus a sötétség harmadik órájának a végén: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem! Ez a három óra a sötétség mélyén Istentől elhagyattatva, hiszen Isten is mintegy eltakarja a tekintetét, ez az ítélet legteljesebb mélysége. Mikor a teológusok arról beszélnek, hogy Isten Jézusra vetette rá bűneink büntetését, Jézus hordozza el Istennek az emberi nem bűnei miatti haragját, akkor arról szólnak, hogy ez az emberi történelem legmélyebb és legsúlyosabb drámája, mert itt ütközik össze halálos módon Isten igazságossága és az ember Isten elleni lázadása. S ehhez azt is hozzáteszik mindig, hogy Jézus maga-magára maradva hordozta el ezt a büntetést. Isten ítéletéhez ez is hozzátartozik. Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár, mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te akarod, - így imádkozik Jézus néhány órával korábban, Nagycsütörtök este a Gecsemáni kertben, vért verítékezve, agonizálva. Igen, az agónia nem a kereszten kezdődik, de az agónia nem is a Gecsemáni kerti imádsággal kezdődik, az agónia ott kezdődik, amikor az ember kiszakítja magát Isten szeretetéből és áldásából, amikor átkot vesz magára, noha hallotta és érti a szankciót: amely napon ama fa gyümölcséből eszel, halálnak halálával halsz. Ezóta tart ez az agónia! De Krisztus helyettünk odaáll. Ettől kezdve ebben az éji sötétben felfénylik a kereszt egyik titka – ahogy Pascal mondja – Krisztus agóniája a világ végezetéig tart, minden emberért. Nemcsak az akkoriakért, nemcsak azokért, akik akkor Őt halálra adták, nemcsak ott a megszeppenő és gyáván elszaladó tanítványokért, nemcsak ott azért a nemzedékért, nemcsak az előttük járókért, hanem minden későbbi nemzedékért a világ végezetéig, és értünk is. A Krisztus agóniájában ott van a miénk is.

A Krisztus halálában ott van a miénk is. A Krisztust körbevevő mélységes sötétségben ott van a miénk is. A Krisztus elhagyottságában ott van a miénk is. S azért, hogy a mi halálunk átmenet legyen a halálból életre, hogy a mi szenvedésünk  az életre vezető kereszt hordozása legyen, hogy a mi bűnünk megbocsáttassék, hogy a mi lázadásunk és engedetlenségünk Krisztus kegyelme által fiúságra, boldog istenkövetésre változzon. Amikor Jézus szavait halljuk: éli, éli láma sábaktáni, én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem, akkor mégsem arról kell szólnunk, hoyg Jézus agóniája valami szánalomra méltó, megindító, az ember érzékenységét felébresztő és a lelkében mély és drámai húrokat megpendítő küszködés lenne. Bárhány passió-történetet látunk, akárhányszor elolvassuk azt az evangéliumokban, bármennyi irodalmi feldolgozása kerül elénk vagy próbáljuk önmagunk számára elképzelni azt, valóban mindig igen mélyen megrendülünk. Az ember minden szenvedés láttán megrendül. Hogy ne sírnánk, ha látunk egy síró kisfiút, hogy ne sírnánk, ha látunk egy ereje teljében levő fiatalembert egyik napról a másikra halálban összeroppanni, hogy ne rendülnénk meg és sírnánk, ha látnánk idős, megfáradt embereket, akik hosszú hónapokon és éveken keresztül iszonyatos küzdelmet folytatnak a szenvedéssel, a halállal, a betegséggel minden erejüket felégetve! Hát hogyne rendülnénk meg Jézus keresztjénél!

Mégis, kedves testvéreim, azt kell mondanunk, hogy nem az agonizáló Jézus puszta küszködését, küzdelmét látjuk itt, hanem az agónia szó másik értelmét is látjuk a kereszten: itt harc folyik, a szó valóságos értelmében vett harc, élet-halál harc. „Én vagyok a világ világossága – mondja Jézus - és aki engem követ, nem járhat a sötétségben.” Ti az én tanítványaim vagytok – mondja -, kövessetek engem, maradjatok énbennem, és akkor az Atya világosságában jártok.” Amikor tanítványainak önmaga sorsát példázva az elhaló gabonamagról beszél, melynek meg kell halnia, hogy belőle új élet, új életek sarjadjanak, akkor azt mondja tanítványainak: aki engem követ, az ott lesz, ahol én vagyok, és aki engem szeret, azt megbecsüli az Atya. Az apostol pedig a kolosséi levélben azt mondja, Istent magasztalva: kihozott bennünket a sötétségből és a halálból és általvitt bennünket az Ő fiának csodálatos országába. De hogy ez az átlépés, vagy - ahogy szokták mondani – ez az átlendülés megtörténhessen, ahhoz, hogy az ember kiléphessen az élet sötétségéből, a világ hatalmasainak fogságából Isten csodálatos világosságára, ahhoz nagy harcot kell folytatni. Bennünk is és értünk is. A kereszten Jézus értünk is harcol, de velünk is harcol, sőt velünk szemben is. Mert amikor azt mondom, és ezzel közhelyet mondok, hogy a szenvedő ember szenvedése megindít bennünket, akkor az emberi léleknek csak az egyik oldaláról beszéltem.

Az is igaz kedves testvéreim, hogy a gyengét, az erőtelent és a szenvedőt az ember hajlamos bűnbaknak megtenni. Kit bántanak a gyermekek maguk között? – Az esetlent, az idétlent, a betegest, akis pufit vagy éppen a csont-soványt, azt, akinek nyolcdioptriás szemüvege van, nem olyan erős, mint ők. Kire szokták rátenni ítéletben, vádaskodásban, pereskedésben a bűnt, ki lesz a bűnbak? Nem a legszebb, nem a legerősebb, nem a legsugárzóbb – hanem a szenvedő. Ez is ott van a lelkünk mélyén. Megérdemli, mondjuk, úgy kell neki. Amit itt a csúfolódók is mondanak: ha valóban Ő Izrael királya, szabadítsa meg Őt Isten, hiszen Isten Fiának tette magát, hivalkodott. Hol az Isten? Nem siet segítségére, nem jönnek angyalok légiói, nem tud leszállni a keresztről – vagyis, ahogy Ézsaiás próféta mondja jövendölésében – úgy ítéltük, hogy Isten büntetése van rajta! Amíg még magadban vagy Jézus nélkül, hidd el, ha szenvedőt látsz, így látod Te is a szenvedőt. Ezért hát a megfeszített nemcsak érted harcol, hanem veled is harcol. Ott, ahol magunk okán, magunk lázadása miatt a sötétség az úr. Most itt Nagypéntek keresztjénél nincs átmenet, kedves testvéreim. Fény van és sötétség van. Nincsenek félárnyékok, nincsenek szürke foltok, nincsenek felsejlések. „S támadt nagy sötétség a tartományban mintegy kilenc óráig”. Ebben a sötétben harcol érted és harcol veled az Élet Fejedelme. Azt szeretné, ha látnád, megértenéd, hogy nemcsak a sötétség hatalmaival harcol meg éretted, lévén Ő maga a világosság, ki nem fér össze a sötétséggel, hanem szeretetével küzd veled is. Téged is meg akar győzni – ne féljünk kimondani: le akar győzni. Az ó-emberedet akarja legyőzni, kiből újra meg újra a halál, az elveszés és a bűn sarjad ki, legyőzni akar, hogy aztán vele együtt feltámadj. Így mondja az apostol a megtérteknek, a korinthusi gyülekezet szentjeinek: hogyha Ővele meghaltunk, akkor Ővele együtt fogunk is feltámadni. S meghalni Ővele együtt azt jelenti: engedjük, győzzön le bennünket.

S végezetre, kedves testvéreim, ennek a háromórai sötétségnek, mély csendnek nemcsak az az üzenete, amit ez a szép orosz ikon kifejez, hogy Isten mintegy eltakarja a szemét, hogy ne lássa a szenvedést, mintegy elrejti maga elől, hanem maga Isten el is rejtőzik. Ugyanaz az Ézsaiás próféta, ki a saját népe nyomorúságát siratja, mintegy panaszkodva mondja: bizony rejtőzködő Isten vagy Te! Nincsen semmiféle isten-mechanizmus, nem tudjuk, hogy Istennek hogyan kell működnie. Ő szuverén, és szuverenitását most abban mutatja meg, hogy elrejtőzik. Nem félelmében, nem szégyenében, nem tehetetlenségében, hanem kegyelméből elrejti a keresztbe mindenségét, és gyengeségébe elrejti hatalmát. A gyenge, a kiszolgáltatott, az erőtlen Jézusba rejti el, akiről azt halljuk, hogy olyan volt, mint a juh az őt nyírók előtt, leeresztett kézzel állt oda az ítélőkhöz, hagyta, hogy megfeszítsék.

Ebbe a gyengeségbe rejti Isten az ő erejét. Meg akarod találni Isten erejét az életed számára? Mert anélkül minden összedől, anélkül csak egy helyben topogunk, anélkül csak úgy emeljük a súlyt, hogy nincs a kezünkben,  anélkül csak pantomim az egész élet. Ott, a halálig gyenge Krisztusban elrejtve megtalálod Isten erejét, elrejtette Isten a kereszt gyalázatában az Ő dicsőségét! Minden besötétedik. Hol ragyog az Isten dicsősége, az örökké megmaradó, mindent átfénylő, az egész világot átható, ami kezdettől fogva van? Legyen világosság és lőn világosság! Hol van az a felfénylő dicsőség, amely Karácsony éjjelén, amikor megszületett a Messiás, a Megváltó betöltötte az egész vidéket? S félelmes lenyűgözöttségbe vont mindenkit, aki azt látta. Hol az Isten világossága és dicsősége? Ott, a kereszt gyalázatában! Oda rejtette el. Elrejtette Isten a sötétségbe az Ő világosságát. Isten az Ő ítéletébe rejtette el szeretetét, hiszen a kereszt ítélet is. Íme, ha Isten eltakarja szemét, ha Isten elfordul, ha Isten mintegy visszavonul tőlünk és hagyja, legyen úgy minden, ahogy mi akarjuk, ímé, annak zárópontja a kereszt.

Az emberi történelem, a civilizáció, a kultúra, a csodálatos római jogrend, a legnagyszerűbb monoteista vallás, mindennek, ami van, és amit az ember tud, ez a csúcsa! Ám ez a csúcs mélypont, ez a kiemelkedés a legsötétebb verembe való belezuhanás. Ezért a kereszt ítélet. Azt mondja Jézus, amikor kérdezik Tőle: mi módon és milyen hatalommal bocsát meg ő bűnöket, oldoz fel embereket, ajándékoz új életet - nem azért jöttem, hogy ítéljek, én már nem ítélek, a világ maga ítéli meg önmagát. Mert hallotta, látta, tapintotta, észlelte, s ahogy egy helyen János evangélista mondja, ízlelte az Isten jóságát, és mégis elvetette.

Amikor mi ítélünk Isten fölött, Isten szeretet fölött, Isten jósága fölött, észre sem vesszük, mit ítél Isten. De ebbe az ítéletbe, Krisztus keresztjébe el van rejtve az Ő szeretete. Ezért hát kedves testvéreim, igazán, minden súlyával együtt értjük már, mit Jézus mond tanítványainak, kik majd a Feltámadott előtt élet-hódolattal hódolnak, kik a Feltámadott kezébe leteszik életüket, kik majd a Feltámadott szavának engedelmeskedni fognak, tehát tanítványainak, követőinek mondja Jézus: aki követni akar engem, tagadja meg önmagát és vegye fel az ő keresztjét. Ezt sokszor úgy értjük: azt, ami van: betegséget, nyűgöt, a gondot, a munkát, s mindent, ami az élethez tartozik. De most értjük igazán: Jézus a kereszten nem a mindennapos nyűgöt, bajt, gondot, terhet érti, hanem ezt a nagy titkot. A keresztbe van elrejtve, a kereszt gyengeségébe az Isten hatalma, a kereszt gyalázatába rejlik az Isten dicsősége, a kereszt sötétjében ragyog Isten csodálatos világossága, és ítéletében mutatkozik megmentő szeretete. Ha valaki követni akar engem, vegye föl a maga keresztjét, és úgy jöjjön Énutánam.
Ámen