Sírók

Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. (Máté 5,4)

Nincs itt közöttünk olyan, aki ne sírt volna. És nincs közöttünk olyan, aki ne élte volna már át, hogy nem hisz mások könnyének. Nem hiszünk a könnyeknek, mikor hisztizik a gyermek. Miért hinnénk? Mintegy előre bocsátja a könnyeit, hátha megindít, meghat. Vagy, s bocsánat, hogy ilyet mondok a gyerekekről, ha egy kicsit dörzsöltebb, arra játszik, hogy elunjuk a jajongását és megadjuk neki, amit akar. De ott az a szomorú tapasztalatunk is, hogy milyen sok esetben nem tudjuk az áradó könnyeket megszüntetni. Nem tudjuk feloldozni a fájdalmat, nem tudunk se szót mondani, se gesztust tenni, és Jeremiás prófétával azt mondani, hogy van balzsamolaj Gileádon (Jer 8,22), van gyógyszer, van gyógyír a fájdalomra, a sebre, a nyomorúságra, a terhek hordozására. Csak széttárjuk a kezünket és azt mondjuk, hogy nincs balzsam, nálunk nincs balzsam sebre, fájdalomra, könnyre – és akkor együtt sírunk a sírókkal.
Van egy magyar kifejezés, ami gyakran félrevisz bennünket. Sokszor mondjuk emberekről, hogy szimpatikus, és ezen azt szoktuk érteni, hogy tetszik nekünk az illető, szimpatikus alak, el tudjuk fogadni, bizalmunk van iránta, vagy csak egyszerűen tetszik. De a szimpatikus szó eredetileg azt jelenti, hogy valaki együtt tud velünk szenvedni, vagy éppen megfordítva, olyasvalaki ő, akivel együtt tudunk szenvedni. Vagy ahogy Pál apostol mondja, és ezt sokszor idézzük: örülünk az örülőkkel és sírunk a sírókkal (Róma 12,15). Sokszor tehetetlenségünkben sírunk, az átérzett fájdalmon és kínon nem tudunk segíteni. A Bibliában is lépten-nyomon találkozunk síró emberekkel. Azért olvastam föl egy síró király történetét, mert bár változik a civilizáció és a mentalitásunk, a férfi sírás még mindig jobban megrendít, mint a nők sírása. Talán azért rendülünk meg, mert úgy tartjuk, hogy a férfinak keményebbnek kell lennie, a férfi az erősebb; belénk ivódott, hogy a férfiasság azzal is együtt jár, hogy a férfi sztoikus nyugalommal tűri a fájdalmat, a bajokat, a nyomorúságot, a nők pedig hamarabb könnyre fakadnak. Emlékszem, gyerekkoromban még háztól temettek és volt sirató. Siratóban férfi ember nem ment. Az asszonyok tiszte volt a halottat elsiratni. Mintha a sírás bele lenne szőve asszonyok életébe. Tehát azért is olvastam föl Ezékiás király történetét, aki mikor súlyos betegségbe esik, és Isten szent embere, a próféta megkeres őt Isten üzenetével: meg fog halni, írd meg a végrendeletedet, rendezd el a házadat, a dolgaidat. Ez az idős emberek dolga, akik már kifelé mennek az életből. De Ezékiás még középkorú, csak tizenöt éve uralkodik, ráadásul sikeres, országától eltávozott az ellenség. Ám jön a betegség, és a prófétai szó, ez a betegség gyógyíthatatlan, készülj föl, meg fogsz halni! Ekkor a király a fal felé fordul, és sír, szó szerint fordítva zokog, mint egy gyermek, és Istenhez kiált! Lám, hogy megrendít bennünket ez a sírás (Ézsaiás 38). De megrendít Péter sírása is, aki mikor megszólal a kakas, és beteljesedik, amit a mester mondott néhány órával korábban: mire megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem (Máté 26,75). Hiába volt a nagy fogadkozása, hogy mindhalálig kitart Jézus mellett. Elpattant a nagy igyekezet, mint egy buborék, és sír Péter. És sír Jézus is. Amikor megérkezik a nővérek üzenete nyomán Bethániába, holtan találja Lázár barátját, aki negyednapos halott.  A sírhoz menet, mondja János evangélista, könnyekre fakadt Jézus (János 11,31). És sír Jézus Virágvasárnap is, holott körülötte mindenki ujjong, siratja a szent várost: Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartalak egybegyűjteni, mint kotlós a kiscsibéket, de te nem akartad! (Lukács 19,41) És sír Jézus az utolsó éjszakán is, ott a Gecsemáné kertjében, mintegy agonizálva, vért verítékezve: múljék el tőlem a keserű pohár, de ne az legyen Atyám, amit én akarok, hanem amit te akarsz. A Zsidókhoz írt levél azt mondja erről: könyvhullatással tanulta meg az Atya iránti engedelmességet (Zsidó levél 5,8). Isten szent akaratáért az örök fiúnak is könnyhullatással kell megküzdenie.

Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Talán értjük már Jézus szavából, hogy itt nem akármiféle sírásról van szó. Ez nem az a sírás, mint amikor beveri a gyerek a térdét, s jön zokogva, potyognak a könnyei, édesanyja ölébe kapja, ráfúj: látod, már nem is fáj! S már vigasztalódik is a gyerek, hiszen édesanyja ölében van. Nem erről beszél Jézus. Nem is arról szól, hogy tegnap, vagy egy éve, vagy két éve valami miatt keserves könnyekre fakadtunk, s szinte alig tudjuk felidézni magunkban, hacsak nem vezetünk sírásnaplót. Nem azt mondja Jézus, hogy boldogok azok, akik valamikor sírtak, hanem azt mondja, hogy boldogok azok, akik most sírnak  - jelen időben, folyamatos jelenben. Kik ezek?  
Máté evangéliuma ötödik része azzal kezdődik, hogy nagy sokaság gyűlt Jézus köré, ő felment a hegyre, leült, a köré ültek a tanítványok, és ott tanította őket. Emlékeztettem rá, hogy a tudósok között vita van azon, hogy Jézus csak a tanítványokat tanítja-e, és az ott lévő tömeg ennek csupán fül és szemtanúja, vagy mindenkit tanít, akik hallhatták. Nehéz ezt megfejteni, nem is akarok belebonyolódni a vitába, de jelzem, hogy a negyedik rész fényében azt kell mondanunk, hogy mindenkihez szólt. A tanítványok elhívása már megtörtént, tudjuk a nevüket is. Megtörtént a csodálatos halfogás, történtek gyógyítások, szabadítások, ördögűzések. Jézus már megmutatta Isten országának a hatalmát.  Áradtak belőle Isten országának a fantasztikus, csodálatos erői. És hömpölyög körülötte a tömeg, ez szinte természetes. A Hegyi Beszéd kezdete tulajdonképpen tisztázó meghívás, mindenkinek szól. A múlt alkalommal a szegényekről beszéltünk, és a mondandóm végén Luthert idéztem, hogy jól értsük, miféle szegényekről van itt szó. Luther utolsó feljegyzésében ez áll: koldusok vagyunk mindannyian, ez az igazság. Meglehet, hogy Luther fejében Tertullianus egyházatya mondása járt, aki az első boldogmondás - boldogok a lelki szegények –  latin fordítását kijavította. A latinban ez így áll: pauper (szegény), Tertullianus mendicus-ra (koldus, kéregető) javította. Boldogok a kéregetők. Mert nem azokról a szegényekről beszél itt Jézus, akinek van valami kevese, nem is azokról, akik némi alkalmi munkával, napszámoskodással így-úgy hozzájutnak valamihez, hanem azokról a szegényekről szól, akik teljesen másra szorulnak. Szegény az, akinek nincsen a birtokában az, amire szüksége van. És ha kapcsolódik ehhez a második boldog mondás, akkor itt a koldus-sírásról van szó. Annak a sírásáról, aki nem tud mást tenni, csak amit Ezékiás király tett, miután a próféta bement hozzá és megmondta neki, hogy írjon végrendeletet, nem fog meggyógyulni, meg fog halni; vagyis egyszerre mindent elveszített. Mindent: vagyont, hatalmat, rangot, dicsőséget, boldog békeidőket, becsületet, tisztességet – koldus lett.
Koldusok vagyunk, ez az igazság, mindannyian meztelenül jöttünk a világra, és úgy is megyünk ki belőle, amit szereztünk, ami az érdemünk, a dicsőségünk, a nagyságunk, a tisztességünk, az mind megy a lecsóba, ahogy a pesti ember mondja. Porból vétettünk, porrá leszünk. Talán erre utal Jézus szava. Nincs itt semmiféle koldus-büszkeség. Csak koldus-sírás van, koldus-rettenet, a szegény ember félelme, aki nem tud derült tekintettel a jövőbe tekinteni.  

Mások úgy magyarázzák, ugyancsak folytatva az első boldog mondást, hogy: boldogok, akik elsiratják magukat. Koldus sírás ez is, ahogyan Ezékiás is elsiratta magát, mikor szembesülnie kellett azzal, hogy mindennek vége.
De lehet úgy is érteni, hogy ebben a sírásban benne van a másokért való sírásunk is, a másokkal való együtt-szenvedésünk. A másokért érzett kétségbeesésünk, nyughatatlanságunk, a lelkünk kimondhatatlan gyötrelme a mások szenvedése láttán, és a megrendítő belátása annak, hogy nem tudok segíteni nekik, nem tudok gyógyírt vinni számukra, nincsenek vigasztaló szavaim, nem tudok békét szerezni sem a világban, sem a lelkekben. Az elmúlt két esztendőben szinte már leszoktunk arról, hogy kétségeskedve nézzünk körbe, sőt, fel sem kapjuk a fejünket, és ki sem nyitjuk az újságot, meg sem nézzük a híreket, úgy eltelt már a lelkünk a rossz hírekkel: háborúra, háború, harc, harc, és mindez egyre közelebb jön hozzánk és szorongat bennünket;  már lehunyt szemmel is látjuk a lebombázott városokban tengődő embereket, vagy a kiskatonákat, akik a front egyik és másik oldalán halállal néznek szembe. Tegnap érettségiztek. Nincsenek húsz évesek sem. De már ölniük és halniuk kell. Ezért hull a könnyünk. Aztán hallgatjuk a nagyok blabláját, szövegelését, látjuk a hatalmasok rezzenéstelen arcát, ahogy viszik bele a világot a pusztulásba, és közben mindenféle békékről, meg igazságosságokról, meg nem tudom, miről papolnak, miközben a fegyvergyárak tízszeres kapacitással dolgoznak –  és sírunk. Hát mit tudnánk mi tenni? Ugyan, kik vagyunk mi? És érkezik a családból, a rokonok köréből a tragikus hír: szétköltöztek, válnak, széthullott az életük, gyűlölködnek és mi csak azért tudjuk ezt, mert szövetségest keresnek a családi viszályhoz. Először el sem hisszük. Aztán megrökönyödünk. Talán teszünk néhány fanyar, gyógyító szándékú megjegyzést, hogy láttuk és sejtettük..., aztán sírunk, mert az egész életünkre rátelepszik a tehetetlenségünk, mikor nekünk kellene békecsinálónak lenni - nem a fronton, nem a diplomaták tárgyalóasztalánál -, hanem a testvéreim között. Sőt,  egyszer csak azt veszem észre, hogy már én is bele vagyok keveredve valami szörnyű, rettenetes, mondhatni, görög tragédiába, aminek nem tud más lenni a vége, csak rettenet - és sírunk.
A másokkal való együtt-szenvedés ezt is jelenti, hogy akarva-akaratlanul a világ nyomorúságának a részesei lettünk. Mi több, Jézus, nem is engedi meg nekünk, hogy kihúzódjunk a bajból.
Sokan álmodnak olyan életről, olyan Istennel való életről, amely révén, az Istennel való bensőséges kapcsolatban, megkapják a világ gondjaiból való kimenekülésnek a nagy ajándékát is. Vannak szent hegyeink, vagy csak szent helyeink, ahova elvonulunk a világ elől. Valahova elhúzódunk, s a lábunkig sem ér el a világ nyomorúsága. Jézus ellenben beleküld minket a világ minden nyomorúságába.  Kikhez szól ott a hegyen? A tanítványokhoz és a sokadalomhoz együtt, őket hívja követőiül.

És ezért mondhatjuk, hogy mondásának van egy harmadik értelme is: ez a kereszthordozók sírása. Aki az én tanítványom akar lenni, mondja Jézus, vegye fel a maga keresztjét és úgy kövessen engem (Máté 16,24). Másutt azt mondja az ige, hogy sok nyomorúság által van nekünk bemenetelünk az Isten országába - szoros kapu vezet oda (Lukács 13,24). A mennyei jelenések könyve arról tudósít, hogy a megdicsőült szentek a mennyben szinte tiltakozva kiáltanak az igazság Istenéhez, mikor látják Krisztus népe történetének egy-egy szakaszát (mikor föltöretnek a pecsétek): meddig nem ítélsz még Urunk, meddig kell szenvednie a földön a tiéidnek? (Jel 6,10) Meddig még a könnyhullatás? Meddig még a szenvedés? Meddig még a gyötrelem az igazságért?
Meddig kell még nekem, Krisztus követőjének, a szeretet vallása egyik tagjának naponként pofonokat kapnom? S pusztán csak azért, mert a szeretetről beszélek? Meddig kell még elviselnem, hogy kicsúfolnak a hitem miatt? Meddig grasszálnak még az ateisták itt a világban? És az Istent csúfolók? Mikor valósul meg végre a második zsoltár szava,  miszerint a magasságokban lakozó alátekint és kineveti őket? Majd szól nekik haragjában: reszkessetek és csókolgassátok a fiút. (Zsolt 2) Mikor töröltetik le a kereszthordozás könnye?

S végül, egy titokhoz vezet az ige. A középkor nagy misztikusa, Avilai Teréz mondta: több könny hullik a meghallgatott imádságok nyomán, mint a meg nem hallgatott imádságok miatt. Megdöbbentő mondat.  Arthur Miller híres regényének innen való a címe: „Meghallgatott imádságok”.  A történet az amerikai elitről szól, a dolce vitáról, a milliárdosokról, a felső tízezerről, az aranyifjakról, akik jól élnek. Lám, meghallgattatott az imádságuk. Isten megsokszorozta a pénzüket. Egy dollárból egymilliót, egymillióból meg százmilliárdot csinált nekik. És ezek az emberek most már mindent megengedhetnek maguknak, leírhatatlan förtelmeket is, melyeket az író mégis leír. És leírja azt is, hogy ezek a gazdagok hány meg hány millió ember könnyéből zsíroznak föl, és hogy ennek a gazdagságnak és jólétnek és pompázkodásnak hány ember esik áldozatul és mennyi könny hullik miatta - ez szinte kimondhatatlan. Mintha a misztikus szava erre utalna. Vagyis nem baj, ha Isten nem hallgat meg minden imádságot. Nem baj. Hát valóban, azt akarod, hogy Isten minden imádságodat meghallgassa?  Sokat fogsz sírni majd miatta, ha úgy lesz, mert meg fogod bánni, hogy akartad, mert rá fogsz jönni, hogy amit nagyon akartál, amiért térden állva imádkoztál, amiért az egeket megmozgattad, az hamis volt, bűn. Egy másik királyról is tudunk, aki fal felé fordulva szomorkodott, Akháb volt az, de őt a másik tulajdonának elkívánása mozgatta. Szörnyű vétek, gyilkosság lett belőle. Akháb szomorúsága a törvényszegés televényéből sarjadt föl - ne kívánd a te felebarátodét! Ne bánd hát, ne bánd hát azt a kevés könnyecskét, amit elpotyogtatsz a meg nem hallgatott imádságaid miatt. Isten tudja jól, hogy mire van szükséged. Jelentheti ezt a nagy misztikus mondása. Mindazáltal, egy másféle meg nem hallgatásról is szólnunk kell. Jézus így könyörög a Gecsemáné-kertjében: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár (Máté 26,39). És micsoda áldás, hogy nem hallgattatott meg ez az imádság - mondjuk most mi boldog élvezői ennek a meg nem hallgatott imádságnak! Ezért a meg nem hallgatásért hallgat meg minket az Atya!

Ezért hát nem kell folyton sírnod a meg nem hallgatott imádságodért. A meg nem hallgatott imádságodért nem kell önmagadat elsiratnod. Sőt, éppen a Jézus meg nem hallgatott imádsága miatt bátran mondhatod, hogy bár magamtól és magam által én csak a lélek koldusa lehetek, semmi több, Isten koldusa vagyok, semmi több, és csak koldus-siratót tudok, de a Jézus könnyeiért és meg nem hallgatott imádságáért van vigasztalásom! Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Múltkor is láttuk, hogy Jézus nem a szegénységet magasztalja föl! Hallod tőle, hogy boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa, - de ne mondd, hogy nosza hát, akkor szegényítsük meg magunkat, állítsuk ki magunkról a szegénységi bizonyítványt, vagy szórjunk szét mindenünket, és akkor biztos miénk lesz a mennyek országa. Ugyanis nem azt mondja Jézus a gazdag ifjúnak, hogy menj el, add el minden vagyonodat, és tiéd lesz az Isten országa. Hanem ezt mondja: Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem. (Máté 19,21) Ugyanígy, magában a sírásban nem rejlik semmiféle vigasztalás. Ahogy a szelídségben sem rejlik semmiféle jó örökség. És csak úgy önmagában, a szenvedésben sem rejlik semmiféle igazság. Isten országa Krisztusban van! Boldogok, akik sírnak, mert van vigasztalójuk. Mikor Jézus a tanítványaitól búcsúzott, ezt mondja nekik: bizony, bizony mondom nektek, hogy sírtok és jajgattok ti, a világ pedig örül: ti szomorkodtok, hanem a ti szomorúságtok örömre fordul. (János 16,20) Mert elküldi a Vigasztalót, ama a Szentlelket, az Atya ajándékát, aki megtanít minden igazságra, aki a Krisztuséból vesz és azt adja nekünk. Boldogok hát, akik a Krisztus sírásával sírnak, mert nekik van Vigasztalójuk. Boldogok a koldus sírók, a lélek koldusainak sírása boldog sírás, mert vigasztalást kapnak. Boldogok, akik tudnak másokért sírni és másokkal sírni, ahogyan Jézus sírt másokkal, a Lázár barátja sírjánál, ahogyan Jézus sírt másokért, mikor elsiratta a szent várost! Ha Jézus sírásával sírsz, akkor már tiéd a vigasztalás. Nem a sírásban, nem a szegénységben, nem a szelídségben, nem az elnyomatásban, hanem egyedül a Krisztusban van az Isten áldása. Boldogok azok, akiknek csak Krisztusuk van. Ha tehát valaki most a szívében előveszi sírásnaplóját és fölidézi magában, hogy mikor, miért és hogyan sírt, az ige fényében jól fogja érteni mesterünk szavát:  boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Ámen.