Serkenj fel!

A Baranyai Egyházmegye közös ünnepnapján, amikor azért gyülekezetünk egybe, hogy az igét hallva és a szent jegyekben részesedve megemlékezzünk a reformációról, és megújítsuk reménységünket az üdvösségre, az Efézusi levélből felolvasott igék bátorítanak minket. Azért választottam ezt a három helyet, hogy mi volt tulajdonképpen a reformáció. Mert az első reformátor maga Pál apostol volt, ha jól értem a levele lényegét. Az apostol már Rómában van, börtönben, s neki kellene segítséget kérnie, hogy tegyenek valamit a szabadulásáért. De ő nem kéri ezt, hanem azt tanácsolja az efézusiaknak, kedves gyermekeinek, akik megkóstolták a kegyelmet és bele láttak Isten csodálatos világába, hogy újítsák meg reménységüket.  Arról értesült ugyanis, hogy valami romlani kezdett az efézusi gyülekezetben. Szépen kezdték, de rossz felé fordultak. Jó úton indultak el, de hirtelen letértek a jó útról, zsákutcába jutottak. Pál tehát meg akarja újítani az efézusi keresztyéneket. Ez pedig nyomban azt üzeni nekünk is, hogy nem 500 évenként van reformáció! Ha így volna, akkor máris mulasztottunk, 2018-t írunk, és várhatunk most 499 évet, hogy történjen valami. Minden napunk reformáció, míg e földi zarándokutat járjuk, melyen Isten Szentlelkével vezérel mulandó világban az örök üdvösség felé. Isten ugyanis nem angyaloknak alapította az anyaszentegyházat, hanem nekünk, ahogy Kálvin bűnvalló imádságában mondottuk: nekünk, nyomorult, szegény, bűnös embereknek. Isten minket hív az üdvösség közösségébe, és minket akar napról-napra megújítani, minket tanácsol, ha valamit elrontanánk vagy félre vinnénk, valamit elhomályosítanánk az evangélium tisztaságából, amire igencsak hajlamosak vagyunk. 

Egy tudós teológustól olvastam nemrégiben egy tanulmányt, amelyben kitér arra, hogy annak idején a reformátorok redukálták a hit lényeges dolgait. Redukálták, mondja, a sákramentumok számát kettőre. Redukálták, mondja, a vallási életet az Isten igéjének a hallgatására. Redukálták az egész keresztyénséget az élet-szentségre, és ami fölösleges vagy túlzó volt, azt mind-mind félretették. Kálvinra hivatkozik, aki az egyház megreformálásának szükségességéről írott művében szép hasonlatot mond: olyan lett a templom, mint a guberálók háza, akik miden félét hazavisznek, mondván, jó lesz az még valamire.  S csak halmozódik az a sok »jó-lesz-az-még-valamire«, aztán már nem lehet bemenni a házba. Ki kellet hordani mindent, hogy újra látható, átélhető, megtapasztalható legyen a lényeg. De talán érzitek, ahogy Kálvint idézem, hogy ő egyáltalán nem redukcióról beszél. A reformáció nem redukció volt, hanem koncentráció. Nem a kevésbé lényeges dolgok kiseprőzése volt, hanem a figyelmünk összpontosítása az egyetlen lényeges dologra, ahogyan itt, az Efézusi levélben is láthatjuk. Az 5. rész elején Pál apostol az igazságról és a hamisságról beszél, és arról, hogy ha felragyog a napfény, majd láthatóvá lesz. (S eztán mondja, hogy serkenj fel, aki aluszol, és felragyog neked a Krisztus! Ezt most hadd függesszem fel, majd még visszatérek rá.) Utána pedig a minden napos életünkről beszél. Szülők és gyermekek, gyermekek és szülők, urak és szolgák, szolgák és urak, hogyan élünk ebben a világban? Aztán férj és feleség, házasság. És amikor előadja a házasság nagy titkát (elhagyja férfi atyját és anyját, lesznek ketten egy testté, felette nagy titok ez), nyomban   hozzátoldja: de én Krisztusról és az egyházról beszélek! A levél végén pedig azt mondja: a kegyelem legyen mindazokkal, akik szeretik a mi Urunk Jézus Krisztusunkat, romolhatatlan szeretettel. Vagyis ahogy elkezdte az Efézusi levelet – Jézus Krisztus kegyelmével –, úgy is fejezi be. Mit jelenet mindez? 

Amikor Isten fegyvereiről beszél, jelzi, hogy nagy küzdelme van a keresztyén embereknek, akiket Krisztus megszabadított, mert az ellenség nem szereti, ha szabadok vagyunk! Az ördög nem szívesen ereszti ki a zsákmányt a kezéből. Hát harcol és nekünk is harcolni kell. Nem test és vér ellen van tusakodásunk, mondja az apostol, hanem levegőbeli hatalmasságok ellen, uraságok ellen, e sötét világ világhatalmai, világbírói ellen, akik manipulálnak minket, és kézitusára kényszerítenek. Aztán elgáncsolnak, és kifognak rajtunk. S valahogy mindig elbukunk, elveszítjük a közelharcot. Ezért mondja az apostol: öltözzétek fel Istennek minden fegyverét! Övezzétek fel magatokat az igazsággal. Mi ez az igazság? Ha a bibliai pontosan szeretném fordítani, így adnám vissza: az, amikor leveszik a dolgokról a feledés fátylát. S mire ráborul a feledés fátyla. A kudarcainkra, az elrontott életünkre, a hibáinkra, a múltunkra, a történelmünkre. Annál többre is. Ha elvesszük a feledés fátylát, akkor az igazság ragyog fel.  Vagyis leginkább az igazságot feledjük. Így is mondhatnám: az evidenciákat. Például, az első számú evidencia az, hogy van Isten. Ez minden élet egyszer-egye: Isten teremtő, te Isten teremtménye vagy, Isten szeret, Isten nem akarja, hogy lázadásodban elvéssz, azért elküldte érted Krisztusát. Mikor a házasságról beszél, akkor azt mondja: de én Krisztusról beszélek, és az anyaszentegyházról Ez minden dolgok közepette. Ez a családi életed közepe is, a munkahelyi viszonyaid közepe is, az egyéni sorsod közepe is, egy nemzet sorsának közepe is, ennek a nyugtalan, fenyegető fejleményeket mutató világnak a közepe is – Krisztus. Ezért mondtam, hogy a reformáció koncentráció, reformátusnak lenni pedig koncentrált embernek lenni. 

Serkenj fel, aki aluszol, és felragyog néked a Krisztus -, mondja Pál. Krisztus világosságába beállni, Krisztus áldó fényébe odaállni, Krisztus erőterébe lépni, Krisztust keresni, Krisztust követni, Krisztust hívni, Krisztust szeretni romolhatatlan szeretettel - ezt jelenti reformátusnak lenni. Egyszer egy kedves római katolikus ismerősömmel az ökumené kérdéséről beszélgettünk, és búsulgattunk egyet, hogy nem úgy lett a 16. században, ahogy az akkoriak akarták: elkülönültünk. Az egyik templom tornyán csillag van, a másikon kereszt. Az egyik így úrvacsorázik, a másik úgy. Az egyiknek ilyen a rendje, a másiknak olyan. Aztán megkérdezte tőlem: mi az én ökumenikus programom? Én akkor kicsit tréfásan - mert azért fárasztott ez a búsuló beszéd – azt mondtam nagy hetykén: régen az én ökumenikus programom az, hogy legyen az egész világ református. De amit akkor ezzel a hetyke mondattal elintéztem, azt most komolyan mondom. Mert nem egyházi rendről beszélek, hanem a lényegről. Serkenj fel, aki aluszol, és felragyog néked a Krisztus! Krisztusról és az anyaszentegyházról beszélek, s nem akarok másról beszélni. Igen, tudom, sok mindenről kell beszélnünk: becsületes életről, tiszta otthonról, a szülők és a gyermekek jó viszonyáról, e világ politikai rendjéről, s még arról is, hogy az adót is be kell fizetni. Beszél Pál is adománygyűjtő körútról, mindenféle emberi viszonyokról, és a tanítványairól is. Beszél a bilincseiről, és a maga sorsáról is. Mégis, mint valami egy búvópatak újra meg újra felbukkan egy szó, egy név, egy valóság: Krisztus! Nem akar másról beszélni, de Róla igen! Azt írja a korinthusiaknak, hogy félelnek között ment közéjük. Mert mielőtt Korinthusba ment volna, Athénben tett bizonyságot Krisztusról. S ott kinevették (ApCsel 17). Vagyis, emberileg szólva, kudarcot vitt magával Korinthusba. Mégis, mondja, eltökéltem, hogy nem akarok közöttetek másról szólni, mit Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről. Ő a lényeg.

Ha tehát valóban a reformációt ünnepeljük, akkor a lényegről kell szólnunk, s ennek érdekében vesszük el a feledés fátylát. És nyomban meglátjuk, hogy mit takartunk el az életünkkel, a szent buzgalmunkkal, a szívünk vallásos televényével, a leginkább az elvárásainkkal és álmainkkal. Serkenj fel, aki aluszol, és felragyog neked a Krisztus. Továbbá: kegyelem mindazokkal, akik az Úr Jézust múlhatatlan szeretettel szeretik. Egyszóval, ma nem arról beszélünk, hogy reformátorok amit a közömbösnek, fölöslegesnek, szükségtelennek, érdektelennek ítéltek, azt kidobálták, hogy el ne süllyedjen az anyaszentegyház hajója. Nem kidobálni kell a dolgokat, hanem minden dolgunk közepette a lényegre kell koncentrálni. Emlékezzünk hát a reformáció nagy igyekezetére, a roppant emberi küzdelmekre! A reformátorok nem a katolikusokkal harcoltak. A reformátorok nem az eretnekekkel harcoltak! A reformátorok önmagukkal harcoltak, hogy Istenhez találjanak, Nála maradjanak, hűségben megállhassanak. Anyaszentegyház nem a szektákkal harcolt, hanem önmagával – a hűségért, hogy ne akarjon másról tudni, másról szólni, másról hallani, mint Jézus Krisztusról, a mi Üdvözítőnkről.  Az igazsággal övezzétek fel hát magatokat! - kéri az apostol. Az igazság pedig maga Jézus Krisztus. Én vagyok az út, az igazság és az élet - mondja a mi Üdvözítőnk. 

S hányan alusznak most – ha megkérdezhetem?  Én nem vagyok kiabáló prédikátor, de vannak igehirdető testvéreim, akik tudnak jó nagyot kiáltani, ha bóbiskol a gyülekezet. De nem így gondolom a kérdést.  Lehet nyitott szemmel, tervekkel, ügyekkel telve is aludni. Amíg igazán rá nem ébredünk, föl nem serkenünk a Krisztus igazságára, addig alvajárók vagyunk. Élünk és mégsem élünk. Cselekszünk, és mégsem cselekszünk, szólunk és mégsem szólunk. Emberek vagyunk, és mégsem vagyunk emberek. Isten gyermekei vagyunk, és mégsem vagyunk Isten gyermekei. A nagy felszabadító, boldog felébredés, a Krisztusra eszmélés akkor következik be, amikor az ember meglátja, hogy ki áll valójában az élete középpontjában. A tudósok szerint sokféle módon tudjuk az életünket berendezni, de minden életberendezkedésnek van egy törvénye. Törvények, szabályok nélkül nem tudunk élni.  (Olykor szeretnénk, tudom. Fölnézek a karzatra, ott ülnek a kamaszok, ők nagyon szeretnének törvények nélkül élni. De megnyugtatom őket, túl lehet élni azt a néhány évet, amíg így próbál az ember élni. Aztán rájövünk, hogy nincsen élet törvényszerűség nélkül.) Nyilván, lehet úgy élni, hogy az ember önmagát teszi meg önnön törvényének. Ezt nevezik autonómiának. Magam ura vagyok, ahogy József Attila mondja a versében: az én vezérem belülről vezérel. Lehet úgy is élni, hogy a másik ember függésbe von, és uralkodik rajtam. Azt mondja ez a tudós: e kettő között csapong ide-oda az életünk. Hol a magam ura, hol a másik az uram, hol én parancsolok önmagamnak, hol más parancsol nekem, így őröljük egymást. Az igazi élet azonban az, amikor Isten szabja a törvényt. Ezt teonomiának nevezik. Az önmagunk uraságán meg a másik uraságán túl és fölött az Isten az igaz úr! - ez a döntő felismerés. Ezért mondja az apostol, hogy serkenj fel, és felragyog neked a Krisztus!  Ezért mondja: de én Krisztusról és az anyaszentegyházról beszélek. Megváltásról, szabadulásról, halál fölött aratott győzelemről, üdvösségről, Isten országáról beszélek. Mi másról van értelme beszélni? Csak ezért mondhatjuk az áldást is: kegyelem mindazoknak – kegyelem nektek –, akik az Úr Jézus Krisztust szeretik romolhatatlanul. Szeressétek Őt romolhatatlanul! Ne hagyjátok magatokat lebeszélni erről a szerelemről! És mindig Őt akarjátok hallani. Az életünk reformációja az, amikor Jézus szava nyomán aláírjuk azt a mindent meghatározó igazságot, amit Kálvin így fogalmazott meg: az egész életnek Istennel van dolga! Nincs hát csodálatosabb dolog, mint erre az áldásra fölébredni, és ebben a Szentlélek kegyelme által örök hűséggel megmaradni.

Ámen