Semmi? — Minden!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az elmúlt napokban az egyház iránti barátságukról aligha nevezetes magyar médiumok is többet tudósítottak húsvétról, s hogy mi is történt a keresztyén gyülekezetekben, templomokban, milyen igehirdetések, buzdítások, üzenetek hangzottak el. S ha ezeket is hozzávesszük ahhoz, ami valóban eljutott hozzánk, egyértelmű, hogy a mögöttünk levő húsvéti ünnepekben nagyon sokszor hallhattuk a reménynek és legfőképpen az újrakezdésnek a szavát. Húsvét – újrakezdés. Igen, sokszor hallottuk ezt, s valóban újra meg újra csodálattal, ámulattal tölti meg a szívünket, hogy a húsvét: újrakezdés, - igen, Isten – ahogy szokták mondani az Amerikából Magyarországra érkezett és magyarra fordított szlogennel –, Isten ad még egy esélyt, Istennél újra lehet kezdeni, s ennek az újabb kezdésnek, vagy újrakezdésnek maga Jézus Krisztus az alapja és a garanciája. Ezért van reménységünk. Minden nehézségünk, a legsötétebb kilátások illetve kilátástalanságok ellenére szabad, szükséges és lehet remélnünk.

A mai ige újrakezdésről szól, de nem abban az értelemben, ahogy az előbbiekben ezt elmondottam. Hét tanítvány áll előttünk, akik átélték a húsvét csodáját, Péter is, Tamás is, a Zebedeus testvérek, Nátánáel, átélte a többi tanítvány is, akiket nem nevez meg itt az evangélista. S aztán egyszer hallják Pétertől a szót: elmegyek halászni. Ez nem valamiféle újnak a megkezdése, hanem újrakezdés a szó eredeti értelmében. Péter és János és a többiek halászemberek voltak, halászatból hívta el őket Jézus tanítványnak. Azt halljuk az evangéliumok elején, hogy még a hálót sem vonszolták ki, hanem otthagytak mindent a hívó szóra: Jer, és kövess engem! Sok minden történt aztán a tanítványokkal a Jézussal eltöltött idő alatt, sok mindet tapasztaltak, éltek át, sok mindenben formálódtak - és a legtöbbet kapták meg húsvétkor. A Feltámadott megjelent nekik, lelket lehelt rájuk és elküldötte őket, apostollá tette őket. Tehát amit ígért nekik az első elhíváskor: gyere és emberek halászává teszlek téged – nos, ez húsvétkor a Szentlélek felhatalmazó erejében és áldásával valósággá lett. És most mégis azt mondja Péter: elmegyek halászni - de nem embereket halászni. Mennek a többiek is, és amint megérkeztek – mondja János evangélista elmentek és azonnal hajóba szálltak –, halászni kezdtek, de azon az éjszakán nem fogtak semmit. Mint ahogy ez sokszor megtörtént már nyilván a tanítványokkal, amikor még a halászmesterséget űzték: kimentek késő este halászó időre, és reggel, mikor visszaeveztek a partra, a hálóban nem volt semmi.

Sokszor átélhették már a foglalkozásukkal, mesterségükkel járó kudarcot, sokszor átélhették már, hogy talán volt esély, a szerencse mégsem állt melléjük, talán lett volna lehetőségük, de rossz helyre vetették ki a hálót s nem fogtak semmit. Az első mozzanat ebben az ő újrakezdésükben, mely emberi újrakezdés, az, hogy a tanítványok a minőségből visszalépnek a mennyiségbe. Jézus tanítványának lenni, Jézus követőjének lenni, Jézus által fölhatalmazott lenni - minőséget jelent. Akkor is azt jelentett és ma is azt jelent. Jézus erejében élni, az Ő tanítványaként Isten szeretett-törvényét megvalósítani, Istenhez való hűségben Isten igazságának engedelmeskedni, isteni világot látni és tapasztalni – ez minőség. Ez a minőség. A tanítványok azonban visszalépnek a mennyiségbe. János evangélista nem sorol elő okokat, indokokat, ő nem tartozik a pszichológusok közé, nem kíván itt a lelkekbe mélyebben betekinteni, s a motívumok kutatni. Ráadásul ő is ott volt a hét között, ő is megy a többiekkel, ő is halász, s talán csak mi sejthetjük vagy feltételezzük, hogy itt mégiscsak az az érzés a meghatározó, az a gondolat a döntő, hogy élni kell… Meg kell kísérteni a szerencsét, mert élni kell, mert halászni kell, mert foglalatosságot kell találni, mert az életet – bár remélnénk, hinnénk és szeretnénk, hogy a minőségek tartsák össze – mégis csak a mennyiség tartja össze, - mégis csak fogni kell halat, mégis csak kell valamit az asztalra tenni. A minőségtől tehát visszatérnek a mennyiségbe. Olykor megvallom, kedves testvérek, az az egyetlenegy mozzanat, az az egyetlenegy szó, amit Péter itt mond: „elmegyek halászni”, és az, ahogy a többiek feleltek rá: „elmegyünk mi is teveled” – igen mélyen és megrendítően mutatja, hogyan tud kilépni a Krisztust megismerő ember abból az isteni életminőségből, melyre Krisztus meghívta, melyet megismerhetett, amelyet álélt. És azt is látjuk, hogy természetesen sokféle indokunk és magyarázatunk van erre. Élni kell. Bár Isten elhívott bennünket, hogy hűségben, tisztességben és becsületben éljünk, nem bírunk sem hűségesek, sem tisztességesek, sem becsületesek lenni, mert – élni kell! Bár szól Isten törvénye: ne lopj!, részt veszünk mi magunk is sokszor abban, amikor pénzt síbolnak, tekernek, adót csalnak – mert élni kell! Isten törvénye azt mutatja, hogy csak akkor tölthetem be a szeretet parancsát, ha a másikat magam elé helyezem, de nekem mégis könyökölni és tülekedni kell, - mert élni kell. És sorolhatnánk, testvérek, ezt végestelen végig. A legdrámaibb mégis az, amikor valaki megismeri Krisztusát, megismeri Isten megmentő szabadító hatalmát, majd másnap elkezd úgy élni, mintha erről soha nem hallott volna semmit! Sőt,  nemcsak hogy nem hallott volna róla semmit, hanem ha hallott is volna, mintha nem érintette volna meg a szívét, nem töltötte volna el örömmel, nem adott volna neki reménységet! Miért? –  mert élni kell, úgymond. A tanítványok a remény dimenziójából visszatértek a szerencse világába. Mert a halászat a régi időben, bármekkora szakértelem és ügyesség is volt hozzá, bizony szerencse dolga volt. A biztos és szilárd isteni alapról visszatérnek a vízre, ahol csak annyit tud mondani az ember: majd lesz, ahogy lesz. S mert élni kell, -  meg kell próbálni.

A mennyiségbe visszatérő tanítványok hamarosan – ahogy János evangélista ebben a tömör elbeszélésében kétszeresen is megerősíti – megérkeznek a semmibe. Igencsak rövid az a mondat, mely ezt jelzi, csak néhány szó: elmentek, azonnal hajóba szálltak, azon az éjszakán nem fogtak semmit. A mennyiségből egy pillanat alatt megérkeznek a semmibe. Nem fogtak semmit. S amikor aztán megjelenik a parton Jézus, akit nem ismernek föl, s bekiabál nekik, nincsenek messze, hatvan-hetven méterre lehetnek, oda hallatszik a hang: van-e ennivalótok fiacskáim? - akkor felhangzik az a szó, melyről a filozófusok olyan sokat beszélnek, évezredek óta filozofálnak, ám most itt az életvalóságban a legsúlyosabban hangzik, ezt felelik: nincsen, még egyszerűbben fordítva a görög szót, csak így hangzik: semmi. Ki az, aki a parton áll? Ki az, aki kérdez? Ha a régi Izrael szokásaira gondolunk, talán egy zarándok lehet, ki egész éjszaka járva, immár hajnalba érkezve éhes és fáradt, s lassan delelőre megy a nap, halászokat pillant meg, bekiált nekik a vízre: van-e valami ennivalótok, vagyis fogtatok-e valamit? Tudtok-e nekem valamit enni adni? Jut-e nekem a zsákmányból? S a tanítványok így felelnek: semmi, semmink nincsen, nincs ennivalónk, mert nem fogtunk semmit. Nincs ennivalónk, bár megkísértettük a szerencsét, de nem jártunk semmivel. Nincs semmink, bár itt vagyunk a mennyiségek világában, ahol több vagy kevesebb juthat, s talán nekünk is juthat, ha jutott, annak rendje-módja szerint a hét közé odafér egy nyolcadik is, ha lenne mit a tűzre tenni, lenne mit megsütni, neked is jutna belőle. De most együtt – nem Péter mondja, nem János mondja, nem Tamás mondja, nem Náthánel mondja, nem – hanem együtt kikiáltanak: nincsen. Jézus nélkül akárhányan is vagyunk, heten, ötszázan, ötezren, százezren, milliónyian, úgyis csak ezt tudjuk kiáltani: nincsen. Nem fogtunk semmit.

Milyen hamar eljutunk az isteni minőségből a mennyiségbe, és a mennyiségből a semmibe, mert a semmi a mennyiségek világába tartozik! Ekkor azonban ez a különös idegen, aki a régi halász szokás szerint egy magasabb helyen állva láthatja, hogy hol csillog a víz felszíne alatt, hol lehetnek mégis halak – így szoktak Tihanyban is halászni, tudjuk, fönn a hegyoldalról jelekkel adták tudtára a vízen a halászoknak, merre evezzenek, merre úsznak a halrajok, hol vessék ki a hálót –, hát kiált nekik és azt mondja: vessétek ki a hálót a hajó jobb oldala felől - de nem azt mondja: hátha fogtok, hátha találtok, hanem azt mondja: és találtok - akkor találtok. Megteszik, és a szívükben talán már sejlik, hogy ez már megtörtént velük, volt már ilyen. Egyszer már mondotta valaki ezt, mikor arra kérte őket, hogy evezzenek a mélyre, de ők tiltakoztak, hogy hiszen hétágra sütött a nap, s olyankor mélyebbre húzódnak a halak, olyankor senki nem megy ki halászni. Emlékeznek még rá, hogy Péter akkor azt mondta: Uram, a Te parancsodra kivetem a hálót. Talán sejlik bennük valami. Megteszik, engedelmeskednek, s nem tudják már a hálót a hajóba behúzni a halak sokasága miatt. Nem keveset fognak, hanem annyit, hogy a halak sokasága nem bírták a hálót a hajóba bevonni. A semmiből hirtelen a teljességre jutnak. Ez Istennek a kegyelme, kedves testvérek, amikor az ember a semmiből a teljességre jut! Milyen csodálatos, hogy a halfogás után, partra érve, mikor Jézus megvendégeli őket, megszámlálják a halakat is, és János evangélista föl is jegyzi, 153 nagy halat fogtak! Nem tudjuk pontosan, miért jegyezték meg, nem tudjuk, miért számolták meg. Az egyházatyák szerint, akik még ismerték annak a kornak a környezeti viszonyait és hagyományait, a Tiberias tengerében, vagyis a Genezáreti tóban ennyi halfajtát tartottak számon. 153 halfajtát tartottak számon. Tehát mindenből fogtak, ott van az egész teljesség. És nem szakadozik a háló! Nem a hálón múlik a dolog! A semmiből áldásba érkeznek a tanítványok, bőséges a halfogás! S ekkor már János jelzi is Péternek: az Úr van ott! Nem egy jó szándékú éhes idegen áll a parotn, aki jó tanácsot ad nekünk, hogy hova kell a hálót kivetni, s ha sokat fogunk, neki is jut, részesedik a munka gyümölcséből,  - az Úr van ott, a szuverén Úr, aki minket megszólított, elhívott, tanítvánnyá tett, aki minket lelkével fölhatalmazott, velünk Isten világainak csodáit megismertette, s most újra Ő vezet bennünket a semmiből az áldásokba. Merthogy, kedves testvérek, ebben a történetben van még egy másik újrakezdés is. Az elején azt hallottuk, hogy a tanítványok újra kezdenek, igen a maguk módján, ahogy az ember szokta, újrakezdik a régit! Számunkra ez szokott újrakezdés lenni. De Jézus is újra kezd. Ő új áldással, új fenséggel, új bőséggel, új szuverenitással, a teljességgel kezd. Egyetlen egy szó fejezi ki ezt, s a mai történtnek hadd álljon ez a záró pontján.

Amikor Jézus újra megjelenik a tanítványoknak, s újra megszólítja őket, amint bent küszködnek a vízen, halászgatnak reménytelenül, megannyiszor üresen húzva be a hálót, s kivetve újra a semmibe, így kiált oda nekik: Fiaim! Ezt a szót Jézus még nem mondotta ki. Igaz, János evangéliuma 13. részének a végén a magyar fordításban szerepel ez a szó, mikor Jézus tanítványihoz beszél, de csak a magyar fordításban, mert a görög eredetiben ott egy más szó áll.  János evangéliuma 13. részében ezt mondja Jézus a tanítványainak: „szülötteim” – s ezt szabad nekünk úgy fordítani, hogy fiaim vagy gyermekeim. Itt azonban az a görög szó áll, amit nem is tudunk másképp fordítani, mint úgy: fiaim. Mennyiféle módon nevezte már Jézus korábban a tanítványokat! Nevezte őket, természetesen, tanítványoknak, nevezte őket küldötteknek, nevezte őket felhatalmazottaknak, nevezte őket Isten országa boldog örököseinek, nevezte őket barátainak, -  de most itt, az újrakezdésben azt mondja: fiaim! Isteni fenség, szent szuverenitás és szeretet van ebbe a szóban. Milyen csodálatos, hogy a tanítványok, akik felmondták a tanítványságot, az apostolok, akik odahagyták az apostolságot, Isten országának boldog örökösei, akik a minőségből visszazuhantak a mennyiségbe és a mennyiségből a semmibe, most ezt a csodálatos megszólítást hallják: fiaim. Ti, akik rám vagytok bízva. Fiaim, akik az én szavam nyomán indulhattok előre, fiaim, akiknek a hibáit, botlásait, az eltévelyedéseit én fogom korrigálni, és fiaim, akiknek én terítek asztalt. Meg az igazi megrendülés, kedves testvérek, akkor éri majd a tanítványokat, amikor Péter előretör, s úgy a maga módján, kiugrik a hajóból, majd jönnek a többiek is, és a partra érve azt látják, hogy tűz van ott, a tűzön pedig hal, és van ott kenyér, és azt mondja nekik Jézus: jertek, ebédeljetek. Mindent Ő készített! Ő készítette a tanítványoknak a csodálatos halfogást, Ő készítette már el a parton az ebédrevalót, Ő készítette el a tanítványi közösségbe való befogadtatást, Ő készítette el Isten szeretetének ezt a csodálatos jelét, mindent, mindent, - ahogy valaki gyermekének elkészít mindent. Ő így kezd újra!

Kedves testvérek, meglehet, hogy a mi mostani, zűrzavaros, reménytelen, megsötétedett világunkban egy-egy pillanatra, ünnepre, szép szóra, jó érzésre, nemes gondolatra mi is fel tudjuk emelni a szívünket, a lelkünket az istenihez, a csodálatoshoz, a teljeshez. Majd azt mondjuk: elmegyek halászni, elmegyünk halászni, elmegyünk élni, elmegyünk szerencsét próbálni, elmegyünk sorsot kísérteni, elmegyünk, lesz, ahogy lesz! De Jézus ma újat akar veletek kezdeni. És így szólít benneteket is: gyermekeim, nálam minden kész van. Buzdítson és bátorítson hát bennünket ez a csodálatos ige, a második, a még csodálatosabb halfogás története, hogy engedjünk Jézus hívásának, hiszen Nála nemcsak az van meg, ami szükséges, ami éppen nagyon fontos. Nem szakadozott a háló, de nem tudták azt a csónakba bevonni. Ő mindig a teljességet adja. Buzdítson és bátorítson bennünket Isten Szentlelke, hogy mi, akik sokszor a minőségből a mennyiségbe, abból meg a semmibe hullunk, s nem is tudunk mást mondani magunktól és magunkból, mint azt, hogy nincs, - adja meg nekünk Isten Szentlelke, hogy meghalljuk ezt a jézusi szót: gyermekeim, jertek, ebédeljetek, - ímé, nálam minden kész van.

Ámen