Segítségünk van

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Tudjuk jól, az ünnep egy mozgást is kifejez. Ezért azt szoktuk mondani, hogy akkor szép az ünnep, hogyha emelkedett. S ez a kifejezés, hogy emelkedett, magába foglalja és kifejezi az ünnep irányát, azt, hogy bármit is ünnepeljünk, emelkedünk. A 124. zsoltár azon zsoltárok közé tartozik, amelynek a feliratában az van: grádicsok éneke, vagy zarándok ének. Akkor énekelték a régi zarándokok, amikor közeledtek a templomhoz, és a régi szent helyre fölfelé kellett menni, mert egy nagy magaslaton, hegyen állott. Nos, akik mentek fölfelé, grádicsokon, lépcsőkön, emelkedőkön mentek, és szinte fizikailag is átélték, át kellett élniük, hogy egyre följebb jutnak.

Ezen a mai ünnepünkön, március 15.-én, amikor a magyar forradalom és szabadságharc egyik nagy jeles eseményéről, indító alkalmáról szólunk, arra hív bennünket a zsoltár, hogy kezdjünk emelkedni. Három egyszerű tényt említ, és mind a három az emelkedéshez kapcsolódik, de különös módon, nem ünnepben, hanem szorongattatásban, nem szépen megtervezett alkalomban, hanem fogságban, nem olyan helyzetben, amikor az ember saját belátása, akarata szerint indul, emelkedik, járja fölfelé a lépcsőt, hanem valami egészen váratlan, szorongató, kilátástalan helyzetben,  a váratlan szabadulásnak nagyszerű valóságában. A zsoltár régi eseményre tekint vissza, szabadulásra, veszedelemből való kibontakozásra, s ekkor mondja: hogyha nem Isten, az Úr, aki velünk volt, akkor elevenen nyeltek volna el bennünket az emberek.

Ez az első tétel. Az elveszésnek azt a képét hozza ide, ami nem is emberhez való, hanem szinte ember alatti világból. Zsákmányul esik az ember, prédául esik az ember, - és így mondja egyszerű, élő, megrendítő képpel: akkor elevenen nyeltek volna el bennünket. De áldott az Isten, mert nem adott bennünket fogaik prédájául. Fizikailag talán nem, de lelkileg és olykor egzisztenciálisan is átéljük azt a helyzetet, amikor széttépik az embert. Darabokra tépik. Néha szoktuk is ezt mondani, hogy darabokra téptek bennünket, elvettek tőlünk mindent, ami miénk volt, apránként, egyenként, és mi tehetetlen átélői voltunk annak, ahogy a zsoltáros mondja, hogy elevenen nyelnek el bennünket.

A másik kép, amit a zsoltáros idéz, ismerős. Sokat láttuk az utóbbi napokban a televízió közvetítésében vagy akár interneten. Azt mondja: akkor elborítottak volna minket a vizek, patak futott volna át felettünk, akkor átfutottak volna rajtunk a felbőszült vizek. Mi magyarok ezt ritkán tapasztaljuk egy-egy tragikusra fordult árvíz vagy katasztrófa esetén, de most Japánból érkeznek a képek, s látjuk, mi az, amikor tíz méter magasra feltolul a tenger, és föltartozhatatlanul, ember számára felfoghatatlan gyorsasággal – óránként 800 km-es sebességgel – áraszt el élőhelyeket, partszakaszokat, városokat és pusztít el nemcsak emberi vagyont, hanem emberi életeket is. Átélője lehetett ennek a zsoltáros is. A régi Palesztina területén sok-sok időszaki patak van, vádinak nevezik ezeket. Ezek száraz időszakban gyakorlatilag üresek, de amikor megjönnek a nagy nyári esők és lezúdul a hegyekből a víz, annyira feltölti ezeket a piciny medreket, hogy aki ott tartózkodik, azon átcsap a víz. Ez is egy emberi helyzet, akár valóságosan, történet szerint is, de akár egzisztenciálisan. Ilyenkor átélhetjük, hogy nincsen olyan erő, ami a ránk zúduló ellenséget föltartóztatná. Nincsen olyan erő, ami ellenállhatna annak, ami most következik, és nincs hova menekülni, mert olyan sebességgel, olyan mindent átfogó hatalommal érkezik, hogy (a zsoltáros szavával) átfut rajtunk. Ugyan futunk, de ez gyorsabb, erősebb, magasabb, és átfut rajtunk.

A zsoltáros harmadik képe, amelyben emelkedést él meg – s majd el is mondom az emelkedés lényegét – így hangzik: lelkünk megszabadult, mint madár a madarász tőrétől, a tőr elszakadt, mi pedig megszabadultunk. Ez azt a pillanatot idézi, amikor az ember foglya egy helyzetnek. Tőrbe esik a madár, megfogja a hurok, vergődik, nincs szabadulás, s minél jobban igyekszik szabadulni, annál jobban szorítja a hurok, és csak várja a végzetes pillanatot, amikor megérkezik az, aki tőrbe ejtette őt. A legrettenetesebb lelki helyzet fogolynak lenni, kilátástalanságban lenni, és mindenféle remény nélkül várni az utolsó pillanatot. Mint amikor egy beteggel közlik a diagnózist, és mindenki széttárja a kezét, - nincs gyógyulás. Mint amikor bekerítenek valakit az életének a lehetetlen, rettenetes tényei és - nincs szabadulás, nincs ügyesség, nincs erő, nincs mód, nincs társ, nincs senki, aki kioldja abból az embert.

Háromféleképpen éli meg tehát - vagy fogalmazza meg – a zsoltár a régi idők nehéz helyzeteit, és mind a háromban emelkedésként éli meg a szabadulást. Elevenen nyeltek volna el bennünket - a földre döntött ember helyzete ez, akit letepertek, lebirkóztak, lefogtak, ám egyszer csak föláll, és tovább mehet. A másik helyzet, amikor átfut az emberen a víz, ám egyszer csak azt veszi észre, hogy mégis felül van a feje a vízen, valamilyen módon mégis a víz fölé emelkedett, az áradat felett van. A harmadikat pedig szinte képszerűen is látjuk, ha tartottunk már kezünkben kismadarat, majd eleresztettük. Bár sántít a kép, de érti mindenki: úgy röpül el, hogy vissza se néz. Fölfelé, elröppen, fölemelkedik. Amikor Isten szabadítását átéljük, akár egyéni életében, akár legszűkebb közösségében, a családban, akár a nemzet életében, akkor ezeket az emelkedő – de talán még jobb ezt mondani –, ezeket az emelő mozdulatokat éljük át. És így summázza a zsoltáros: ha nem az Úr az, aki velünk volt egykor, ha nem az Isten az, aki szabadított volna bennünket, ha nem az Isten az, aki kiszabadít az ellenség foga közül, ha nem az Isten az, aki valamiféle titokzatos erővel fölemel engem az áradat fülé, ha nem az Isten az, aki elpattintja a tőrt, elszakítja a hurkot, akkor én ezt a zsoltárt nem mondhatom. Akkor nem vagyok ott a zarándokok, az ünneplők, az emelkedők, a magasztosság felé tartók között, - akkor elvesztünk volna, akkor végünk lett volna.

De Isten szabadítást adott. És most, március 15.-én szabad nekünk, visszafelé tekintve nemcsak március 15.-ét, s mindazt, ami utána következett, nemcsak a magyar történelem sok kiemelkedő, magasztos pillanatát idézni, hanem tulajdonképpen mindent, mert így szól az utolsó vers, ez a summája a zsoltárnak: a mi segítségünk az Úrban van, aki teremtette az eget és a földet. A zsoltár első, hosszabbik szakasza, a visszatekintés így kezdődik és ebben a módban is hangzik: ha nem az Úr, aki velünk volt. Volt, egykor, régen. Lehet, hogy a zsoltáros nem is önmagáról beszél, lehet, hogy száz évvel, kétszáz évvel, háromszáz évvel korábbi eseményeket fogalmaz meg, de a történeti emlékezésen keresztül mindez elérkezik hozzá is. Lehet, hogy csak az a helyzet van itt, hogy boldogan és hálásan mondja, hogy ő és nemzedéktársai most szabadok, mehetnek, énekelhetik a grádicsok énekét, emelkedhetnek lélekben is Istenhez, mert valamikor Isten az apáknak, dédapáknak, az ősöknek szabadítást adott, és ők ennek a szabadításnak a gyümölcsét élvezik. Szabadítás gyümölcse a szabadság. Így mondja – még egyszer ismétlem –, ha nem az Úr az, aki velünk volt.

 Minden hálás emlékezésben, minden ünnepben, amikor visszatekintünk, ez a szó dominál, hogy volt, és ma Magyarország és az egész Kárpát-medence tele van ezzel a szóval: volt. Nagyszerű volt, dicsőséges volt, szép volt, áldott volt, és érezzük és tudjuk és látjuk is, hogy milyen utakon és módokon, mennyi történelmi ellentmondás, mennyi feszültség, mennyi dráma között csak elérkezett ez hozzánk. És én ahhoz a nemzedékhez tartozom, akik elmondhatják, hogy nekünk nem volt mindig úgy, hogy így ünnepelhettük március 15.-ét, nem volt mindig így. És mégis, ebben a március 15.-ében gyökereztetjük azt, hogy ma viszont így van, mert az Úr velünk volt. Ha nem az Úr az, aki velünk volt, akkor elevenen nyeltek volna el bennünket az emberek. Akkor átcsapott volna a fejünk fölött az áradat, akkor még mindig a hurokban és a tőrben volnánk, vagy már nem is volnánk. Akkor egy másik volt jelenik meg, hogy volt valamikor, de az már nincs.

 A zsoltár utolsó verse ezért nem visszafelé tekint, hanem az ünnep pillanatát, a magasztosság pillanatát fogalmazza meg: a mi segítségünk az Úr nevében van. Egykor volt. Átéltük a szabadítást, a kegyelmet, a csodát, a hűséget, a lehetőséget, és most, mikor erre visszatekintünk, nem azt mondjuk, hogy a mi segítségünk az Úr nevében volt (volt is, így van, hálásak vagyunk érte, dicsérjük és magasztaljuk Őt ezért!), hanem azt mondjuk: a mi segítségünk az Úr nevében van. Ha igazán fölemel bennünket az ünnep, ha igazán áldást kapunk ezen a március 15.-én, akkor a sok-sok volt között, a sokféle visszatekintés pillanatában, miközben felidézzük a régi eseményeket, a nagyszerű alakokat, akik által Isten a szabadulás munkáját végezte ennek a nemzetnek az életében, aközben a mi szívünkben is mély meggyőződéssé, vallomássá lesz, hogy a mi segítségünk az Úr nevében van ma is, és ez a „van” megnyitja számunkra is a jövőt, - segítségünk lesz Isten az elkövetkezendő napokban, elkövetkezendő időben, elkövetkezendő években is. Ha ezt látjuk, akkor ünneplünk igazán és méltón.

Ezen a napon sokan kitűzzük a kokárdát. És fölidézzük hogyan volt, emlékezünk a régiekre, akik ezzel a kis egyszerű szimbólummal, jellel fejezték ki, hova tartoznak, mit szeretnének, szabadulásra vágynak, kívánják, hogy elpattanjon a tőr, kívánják, hogy az áradat fölé emelkedjen a fejük, kívánják, hogy kiszabaduljanak az ellenség markából, és ne semmisüljenek meg. Most azt kívánom, hogy ezen az ünnepen, ez, a szívünk fölé helyezett kis jel elmondja a mi népünk mély meggyőződését, tapasztalatát és hitét is. a mi segítségünk az Úr nevében van. Adjon Isten ilyen ünneplést, ilyen mély hitre jutást, ilyen megszilárdulást, megerősödést Isten szeretetében és hűségében, aki szabadítását szüntelenül végzi, az ünnepben is emel, a nyomorúságban is emel, mindig magához emel, Önmagához, aki a mi segítségünk, mert a mi segítségünk az Ő nevében van.
Ámen

Imádkozunk: Kérünk Mennyei Atyánk, tedd szívünk legmélyebb meggyőződésévé, szánk boldog vallomásává, egész életünk meghatározó irányává, hogy a mi segítségünk a Te nevedben van. Te vagy a mi segítségünk, te vagy a mi szabadítónk, te vagy a mi oltalmunk, te vagy az, aki újra meg újra aláhajolsz és fölemelsz bennünket. Te vagy az, aki újra meg újra eloldozod a kötelékeket, Te vagy az, aki újra meg újra elhárítod fejünk felől a veszedelmet, szabad és tágas térre helyezel bennünket, mégpedig azért, hogy szabadon, igaz és teljes szívvel dicsőíthessünk és magasztalhassunk Téged. Így teszünk ebben az ünnepünkben is, így köszönjük meg, hogy megőrizted annyi évszázadon keresztül ezt a nemzetet, hogy annyiszor ízleltetted velünk szabadításod jó ízét, annyiszor mutattad meg nekünk a kiutat, annyiszor mutattad meg, hogy a kiút és a szabadulás egyenesen Tehozzád vezet. Kérünk, indíts el most is bennünket ezen az úton, hadd mondjuk szívünk teljességével: Te vagy a mi szabadítónk. Hadd tegyünk erről másoknak is bizonyságot, hogy nem történelmi jószerencse, nem a dolgok olyaténképpen való alakulása, hanem a Te hűséged, a Te szereteted, a Te erőid oldoztak le bilincset, tettek szabaddá egy népet. S engedd, Mennyei Atyánk, hogy miközben ezt a hálás meggyőződésünket mondjuk, és Neked ezért hálát adunk, aközben egyre erősödjön bennünk, hogy minden szorultságban, minden nehézségben, minden csapdahelyzetben Hozzád kiáltsunk, mert Te meghallgatod a kiáltást, mert Te segítségére sietsz a szűkölőnek, mert Te felemeld az elnyomottat és a megalázottat, mert Neked ez a kedves. Most is hát megvalljuk együtt is: a mi segítségünk a Te nevedben van. Magasztalunk hűségedért, dicsőítünk kegyelmedért, áldunk örökkévaló szeretetedért.

Ámen