Segítségünk - segítségem

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Két igét olvastam, mindkettőt kedveljük és szeretjük. Az első szakaszt a 124. zsoltár végéről olvastam, s ezt onnan is ismerjük, hogy igen fontos része a református istentiszteletnek. Ezzel kezdődik az istentisztelet igehirdetési része, így szoktuk mondani: a mi segítségünk az Úr nevében van, aki teremtette az eget és a földet. A másik szakaszt a 121. zsoltárból olvastam, ez sokunk számára nagy vigasztalás, mégpedig egyéni vigasztalás. Hiszen nem kollektív értelemben mondja a zsoltáros, hanem egyéni értelemben: az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és a földet. Különös sajátosság ez, hogy közösségünk (nemzetünk, civilizációnk, egész embervilágunk) és én, az egyes ember találkozunk ezekben a vallomásokban. Sőt, nemcsak különös, hanem páratlan is, mert nincs feltétlenül úgy, hogy “mi” és az “én” találkozzon.

Az ünnepnek, és így a nemzeti ünnepnek, mégis megvan ez a páratlansága is. Átélhetjük benne, hogy én, az egyén, aki – ahogy felidéztük a zsoltárost a grádicsok énekéből – szemeit a hegyekre veti, s azt kérdezi, honnét van az én segítségem, ezt azért kérdezi, mert eltévedt, bajban van, nyomorúságok veszik körbe, és a nagyobb, tágasabb közössége (a családja, lakóhelyének a közössége, nemzeti közössége) nem segít rajta, nem érzi át egyéni baját.  Tehát, amikor azt mondjuk: a mi segítségünk az Úr nevében van, aki teremtette az eget és a földet, ebben nem tudjuk beleérteni azt, hogy az én segítségem is az Úr nevében van, hogy amikor az Úr a közösséget megsegítette, akkor engem is megsegített, amikor a közösségnek áldást, szabadságot, előremenetelt adott, akkor azáltal én is kaptam áldást, kimenekítést és előremenetelt. Az az ünnep titka az, hogy egyénileg is átélhetjük ezt egy-egy közösségi ünnepünkben. Résztvehetünk az ünneplésben így is.  Hogy ilyenkor a protokollnak, nem egy szép szokásnak teszünk eleget. Nemcsak annyit teszünk meg, ami illik (ünneplőbe öltözünk, kokárdát tűzünk), hanem ennél többet élünk meg. Nevezetesen azt, hogy az én segítségem is az Úrtól van, aki teremtette az eget és a földet, és megfordítva: az az Úr, aki nekem segítségem, nekünk is (népünknek is) segítségül volt.

A 124. zsoltár idézett szakaszát a liturgiai szabályok nyelvén invokációban mondjuk, ez az invokációnak nevezzük. Kimondjuk vele, hogy amibe most belekezdünk, azt Isten nevében szeretnénk tenni, és azért Isten nevében, mert az Ő nevében van a mi segítségünk. De sokszor köznapi módon is elmondjuk ezt. Sokszor láttam odahaza a falumban, akár kint a földön, vagy akár háznál, hogy  a kegyes bibliás emberek, mielőtt dologba fogtak volna, ezt mondták: hát akkor az Úr nevében! Így kezdték a munkát, az Úr nevében. Ám itt a zsoltárban ez az utolsó vers. Tehát konklúzió, nem invokáció. Konklúzió, azaz valaminek az összegzése. Visszatekintés, a szabadulás a történetének elbeszélése, néhány lényeges mozzanatában. És végén a megállapítás: az Úr nevében volt segítség! És – gondoljuk tovább -  ha az Úr adott szabadítást, akkor azt is elmondhatjuk bizakodó szívvel, hogy az Úr nevében is lesz majd szabadításunk – mindig az ő nevében van a szabadulás.

Hogy is volt hát egykor? Azt mondja a zsoltáros: hogyha nem az Úr az, aki velünk volt, ha Ő nem lett volna velünk, ha nem állt volna az oldalunkon, akkor elvesztünk volna, amikor reánk támadtak az emberek. Akkor csak azt a kétségbeejtő helyzetet élhettük volna át, amit drámai, szinte szürreális képpel fejez ki: akkor elevenen nyeltek volna el bennünket. Olyan hatalom támadt ránk, olyan óriási erő sorakozott fel ellenünk, amely, akárcsak egy könnyű kis ebédre is elfogyasztott volna bennünket. Szinte mitológiai ez a kép. Elevenen ettek volna meg bennünket. Mégsem szürreális ez a kép, hanem igen-igen reális. Ilyen volt a történelmi helyzet, amelyben megtapasztalták a megszabadulást. Nem azt mondja, hogy mi erősek, hatalmasak voltunk, csak valami árulás és összeesküvés következtében rosszra fordult a dolgunk. Nem azt mondja – hozzuk ide Petőfit szavát - hogy magyar név mindig szép volt, magyar név mindig méltó volt, csak rákenték a gyalázatot. A zsoltáros mély realizmussal azt mondja: kicsik voltunk. És ha nem az Úr az, aki velünk volt ebben a megtámadott helyzetben, akkor elevenen nyeltek volna el minket. Senkik voltunk, félfogukra sem lettünk volna elegek.

Aztán így folytatja: akkor elborítottak volna minket a vizek, patak futott volna át felettünk. Csodálatosan fejezi ki a patak szóval a kicsiséget. Tudjuk, hogy itt időszakos vízről van szó, mely a nagy felhőszakadás után hirtelen kitölti az üres patakmedret, sőt túlcsap rajta, és hihetetlen erővel zúdul alá. Erdélyben szokott a hegyek között ilyen hirtelen jött viz támadni. A szűk völgyben aztán meggyűlik a víz és akár egy egész falut is el tud sodorni. De mégiscsak patak. Mély, alázatos önirónia van abban, amit a zsoltáros mond: akkor átfutottak volna felettünk a vizek. Igen, a patak csak patak, és nem a tenger, a patakban gyálő víz alkalmi vizecske, és nem óceán, tegnap még nem volt, ma van, és holnap már nem lesz. S ezzel újra azt érzékelteti a zsoltáros, hogy mi vagyunk a kicsik, hiszen az olykor-olykor támadó nyári zápor is elsodor bennünket. A patak, amelyen lábon át lehet kelni, a patak, amely száraz időszakban nincs is!  Vagyis önmagunkban még annyi erőnk sincs, hogy ezt megússzuk.

 Áldott az Úr, aki nem adott minket fogaik prédájául, áldott az Úr, aki kimentett bennünket a hirtelen jött áradatból.

S harmadjára újfajta hasonlatot mond: lelkünk megszabadult, mint madár a madarász tőréből. A tőr elszakadt, mi pedig megszabadultunk. A madarásztőr egyszerű szerkezet, kis hurok, amelybe ha belegabalyodik egy-egy állat, nem tud belőle kiszabadulni. A madarásznak-vadásznak ez a legkényelmesebb. Kiteszi a tőrt vagy hurkot, nyugodtan hazamehet, napokat is eltölthet másutt, mert  tudja, ha a hurok megfogott egy madarat, az abból nem szabadul ki. Aki csapdába esik, jelzi a zsoltáros, az belülről nem tudja kinyitni ajtaját, nem tudja feltépni a hurkot, az fogoly. Csapdába estünk. De az Úr megsegített, lelkünk megszabadul. Isten szabadulást adott. És mindezek végén mondja: a mi segítségünk az Úr nevében van.

Ha visszatekintünk a régi dicsőséges napokra a nagy szabadságharcra, most is hálás szívvel mondhatjuk, isteni jelzés volt az egykori szabadulás. Ha pedeig idevesszük azt is, amit Máté evangéliumában olvastunk, még at is megérthetjük, miért vannak néha forradalmak. Ugyanis forradalmak sincsenek mindig. Természetesen, minden nemzedék szívesen eljátssza a forradalmast (csak nehogy a forradalom epigonjai legyünk!),  de azért tudjuk, ritkán ad az Isten forradalmat, s megvan ennek is a nyitja. Azt olvastuk Máté evangéliumából, hgy amikor Jézust csapdába akarták csalni, s rá akarták bizonyítani, hogy nem jó állampolgár, mert megtagadja az adó befizetését, vagyis föllázadt a birodalom ellen, akkor Jézus azt mondja, az adópénzt kezébe vévén: ha a császár képe és a római birodalom felirata van a pénzen, és ha ti ezt a pénzt használjátok is, akkor adjátok meg annak, akihez tartozik, aki kibocsátotta. Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, adjátok vissza a császárnak, ami a császáré. Ez az övé.

Forradalom akkor lesz, amikor a császár nem éri be ennyivel. Forradalom akkor lesz, amikor az urak nem érik be annyival, hogy megkapják azt, ami az övék, ti.  a járandóságukat. Ilyen például az adónk, amit azért fizetünk, hogy cserében gondoskodjanak a békességünkről, fenntartsák a közbiztonságot, föltartóztassák a rosszat, elősegítsék a jót. Igen, ezekért van állam, azért vannak fejedelemségek és hatalmasságok – mondja Pál apostol a Római levélben. A felsőbbség Istennek szolgája a te javadra! Isten akkor ad forradalmat, akkor kell elpattannia a huroknak, akkor kell Istennek, kezét kitartva feltartóztatni az hömpölygő áradatot, akkor kell Istennek kitörnie a fenekedő emberek fogát, amikor ez nem elég nekik, amikor mi is kellünk nekik. Majd így folytatja Jézus Máté evangéliumában: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. Mi az Istené? Hát mi van ráírva az emberre, kinek a képét hordja az ember? Mi Isten képmására és hasonlatosságára teremtettünk. A császáré a pénz, ő verette, ő adatta ki, mi pedig Istenéé vagyunk, az Ő kezének alkotása. Igen, Isten hosszú ideig tudja tűrni, amit mi egy percig sem tűrnénk. Igen, Isten hosszú ideig próbálgatja szolgáit, ha betöltik-e mandátumaikat. Mi már rég megkérdőjeleztük ezt, de a szabadítás (mikor elpattan a hurok, mikor nem csap át fejünk fölött a patak), akkor jön, amikor Isten adja. Igen, a szabadulás mindig az Úr munkája.

Ha nem az Úr, aki velünk volt, elevenen nyeltek volna el bennünket. A mi segítségünk, megmenekülésünk, szabadulásunk az Úr nevében van! Ezért ebben az ünnepben mondhatom én is, egyénileg, hogy az én segítségem az Úrtól van. És ez a kettő most egybeesik, egybetartozik.

És ezért mondhatjuk így is: a mi segítségünk az Úr nevében lesz. Boldog bizodalmat veszünk, hogy ez nemcsak réges-rég volt így, boldog bizodalmat veszünk, hogy ez az érzés nemcsak ma tölthet el bennünket ebben az ünnepben, hanem ez így is lesz. Ezért mondjuk, hogy az Úr nemcsak segítő, nemcsak megmentő, nemcsak szabadító, hanem a mi Urunk üdvözítő is, mert így lesz majd azon a végső napon is, amit Krisztus kereszthalálával és feltámadásával készített és nyert meg számunkra. Mondjuk hát, testvéreim, ezen az ünnepünkön: ha nem az Úr az, aki velünk volt, elevenen nyeltek volna el bennünket az emberek, s akkor  em ülhetnénk itt, nem ünnepelhetnénk együtt.

Ha nem az Úr az, aki velünk van, lehet, hogy jövőre már nem ünneplünk március 15.-ét, de az Úr az, aki velünk van, és ha mi is Ővele vagyunk, és Őhozzá ragaszkodunk, bizodalmunkat belé vetjük, bajunkban, nyomorúságunkban, elesettségünkben az Ő segítségét kérjük, mivel kicsik és kevesek vagyunk, bizton velünk lesz, megőriz, hűségében megtart, oltalmába befogad, és mindenkor szabadítást ad nekünk. Legyen ezért az Ő nagy nevének dicsőség most és örökkön örökké.
Ámen

Imádkozzunk! Kérünk, Mennyei Atyánk, hogy a mostani ünnepünkben is őrizz meg bennünket.  Ne engedd, hogy elbízzuk magunkat, ne engedd, hogy többre tartsuk magunkat, mint amik valójában vagyunk, nehogy kevély vakmerőséggel veszedelmet hozzunk saját fejünkre. Hanem add, hogy mindig Hozzád folyamodjunk, mert Te nevedben van segítségünk, a Te nevedben jön minden áldás, a Te nevedben van a biztos jövő. Így adunk hálát mindazokért, akik annak egykor akár életüket is feláldozták nemzetünk szabadságáért, akik fölismerték, hogy bár a földi hatalomnak sokkal tartozunk, de életünkkel csak Neked tartozunk. Minket is tégy méltóvá, Urunk mindarra, amit rajtuk keresztül ajándékoztál ennek a népnek, haljítsd szívünket önmagadhoz, adj bölcs belátást, kötelezz el Lelked hatalmával, hogy ezután csak a Te neved dicsőségére éljünk. Ámen